Üzbegisztáni körutazás 1. nap

Utazás Penang, Szingapúr, Dubai érintésével Taskentbe. Megérkezés az éjszakai órákban, elszállásolás.

Miért éppen Üzbegisztán?

 Valamilyen rejtélyes oknál fogva a Közép-Ázsia ékkövének is nevezhető Üzbegisztán sincs fent a leggyakrabban látogatott úti célok, az álom bakancslisták élén, pedig aki egyszer ellátogat ebbe a rengeteg építészeti csodával megáldott országba, az mindörökre beleszeret. Egzotikus hely, de mégsem a hagyományos értelemben. Muszlim ország, de nem olyan formán, ahogy az arab világban megszoktuk. Üzbegisztán egészen egyedi.

 Ha valaki szereti a történelmet, a szép, régi épületeket, az ízletes közép-ázsiai konyhát, és szívélyes vendégszeretetet, akkor az jó helyen jár. Üzbegisztán az elmúlt harminc esztendőben szélesre tárta kapuit a nemzetközi turizmus előtt, s bizony bőségesen van is mit megmutatni azoknak, akik vevők az unikális dolgokra. Az ország – mely az egykori Selyemút legszebb városaival büszkélkedik – tudatosan helyezte gazdaságát az idegenforgalomra, s évről évre több különleges nevezetesség újul meg, épül és szépül. Jóllehet, a XX. században, a szovjet éra idején is viszonylag sokan látogattak el ide, de akkoriban azért messze nem helyeztek ekkora hangsúlyt a múlt megőrzésére és bemutatására. Mintha csak szándékosan akarták volna elfedni, kitörölni az ország iszlám, illetve perzsa-türk-mongol történelmét, s helyette a szocialista és kommunista eszmeiség megnyilvánulásait erőltették. A műemlékek – kevés kivételtől eltekintve – lepusztultan, romos állapotban vegetáltak, hisz nem ez volt a rendszer számára az elsődleges fontosságú dolog.

Az ország 1991-ben kinyilvánította függetlenségét a széteső Szovjetuniótól, s visszatért arra az útra, mely a sajátja. A szuverén Üzbegisztán legelső elnöke ugyan még az előző rezsimből átmentett Islom Karimov volt, aki diktátorként 2016-os haláláig nem engedte ki kezéből a gyeplőt, s számos aljas cselekedet is a nevéhez fűződik. Így például az Aral-tó kiszárítása (melyet ugyan már a Szovjetunió elkezdett, de a gyapotföldekre irányított víztartalékok végleg megpecsételték a tó sorsát), illetve a posztszovjet korszak legvéresebb tömeggyilkossága, amikor 2005-ben Andizson városában a tüntető tömegbe lövetett, s mintegy 200 demonstráló maradt a téren holtan. Ha valaki Karimov kormányzása idején járt az országban, annak az is feltűnhetett, hogy annak ellenére, hogy Üzbegisztán iszlám ország, a mecsetekben jóformán egyáltalán nem lehetett látni vallásukat gyakorló embereket. Nekem Shahrisabzig kellett elmennem, hogy egy kisebb mecsetben imádkozó híveket lássak. Karimov ugyanis a szekularizációval igyekezett elkerülni az esetleges iszlám fundamentalizmust, melyet a nyugati hatalmak – Karimov stratégiai partnerei – elvártak tőle.

Egy másik érdekesség is szembe tűnt, ha az ember az utakon közlekedő forgalmat figyelte: azokon jóformán csak helyben gyártott Daewook és Chervrolet-ek közlekedtek, aki másfajta autóval járt, annak extra adót kellett fizetnie. Turisztikai szempontból ugyanakkor egy dolog mindenképpen jó: az ország hírneves látnivalóit sorra látogathatóvá teszik, renoválják őket. A térségben Üzbegisztán megbízható gazdaságú ország, melynek egyik fontos ágazata a turizmus, a nevezetességek rendben tartása alapfeltétel ehhez. Mindehhez hozzájárul az is, hogy az országban négy kulturális és egy természeti világörökség található, előbbiek a Selyemút legszebb városainak épületei. És ezzel meg is érkeztünk az egyik legnagyobb vonzerőhöz, amiért feltétlenül érdemes ellátogatni ide. Khíva, Bukhara és Shahrisabz történelmi óvárosa, illetve Szamarkand, mint a kultúrák kereszteződési pontja, olyan kulturális élményeket kínálnak, melyekhez hasonlókat talán Iránban lehet csak látni, de azok sem teljesen ilyen jellegűek. Az ötödik UNESCO Világörökségi helyszín a Nyugati-Tien-san természeti környezete, melyen Üzbegisztán mellett Kazahsztán és Kirgizisztán is osztozik. Ez a helyszín a természetjárók különleges úti célja lehet.

Ugyanakkor Üzbegisztán az az ország, amellyel még a tankönyvekben sem igazán találkozhatunk, pedig igen komoly történelemmel büszkélkedik. Városai érintőlegesen szóba kerülnek a Selyemút kapcsán, illetve itt-ott Timur Lenkkel, mint a középkor egyik legnagyobb hódítójával is találkozhatunk (ha máshol nem, Luxemburgi Zsigmond uralkodása idején, aki más európai hatalmakhoz hasonlóan serényen küldözgette Timur udvarába követeit, hogy az legyen szíves megtámadni I. Bajezdid oszmán szultánt). A timuri reneszánsz idején épült mecsetek, medreszék, paloták, karavánszerájok, bazárok az építészeti és a művészettörténet könyvek lapjain persze megbecsült helyen szerepelnek, s ha az ember megismeri e különleges csodákat, szép lassan összeáll a kép egy csodálatos letűnt világról, melynek ezek az üzbegisztáni látnivalók az utolsó példái. A történelem szerelmesei megtudhatják, hogy mit keresett itt Nagy Sándor, vagy Dzsingisz kán, hogy miként lett az egykori iráni-szogd civilizációból egy muszlim hitű türk-mongol kultúra, de rácsodálkozhatnak az ország jelenlegi etnikai sokszínűségére is.

Van azonban még egy tényező, amiért az ország egészen egyedi hangulatú, és még csak azt sem lehet rá mondani, hogy olyan, mintha Irán „kistestvére” lenne. Ez pedig a XX. századi szovjet időszak emléke, mely máig belengi Üzbegisztánt. S jóllehet, az a korszak is a múlt ködébe veszett már, azért Bukhara és más nagyobb települések modern negyedeinek városképe, a tágas, betonozott terek, a több sávos, üres utak, a szocreál tömbházak az egykori nagyhatalom megalomán várostervezését idézik. Igaz, Lenin és Sztálin szobrait csaknem harminc éve lecserélték (nyilván Timuréra), azért az a jellegzetes, mára megkopott szomorkás hangulat ott felejtődött Üzbegisztán felett. Persze ahogy múlnak az évek, évtizedek, egyre kevesebbet lehet majd mindebből érzékelni, hiszen az ország – melynek kultúrája alapon eltér a szláv oroszokétól – törvényszerűen visszatér majd saját tradícióihoz, szokásaihoz és kultúrájához. Ha valakit még ezzel a különleges zamattal érdekel Üzbegisztán, ne habozzon elindulni, mielőtt valóban késő nem lesz.

A Selyemút és Üzbegisztán

Közép-Ázsia legszebb és leghosszabb múltra visszatekintő városai – köztük az üzbég Szamarkand, Bukhara és Taskent – egyaránt a távolsági kereskedelemnek, ezen belül is főként az ősi Selyemútnak köszönhették anyagi és kulturális jólétüket, prosperitásukat. Kevés kivételtől eltekintve ma mind UNESCO Világörökségi helyszín, ahogy maga a Kínát és Európát hajdan összekötő karaván útvonalhálózat, a Selyemút is.

 Az ember képzeletében a misztikus Selyemút, mint egy, a végtelen homoksivatagok magányában, s a napszítta dűnék között vonuló karavánok hosszú-hosszú útja jelenik meg. A perzselő nap alatt idegesen vibráló délibábbal, s itt-ott egy-egy üdítő zöld színfolttal, oázissal. Valójában ez a festői kép a teljes Selyemútnak csak egy rövidebb szakaszára igaz, a többi úttalan utakon, veszélyes, hófödte hegyi hágókon, nyüzsgő, ezer nyelvtől zsibongó színes piacokon, városokon át vezet. Sőt, a déli útvonalak áruit nem is teveháton, hanem hajókon szállították. Mert, hogy a Selyemút nem egyetlen útvonalból, hanem több, egymásból elágazó út hálózatából állt, melyek összekötötték egymással Kínát, Délkelet- és Dél-Ázsiát, Perzsiát, Közép-Ázsiát, az Arab-félszigetet, Kelet-Afrikát, illetve Európát. De hogyan is kezdődött ez az egész fűszerillatú, selymekről és más fényűző árucikkekről szóló, keleti hangulatú mese?

A karavánút közép-ázsiai szakaszának már a Selyemút kialakulása előtt is voltak előzményei; az itt élő nomádok híresek voltak lótenyésztésükről, az állatokat pedig nem csak saját célra használták, de kereskedtek is velük. A szakértők szerint Nagy Sándor híres csődöre, Bukephalosz is innen származott, feltehetőleg a szívós, hosszú utakra is alkalmas akhal-teke fajta lehetett. A Közép-Ázsia északi pusztáin átívelő Sztyeppe-út így az árucsere legfontosabb útvonalának számított jóval azelőtt, hogy a Selyemút kialakult volna. A régió ugyanakkor arany és drágakő kitermeléséről is ismert: Yarkand és Khotan bányái jádét és nefritet rejtettek, míg Badakhsanban lazúrkövet és spinellt bányásztak, melyekre egyaránt nagy volt a kereslet a környéken. Az egyre intenzívebb árucsere kialakulásához számos további tényező is hozzájárult. Ilyenek voltak az ókor Eurázsiát lefedő nagy birodalmai, az Óperzsa Birodalom, illetve Nagy Sándor hódításai, melynek területén később olyan államok jöttek létre, mint a Szeleukida (Kr. e. 312-63), a Greko-Baktriai Királyság (Kr.e. 250-125), vagy az Indo-Görög Királyság (Kr. e. 180- Kr. u. 10) a mai Észak-Pakisztán és Afganisztán területén. E fejlett birodalmak nagy hangsúlyt fektettek az adminisztrációra, a centralizált államigazgatásra.

Perzsiában a Kr. e. V. században kiépült a 2857 kilométer hosszú Királyi Út, mely Susát kötötte össze az Égei-tenger közelében fekvő Szardeisszel, és célja a gyors kommunikáció elősegítése volt. A királyi hírvivők e távolságot kilenc nap alatt tudták megtenni váltott lovakkal, míg egy átlag utazónak három hónapjába telt az út teljesítése. Később a transzkontinentális kereskedelemben a makedón hódítás következtében létrejött új települések, városalapítások jutottak nagy szerephez, melyek vonzották a kézműveseket és kereskedőket. Nagy Sándor Kr. e. 329-ben megalapította Alexandria Eschatet, vagyis a ’legtávolabbi Alexandriát’ a mai Hudzsand közelében (Tadzsikisztán), mely később szintén a Selyemút fontos megállója lett. A Kr. e. II. századtól Közép-Ázsia hellenisztikus királyságai egyre több keleti irányú expedícióra vállalkoztak, melyek egészen Kína nyugati határáig, Kashgarig eljutottak. Ezek voltak az első kulturális kapcsolatok Kína és a nyugat között, korábban ugyanis Ázsia nagy hegyláncai, a Tien Shan, a Kun-Lun, a Karakorum, a Hindu Kush és a Himalája áthatolhatatlan akadályt jelentettek.

Kínai részről kicsit összetettebb volt a helyzet. A Kr. e. II. században uralkodó Han-dinasztia a szomszédos hsziungnu hunokkal került konfliktusba, melynek megoldására Közép-Ázsiában keresett megoldást. A császár követe, Zhang Qian Kr.e. 130 táján felkereste az itteni államokat, de nem csak politikai, hanem hosszabb távú gazdaságot érintő észrevételekkel is gazdagodott. Feljegyzéseiben Parthiáról, sőt Mezopotámiáról is írt, s a Fergana-völgy közösségeinek fejlett kultúráját, élénk kereskedelmét is dicsérte. Ugyanakkor az itt tenyésztett kiváló adottságú ’szárnyas’ vagy ’mennyei’ lovakat is császára figyelmébe ajánlotta. Végül – a közép-ázsiai nomádok elleni harcok sikerének zálogaként – a lovak megszerzése vezetett a Kr. e. 104-102 között zajló ’Mennyei Lovak háborúja’ vagy Han-Dayuan háborúhoz, melyből Kína került ki győztesen. Nem csak a lovakat szerezték meg, de Dayuant vazallussá tették, sőt utólag még a hsziungnukat is legyőzték, s befolyásukat kiterjesztették Közép-Ázsiára is. Amíg Nagy Sándor hódításai során érte el Szogdiát, Kína nyugati irányú terjeszkedéssel érte el Közép-Ázsiát, ahol így találkoztak Közép-Ázsia és Kína, illetve a Földközi-tenger és India ősi civilizációi.

Ahogy a kínaiak érdekeltté váltak Közép-Ázsiában, a távolsági kereskedelem nyújtotta lehetőségeket is kihasználták, s hamarosan megnyílt a Selyemút, mint a kelet-nyugati irányú áruforgalom legfontosabb útvonala. Kínának lovakra és drágakövekre volt szüksége, a közép-ázsiai nomádoknak pedig gabonára és selyemre, mely később a transzkontinentális kereskedelemnek is az alapja lett, pláne miután Kína a Tarim-medencéig garantálta a Selyemút biztonságát. Az így utaztatott áruk hamarosan elérték a Római Birodalmat is, ahonnan üveget exportáltak Kínába. Az első tengeri útvonal valószínűleg a Kr. u. I. században nyílt meg, és a mai Vietnamot kötötte össze Egyiptommal, India és Sri Lanka kikötőinek érintésével. De térjünk vissza az északi, közép-ázsiai útvonalhoz, ahol Közép-Ázsia (Kelet-Baktria, Tokharisztán), illetve Észak-India az I-III. század között a Kusán Birodalom (más néven jüecsik) égisze alatt egyesült, így a szogdiai, baktriai és taxilai kereskedők szerepe és befolyása nagyon megerősödött. A szogdok nyelve a Kr. u. IV. századtól a Selyemút kereskedelmének közvetítő nyelve lett, melyet a középkorban a hvarezmi, a közép-, illetve újperzsa, valamint a szír nyelv váltott fel.

Maga az északi útvonal – mely a Takla-Makán sivatagot megkerülve három részre ágazott – a kínai Csang-an városából indult, Kashgarnál, és Kokandnál újra találkozott, majd ismét ketté vált, s az északi út Szamarkandon és Bukharán keresztül, míg a déli Baktrán át vezetett. Mervnél már csak egyetlen útvonal folytatódott nyugat felé, mely Irán északi részén vitt keresztül a mai Irak területén lévő Ktesziphonig és Bagdadig, ahol becsatlakozott a Perzsa-öböl felől érkező tengeri útvonal is. Ez az út végül Türosznál és Antiokhiánál érte el a Földközi-tengert, ahonnan hajón vitték tovább az árukat Rómába, Athénba, illetve Konstantinápolyba. Az útvonalak azonban sosem voltak állandóak, hiszen sokban függtek attól is, hogy merre folyt éppen háborúskodás, hol volt éhínség, szárazság. A szárazföldi utak karavánjai Perzsiából pisztáciát, sáfrányt, datolyát, Egyiptomból üveget, illatszereket, tömjént, mirhát, Indiából pedig szantálfát szállítottak Kínába, míg onnan nyugatra selymet, porcelánt és lakkozott termékeket. De volt még egy sokkal kevésbé vágyott dolog is, amely a karavánokkal az északi útvonalon érkezett Európába, mégpedig a pestis, mely egy Közép-Ázsiában honos rágcsálón, a futóegéren élősködő bolhán át jutott el nyugatra, ahol a rossz higiéniai körülmények miatt nagyobb pusztítást végzett, mint Ázsiában.

Noha a Selyemút teljes szakasza több mint 8000 kilométeren át húzódott végig Eurázsián, egészében véve azonban meglepően kevés kereskedő járta be a teljes útvonalat. Ehelyett közvetítőkön és a nyüzsgő ázsiai piacokon keresztül bonyolódott az árucikkek adásvétele. Pontosan ilyen városok voltak Taskent, Szamarkand és Bukhara is, melyek közül csak az utóbbi kettő volt a fő útvonal állandó megállója, Taskentet egy északibb ág érintette. A település Chach néven a Nyugati Tien-san nyúlványainál, a Chirchik-folyó oázisvárosaként jött létre a Kr. e. V. században. A város – mely pont a Kína és Európa közti útvonal felénél, stratégiailag jó helyen fekszik és kellemes éghajlattal rendelkezik – valódi virágzását a Selyemút kereskedelmének köszönhette. Ptolemaiosz megemlít itt egy kőtornyot is, mely a karavánút egyik legjellemzőbb ismertetőpontja volt. Taskent óvárosának főtere a IX. században alapított Chorsu tér, s a kereskedelmi utak az összes városkaputól a Chorsu bazárhoz vezettek.

Szamarkand a Zerafshan-folyó völgyében alakult ki nagyjából abban az időben, mint Babilon, vagy Róma. S jóllehet hírét és gazdagságát a Selyemút fontos állomásaként vívta ki, nem mellékesen azt Timur Lenk is tovább öregbítette. Szamarkand, mint a szogdok egyik legjelentősebb központja, az Akhaimenida időktől kezdve egészen a Kusán Birodalom koráig virágzott, gazdasági, kulturális és politikai központ volt, majd ezt követően két-három évszázadon át, a Kr. u. VI. századig jelentéktelenné vált. Az iszlám hódítás után azonban lassan ismét visszaszerezte jelentőségét. A késő XIII. században Marco Polo is érintette a várost útban Kína felé, s úgy jellemezte, mint egy”hatalmas és csodálatos város”. Később Timur Lenk volt az, aki a Krím – Alsó-Volga – Hvarezm régió karaván útjának áruforgalmát a Taskent, Szamarkand, Balkh és Herat útvonalra terelte, miután az Aranyhordával való háborúskodás során a legészakibb útvonal városait elpusztította. Mint uralkodói székhelyen, Szamarkandban találkozott a régió valamennyi karaván útvonala, mely így a kereskedelem mellett a kultúrák kereszteződése is lett: 2001-ben az UNESCO Világörökségi helyszínné nyilvánította a várost.

Ha az árukat Timur birodalmának területén elrabolták, akkor azt annak a tartománynak kellett duplán megfizetnie, ahol az áru eltűnt, az uralkodónak pedig az áru értékének ötszörösét kellett fizetni. Így aztán az egyes tartományok külön figyelmet szenteltek a Selyemút biztonságának, mely ebben az időben kiemelkedően jó volt. Szintén a Kr. e. V. évszázadban jött létre a legnyugatibb üzbég Selyemút-város, Bukhara, melynek legelső lakossága – Taskenthez és Szamarkandhoz hasonlóan – szogd volt, így története szorosan összefonódott a Selyemútéval. A település kezdettől fogva a kereskedelem, a kézműves ipar, a tudományok, a kultúra és a vallás jelentős központja volt. Földrajzi elhelyezkedése miatt már a Selyemút kialakulása előtt is fontos csomópont volt a Perzsiát, Indiát, Oroszországot összekötő kereskedelmi útvonalak mentén, azonban virágzásának tetőpontját a XVI. században, a sejbánidák uralma idején érte el. Bukharában ma is bebarangolható az egykori kereskedelmi tevékenységnek otthont adó Taki Sarafon (pénzváltók), illetve a Taki-Tilpak-Furushan (a fejfedő árusok) középkori hangulatú fedett bazársora. A város történelmi központja ma szintén UNESCO Világörökségi helyszín.

A középkor végére a nyugat-európai hajós nagyhatalmaknak, illetve maguknak a földrajzi felfedezéseknek köszönhetően a tengeri kereskedelem megélénkült, s az áruszállítás a tengerekre helyeződött át. Ez a Selyemút ragyogó korszakának végét jelentette, ugyanakkor a kereskedelemből élő városok, régiók is hanyatlani kezdtek. Nyugat-Ázsiában ugyan a szárazföldi kereskedelemnek egy átmeneti fellendülése még tapasztalható volt a perzsa szafavida, illetve a török ottomán időszak alatt, melyet csupán e két nagyhatalom időnként fellobbanó, egymás közti háborúskodásai szakítottak meg. Azonban a szafavidák 1720-as bukásával a Selyemút dicsősége is végleg leáldozott. 2014-ben a Selyemút kínai, kirgizisztáni és kazahsztáni szakaszát az UNESCO Világörökség részévé nyilvánította.

Üzbegisztán történelme

Jóllehet, Üzbegisztán napjainkban ismert formájában – ma használt elnevezésével és határai között – viszonylag fiatal államnak számít, hiszen csupán 1991-ben jött létre, miután deklarálta függetlenségét a Szovjetuniótól. Valójában azonban a térség az ókor óta jelentős államok létrejöttének, jelenlétének, illetve kimagasló történelmi személyek cselekedeteinek tanúja. A régió gyönyörű építészeti örökségeinek felfedezésével, megismerésével a múlt e színes mozaikdarabkáit is könnyebb összerakni.

A Kr. e. I. évezredben iráni nyelvű nomád törzsek jelentek meg a mai Kazahsztán területének sztyeppéi felől. E nomádok végül Közép-Ázsia dúshozamú folyamai mentén telepedtek le, és jól működő öntözőrendszereikre támaszkodva prosperáló városok alapját vetették meg a környéken. Bukhara, illetve Szamarkand e korai időkben születtek meg, s nagyon hamar adminisztratív, kereskedelmi és kulturális központokká nőtték ki magukat. Létrejöttek a legelső államalakulatok; a baktriai, a szogd és a tokhár állam, melyek a környező régiókra is kiterjesztették befolyásukat. A terület II. Kürosz uralkodása idején (Kr. e. VI. század) egy sokkal jelentősebb hatalom, az Óperzsa Birodalom fennhatósága alá került, s Szogdia, illetve Baktria néven a birodalom északkeleti perem tartományai, vagyis szatrapiái lettek (Szamarkand és Bukhara is Szogdia területén feküdt), melyeket az akhaimenida szatrapák, kormányzók irányítottak, s adót fizettek az államnak.

Kr. e. 329-ben a makedón Nagy Sándor (pontosabban hadvezére, Ptolemaiosz) a mai Shahrisabz környékén, az ősi Nautaca mellett fogta el a perzsa trónkövetelőt, Besszoszt, s ezzel végérvényesen véget ért az Akhaimenidák uralma. A makedónok Kr. e. 330-327 között hódították meg az északkeleti tartományokat, végül Alexandrosz 327-ben feleségül vette a baktriai szatrapa, Oxüartész lányát, Róxanét. Birodalma azonban nem bizonyult hosszú életűnek, ahogy ő maga sem. A makedón hódító 323-ban rövid betegség után meghalt Babilonban, s a meghódított egykori perzsa birodalom részekre hullott. Ebben az időben indította el Kína nyugati irányú selyemkereskedelmét, melynek forgalma a kínai Chang`an-ból (magyarul Hszian) kiindulva Európa, valamint Észak-Afrika felvevőpiacai felé irányult. Közép-Ázsiát Kr. e. 114 körül érte el a híres Selyemút, noha már korábban is voltak errefelé kereskedelmi tevékenységek. A közép-ázsiai városok, köztük Bukhara és Szamarkand is e kereskedelmi útvonalnak – melynek számos ága ismert tengeren, illetve szárazföldön is – köszönhetően gazdagodtak meg, melyeket szintén érintett a jól ismert karavánút.

Baktria és Szogdia területén a hellenisztikus Görög-Baktriai királyság virágzott jó egy évszázadon át, mely gazdagságának egyik legfontosabb alapja a Selyemút kereskedelme volt. A régiót vegyes görög, iráni (szogd, perzsa), kínai, indiai népesség lakta, fellendült a városi kultúra, sőt, a greko-baktriai uralkodók – Nagy Sándor mintájára – újabb városokat is alapítottak. A Kr. u. III-VII. század között a terület az iráni eredetű Szaszanida Birodalom fennhatósága alá került; az egykori Baktria és Szogdia tartományok továbbra is megőrizték gazdasági és kulturális központi szerepüket, melyet a kereskedelmi útvonalak forgalma csak megerősített. A VI. század elején a heftalita hunok megszerezték a szaszanidáktól Szogdiát, ahol ekkoriban avar népesség élt. A heftalitákat a Türk kaganátus uralma követte, majd a VII-VIII. században a kínai Tang-dinasztia terjesztette ki hatalmát Közép-Ázsia gazdag vidékeire. Szogdia nagyjából ekkoriban kapta a Transzoxánia (am. „Óxosz folyón túli”) elnevezést; az Óxosz az Amu-darja görög neve. Jóllehet Szogdia elnevezése – mint kulturális és földrajzi tájegység – a XIII. század elejéig létezett.

A VIII. századtól kezdve Transzoxániában is egyre erősebb volt az arab-iszlám hódítás hatása, noha az arabok kezdetben még nem tudták itt megvetni a lábukat, ez csak a század végére sikerült Naszr ibn Szajjár, Khoraszan (földrajzi régió: Irán északkeleti részén) omajjád kormányzójának. A fénykorában a Narbonne-tól Indiáig terjedő Arab Birodalom élén álló omajjádokat (661-750) a szintén arab abbaszidák (750-1368) követték, akiknek hűbéreseiként emelkedett fel a helyi, tadzsik eredetű Számánida emírdinasztia (819-999), mint Transzoxánia új ura; prosperáló uralmuk a perzsa nyelv és kultúra újjáéledését hozta, fővárosuk Bukhara és Szamarkand, mint a Selyemút legfontosabb kereskedelmi központjai voltak. A két város pompájában vetekedett Kairó, Cordóba és Bagdad szépségével. A számánidákat a Kasgar vidékéről származó nomád türk Karahán-dinasztia (840-1212) követte Transzoxánia élén; Szaltok Bugra kán (935-955) volt az első türk uralkodó, aki áttért az iszlám hitre, mely a régióban jelenlévő sokféle vallás – zoroasztriánus, manicheista, buddhista, nesztoriánus keresztény – mellett fokozatosan, de egyre inkább dominánssá vált.

A számánidák uralma idején Közép-Ázsia megtartotta korábbi iráni jellegzetességeit, nem csak nyelvében, de kultúrájában is, az egykori szogdok nyelve és vallásai viszont hanyatlottak. A karahanidák uralma idején kezdte felváltani a korábbi iráni népesség dominanciáját a türk többség (az üzbégek török eredetű népcsoport). A XIII. században a Karahán-dinasztia uralmát egy rövid időre a török eredetű Hvarezmi-dinasztia vette át, akik Transzoxániát egyesítették Iránnal és az Aral-tótól délre fekvő Hvarezm régióval, és ennek központjából, Ürgencs városából kormányoztak. Hatalmukat az összeomlott Szeldzsuk Birodalom alapjaira építették; a dinasztia 1200-1220 között élte fénykorát, nem sokkal később azonban a mongolok elözönlötték Közép-Ázsiát (1219-25), Dzsingisz kán megdöntötte a Hvarezmi birodalmat, az addig virágzó Bukharát és Szamarkandot pedig elpusztította. A mongol invázió jelentette Közép-Ázsia történetének egyik legjelentősebb fordulópontját; uralmukkal életbe lépett az a szokás, hogy bármely közép-ázsiai állam élén kizárólag Dzsingisz kán vér szerinti leszármazottja lehet csak legitim uralkodó. Ugyanakkor a hódítás a térség gyors eltörökösödéséhez is vezetett (noha Dzsingisz kán seregeit mongolok vezetették, a sereg nagy része török törzsekből állt).

Dzsingisz kán 1227-es halálát követően hatalmas birodalmát négy fia, illetve azok családtagjai örökölték, akik több generáción át képesek voltak fenntartani a szabályos vér szerinti öröklés rendjét. Transzoxánia élén a második fiú, Csagataj közvetlen leszármazottai uralkodtak, mint a Csagataj Kánság urai. Erre az időszakra a belső egyensúly, béke és a gazdasági jólét volt jellemző. A modern üzbég nyelv a csagataj nyelvből alakult ki, elterjedése pedig az elkövetkező évszázadokban folytatódott. A XIV. századra a mongol birodalom felbomlott, s a csagataj területeken is különféle törzsi vezetők versengtek a hatalomért. Közülük a shahrisabzi (akkori Kish) születésű Timur Lenk (Tamerlan, 1336-1405) ragadta magához sikeresen a hatalmat, aki 1370-ben – immár a Timurida Birodalom fővárosaként – Szamarkandot tette meg székhelyévé. Az egykor virágzó közép-ázsiai város újjáépült romjaiból. Bár Timur nem volt Dzsingisz kán leszármazottja, Transzoxánia tényleges uralkodója lett, s hamarosan Közép-Ázsia nyugati részét, Iránt, Kis-Ázsiát és az Aral-tótól északra fekvő sztyeppei régiót is meghódította. Orosz területekre is betört, végül kínai hadjáratán halt meg.

Timur, illetve utódai uralkodásának idejére esett Transzoxánia utolsó felvirágzása. Szamarkandi udvarában hírneves tudósokat, művészeket, ügyes kezű kézműveseket gyűjtött össze, a várost (városokat, hiszen szülővárosaként Shahrisabzban is lenyűgöző paloták, mecsetek születtek) szebbnél szebb épülettel gazdagította. Unokája, Ulugh Beg (1394-1449) a Timuridák harmadik uralkodójaként kiemelkedő csillagász, matematikus, költő és történetíró volt maga is. Személyiségét jól tükrözi, hogy mindössze két évnyi uralkodás után saját fia ölette meg, mivel nem akart hódító háborúkat indítani. A tudós uralkodó emlékét több épület is őrzi Szamarkandban, így például a lenyűgöző Registan téren álló Ulugh Beg medresze, valamint a Csillagvizsgáló. A timuridák – akik a művészeteket és a tudományt is bőkezűen patronálták – uralma idején vált a török, mint a csagataj dialektus formája, irodalmi nyelvvé, jóllehet az uralkodóház tagjaira sokkal inkább a perzsa kultúra hatott. Timur halála után birodalma gyorsan két részre hullott, s az állandó belharcok és a meggyengült hatalom az Aral-tó északi részén élő nomád üzbégek figyelmét is felkeltette, akik 1501-ben megtámadták a timuridák területeit.

1505-ben a magát Dzsingisz kántól származtató mongol-üzbég Muhammad Sajbáni kán elfoglalta Szamarkandot, majd az 1506-ban megszerzett Buharában kialakította udvarát, létrehozva ezzel a Sajbanida-dinasztia által irányított Bukharai Kánságot, mely 1785-ig állt fenn. Ők uralták Taskentet, a keleti Fergana-völgyet, illetve Afganisztán északi területeit. A perzsa szafavidákkal Irán jelentős területeiért folytattak komoly versengést, de ennek a konfliktusnak vallási alapja is volt, mivel az irániak az iszlám síita ágához, míg az üzbégek a szunnitához tartoztak. Mindent összevetve a XVI-XVIII. század közé eső időszakot a bukharai dominancia jellemezte, jóllehet más üzbég kánságok is léteztek ekkoriban, ilyen volt például a szintén sajbanidák által irányított Khivai Kánság, melyet 1512-ben alapítottak Khorazm oázisában, az Amu-darja torkolatánál, s egészen 1920-ig létezett. A XVI. század a bukharai és khivai sajbanidák meggyengülését hozta az állandó trónviszályok, az egymás és Perzsia elleni végtelen háborúskodások miatt, s végül a XVII. században egy új dinasztia, a dzsanidák kerültek hatalomra.

Mivel az Asztraháni Kánság uralkodóitól származó dzsanidák szintén Dzsingisz kántól származtatták magukat, így legitim uralkodóként a kán titulust viselték, de amikor 1740-ben a perzsa Nader sah legyőzte a kánságot, s a dzsanidák meggyengültek, a Bukharai Kánság élén egy újabb család, a Mangit vette át a hatalmat. Ők azonban nem Dzsingisztől származtak, ezért a káni titulus helyett az iszlám legitimitást hangsúlyozó emíri címet vették fel, így létrehozva a Bukharai Emírséget. Erre az időszakra a régió általános elszegényedése is rányomta bélyegét. Ennek oka a Selyemút gazdasági jelentőségének megszűnése volt, mivel a XVII. századtól kezdve egyre inkább a tengeri kereskedelemre helyeződött a hangsúly. Ez a tendencia a Bukharai Kánság olyan városait, mint Bukhara, Szamarkand, vagy Merv, illetve a Khivai Kánság fontos központjait (Khiva, Ürgencs) a megállíthatatlan hanyatlás útjára taszította. Mindehhez hozzájárult az az iszlám világ többi részétől való kulturális elszigetelődés is, amely az Iránnal való háborúskodás következménye volt, s nem utolsó sorban az északi sztyeppék nomádjaitól (kazahok, mongolok) is intenzív támadásokat kellett visszaverniük a közép-ázsiai kánságoknak. A XVIII. század elejére a Bukharai Emírség elvesztette a termékeny Fergana-völgyet, ahol egy újabb kánság jött létre Quqon központtal.

A XIX. század az orosz befolyás erősödését, majd invázióját hozta. A hanyatló kánságok egyre kevésbé tudták megőrizni szuverenitásukat. Amikor az oroszok 1865-ben megostromolták a kokandi kánsághoz tartozó Taskentet, a bukharai emír segélycsapatokat küldött a város felmentésére. Nem jártak sikerrel, ellenben felhívták magukra az oroszok figyelmét, akik a következő évben megtámadták az emírséget, mely 1868-ra elvesztette területeinek jó részét, köztük Szamarkandot is. 1873-ra a Khívai kánság orosz protektorátusi státuszba került, 1884-re pedig Mervet is elfoglalták. 1920-ban végül Mihail Frunze vezetésével a Vörös Hadsereg bevette Bukharát. Az emírség előbb Bukharai Szovjet Népköztársaságként, majd 1924-től Bukharai Szovjet Szocialista Köztársaságként létezett tovább a Szovjetunión belül. 1924-ben a Bukharai SZSZK-t összeolvasztották a Khívai Kánságból kialakított Khívai SZSZK-val, létrehozva az Üzbég SZSZK-t, a modern Üzbegisztán elődjét. Üzbegisztán végül 1991. július 3-án deklarálta függetlenségét, első elnöke pedig Islom Karimov lett.