Történelemformáló fűszerek

A fűszerek története lényegében egyidős a kereskedelem kialakulásával, s rögtön a legfontosabb árucikkek egyikévé váltak. A fahéjat, a kassziát, a borsot, a kardamomot, a szegfűszeget, a szezámot, a kurkumát, a sáfrányt, a gyömbért már az ókorban is ismerték és kedvelték, valójában nélkülözhetetlenek voltak a Római Birodalom gasztronómiájában. Kereskedelmük Dél-Arábián (Arabia Felix) keresztül zajlott, mely a Selyemút tengeri ágainak és a Fűszerútnak a nyugati végpontja volt. Az arab kereskedők pedig a legnagyobb titokként kezelték e fűszerek származási helyét, termesztésük módját, így védve érdekeiket, a piacot és nem utolsó sorban felhajtva az árukat. Ennek érdekében nem restelltek egészen vad meséket is kitalálni, csak hogy a kíváncsiskodókat elriasszák. Így terjedt el Rómában az a tévhit, hogy a fahéjfa mérges kígyókkal teli mély völgyekben, a kasszia pedig szárnyas fenevadak által őrzött kis tavakban nő. S jóllehet, a selyem, a borostyán, a tea, vagy a ló többnyire szárazföldi úton érkezett (Selyemút, Borostyánút, Tea- és Lovas út), a fűszerek szinte kizárólag tengeren át kerültek Európába, a költséges szállítás miatt pedig az aranynál is drágábbak voltak. Így nem meglepő, hogy a fekete bors termését volt, ahol pénzként használták.

Marco Polo és kereskedelmi karavánja útban Ázsia felé. A fiatal velencei utazó az elsők között hozott hírt az ázsiai fűszerlelőhelyekről a XIII. században.

S ahogy az ókorban, úgy a középkorban is kizárólag arab kereskedők közvetítésével lehetett beszerezni a fűszereket az öreg kontinensen. A XV. század előtt az arabok keleti fűszerkereskedelmi privilégiuma megkérdőjelezhetetlen volt, éppen ezért a fűszerek igen drágák és ritkák voltak Európában, szinte csak az uralkodók udvaraiban fordultak elő. Így nyugodt szívvel megállapítható, hogy a fűszerek története az újkor hajnalának, és az ismeretlen, új földrészek felfedezésének históriájával is szorosan összefonódik. Elég, ha csak Kolumbusz Kristófra gondolunk, aki egy új, Indiába vezető nyugati kereskedelmi utat szeretett volna felfedezni, miután a Szeldzsuk, majd az Oszmán Birodalom terjeszkedése, illetve az arab kereskedők monopóliuma megnehezítette a fűszerek beszerzésének lehetőségét. A felfedezések kora (XV-XVII. század) számos újítást, technikai felfedezést is hozott, miközben a nyugati hajós kereskedők csupán közvetlen kereskedelmi kapcsolatokat igyekeztek találni Indiával, Kínával, vagy Délkelet-Ázsiával. Ebből pedig az következik, hogy leegyszerűsítve tulajdonképpen a fűszerek vezették el az emberiséget a középkor sötét elmaradottságából az újkor felvilágosult fejlettségébe. Kolumbusz Kristóf bár négy felfedező utat is teljesített, végül abban a hitben halt meg, hogy India nyugati partjait találta meg.

De térjünk még vissza egy kicsit az arabokhoz, akik már a keresztény időszámítás előtt is ismerték a keleti-, délkelet-ázsiai fűszerek távoli termővidékét, később pedig gyakran elhajóztak az egzotikus fűszertermő lelőhelyekre, ahol elsősorban az indiaiakkal, perzsákkal és a kínaiakkal kereskedtek. A kereskedelem helyszíne pedig Délkelet-Ázsia, azon belül Malajzia partvidéke, Sri Lanka, és a Molukkák (Maluku- vagy Fűszer-szigetek) voltak. Ahogy azonban a tengeri felfedezések sikerével az európaiak is bekapcsolódtak a fűszerkereskedelembe, az események felgyorsultak. Az első sikereket a portugálok érték el: 1498-ban Vasco da Gama kikötött az indiai Malabar-parton, majd egy évvel később fűszerekkel megrakodva ért vissza Lisszabonba. 1519-ben Magellán bár öt hajójából négyet elveszített, de az egyetlen megmaradt, a Victoria szegfűszeggel megrakodva tért vissza Földkerülő útjáról, igaz csupán húsz emberrel és Magellán nélkül, aki a Fülöp-szigeteken veszítette életét. A portugálok keleti fűszerkereskedelemre vonatkozó kizárólagos jogát az 1494. június 7-én megkötött tordesillasi egyezmény garantálta. A XVI. század második felében az angolok is bekapcsolódtak a tengeri felfedezésekbe és magába a fűszerkereskedelembe: Sir Francis Drake 1577-ben indult el világkörüli hajóútjára Golden Hind nevezetű galleonjával (aminek replikája ma Londonban látható), s miután átkelt a Magellán-szoroson, elérte a Fűszer-szigeteket, ahol Ternate szigetén hatalmas mennyiségű szegfűszeggel rakodták meg a hajót, végül 1580-ban visszatért Plymouth kikötőjébe. Később többször is előfordult, hogy a londoni dokkmunkásokat szegfűszeggel fizették ki.

1595-ben a hollandok is elindultak, hogy kihasítsák részüket a fűszerkereskedelemből. Először Cornelis de Houtman flottája kelt útra, majd három évvel később Jacob van Neck követte őt. Mindkét expedíció sikerrel járt: a hajók szegfűszeggel, borssal, és szerecsendióval megrakodva tértek haza Hollandiába. A sikeren felbuzdulva 1602-ben megalakult a Holland Kelet-indiai Társaság (a világ legelső multinacionális vállalata, a modern tőzsde létrehozója), a holland gyarmatbirodalmat elsődlegesen kiépítő szervezet. 1619-ben Pieterszoon Coen, a Társaság akkori főkormányzója megalapította Batavia (Jakarta) városát. A XVII. század első felére pedig – konfliktusba keveredve a portugálokkal – csaknem teljes mértékben monopolizálták a keleti fűszerkereskedelmet: 1638-58 között elvették tőlük Ceylont (Sri Lankát), majd 1641-ben a Maláj félsziget nyugati partján fekvő Malakkát is. A hollandokat csak az angolok tudták megállítani Indiában, de még így is hatalmas területet vettek ellenőrzésük alá: Jáva és a Madura-szigetek, Szumátra, Nyugat- Borneó, Celebesz, Nyugat-Új-Guinea és Bali (a Kelet-indiai-szigetek) tartoztak a Holland Kelet-indiai Társasághoz.

A gyarmatokról származó hatalmas haszonnak köszönhetően Hollandia a XVII. századra Európa bankháza lett, a nemzetközi pénzforgalom központja pedig Amszterdam.

1664-ben XIV. Lajos francia király utasítására megalakult a Francia Kelet-indiai Társaság is, ez viszont azzal járt, hogy a fűszertermő vidékeken már egyre nagyobb volt az „európai zsúfoltság”, túl sokan akarták megkaparintani a fűszerek kereskedelmének monopóliumát, és az ebből származó előnyöket, amely törvényszerűen háborúkhoz vezetett. Az arabok hosszú évszázados monopóliumát előbb a portugálok törték meg több mint száz esztendőre (legfontosabb ázsiai gyarmataik az indiai Goa, Ceylon, és Malakka városa, a kínai Liampó és Makaó voltak, illetve a Japánnal való kereskedelem kizárólagossága), majd őket legyőzve a holland és angol gyarmati uralom időszaka következett. A XVIII. század végére azonban már a hollandok nem bírtak lépést tartani az angolokkal, s a francia forradalmi háborúk idejére az angolok szinte minden holland gyarmatot elvettek a Holland Kelet-indiai Társaságtól. A XIX. század elejére teljes India és Ceylon az angolok kezén volt (további ázsiai gyarmataik között volt a többi között Malaya, Burma, Észak-Borneó, vagy Pápua-Új-Guinea keleti része), míg a hollandok birtokában, Ázsiában szinte csak a Kelet-indiai-szigetek maradtak. 1798-ban meg is szűnt a Holland Kelet-indiai Társaság. S ahogy elmondhatjuk, hogy a fűszerek vezették ki az emberiséget a sötét középkor nyomorúságából a reneszánsz felvilágosultságába, épp így elmondhatjuk azt is, hogy a fűszerek voltak a gyarmatosítás kulcsfontosságú okai is.

Fent a Holland Kelet-Indiai Társaság vezető kereskedőjének, Jacob Mathieusennek és feleségének a portréja. A Fűszer-szigeteken máig láthatók a portugál és holland gyarmatosítás idején épült erődítmény romjai.

A fűszerekért, a fűszertermő vidékek tulajdonlásáért az egyszeri tengerészek kockázatot vállaltak, nélkülöztek, betegségekkel küzdöttek meg, vagy meghaltak, a gyarmatosításban részt vevő nemzetek dicsőséget, győzelmeket arattak, anyagilag fellendültek, de épp így el is veszíthették háborúikat, megint más nagy múltú civilizációkat pedig leigáztak. Egy biztos: az európai kereskedelmi érdekeltségek számára ez a prosperitás, a sikerek és az anyagi fellendülés időszaka volt: immár nem az arabok felügyelték a távol-keleti fűszerpiacot és kereskedelmet, hanem Európa gyarmatosító nagyhatalmai, akik kiterjedt kereskedelmi kapcsolatokat építettek ki Kelet és Nyugat között. A fűszerek akkora értéket képviseltek, amelyet jól szemléltet a Holland Kelet-indiai Társaság hatalma, gazdasági és katonai súlya: a társaság lényegében önálló államként működött, saját kormányzata (50 ezer főt alkalmazott), külpolitikája, 30 ezer fős magánhadserege, és 200 hajóból álló flottája volt. 1665. augusztus 12-én a norvégiai Bergen kikötőjében vívott vågeni csatában a társaság „magánflottája” képes volt megvédeni az értékes fűszerflottát az angol hajók támadása ellen,
majd haza is kísérte azt.

A holland-angol vetélkedéshez kapcsolódik a szerecsendió-háborúk története is. Az aprócska barna diót ekkoriban már ismerték – és kifejezetten kedvelték is – Európában: ételeket, italokat ízesítettek vele, illatával elfedték a rosszul tartósított húsok szagát, majd a pestis idején hitték, hogy a szerecsendió aromája a szörnyű betegség legyőzésében is használ. Egy baj volt csak: a fűszer hiánya. Londonban például, ha lehetett kapni, az ázsiai ár 68 000-szeresébe került a szerecsendió. Ez a ritka fűszer ugyanis csak egyetlen helyen nőtt a világon, ez pedig az indonéz Banda-szigetcsoport volt, így érthető, hogy miért volt ilyen „borsos” az ára Európában. 1621-ben végül a hollandok elfoglalták a Banda-szigeteket, ahol egy esetleges lázadás megelőzésére minden 15 év feletti férfi lakost kivégeztettek: 15 éven belül 15 ezerről alig 600-ra csökkent a szigetek őslakossága. Ezt követően a teljes szerecsendió termelést meghatározott ültetvényekre korlátozták, ami cserje ezen kívül esett, azt elpusztították. Akit rajtakaptak a szerecsendió termesztésen, vagy csempészésen, azt azonnal megölték, míg az exportra szánt szerecsendiókat mésszel itatták át, ezzel is megelőzve, hogy akár egyetlen termékeny dió is „kisurranjon” a szigetekről.

A hollandok joggal hihették, hogy megszerezték a szerecsendió monopóliumát. Csakhogy az egyik picike Banda-sziget, Run brit ellenőrzés alatt állt, amit a hollandok nem tűrhettek. 1603-ban ez a kicsi földdarab volt Anglia egyik első gyarmati „előőrse”, amit 1616-ban a hollandok megtámadtak, s négy év után meg is szereztek. Az angolok viszont nem adták fel területi igényüket a szigetre, amely így két angol-holland háborút eredményezett, melyek kompromisszumos megoldással zárultak: ha az angolok lemondanak Run szigetéről, a hollandok nekik adják Új-Amszterdamot, a mai New Yorkot, melyet a britek 1664-ben már illegálisan egyébként is megszereztek. Az angolok aláírták ezt, az úgy nevezett bredai szerződést (1667), így a szerecsendió-kereskedelem kizárólagossága a hollandok kezében maradt. De a karma most is dolgozott: a XVII. század végére a Holland Kelet-indiai Társaság csődbe ment, ráadásul 1770-ben egy bátor franciának, Pierre Poivre-nek sikerült Mauritiusra csempésznie néhány palántát, melyeket aztán a Karib-térségbe, főként Grenadára exportáltak. 1778-ban ráadásul egy vulkánkitörést követő cunami elpusztította a bandai cserjék nagy részét, s ha még ez sem lenne elég, 1809-ben az angolok elfoglalták a Banda- szigeteket, s bár 1817-ben visszaadták azokat a hollandoknak, de előbb több száz palántát magukkal vittek Szingapúrba és Sri Lankára. Így ért véget a hollandok szerecsendió- monopóliuma.

De melyek is voltak ezek a híres fűszerutak? A „Fűszerút” különböző ágai – akár tengeren, akár szárazföldön – az évezredek során alakultak ki. Japán nyugati partjainál indult, majd az indonéz szigetvilágon és Kínán keresztül haladt (itt csatlakozhatott a Selyemúthoz is, a szárazföldön pedig karavánok szállították az értékes cikkeket). A tengeren természetesen útba ejtették a Maláj-félsziget, India és Ceylon partvidékeit is, majd Kelet-Afrika és a Közel- Kelet kikötőin keresztül végül a mediterrán városokban ért véget a fűszerek útja. Értéküket persze az is feljebb srófolhatta, hogy magas volt a kockázata annak, hogy egy-egy rakomány a tengerbe vesszen, vagy kalózok fogják el. A fűszerkereskedelem keleti hajós útvonalait Kr. e. 1500-ig az ősi indonéz tengerészek (ausztronéz törzsek) alakították ki, létrehozva az útvonalakat Délkelet-Ázsiából Srí Lankába és Indiába, majd később Kínába (az indonézek egyébként – akik főleg fahéjjal és kassziával kereskedtek – egészen Kelet-Afrikáig és az Arab-félszigetig eljutottak). Az árut aztán indiai és perzsa kereskedők vették át, akikhez később az arabok is csatlakoztak. Így vált, szinte láthatatlan módon a Fűszerút a különféle kultúrák közötti kulturális és kereskedelmi híddá.

Délkelet-Ázsiában a „titkos fűszer-szigetek” – az Indonézia keleti szigetcsoportját alkotó Molukkák, vagy plasztikusabb néven Fűszer-szigetek, illetve a Banda-szigetek – a többi útvonalhoz képest viszonylag későn, a Kr. e. II. században létrejött Tengeri Selyemút egyik igen fontos, és már „jól bejáratott” megállója voltak. Korábban ugyanis már az olyan kereskedelmi útvonalak, mint a Kr. e. 2000-től virágzó Tengeri Jádeút megalapozta a kereskedelmi kapcsolatokat e különböző régiók között. Keleten a Tengeri Selyemút – mely több kisebb, helyi tengeri útvonalat is magában foglalt – a délkelet-ázsiai thalasszokráciák (tengeri hatalmak) irányítása alatt állt. Ezek közé tartoztak a Malakkai-, és Bangka-szoros (a Szumátrát a Bangka-szigettől elválasztó szoros, mely lénygében a Malakkai-szoros délkeleti irányú folytatása), a Maláj-félsziget és a Mekong-delta környékén kialakult hindu, buddhista királyságok, melyek kulturálisan Nagy India hatáskörébe tartoztak. Magának a hindu, buddhista civilizációnak a korai elterjedése is ezeknek a kereskedelmi útvonalaknak volt köszönhető. Ahogy Nyugaton az arab országok, illetve rajtuk keresztül Velence, majd később a gyarmatosító nagyhatalmak, úgy Keleten ezek a thalasszokratikus államok (az észak-vietnami Jiaozhi régió, vagy a szumátrai Srivijaya királyság) is igen nagy vagyont halmoztak fel a kereskedelemnek – különösen a fűszereknek – köszönhetően.

Srivijaya például, mely többek között az egész Maláj-félszigetre is kiterjesztette hatalmát, Nyugat-Ázsiától Kínáig kereskedett fűszerekkel, illetve buddhista műtárgyakkal. Srivijayát Kr. u. 650 körül alapították a szumátrai Palembangban, s 1275-ig meghatározta a térség nagyhatalmi viszonyait. Ez volt az első egyesített királyság, mely a Maláj-szigetcsoportot uralta. Gazdagsága a régió virágzó kereskedelmén, főként a luxuscikkeken alapult, s legfontosabb kereskedelmi kapcsolatait Kínával, a bengáli buddhista Palával és a közel-keleti iszlám kalifátusokkal kötötte. A Kr. u. X. századig tehát elsősorban délkelet-ázsiai kereskedők használták a Tengeri Selyemút útvonalait, noha tamil és a Kr. u. VII. századtól perzsa kereskedők is hajóztak rajta. Ez egybeesett az iszlám távol-keleti terjedésével. A X-XIII. század között a kínai Szung-dinasztia is elkezdte saját kereskedelmi flottáját építeni, jóllehet a hagyományos konfuciánus filozófia megveti a kereskedelmet. Csakhogy Kína a mongolokkal szemben ekkoriban veszítette el a szárazföldi Selyemúthoz való hozzáférését, így kereskedelmi expedíciókat küldtek az általuk Nan hai-nak nevezett „Déli-tengerekre”, s egészen a Sulu- és a Jávai-tengerig elmerészkedtek. Ezt a régiót uralta ekkor a Srivijaya birodalom.

A XV. századra a kínai tengeri kereskedelem annyira megerősödött – különösen a kínai felfedezőutak vezetőjének, Cseng Ho admirálisnak és a Kincses Flottának köszönhetően – hogy egyre-másra létesültek a kínai kereskedelmi gyarmatok Délkelet-Ázsiában. Az egyik ilyen jelentős kereskedelmi hálózatot éppen Malakkával alakította ki, mely ekkor már Srivijaya regionális utódja volt. Cseng Ho – akinek családja muszlim volt, ő maga pedig jól beszélt arabul és ismerte kora földrajzi helyzetét, valamint a nyugati világot is – hét tengeri expedíciót vezetett 1405-33 között. Ezek során a kínaiak eljutottak a korabeli kelet-ázsiai kereskedelmi útvonalak szinte valamennyi végcéljára: Bruneire, Jávára, Sziámba, Délkelet-Ázsiába, Indiába, Afrikába és Arábiába. Flottája régóta bevált, jól feltérképezett kereskedelmi útvonalakat követett Kína és az Arab-félsziget között. Érdemes megemlíteni, hogy amikor flottája először megérkezett Malakkába, már jelentős kínai közösség élt ott. A XVI. században végül megkezdődött az európai hatalmak gyarmatosításának kora is: Malakkát elfoglalták a portugálok, s a Tengeri Selyemút a korábbinál is nagyobb mértékben kapcsolódott be a nyugati kereskedelmi

Már korábban is említettem, a fűszerutaknak köszönhetően a különböző területeken számos kulturális, gazdasági, technológiai változás lépett életbe: ilyenek voltak az egyes vallások „utazásai” (a hindu és a buddhista vallás és kultúra elterjedése a maláj szigetvilágban, majd az iszlám térhódítása az arab kereskedőkön keresztül Délkelet-Ázsiában). Az ősi indonéz hajósok számos tengeri technológiai újítást vittek magukkal a felkeresett helyekre, melyek mind a hajók technikai felépítésére vonatkoznak. A portugál hódítással egy időben a portugál nyelv lett a térség lingua francája, ismerete elengedhetetlenné vált a kereskedelemben részt vevők számára. De például India nyugati gyarmatosítása magával hozta a korai kapitalizmus hatásait is, mely hatott az addig itt megszokott munka- és kasztrendszerre.

És nem utolsó sorban a fűszerek által leginkább meghatározó gasztronómia hódított azokon a területeken, amelyeket a különböző kereskedők, később társaságok hosszabb-rövidebb időre elfoglaltak, gyarmatosítottak. Így, az indiai kereskedőkön keresztül jutott el például az indiai konyha Malajziába, illetve Indonéziába, ugyanakkor Délkelet-Ázsia tradicionális ízei máig megtalálhatók Sri Lankán. De végső soron a fűszerek iránti vágy indította el, határozta meg a felfedezéseket, illetve a gyarmatosítást is.

De mi a helyzet Malajziával? Hogy érintették a korai fűszer útvonalak, mennyiben hatott ez a maláj városok kialakulására, és milyen árucikkek fordultak meg piacain? A Maláj-félsziget stratégiai fekvésének köszönhetően mintegy Kr. e. 300-tól érintett volt a kereskedelmi útvonalak, a hozzájuk kapcsolódó piacok, majd városok kialakulásában, hiszen a Fűszer-szigetek felől érkező útvonal a Malakka-szoroson át, délkeletről északnyugat, India és Sri Lanka felé haladt, míg a Kína felől érkező útvonal a félsziget keleti oldala felől, azt megkerülve haladt az előbbi út vonalán. A Malakka-szoros tulajdonképpen összeköti az Indiai-óceán medencéjét a Dél-kínai-tengerrel. Az Indiából, Perzsiából és az Arab-félszigetről érkező, Kínába tartó tengeri kereskedelem vagy a Malakka-szoroson át, vagy sokkal délebben, a Szumátra és Jáva közötti Szunda-szoroson át tudta megközelíteni a távol-keleti kikötőket. Míg a Szunda-szoros a Jóreménység-fokról érkező hajók számára előnyös volt, az indiai, perzsa és arab kereskedők számára hatalmas kitérőt jelentett. Csakhogy a Dél-Vietnam, Kambodzsa és Thaiföld területén virágzó Funan királyság India és Kína közti kereskedelmét még inkább szárazföldön bonyolította a szoroson ólálkodó kalózok miatt. A VII. században a Srivijaya Birodalom tisztította meg a szorost a kalózoktól, melynek saját felemelkedését is köszönhette. Ezt a jól működő birodalmat (és benne a Malakka-szoros kereskedelmének ellenőrzését) vette át a XIV-XV. században a szintén thalasszokratikus Majapahit Birodalom.

Az pedig kézenfekvő, hogy a legforgalmasabb kereskedelmi útvonalak mentén virágzó települések alakultak ki. Szingapúr – a XIV. században Temasek néven – indiai nyelvi és kulturális hatás alatt álló kereskedelmi kikötő volt a Majapahit Birodalom és a sziámi királyság befolyása alatt, melynek tágabb tengeri régióját, és a kereskedelmet előbb a portugálok, majd a hollandok ellenőrizték. Melakkát 1402-ben az elűzött szingapúri sah, Iskandar (malájul Parameswara, 1344–1414) alapította, előtte csak egy kis halászfalu volt a helyén. A város a Malakka-szoros legkeskenyebb részén, stratégiailag kiváló helyen létesült. A sah kihasználva a kikötő kedvező elhelyezkedését, Melakkát raktározás és kereskedelem szempontjából megbízható, multikulturális, nemzetközi kikötővé alakította, ahol az erreelhaladó hajóknak meg kellett állnia. 1403-ban megérkezett Melakkába az első hivatalos  kínai kereskedelmi küldött Jin Csing admirális vezetésével, de később is jó kapcsolatokat ápolt a Ming-kori Kínával. A kora újkorban Melakka a globális gazdaság egyik legfontosabb kereskedelmi kikötőjévé nőtte ki magát, olyan tengerparti városokkal került egy szintre, mint Velence, Kairó, vagy Kanton. Melakka évszázadokon át az egyik legfontosabb centruma volt a kínai, indiai, arab kereskedelemnek, majd portugálok, hollandok és angolok uralták, miközben a világ leghíresebb fűszertermő helyszíneihez is közel feküdt, így nem meglepő módon ma Melakka gasztronómiája egyesíti a kelet-ázsiai, az indiai-óceáni, az arab, és az európai hagyományokat.

Ami Penangot illeti, egészen a XVIII. század végéig a Kedahi Szultánság része volt. S jóllehet, az első brit hajó, az Edward Bonadventure már 1592-ben kikötött a szigeten (egyes feltételezések szerint pedig még korábban, Cseng Ho admirális is érintette Penangot, bár erre semmiféle kézzel fogható bizonyíték nincs), egészen a XVIII. század végéig egy dzsungellel benőtt, csupán néhány halászfaluval tarkított földdarab volt.

1786-ban azonban a Brit Kelet-Indiai Társaság utasítására Sir Francis Light megszerezte a szigetet a kedahi szultántól, amely így a britek első délkelet-ázsiai gyarmata lett, és amelyből a holland fennhatóság alatt álló Melakkával, illetve Szingapúrral rivális szabadkikötőt alakítottak.

Ugyanakkor mivel a szigeten bőven teremtek a különféle fűszerek, Penang a fűszertermelés regionális központjává is vált. Ez pedig azt jelentette, hogy Penang kikötőjében exponenciálisan nőtt a tengeri kereskedelem, a beérkező hajók száma az 1786-os 85-ről 1802-re 3569-re emelkedett. Ennek a gyors fejlődésnek köszönhetően 1826-ban Penangból, Szingapúrból és Melakkából megalakult az úgynevezett Straits Settlements (Szoros települések), melynek Georgetown lett a fővárosa. Penang azonban hamarosan elveszítette jelentőségét Szingapúrral szemben, mivel utóbbi kikötő a régió legnagyobb ilyen jellegű vállalkozásaként megelőzte Penangot. 1832 ben pedig a Szoros települések fővárosaként is átvette Penang szerepét.

Az, hogy ma Malajziában ennyire természetes a multikulturalizmus, ennyire toleránsak az egyes nációk és vallások iránt, a félsziget történelméből adódik: már a történelem hajnala óta egymást érték az Indiából, Kínából, majd távolabbi vidékekről érkező kereskedők, akik földjük javait cserélték itt más portékákra (Kínából selymet és porcelánt, Indiából textilt, Timorból szantálfát, Dél-Arábiából tömjént, mirhát és más illatos anyagokat hoztak, hogy azokat fűszerekre, például szegfűszegre, szerecsendióra és borsra cseréljék). Az ország fekvése, tengeri kapcsolatai kézenfekvővé tették, hogy a Maláj-félsziget kulcsszerepet játsszon Európa, illetve India és Kína kereskedelmi kapcsolataiban, mintegy hídként, találkozási pontként Kelet és Nyugat között. Ezek a világ minden tájáról érkező kereskedők pedig mind nyomot hagytak az ország kultúráján. Olyan örökséget, amelyek évszázadok óta komoly hatással bírtak Malajzia változatos történelmére, színes kultúrájára, hagyományaira, sokszínű vallásaira (jól megfér itt egymás mellett a muszlim, a hindu, a buddhista, a keresztény), és persze gasztronómiájára is. És ha már sokadjára is visszakanyarodtunk a gasztronómiához, azt még érdemes megjegyezni, hogy Malajzia, illetve a Maláj-félsziget nem csak egyfajta közvetítő szerepet játszott a fűszerkereskedelemben, de maga is komoly fűszertermesztő, hiszen a fűszerek királyának tartott bors exportjának még ma is több mint negyedét adja világviszonylatban. Sőt, a bors (melynek fő termőterülete a borneói Sarawak) az ország egyik legfontosabb exportcikke.