Miért éppen Isztambul?

Van a világon jó néhány város, amely egymagában, mint városlátogatás is felér egy kiadós, több napos kulturális utazással, aktív kikapcsolódással, az egyik ilyen kedvencünk Isztambul. Ez a hatalmas metropolisz, amely két kontinens – Európa és Ázsia – határán fekszik, annyi látnivalót és programot kínál, hogy ha egy egész hétig is maradunk, akkor sem tudunk minden fontos nevezetességet végiglátogatni. Hosszú, színes történelme, izgalmas fekvése, nevezetességei, építészete, csodás gasztronómiája és a rendkívül vendégszerető helyiek abszolút garanciát jelentenek arra, hogy itt biztosan jól érezze magát az ember.

Számtalan választ tudnék felsorolni arra a kérdésre, hogy ’Miért éppen Isztambul?’ legyen a kiválasztott úti cél, és ne valamelyik másik város. Például, mert viszonylag közel van (autóval ugyan 15 óra, de repülővel 1 óra 20 perc alatt meg lehet érkezni oda).

Aztán azért is például, mert egyszerre nyugati, de mégis egzotikus keleti hangulata is van, mert bár fűszerillatú, zsibongó orientális bazár az egész város, mégis tiszta és kulturált. Egy lüktető, modern és elegáns város, ahol azért nyomokban még mindig érezhető az egykori török porta misztikuma, fényűzése és hatalma. Aki szereti a történelmi, kulturális látnivalókat, a különleges építészeti remekműveket, az sem fog csalódni, itt, ha reggeltől késő estig járjuk az utcákat, akkor sem fognak kifogyni a nevezetes szép épületek, melyek mind saját történettel, legendákkal büszkélkednek. Isztambul hosszú évezredek történelmét látta, számos náció, vallás, kultúra jelen volt földjén. A várost kettészelő Boszporusz – mint elsőszámú stratégiai pont – számtalan háború kirobbantója volt, hisz ez az egyetlen kiút a Fekete-tengerről a Földközi-tenger, és azon túl Európa felé. Persze ha ma erre a lenyűgöző szorosra pillantunk, nem a konfliktusok jutnak eszünkbe, hanem a csodálatos épületek, melyek partját szegélyezik.

Napóleon mondta egyszer találóan Isztambulról, hogy „Ha a világ egyetlen állam lenne, Isztambul lenne a fővárosa”. És Napóleonnak kétségtelenül hihetünk.

Nyilván nem csak stratégiai lehetőségeit és geopolitikai szempontból kedvező fekvését látta meg a pompás szultáni székvárosnak, hanem annak dekadens szépségét és vonzerejét, hajdani nagyságát és dicsőségét is. S hogy miért dekadens? Napóleon korában az Oszmán Birodalom már „Európa beteg emberének” számított politikailag, az egykor elfoglalt területek sorra függetlenedtek, előbb a román fejedelmek, majd a szerbek kényszerítették ki az alkotmányt. De a hétköznapok még mindig az egykori gazdagság, pompa, fényűzés jegyében teltek. III. Szelim (1789–1807), aki a francia császár kortársa volt, maga is belátta, hogy sürgős reformok nélkül a birodalom Európa áldozatává válik. 1798-ban Napóleon meg is szerezte az oszmánoktól Egyiptomot (igaz, csak 3 évre). Szóval Napóleon korában bár Isztambul már betegeskedett, azért elhelyezkedése Európa és Nyugat-Ázsia metszéspontjában (és nem utolsó sorban komoly múltja) még mindig elsődleges szempontnak számított, és persze az az örökség sem volt elhanyagolható, hogy egykor – Konstantinápoly néven – a Római Birodalom fővárosa is volt. Nem véletlen, hogy valamikor Nagy Konstantin, majd később Hódító Mehmed is valami hasonlót látott meg a csodálatos városban.

S jóllehet ma már senkinek nem jutna eszébe ez a nagyratörő álom, vagy vágy (és nem is kell!), attól még Isztambul egy pompás és hangulatos metropolisz a maga 15 milliós lakosságával (ezzel a Föld egyik legnépesebb városa), és 80 kilométer hosszan elnyúló, 1 538,77 négyzetkilométeres területével, mely nagyjából fele-fele részben oszlik meg az európai és az ázsiai oldalon. És pont ez az, amit oly sokan szeretnek ebben a hangulatos városban. Itt összeolvad a kelet és a nyugat, de mindegyikből csak annyit ad, amennyi jól esik a szemlélőnek.

Az iszlám országok közül Törökország a legnyugatiasabb; ha bebarangoljuk Beyoglu édes kis utcácskáit, mintha csak a párizsi Montmartre-on lennénk, az Istiklal caddesi gyönyörű neoklasszicista és Art Nouveau épületei – egykor valamennyi európai konzulátusként, vagy arisztokraták palotáiként működtek – mintha csak Bécs legelegánsabb utcáinak egyike lenne. Nisantashi előkelő lakónegyede – a török celebritások kedvelt tartózkodási helye – a drága márkás butikokkal, divatos éttermekkel és kávézókkal, a kedvelt fittness termekkel és felkapott B&B szállodákkal akár Londonban is lehetne.

De ha valaki hirtelen a kelet varázslatos hangulatára vágyik, csak vegye az irányt Eminönü és Fatih negyedek felé, az óvárosba, ahol egymást érik az ottomán kori paloták és lakónegyedek, a bazárok, hamamok, mecsetek, de elég csak a horizontra emelni a tekintetet, s máris kupolák, minaretek és félholdak varázsolják el az embert. Balat pedig bohókás, színes házaival rabolja el a szívünket.

Ezt a modernitást, a nyugathoz való hasonulást (persze csak éppen annyira, amennyire szükséges) egy kiemelkedő formátumú államférfinak, Gazi Musztafa Kemál Atatürknek köszönhetjük, vagy köszönhetik maguk a törökök. És ők valóban hálásak is neki, ha az ember nyitott szemmel jár, Isztambul (és egész Törökország) valamennyi szegletében megtaláljuk az első modern államelnök képét, legyen szó iskolákról, bazárról, szállodákról. Minden ’törökök atyja’ – már a neve, Atatürk is mennyire magáért beszél – az 1919-23 között vívott török függetlenségi háború hőse volt (innen a Gazi, vagyis hős elnevezés), neki köszönhető, hogy az első világháború utáni sévres-i békében (a török Trianon, amely csupán Anatólia egyes területeit hagyta volna meg a törököknek) teljesen megcsonkított Törökország az 1923-as lausanne-i békében ki tudta harcolni az ország mai – jóval nagyobb – területének elismertetését. Eltörölte a szultánságot és 1923-ban kikiáltotta a köztársaságot. Neki köszönhető, hogy ma el tudjuk olvasni az utcatáblákat, a különféle feliratokat és figyelmeztetéseket, mert a régi arab írásjegyek helyett ma már a latin ábécét használják a törökök. Átvették a Gergely-naptár használatát, olasz és svájci példa alapján új büntető és polgári törvénykönyvet vezettek be, melyben egyenlők lettek a nők és a férfiak. És nem utolsó sorban bevezették a családnév-törvényt, addig ugyanis a törököknek nem volt vezetékneve.

Isztambul sokszínűségével, pezsgő, lüktető városképével, gazdag kulturális kínálatával, hosszú történelmi múltjával, szokásaival, sajátosságaival, hangulatával olyan kivételes élményeket és tapasztalatokat kínál, amilyet kevés más város tud felmutatni.

Ez az a város, ahová nem elég egyszer elutazni, hiszen minél többször jár itt az ember, annál inkább azt érzi, hogy szinte még semmit sem látott, de minél többet szeretne Isztambul titkaiból megismerni. Ugyanakkor az is ez a város, amelybe akár egy három napos rapid kiruccanás alatt is bele lehet szeretni. A három, az öt, vagy akár a hét napos városlátogatások is mind-mind más élményeket, benyomásokat, hangulatokat kínálnak, s csupán abban van különbség, hogy az időkorlátok miatt mennyi nevezetességgel tud megismerkedni az ide látogató. Ugyanakkor szinte biztosra vehető, hogy aki egyszer járt már ebben a különlegesen szép és vendégszerető városban, az máskor is vissza akar majd térni ide.