Esőerdő

1. Az esőerdő fogalma, főbb jellemzői

Esőerdőnek az 1500 mm-nél több csapadékban részesülő éghajlaton meglévő erdőtársulást értik, ahol alapkövetelmény a csapadékos és állandóan meleg időjárás is. További jellemzője a nagy fokú  biológiai sokféleség. Három zonális típusát különítik el, így a trópusi, a szubtrópusi és a mérsékelt övi esőerdőt, ami mellett megkülönböztetik a hegyvidéki esőerdőt. A trópusi esőerdők megtalálhatóak Afrikában a Kongó-medencében és a Guineai-öböl partvidékén, Madagaszkáron, Amerikában az Amazonas-medence és a Mexikói-öböl partja mentén, Ázsiában pedig az Indonéz szigetvilág, a Maláj-félsziget és Új-Guinea területén.

 

Napjainkban a Földön meglévő trópusi esőerdők több mint 60 millió évvel ezelőtt jöttek létre. A kialakulásokhoz szükséges éghajlati tényezők miatt megjelenésük a két térítő közötti területre korlátozódott. A trópusokon a napsugarak évente két esetben érik el merőleges szögben a felszínt, ám a többi időszakban is az igen intenzív napsugárzás jellemzi a területet. Az erőteljes felmelegedés miatt az Egyenlítő mentén egy alacsony légnyomású övezet alakult ki, amelyre az állandó feláramló levegő jellemző, melynek helyére a passzátszelek szállítanak utánpótlást és csapadékot is. Esőerdő kialakulásához egyenletes 20–28 °C közötti hőmérséklet, és egyenletes eloszlású, évente minimum 1500 mm-nél is több csapadék szükséges. Az esőerdők területe, kiterjedése az idők folyamán többször is változott, így pl. a jégkorszakok idején kisebb volt a kiterjedésük, melynek végével újra terjeszkedni kezdtek. A holocén időszakra egy kb. 1000 km széles sávban – az Egyenlítőtől északra és délre, többé-kevésbé a 10. szélességi fokok között – jött létre a szárazföldek területén az esőerdő, mely napjainkra, az emberi tevékenységek nyomán, területének jelentős részét elvesztette.

A trópusok talajait legtöbbször igen hosszadalmas geológiai időszakok formálták, így esetenként akár több millió évesek is lehetnek. Az erősen kilúgozott, és több méter mélységet is elérő talajszelvények szinte teljesen homogének, szintek nem különíthetők el bennük. A trópusi esőerdők talajának felszínközeli rétegeiből az esőzések gyakorlatilag kimossák a kalcium-, kálium- és nátrium-ionokat, míg a vízben nehezebben oldódó vas- és alumíniumvegyületek a mélyebb rétegekben halmozódnak fel. A trópusi esőerdők talajának fontos jellemzője, hogy humusztartalmuk igen csekély, aminek fő oka az igen gyors lebomlási folyamatok. Ebből következik a rossz termőképesség és a mezőgazdasági művelésre való alkalmatlanság. Színük a legtöbb esetben szürke vagy vöröses. A leginkább elterjedtebbnek a laterit talajtípus tekinthető, amelynek jellemző vörös színét az igen magas vas-hidroxid tartalom adja. Ennek a talajtípusnak a legfontosabb alkotórészei a vas és az alumínium, a vas-oxid aránya eléri a 80–90%-ot, míg az alumínium-oxid aránya 5–20% is lehet. A vasvegyületekben gazdag lateritet – nem véletlen, hogy a talajtípus elnevezése a latin later, tégla szóból származik – építkezéseknél használják. 

A trópusi esőerdők legfontosabb növényei a fák, amelyek hektáronként átlagosan akár 200 fajjal is képviseltetik magukat. Az itt élő fák fontos jellemzője az oszlopszerű megjelenés, és hogy csak a nagyobb magasságban ágaznak el.

Az ágrendszer egyik jellemzője, hogy lapos és szétterülő, a lombhullatás és az új hajtások kialakulása, a virágzás és a terméshozás az egész évben  folyamatos. Az esőerdő növényzete többszintű, és a legtöbb esetben 5 szint különíthető el. A legmagasabb, felső lombkoronaszinten egymástól messzebb lévő fák élnek. Ezek törzse a legtöbb esetben több méter átmérőjű, ezért a szükséges stabilitást a törzsük alján megfigyelhető palánkszerű kiszélesedések és gyökérzetük közösen biztosítják. A középső lombkoronaszintre az egyenletes magassággal rendelkező (kb. 30–35 m) fák a jellemzőek. Ezen szint alatt, kb. 12–15 m magasságban, a részben ugyancsak zárt, alsó lombkoronaszint helyezkedik el . Itt élnek a liánok és más fán lakó növények, pl. az epifitonok. A liánok olyan kúszó szárú növények, amelyek a földben gyökereznek, és az életet jelentő fényért a fák lombozatáig képesek felkapaszkodni. A liánok és más fán élő növények fotoszintetizáló felülete igen nagy, és a legtöbb esetben a kapaszkodásukat szolgáló fák össz levélfelületénél is jóval nagyobb, ezért is kiemelkedő     jelentőségűek a trópusi esőerdők biomassza termelésében. A fán lakó növények közül leggyakoribbnak számítanak a különböző orchideák, broméliák, páfrányok, ám különböző mohák és zuzmók is gyakran előfordulnak. Egy-egy igazán magas fán akár 30–40 virágos és hasonló számú virágtalan növényfaj is élhet. A fákon élő számos lián életformájú fajok közé tartozik a bútoriparban alkalmazott, és sokak számára ismert rattanpálma vagy rotang is.

A többszintes lombkorona a fény nagyobbik hányadát elnyeli, így a trópusi erdők legalsó szintjén még napközben is szürkületi félhomály figyelhető meg. Ezért is fejletlen a cserje- és a gyepszint, és sok esetben szinte teljesen hiányzik is. Bár a trópusi esőerdők a Föld növényzettel borított szárazföldjeinek kb. 6%- át teszik ki, mégis döntő jelentőséggel bírnak. Mivel a trópusi esőerdők növényzete óriási fotoszintetizáló felületet képez, ezért a bioszféra szervesanyag-előállításának legnagyobb részéért felelősek. Földünk tüdejének is tekintik, ahol az eddig megismert növény- és állatfajok több mint fele él. Az esőerdők területe azonban napjainkra több, mint az eredeti felére zsugorodtak össze, és pusztításuk mind a mai napig változatlanul folyik. Az esőerdők fafajai szaporodásuk tekintetében is eltérnek más fajoktól. A szélbeporzás nagyon ritkának számít, azt legfőképp madarak, denevérek vagy rovarok végzik, és a virágok sok faj esetében a törzsön találhatóak.

Bár a trópusi esőerdők fás növényzeténél is megfigyelhető ciklikusság, a fatestekben nem fejlődnek ki évgyűrűk az évszakok hiánya miatt. Az azonos fajba tartozó egyedek teljesen eltérő fenofázisban (növények egyedfejlődésében bekövetkező szakaszok) is lehetnek, ami azt eredményezi, hogy a levélhullás egész évben folyamatos. Ennek ellenére az avarszint nagyon vékony, aminek az egyik oka az igen gyors lebomlás. Kevés a korhadó, kidőlt fa is, mivel a különböző gombák és rovarfajok gyorsan eltakarítanak minden növényi hulladékot. A fás termetű fajok között sok olyan család él a trópusokon, ami csak itt található meg, de igaz ez a rovar és gerinctelen faunára is. Az állatok közel fele a lombkoronaszintben él, jelentős részük röpképtelen. A magas diverzitás ellenére eléggé sérülékenynek számítanak az esőerdők, aminek a legfontosabb oka az, hogy az élő biomassza tárolja a tápanyagkészlet döntő részét. A bőséges biomassza és a szinte korlátlan növekedési lehetőség dacára az esőerdők reprodukciója igen csekély, sok esetben még a mérsékelt övi erdőkénél is kevesebb.

A trópusi folyótorkolatok és a hullámtöréstől védett tengerparti régiók egyik gyakori növényzete az ún. mangroveerdő, aminek fafajai legfőképp elevenszülők, azaz mag helyett félig kifejlett csíracsemetékkel szaporodnak, amelyek az iszapba fúródva gyökeresednek be. Jellegzetességüknek számít a rögzítést biztosító igen rugalmas horgonygyökérzet, és az időszakos elöntés miatt az iszapszint felett kifejlődő, igen fejlett szellőzőgyökér-rendszer. A mangrovefajok előfordulása összefügg az árapály erősségével és a száraz évszak hosszúságával is. A legnagyobb magasságot (kb. 35–40 m) elérő mangroveerdők a nedves trópusokon találhatóak, és számos fejlődő országban fontos gazdasági jelentőségük van.

2. Esőerdők Délkelet-Ázsiában

Délkelet-Ázsia alatt a Kínától délre, Indiától keletre és Ausztráliától északra elterülő régiót értik. Geológiai szempontból a terület tektonikus lemezek találkozásánál található, ami miatt erőteljesek a vulkanikus tevékenységek ebben a régióban. Délkelet-Ázsia két nagyobb földrajzi egységből áll, a szárazföldi területből, ami alatt az Indokínai-félszigetet és a Maláj-szigetvilágot értik, és a tengeri részből, melyhez a régió kisebb-nagyobb szigetei tartoznak. Délkelet-Ázsia területének döntő része a trópusi éghajlatban fekszik, egyedül az északi hegyvidéki területek tekinthetők szubtrópusi régiónak, ahol hűvös téli évszak is van, ami során hó is előfordulhat. A monszun (évszakos irányváltást mutató szélrendszer) hatása következtében van egy nedves és egy száraz időszak. A régióban található a Föld második legnagyobb esőerdő rendszere, ami alól kivételt képeznek a hegyvidéki területek magasabb régió. Délkelet-Ázsia esőerdői a világ egyik legsérülékenyebb régiójának számítanak az éghajlatváltozás tekintetében, mely a jövőben nagy hatással lesz a helyi mezőgazdaságra, a víz minőségére és a vízellátásra.

A délkelet-ázsiai trópusi esőerdők –  a monszun miatt – a nevezetes szélességi köröknek számító térítőkön túl is megtalálhatóak. Jelen vannak Indiában, Srí-Lankán, a Maláj-szigetvilágban egészen a Fülöp-szigetekig és Ausztráliáig. A fafajok között a fekete fájú ében és a vöröses mahagóni képezi a legnagyobb gazdasági haszonnal rendelkezőket. A fűszernövények közül itt él kámfor- és fahéjfa, és a kúszó szárú cserjének számító, a liánszinthez tartozó bors. A lombkoronaszint elsődleges fogyasztói a rovarok, a madarak és a majmok, mint például a szerecsenmajom és az orangután. Itt él az indiai elefánt, az indiai tapír és több szarvasfaj is. A csúcsragadózók közül a tigris, a leopárd és a lombkoronában majmokra vadászó ködfoltos párduc a jellemző.

3. Esőerdők Malajziában

3.1. Éghajlati feltételek

Az Egyenlítő közelében található Malajziai éghajlatának legfontosabb jellemzője az egész évben meglévő tartós meleg és párás időjárás. Az átlagos csapadékmennyiség 2500 mm/év, az átlagos hőmérséklet pedig 27 °C. A Maláj-félsziget és a keleti területek éghajlata eltérő, mivel a félsziget éghajlatát közvetlenül a szárazföldről érkező szél befolyásolja, szemben a keleti területek időjárásával. Malajzia ki van téve az El Nińo-jelenségnek, azaz a keleties passzátszélrendszer felbomlásának, s a szél esetenként ellentétes irányúvá változásának, amely csökkenti a csapadékmennyiséget a száraz évszakban, egyre gyakoribbak az aszályok, hurrikánok. Malajziának két monszunszél szezonja van, a délnyugati monszun május végétől szeptemberig, az északkeleti monszun pedig októbertől márciusig tart. Az északkeleti monszun több csapadékot hoz a délnyugati monszunhoz képest, amely Kínából és a Csendes-óceán északi részéből érkezik . A délnyugati monszun Ausztrália irányából érkezik. Március és október átmenetet képez a két monszun között. Malajzia hegyvonulatai is befolyásolják a helyi éghajlatot, ami felosztható  hegyvidéki, alföldi és part menti régióra. A partok éghajlata napos, hőmérséklete 23 °C és 32 °C között mozog, csapadékmennyisége 100–300 mm/hó. A síkvidékek hasonló hőmérsékletűek, de jellemzőbb csapadékmintát követnek és nagyon magas páratartalommal jellemezhetőek. A hegyvidékek hűvösebbek és nedvesebbek, valamint nagyobb hőmérséklet-változást mutatnak. Nagy mennyiségű felhőtakaró van jelen a hegyvidékeken, amelyek nedvességtartalma nem csökken 75% alá. A legmagasabb mért hőmérséklet 40,1 °C, a legalacsonyabb pedig 7,8 °C volt. Az egy nap során regisztrált legmagasabb csapadékmennyiség 608 mm, míg az egy évben regisztrálté 5687 mm volt.

3.2 Malajzia növény- és állatvilága

3.2.1  A Maláj-félsziget növényzete

A malajziai növényvilág egy hatalmas növénycsoportot tartalmaz, amelybe a becslések szerint több mint 15 500 növényfaj tartozik. Ezen belül alig 19 fajjal képviselik magukat a nyitvatermők,  szemben a zárvatermőkkel, melyeket 8000 faj képvisel. A több mint 15 000 növényfaj közül 8200 a félszigeten, míg Kelet-Malajziában mintegy 12 000 él. Malajzia a földtörténet során része volt a déli szuperkontinensnek, a Gondwanának, amely körülbelül 180 millió évvel ezelőtt kezdett részekre szakadni. Becslések szerint az ausztrál és a malajziai flóra jelentős része a késői harmad- és negyedidőszakban jelent meg. Malajziában a fő erdőtípusok a síkvidéki dipterokarpuszfélék alkotta erdők, az alacsony dombvidéki erdők, a tölgy-babér erdők, a tőzeges mocsárerdők és a mangrove erdők. Ezen kívül vannak kisebb területű édesvízi mocsaras erdők, pusztai erdők, de speciális fajok élnek mészkővidékeken és kvarcgerinceken is. A malajziai erdőkben többnyire a dipterokarpuszfélék fái dominálnak. Az ilyen erdők a tenger szintje felett mintegy 900 m  magasságban számítanak dominánsnak. Mivel az erdő lombkoronája nagyon sűrű, ezért csak kis mennyiségű napfény képes áthatolni rajta. Emiatt az aljnövényzet általában gyengén fejlett.

3.2.2 Sabah és Sarawak államok növényvilága

Az indonéz szigetvilágban megtalálható Borneó Földünk harmadik legnagyobb szigetének számít, amelynek nagysága 743 330 km², és három ország részesedik rajta, Brunei, Indonézia és Malajzia. A sziget majd 2/3-a Indonéziához tartozik. Északon a sziget majdnem 1/4-ét teszik ki  Kelet-Malajzia Sabah és Sarawak államai. A szigetnek valamivel több mint fele az északi féltekén található, beleértve Bruneit és a malajziai részt, míg az indonéz rész az északi és a déli féltekén egyaránt átível. Borneón található a világ egyik legrégebbi esőerdője, ami a becslések szerint kb. 140 millió éves. Számos endemikus növény- és állatfaj evolúciójának és elterjedésének a központja, többek között a veszélyeztetett borneói orangután számára fennmaradt természetes élőhelyek egyike. Fontos menedéknek számít számos endemikus fajnak, mint a borneói elefánt, a keleti szumátrai orrszarvú, a borneói felhős leopárd, vagy a dayak gyümölcs denevér.

A partvonal mentén sok helyen megtalálhatók a tőzeges mocsárerdők, amelyeknek talaja viszonylag terméketlen, ugyanakkor különféle madárfajok otthona, például a hosszúcsőrű bülbülé, a kalapácsfejű szarvascsőrűjé, vagy az orrszarvú madáré. Borneóban mintegy 15 000 virágzó növényfaj, 3000 fafaj, 221 szárazföldi emlős és 420 madárfaj található. A szigeten majdnem 500 édesvízi halfaj is ismert. Egyik legrejtélyesebb állata a Gangesz cápa, amely Banglades és India területén előforduló folyami cápafajta. Az igen kevéssé ismert, alig 78 cm hosszú faj 13 példányát találták meg 1996-ban Borneó szigetén, a Kinabatangan folyóban. A 2010-es és 2011-es expedíciók nem találtak új példányokat, de a helyi halászok a mutatott fotók alapján felismerték a cápát, bár a folyóban évek óta nem látták őket.

2007. február 19-én a világ legnagyobb civil természetvédelmi szervezete, a WWF (természetvédel mi Világalap) Brunei, Indonézia és Malajzia képviselőivel aláírta a Borneó Szíve Nyilatkozatot (Heart of Borneo Declaration). Ebben a csatlakozó felek arra tettek határozott ígéretet, hogy megőrzik és fenntarthatóan kezelik a világ egyik legértékesebbnek tartott élőhelyét, a borneói esőerdőt. Napjainkban is számos expedíció zajlik a szigeten, melyek során szinte mindig fedeznek fel új fajokat. Csak 2007–2010 között is 123 új fajt fedeztek fel.!

3.2.3 Malajzia vadvilága

A Conservation International 1998-ban 17 megadiverzitással rendelkező országot azonosított, amelyek közül az egyik Malajzia. A megadiverzális ország kifejezés a nemzetek olyan csoportjára utal, amelyek a Föld fajainak többségének és nagy számú endemikus faj hazájának tekinthetők.

Az ország tekintélyes részét trópusi esőerdők fedik, amelyek növény- és állatfajok sokféleségének nyújtanak otthont. A tudósok szerint mintegy 361 emlősfaj, 694 madárfaj, 250 hüllőfaj és 150 békafaj adja a malajziai állatállomány gerincét. Feltevések szerint Malajziában a világ állatfajainak közel 20%-a megtalálható, míg Borneóval kapcsolatban a nagyon magas endemizmus szintre hívják fel a figyelmet, aminek okát a síkvidéki erdők izolációs hatásának tulajdonítják.

Az emlősfajokon belül a Maláj-félszigeten 4 nagymacska él : az indokínai tigris, a maláj tigris, az indokínai leopárd és a ködfoltos leopárd. Másik nagyragadozónak számít a maláj medve vagy napmedve. A nagyobb emlősállatok közé tartozik még például a szumátrai orrszarvú, a maláj tapír, az egérszarvas, az ugató szarvas, a muntyákszarvas, a vaddisznó és borneói szakállas disznó, de megtalálható a gaur és az ázsiai elefánt is. Az ilyen alföldi állatok nagyobb magasságokban is megélnek, olyan állatokkal együtt, mint például a gibbonok, a vörös mókusok és a törpe szőrössün. Kelet-Malajziában nincsenek tigrisek, így a felhős leopárdok, napmedvék és vidracibetek az elsődleges ragadozók. Orrszarvúfélék és elefántok is találhatók itt, együtt a borneói orangutánokkal, gibbonokkal, makákókkal, a borneói nagyorrúmajommal és az ezüstös langurral.

A borneói borznyest, Hose tenyércibettája, Brooke mókusa és a fekete cincér, mind endemikusnak számítanak Borneó szigetén. Apróbb emlősök közé tartoznak a mongúzfélék és a nagy bambuszpatkány. A Kelet-Malajziában kb. 11 000 ismert orangután mellett a fehér kezű gibbon és a sziamang is gyakori főemlősnek számít. A maláj tigrist, melyet az indokínai tigris közeli rokonának tartanak, endemikus fajnak tekintik a Maláj-félszigeten, ahol a fennmaradt populáció létszámát kb. 300 példányra becsülik. A kisebb méretű macskafélék közül az öböl macska és a cibetmacska található Malajziában. Megközelítőleg 1200 ázsiai elefánt élhet a félszigeten, aminek egy másik populációja Kelet-Malajziában él. A világ legnagyobb szarvasmarhafaja, a gaur is megtalálható Malajziában. Gyümölcsevő denevérek az egész országban megtalálhatók, legnagyobb populációjuk a Mulu-barlangokban él.

677 madárfajt jegyeztek fel a félszigeten, és 794 ismert egész Malajziában. Ezek között lehet találni endemikus fajt is, mint például a Maláj sípoló rigó. A borneói esőerdők magas szintű endemizmussal jellemezhetők a madárfajok tekintetében, ezért is ismert 38 olyan faj, amelyek máshol nem fordulnak elő. Csak ezekben az erdőkben található meg pl. a Malacocincla perspicillata, amelyet alig ismerünk, lévén alig sikerült találkozni egy-két példányával az elmúlt évtizedekben. Nagy számban élnek viszont szarvascsőrűmadár-félék, harkályfélék, pittafélék, mint például a mangrovepitta. Az elszigetelt területeken is számos faj élőhelye található meg, így többek között a Psilopogon-fajok számos képviselője, az aranyarcú bülbül, a borneói kígyászsas. A bülbülfélék mellett seregélyek is élnek a települések közelében,  vagy a településeken. Megtalálható a kontyos kígyászsas és jégmadárfélék számos képviselője is, mellettük Malajziában 9, szarvascsőrűmadár-félék közé tartozó faj is képviselteti magát. A leggyakoribb ragadozó madarak közé tartozik a szalagos vízisas és a brahmin kánya. A pápaszemes gólya és a feketehasú kígyónyakúmadár a vizes élőhelyek madarai közé tartozik.

A mintegy 250 regisztrált hüllőfajon belül kb. 150 kígyó- és 80 gyíkfaj ismert A szárazföldi kígyók közül 16 mérgezőnek számít. Ezek közül említésre méltó a maláj vörösszájú mokaszinkígyó, a királykobra, a Duméril-varánusz, a szalagos varánusz és az akár 8–9 m hosszúra is megnövő bordás krokodil. Kisebb rokona a veszélyeztetett fajnak számító hamis gharial, melynek igen kevés ismert példánya van. A leghalálosabb kígyónak a királykobra a számít, de szerencsére csak ritkán találkoznak emberekkel. A kockás piton felnőve elérheti a 10 m hosszúságot is. További kígyófajok a repülőkígyókhoz tartozó Chrysopelea paradisi és a Wagler-bambuszvipera. Malajzia hozzávetőleg 150 békafaj élőhelye, az édesvízi halak esetében pedig a legismertebbek közé tartozik a ritka ázsiai arowana, a márványos géb, az ékfoltos razbóra és a szumátrai díszmárna.

Malajziában több ezer rovarfaj is él, évente pedig mindig újabbak felfedezéséről lehet hallani. A lepkék közül itt található pl. a Trogonoptera brookiana és az atlaszlepke. A legnagyobb ismert bogár az orrszarvú bogár. A nagy rovarok közé tartozik az óriási botrovar, amely akkora méretűre nőhet, mint egy felnőtt emberi alkar, a császárné kabóca pedig elérheti a 30 cm-es szárnyfesztávolságot, de él itt 4 cm hosszú óriáshangya is. A rovarok között az ismertebbek közé tartozik még a Vespa tropica, a tűzhangya, az óriási mézelő méh és a szövő hangya. Sok skorpió is megtalálható Malajziában.

Malajzia tengeri területe mintegy 1,5-szer nagyobb, mint szárazföldi területei, és vizeire is jellemző a biológiai sokféleség. A Sipadan-sziget körüli vizeknek az egyik legnagyobb a biodiverzitása a világon. A Kelet-Malajziával határos Sulu-tenger a biodiverzitás melegágya, mintegy 600 korallfaj és 1200 halfaj található itt meg, 5 tengeri teknős- és 20 tengeri kígyófajjal egyetemben. Az itt előforduló cápák közé tartoznak a bálna-, a kalapács- és a zátonycápák. A halak közül a kék marlin és a tonhal gyakran fordul elő olyan zátonyhalak mellett, mint a barrakuda, a papagájhal, a sügér és a skorpióhalfélék.

3.4 Esőerdők Malajziában

3.4.1 Esőerdők a Maláj-félszigeten

Az ország területe mintegy 33 millió hektár, ami kb. akkora, mint a Brit-szigetek. Ám földrajzi és éghajlati adottságai Malajziát rendkívül gazdag növény- és állatfajokkal ruházta fel, itt található a világ egyik legösszetettebb trópusi esőerdő-ökoszisztémája. A 2009-es hivatalos statisztikák szerint 18,25 millió hektár számít erdőterületnek, ami az ország területének 55,3%-át jelenti. Ebbe viszont beletartoznak a fakitermelési célú faültetvények is, így a független műholdkép-elemzések szerint az erdők valós aránya kb. 45% lehet. Malajzia szövetségi alkotmánya szerint a föld és az erdők ellenőrzése állami hatáskörbe tartozik, ugyanakkor az államok kormányai teljes joghatósággal rendelkeznek saját erdei erőforrásaik felett. A szövetségi kormány azonban technikai tanácsadást nyújt az erdőgazdálkodással és fejlesztéssel kapcsolatban, továbbá vállalja, hogy  kutatást és oktatást folytat, és előmozdítja a faalapú iparágak és a kereskedelem fejlesztését. A Nemzeti Földtanács (NLC) feladata, hogy megkönnyítse a földügyek összehangolt és közös rendezését. A meglévő erdők közé tartozik 6,06 millió hektár mezőgazdasági fás növényekkel rendelkező terület (elsősorban olajpálma- és gumiültetvények) és 8,67 millió hektár egyéb földhasználatú terület. Az erdőtörvények értelmében Malajzia megmaradt erdeinek több mint 3/4-ét állandó erdőnek minősítik, amibe beletartozik a védelmi erdő fogalma, tehát azon területek, ahol nem végeznek fakitermelést, de létezik termelési erdő kategória is, ami a fenntartható hozam elvei szerinti fakitermelésre szolgál. Az elmúlt évek erdőtakaróval kapcsolatos változásait mutatja be a 2. és a 3. ábra, amely alapján látható, hogy milyen lényeges változások mentek végbe Malajziában.

A Maláj-félsziget esőerdőin belül külön ökorégiót jelent a hegyvidéki esőerdő, amely a Titiwangsa-hegység 1000 m feletti gerincét alkotja.

A hegyvidéki erdőket olyan örökzöld fák alkotják, amelyek 10–20 m magasban hoznak létre  lombkoronát, tehát alacsonyabban, mint az alföldi erdőké, és nem jellemzőek a feltörekvő fák, továbbá kisebbek a levelek is. Az epifitonok, beleértve az orchideákat, a páfrányokat, a mohákat és a zuzmókat, igen jelentős számban vannak jelen. 1000 m-es magasság felett az alföldi erdőket jellemző dipterokarpuszfélék szerepe csökken, és a bükkfafélék fái kerülnek túlsúlyba az örökzöld tölgyekkel. Szintén gyakoriak a mirtuszfélék fái és a tűlevelűek, beleértve a kaurifenyő és a Podocarpus fajokat. A hegyi erdők 1500 m-es magasság felett megváltoznak, az itt élő fák lapos tetejű lombkoronát alkotnak 1,5–18 m magasságban. Epifiták, páfrányok, leveles májfűvek és zuzmók is bőségesen fordulnak elő. A rododendronok gyakori cserjének számítanak, különösen savas és tőzeges talajokon.

Az ökorégió otthont ad számos nagy és veszélyeztetett emlős fajnak, így az ázsiai elefántnak, az indiai bölénynek, tigriseknek, de megtalálható a napmedve, az ázsiai tapír, a ködfoltos párduc és a fekete szőrű gibbon, a sziamang. A maláj hegyi tüskés patkány az egyetlen endemikus emlősnek számít a régióban. A szumátrai orrszarvú egykor Malajzia erdőit is lakta, de sajnos utolsó egyedei  2019-ben kihaltak, és a faj kevés számban megmaradt egyedei már csak Szumátrán élnek. A régió több mint 250 madárfajnak is otthont ad, köztük a veszélyeztetett tarajos argusnak és a fenyegetett endémiás hegyi pávafácánnak. Egy 2017-es értékelés szerint az ökorégió 20 113 km²-e, vagyis 16%-a védett területeken található.

A síksági esőerdők ökorégiója lefedi a Maláj-félsziget és Thaiföld déli részét egészen Szingapúrig, a Riau szigetcsoportot, a Lingga-szigeteket és kelet felé az Anamba-szigeteket.

A félsziget jelentős részén található mangrove, köztük a keleti parton az indokínai mangrove, a nyugati parton pedig a mianmari parti mangrove. Az ökológiailag elkülönülő malajziai tőzeges mocsári erdők ökorégiója a félsziget keleti és nyugati oldalán lévő vízzel borított síkságon található.

Az erdők több mint 6000 fafajnak adnak otthont A leggyakoribbak közé tartoznak a dipterokarpuszfélék, így nagy számban megtalálható a Dipterocarpus, a Dryobalanops, a Hopea és a Shorea nemzetség tagjai, de a Burseraceae és a Sapotaceae család fái is igen gyakoriak. A fák 24–36 m magas lombkoronát alkotnak, a feltörekvő fák 45 m vagy annál magasabbra emelkednek. A legmagasabb a Kangpassia excelsa , más néven tualang, amely több mint 76 m magasra nőhet. Az ökorégió 195 emlősfajnak ad otthont, köztük számos nagy testű és veszélyeztetett fajnak, mint az ázsiai elefánt, gaur, tigris, maláj tapír és ködfoltos leopárd.

3.4.2 Esőerdők Borneó szigetén

A sziget központi területén a hegyi esőerdők jellemzőek az 1000 m feletti magasságokban. Ezek a hűvösebb és nedvesebb területek kitűnnek az alattuk elterülő esőerdő szőnyegéből, ami a melegebb alföldeket borítja. A talaj itt tápanyagban szegényebb és savasabb, mint az alföldön.

A sziget izolált, magasabb és hűvösebb erdői gazdag és jellegzetes ázsiai és ausztrál eredetű növényfajoknak adnak otthont. Különösen nagy számban vannak kancsóka fajok, rododendronok és orchideák. Ez az ökorégió fontos erdőterületeket is tartalmaz a mészkő-felvidéken, különösen az Api-hegyen, amelynek világos magassági zónái eltérő növényzettel rendelkeznek. A hegyvidéki esőerdőkben különálló fauna is található, beleértve a nagyszámú emlősöket, mint például  cibetfélék, mókuscickányok, mókusok, patkányok, orangután, makákó, gibbon és langur. Bár ezen főemlősök többsége az alacsonyabb magasságokat részesítik előnyben, ám mivel a nagyobb magasságokban lévő erdők kevésbé zavartak, ezért több faj is ide vonult fel az alföldről. A makákók például különösen nagy számban élnek itt. Bár a hegyekben kevesebb madár van, mint az alföldön, mégis nagyobb az endemikus fajok aránya, sőt Borneó egyedülálló madarainak többsége is a hegyi erdőkben él.

Borneó magasabb szintjeihez nehezebb hozzáférni, ezért az eredeti élőhelyek több mint 90%-a érintetlen maradt, annak ellenére, hogy az 1997–1998-as erdőtüzek Borneó alföldi erdőinek jelentős részét elpusztították, károsították. Bár az erdők majd 25%-a védett területeken található, köztük egy nagyon nagy tömb a Kayan Mentarang Nemzeti Parkban, amely őshonos emberek közösségének is otthont ad, a kereskedelmi fakitermelés és útépítés fenyegetettséget jelent az eredeti élőhelyek megőrzésében. 

A borneói alföldi esőerdőkben megközelítőleg 15 000 növény-, 380 madár- és számos emlősfaj található. Az alföldi régiók az éghajlat tekintetében különböznek a sziget belsejében lévő hegyvidéki területektől. A partvidéken a havi csapadékmennyiség 100–300 mm, a hőmérséklet pedig egész évben meghaladja a 18 °C-ot.

Borneó alföldjén található a világ egyik leggazdagabb esőerdője. Az éghajlat ideális környezetet biztosít a növényfajok számára, amelyekből több van itt, mint egész Afrikában. Ezek között  mintegy 2000 orchidea- és 3000 fafaj van, melyből 155 faj endemikus a szigeten. A trópusi erdők egyik legelterjedtebb fajának, a dipterokarpuszféléknek a központjának tekinthető. A növények közé tartozik az erős szagáról felismerhető Rafflesia parazita 5 faja, amelyek közül az egyik, a Rafflesia arnoldii, a világ legnagyobb virágának – 1 m átmérőjű is lehet – minősül. Az ökorégió vadvilágában számos erdei állat megtalálható, a világ legkisebb mókusától kezdve a legnagyobb ázsiai szárazföldi emlősig, az ázsiai elefántig bezárólag. Idetartozik a kritikusan veszélyeztetett szumátrai orrszarvú, a veszélyeztetett és ikonikus borneói orangután, illetve 12 másik főemlősfaj, valamint a borneói szakállas disznó és a borneói sárga vadszarvas. A borneói főemlősök közé tartozik 3 majomfaj (borneói orangután, a Müller gibbonja és borneói déli gibbon), 5 langur, az emsemakákó, a közönséges makákó, a nyugati koboldmaki, a lajhármaki és a veszélyeztetett borneói nagyorrúmajom. Borneón nem élnek tigrisek; a ragadozók közé tartozik a veszélyeztetett borneói ködfoltos párduc, napmedve, a vidracibet, számos más menyét- és cibetmacskaféle. A 380 madárfaj közé tartozik 8 szarvascsőrű-, 18 harkály- és 13 pittaféle. Az endemikus madarak közé tartozik a Malacocincla perspicillata és a fehérhátú sámarigó. A sokféle hüllő és kétéltű között vannak pl. krokodilok, fül nélküli figyelő gyíkok.

A pleisztocén kor alatt Borneó, Jáva, Szumátra és Indokína szárazföldi területe ugyanazon szárazföldnek, a Sundalandnak volt része. Ez tette lehetővé a növények és állatok vándorlását egyik régióból a másikba. Napjainkban Borneó szigete el van választva a Maláj-félszigettől és a többi szigettől, de továbbra is ugyanaz a növényi és állati sokféleség jellemzi.

3.4.3 Penang sziget őserdei

Penang szigete Malajziában, a Maláj-félsziget északnyugati partja mentén terül el a Malakka-szoros mellett. Az ország két leghosszabb közúti hídja köti össze a szárazfölddel. A gyors urbanizáció ellenére Penangnak a mai napig sikerült megőriznie természeti környezetének jelentős részét. Itt található a világ legkisebb nemzeti parkja, a Penang Nemzeti Park (Taman Negara Pulau Pinang), melynek fontos szerepet szánnak a 130 millió éves ökoszisztéma megőrzésében. A park természetes látnivalói közé tartoznak a dombvidéki és síkvidéki dipterokarpuszfélék erdői, a mangrove erdőterületek, a homokos tengerpart élőhelyei, egy szezonális meromiktikus tó (olyan tó, amelynek vízrétegei soha nem keverednek össze) és a nyílt tenger.

A park és maga a sziget 417 növény- és 143 állatfaj menedéke, beleértve a teknősöket, a rákokat és a ritka kancsó növényeket. Többek között itt él a több mint 60 m magasra is megnövő endemikus chengál fa, a sötétvörös meranti fa, a jelutong fa és az agarfa vagy sasfa. A tengerpartok mentén főleg másodlagos erdők találhatóak. Itt él a csavarpálma, a kazuárfa, a tengeri mandula, a kesu és kókuszpálma, míg a fák közötti aljnövényzetben páfrányok is megtalálhatók. A parkban és a sziget többi részén vidrák, közönséges cserepesteknősök és különböző majomfélék élőhelyei sorakoznak. A sziget 46 madárfaj otthona, például a gólyacsőrű jégmadáré, a fehérmellű vízityúké és a nagy kócsagé. Időnként más ritkább fajok is megfordulnak a szigeten, mint pl. a fehérhasú rétisas, a brahmin kánya vagy egyes jégmadárfélék. Az  emlősök közül a vaddisznó, a cibetmacska, a tengeri vidra, az egérszarvas, a denevér és a mókusok az ismertebbek, mellettük pedig különböző rákfélék, hüllők is képviseltetik magukat.

4. Az esőerdők és a biodiverzitás védelme Malajziában

4.1 Biodiverzitás Malajziában

A biológiai sokféleség vagy más néven a biodiverzitás fogalma kifejezi a természeti környezet gazdagságát, amelybe beletartozik minden növény- és állatfaj, de a fogalom része a különböző fajok élőhelyei és génállománya is. Az élőlények együttese, és az őket körülvevő környezet között egy állandó kölcsönhatás van, ami létrehozza az ökoszisztémákat, melyek nélkül az emberi élet sem létezhetne, hisz a biológiai sokféleség biztosítja számunkra a tiszta levegőt, édesvizet, jó minőségű talajt és a termények beporzását, nélkülük még az élelmiszereinket sem tudnánk megtermelni. A biodiverzitást viszont számos veszély fenyegeti bolygónkon. Sok növény- és állatfaj halt ki az elmúlt évszázadok folyamán, illetőleg napjainkban is sok került, kerül a kihalás szélére az emberi tevékenység nyomán. A biológiai sokszínűség megszűnése végleges és gyakorlatilag visszafordíthatatlan folyamat, csökkenése pedig azzal jár együtt, hogy az ökoszisztémák egyre kisebb mértékben képesek megújulni, a helyi természeti rendszerek sérülékenyebbé válnak a külső sokkhatásokkal szemben. Malajzia egyike a világ legnagyobb megadiverzitású országainak. A nemzeti biodiverzitási index szerint a világ 12. helyén áll. Az ország teljes földterületének majdnem 60%-a még mindig erdős, beleértve az állandó fenntartott erdőket, az állami erdőket, a nemzeti parkokat, valamint a vad- és madárvédelmi területeket. Ez összhangban van Malajzia azon elkötelezettségével, hogy az erdő- és faállomány legalább 50%-át állandóan megtartsa, amint azt az 1992-es riói csúcstalálkozón vállalták. Szárazföldi területének pedig összesen 10,6%-át védett területekként jelölték meg. A fennmaradó terület földhasználata mezőgazdasági növényeket, gumi- és olajpálma-ültetvényeket, városi és egyéb felhasználásokat foglal magában. Malajziában a becslések szerint 15 000 növény- és 306 emlősfaj van jelen. A védett tengeri területek is sokféle élőhelyet képviselnek, beleértve a korallzátonyokat és a mangroveerdőket. 2013-tól a Malajziai Tengeri Park minisztériuma 248 613 hektár védett tengeri területet kezel, közötte 42 sziget is található, amelyeket tengeri parkként kezelnek. Malajzia félszigetének és szövetségi területeinek majdnem 20%-a is kezelésük alá tartozik. Az IUCN (Természetvédelmi Világszövetség) 2008. évi vörös listája alapján Malajziában 1141 veszélyeztetett faj él. A malajziai biológiai sokféleséget fenyegető veszélyek közé tartoznak az ökoszisztémákat és a fajokat fenyegető veszélyek, mint például a szennyezés, az orvvadászat, az éghajlatváltozás és invazív fajok megjelenése. A korábbi adatok alapján ez utóbbi a mezőgazdaságot érintette a legsúlyosabban. A fenyegetések fő mozgatórugói a következők: gazdasági növekedés; megnövekedett kereslet az élelmiszerek, a mezőgazdasági termékek, az áruk és szolgáltatások iránt; az egzotikus vadhús, a hagyományos és növényi gyógymódok; a kedvtelésből tartott állatok és a díszes növények iránti kereslet.

Borneó szigete a Szunda-selfen található, amely Délkelet-Ázsia kiterjedt régiója, és rendkívül fontos a biodiverzitás szempontjából. A borneói változatos élőhelyek megfelelő feltételeket biztosítanak a különféle élőlények számára, mivel csak kismértékű változások és mérsékelt mértékű zavarok jelentkeznek a környezeti körülményekben. Az ilyen stabil állapotot a fajok kedvelik az instabil állapothoz képest, hisz ilyenkor szinte zavartalanul fejlődhetnek és szaporodhatnak.

4.2 Az esőerdők és az erdőirtás

Malajzia függetlenségének kinyilvánítása óta jelentős gazdasági növekedés volt tapasztalható, amelynek jelentős része az erdőiparnak volt tulajdonítható. Az ország fejlődési irama messze megelőzte több szomszédos államét, így például Indonéziáét és Pápua Új-Guineáét. Ez nagyrészt a természeti erőforrások bőségének tudható be, amely az ország gazdasági szektorának fontos eleme. Malajzia jelentős pénzügyi nyereséget szerzett fakitermelő iparából. Ezt jól tükrözi, hogy a szomszédos Indonéziával együtt Malajzia termeli a pálmaolaj globális mennyiségének közel 85%-át! Malajzia trópusi erdőinek 56,6%-át termelésre használják. Az erdőirtás következményei valamilyen hatással minden gazdasági és társadalmi területet érintenek. A legkiemelkedőbbek közé tartozik az a tény, hogy a malajziai népek mindig az esőerdőktől függtek gyógyszerek, menedékek, élelmiszerek és egyéb szükségletek tekintetében. Ezért fő forrásaik megsemmisítése hagyományos életmódjuk megsemmisülését is eredményezheti. Amint az erdő eltűnik, a kultúrájuk is eltűnik. Mivel kevesebb erdős terület van, ezért egyre gyakoribbak az esőzések következtében  bekövetkező hirtelen áradások, és megnövekedett a sárlavinák száma is. Malajziában – a Világbank becslései szerint – a fák kivágásának üteme négyszerese a fenntartható ütemnek. Bár az elmúlt két évtizedben Malajzia a gazdaság diverzifikálása felé mozdult el, a fakitermelés még mindig sokakat vonz a rossz szabályozás és a magas profit miatt. A fakitermelés negatív hatásainak leküzdésének leghatékonyabb módja a szigorúbb szabályozás, amely még mindig lehetővé teszi a pálmaolaj magas termelését, de fenntarthatóbb módon. Így nem csak a hatások enyhülnek, hanem a jövőben több erdő lesz másképpen hasznosítva. A malajziaiak tudatosságának növekedése az őslakos népességben meglévő helyi népi hiedelemmel kiegészítve számos malajziai mozgalomban megnövelte a környezettudatosságot. A Malajziai Természeti Társaság aktívan támogatja az erdők védelmét, míg más szervezetek, például a Malajziai Tabung Alam, a Természetvédelmi Világalap nevében 1972 óta Malajziában is létrehozott irodákat, amelyek a természetvédelemnek, valamint az erdővédelem fontosságának a szélesebb népesség számára történő oktatásával foglalkozik. Az Erdészeti Tudományos Intézet pedig aktív kutatásokat végez a malajziai erdők biodiverzitásával, valamint természetvédelmével kapcsolatban. Az erdőirtás Borneóban az 1960-as évek óta ipari léptékű, és az 1980-as és 1990-es években az erdőket az emberi történelemben soha nem látott ütemben égették fel, termelték ki, és általában különféle mezőgazdasági tevékenységgel helyettesítették. Bár az erdőirtás lassabb ütemben folytatódott a 2000-es években, a pálmaolaj- ültetvények bővítésével együtt, napjainkban még mindig az éves globális trópusi fa beszerzés fele Borneóból származik.