Borneó történelme

Földünk harmadik, és Ázsia legnagyobb szigete, Borneó, viszonylag „egyhangú” történelmet tudhat maga mögött, már ami a sziget földjét taposó idegen hatalmakat, hódítókat, vagy éppen birtokló államokat illeti. Jóllehet a szigetet már több mint 50 ezer éve lakják őslakosai, a dayakok, a történelem ólomkereke nem hozott túl gyakran változást az életükbe.

A Kelet-Kalimantan tartományban (Borneó Indonéziához tartozó részén) található Lubang Jeriji Saléh barlangban felfedezett ősi festmények bizonyítják, hogy a szigeten már a mezolitikum, a középső kőkorszak idején, több mint 50 ezer éve is éltek emberek. A festmények tenyérlenyomatokat, bikákat, emberalakokat, csónakokat és geometrikus mintákat ábrázolnak, és bizonyítják, hogy a délkelet-ázsiai barlangművészet egyszerre alakult ki az európaival. Emellett a sarawaki Niah-barlangban is találtak prehisztorikus leleteket, köztük csontokat, kőeszközöket, illetve falfestményeket, melyeket mintegy 40 ezer évesre becsültek a szakemberek, míg Lahad Datuban paleolit település nyomaira bukkantak. A Pápua Új-Guinea környéki szigetről, Új-Britanniából származó obszidián-darabok a szigetközi kereskedelmi kapcsolatokra utalnak Kr.e. 1000 körül. A nyugati történetírásban először Ptolemaiosz Geográfiájában (Kr. u. 150 körül) tűnik fel Borneó szigete. Rómában indo-jávai leleteket, illetve gyöngyöket találtak a régészek, melyek egyrészt azt bizonyítják, hogy már a Kr. u. II-III. században kapcsolat volt Európa és Borneó között, még ha nem is rendszeres, másrészt pedig, hogy a délkelet-ázsiai szigeten már ekkor virágzó civilizáció létezett.

A sziget az időszámításunk szerinti első évezredre azonban fontos résztvevője lett a regionális kereskedelemnek, amelyről ősi indiai, kínai és japán kéziratok is tanúskodnak, de az indiai kereskedelmi útvonalaktól való távolabbi fekvése miatt mégsem volt a legjelentősebb kereskedelmi kapcsolatok, vagy a bevándorlás célkeresztjében.

A part menti települések kereskedelmi kikötőkké váltak, ahol elsősorban a környék szigeteiről, illetve magáról Borneóról is származó fűszerek, teknőspáncél, méhviasz, a szarvascsőrű madarak csőrének kinövéséből származó, szarv-szerű szaruképződmény (értékes díszítőanyag), orrszarvú tülök, lakafa, rattan, sárkányvér, ehető madárfészek, valamint arany és kámfor kereskedelme folyt.

Utóbbi kettő okán az indiaiak Kámfor-szigetnek (Karpuradvipának), illetve „az arany földjének” (Suvarnabhuminak) is nevezték Borneót a korszakban. De maradjunk még egy picit Borneó nevének etimológiájánál, ugyanis az indonéz részek elnevezése, vagyis a Kalimantan (ahogy a helyiek maguk is nevezik a szigetet) a szanszkrit Kalamanthana szóból ered, amely „égő időjárást” jelent, utalva Borneó forró, párás, trópusi klímájára.

A hinduizmus a Kr. u. IV. században érte el Borneót, amelyet a kelet-kalimantani Kutaiban talált kőoszlopok bizonyítanak: az ezeken talált Pallava-írásmód ugyanis a dél-indiai Pallava-dinasztia után elnevezett brahmikus írás volt, mely a Kr. u. IV-VIII. század között virágzott Délkelet-Ázsiában. Később ebből fejlődött ki többek között a tamil, a balinéz, a thai, a burmai, a jávai, a khmer, illetve az ó-maláj nyelv is. Ezek a kőoszlopok a hindu befolyás legrégebbi bizonyítékai Délkelet-Ázsiában. Mivel a sziget a híres Fűszerút vonalán feküdt, már a korai időktől kezdve, a Kr. u. VI. századtól India mellett Kínával is élénk kereskedelmet folytatott. Az iszlám a Kr. u. X. században jelent meg Borneón, amikor az első muszlim kereskedők partra szálltak itt, majd fokozatosan megtérítették a tengerparti népeket. A XIV. századig Borneó olyan regionális nagyhatalmak hűbérese volt, mint a jávai eredetű, thalasszokratikus Madzsapahit Birodalom, majd ezt követően a kínai Ming-dinasztia, illetve a Sulu Szultánság iszlám előtti elődállama, a Lupah Sug. 

Itt érdemes megemlíteni, hogy Borneónak kezdettől fogva nagyon eltérő jellegű népessége volt:

a ritkán lakott, nehezen megközelíthető, esőerdővel borított belső területeken törzsi csoportokban a sziget őslakossága, összefoglaló néven dayakoknak nevezett népesség élt, akik vadászatból, gyűjtögetésből, és kevés földművelésből tartották fenn magukat, szükségleteik nagy részét az erdőből nyerték ki, különböző törzsi nyelveket beszéltek.

Különböző nyelvük és kultúrájuk ellenére sok hasonlóságot is mutattak, mint például a dayak hosszúházak építési gyakorlatát, a gasztronómiát, vagy az animista hitet, amit minden bennszülött törzs gyakorolt. Ezzel szemben a tengerparti sávban, és a jelentősebb folyók árterein élő, mezőgazdasággal, rizstermesztéssel, egyes helyeken bányászattal, illetve tengeri kereskedelemmel és halászattal foglalkozó népesség a maláj nyelv regionális dialektusait beszélte, és – mint láttuk is – túlnyomó részt muszlimok voltak. A tengerparton élő maláj lakosság kezdettől fogva politikailag és katonailag is uralta a szárazföldi törzsi lakosságot, amelyet az állandó klánháborúk jellemeztek, és így van ez ma is.

A szigetről szóló modern európai ismeretek is a XIV. századtól kezdve terjedtek el, melyek azoknak az utazóknak köszönhető, akik ekkoriban jártak Borneón. Az első ismert európai látogató Pordenone Odoricus, ferences szerzetes volt, aki 1330-ban Indiából Kínába utazva ejtette útba Talamasim királyságát, egy közelebbről be nem azonosítható borneói helyszínt, ahol saját elmondása szerint lisztet, mézet és mérget adó fák nőnek. A XIV. század közepén a Brunei Szultánság kikiáltotta függetlenségét a Madzsapahit Birodalomtól, majd a XV-XVII. század között a régió szuperhatalmává nőtte ki magát: Borneó teljes tengerparti sávját, illetve a Fülöp-szigetek több szigetét is uralta. Maga az iszlám vallású Sulu Szultánság (mely a Fülöp-szigetek Sulu-szigetcsoportját, Palawant, illetve Borneón a mai Sabah, Észak-, valamint Kelet-Kalimantant foglalta magában) egy, a Madzsapahit Birodalom elleni lázadásként jött létre, amikor az rövid időre megszállta a Sulu-szigetcsoportot. 1405. november 17-én alapította meg egy johori származású arab vallástudós, Shari’ful Hashem Syed Abu Bakr, aki Melakából érkezett Suluba. Eleinte a Brunei Szultánság hűbérese volt, majd 1578-ban függetlenedett Brunei befolyásától és elkezdte kiterjeszteni thalasszokráciáját Borneó északi részeire. 

A XVI. század második felére tehát Borneó északi részeit két jelentősebb helyi hatalom, a Brunei Szultánság, illetve a Sulu Szultánság uralta, melyek élénk kereskedelmi kapcsolatokat ápoltak Kínával. Mindezek ellenére Borneó középső, szárazföldi részeit soha, egyetlen tengeri nagyhatalom sem foglalta el; ez egyébként jellemző a hagyományos thalasszokráciákra, melyek legtöbbször még saját területükön sem uralták a belső területeket. Az európaiak közül a portugálok – a fűszerkereskedelem legkorábbi ellenőrzői – voltak az elsők, akik Borneóra látogattak: miután 1511-ben elfoglalták Melakát, 1521 után egyre intenzívebben kereskedtek Borneóval, és különösen Bruneivel, elfoglalni azonban nem állt szándékukban. Nem így a spanyolok, akik Latin-Amerikából áthajózva, azon melegében elfoglalták a Brunei Szultánság néhány fülöp-szigeteki területét, mely 1578-ban a Brunei és Spanyolország közti kasztíliai háborúhoz vezetett. 

Ez az időszak ugyanis már egybeesett az európai hatalmak délkelet-ázsiai terjeszkedésével, mely az itt termő fűszerek megszerzéséért és az új kereskedelmi utak felügyelete miatt folyt,

s ha mindez nem lett volna elég, Spanyolország a kereszténységet is elég erőszakos módon akarta terjeszteni Ázsiában. A spanyoloknak ez az iszlám-ellenessége a csaknem nyolcszáz éven át tartó Reconquistára, vagyis az Ibériai-félszigetnek a muszlimoktól való visszafoglalására volt visszavezethető. Ez utóbbi, illetve a Fülöp-szigetek néhány tagjának elfoglalása (Cebu központtal) végül konfliktust eredményezett a spanyolok és Brunei között. A kasztíliai háborúban előbb a spanyolok elfoglalták Brunei fővárosát, Kota Batut, majd az egy vérhas járvány következtében legyengült sereget elkergette a városba visszatérő Saiful Rijal szultán hadereje, így a spanyolok kénytelenek voltak visszavonulni a Fülöp-szigetek legnagyobb tagjaként ismert Luzonba. Alig egy évtizeddel később a két fél kapcsolatai javultak, jóllehet ez már az az időszak volt, amikor Brunei, mint thalasszokrácia megszűnt létezni.

A XVII. század első felére az angolok (1609) és a hollandok (1644) is megérkeztek Borneó déli részére, ahol ők is bekapcsolódtak a kereskedelembe. Amikor utóbbiak megérkeztek a szigetre, arra biztatták a velük érkező misszionáriusokat, hogy térítsék meg az animista hitet gyakorló szárazföldi dayakokat. A part menti muszlimok körében ugyanis lényegesen kevésbé voltak sikeresek. A szárazföldi és a tengerparti lakosság között régóta ellenségeskedés volt, és a keresztény térítés csak olajat öntött a tűzre. Borneón egyébként ma is konfliktus van a nagyrészt keresztény dayakok és a tengerparti muzulmánok, valamint a migrációs céllal behurcoltak között. De térjünk vissza a kezdetekhez. A XVIII. század második felében aztán a hollandok megpróbálták betelepíteni a Borneótól északkeletre, a Kudat-félsziget mellett fekvő Balambangan-szigetet, de nem jártak sikerrel, 1797-re kiürítették az állomást. Az elkövetkező évtizedek aztán a Holland Kelet-Indiai Társaság és a Brit Kelet-Indiai Társaság rivalizálásáról szóltak a sziget irányításáért.

A XIX. század elején, Sir Stamford Raffles vezetésével az angolok erőszakos expanziós politikához folyamodtak, amikor legyőzték a déli területek szultánját, azonban túl költséges mivolta miatt az indiai brit főkormányzó, Lord Minto törölte a borneói beavatkozást. Stamford Raffles Penangon – a korabeli Prince of Wales-szigeten – kezdte délkelet-ázsiai karrierjét még 1805-ben, mint Penang kormányzójának segédtitkára. Kitűnő maláj nyelvtudása, rátermettsége és képességei okán elnyerte Lord Minto elismerését, aki ezt követően Melakába küldte Rafflest. Később, 1819-ben Raffles volt az, aki megszerezte a johori szultántól Szingapúr szigetét, ahol kikötőt és települést alapított, 1826-ban ő hozta létre a Straits Settlements (a Szoros Települések) csoportját, de szintén ő volt az, akiről a világ legnagyobb virágát, a Rafflesiát is elnevezték, miután jelentős természettudományos kutatásokat végzett a régióban. Eközben Borneó őslakosai, a fejvadászatot gyakorló dayakok a sziget belsejében, illetve a tengerparton élő ibanok (akik Kelet-Malajzia legnagyobb őslakos csoportja) a vizeken keserítették meg a gyarmatosítók mindennapjait.

A XIX. század már Borneó két részre szakadásáról szólt: a déli részeket 1815-ben a hollandok kezdték befolyásuk alá vonni, míg az északi részeken a britek nyertek teret. 1842-ben James Brooke, egy brit katona és kalandor, támogatta a brunei szultánt a sarawaki lázadás leverésében, majd a térségben visszaszorította a kalózkodást, ezért, a szultán hálából kiterjedt földbirtokokat adott neki és kinevezte előbb Sarawak kormányzójává, majd rádzsájává. Az egyre nagyobbra növő területen (Sarawak Raj) aztán az ő leszármazottai – akiket a „fehér rádzsa” névvel illettek – uralkodtak száz éven át. A független állam, mely eleinte Brunei vazallusa volt, később, 1888-ban brit protektorátus lett, de elkerülte az annektálást. A második rádzsa – James unokaöccse, Charles Brooke – idején fellendült a gazdaság, mely annak volt köszönhető, hogy az uralkodó ösztönözte a kínai mezőgazdasági munkások beáramlását: Sarawak a világ egyik legnagyobb feketebors termelője lett (máig is az), emellett pedig virágzott az olaj-, és a gumitermelés. Az utolsó fehér rádzsa az 1917-től uralkodó Charles Vyner Brooke volt. A Sarawak Raj és a brit protektorátus közigazgatásának végül a második világháború, és a japán megszállás vetett véget: a terület katonai igazgatás alá került. 1945 nyarán végül a japánok kapituláltak, és Vyner, aki a háborút Ausztráliában vészelte át, visszatérhetett Sarawakba, azonban 1946. július 1-én az újjáépítés finanszírozására szolgáló források hiánya miatt koronagyarmatként átengedte azt a brit kormánynak. 

Sarawak és a Brunei szultanátus mellett Borneó északkeleti csücskén végül létrejött Brit Észak-Borneó is. 1876-ban Gustav Overbeck német üzletember és diplomata megvette a terület koncessziós jogait a Borneói Amerikai Kereskedelmi Vállalattól, majd 1877-ben a brunei szultán kinevezte Sabah maharadzsájává, illetve Gaya és Sandakan rádzsájává. Overbeck ’Dent & Overbeck Company/Overbeck & Co.’ néven közös vállalatot alapított a brit Alfred és Edward Denttel, akik finanszírozóként működtek. 1879-80 között Overbeck visszatért Európába, hogy támogatást kérjen a koncessziós szerződés érvényesítéséhez, és hogy a területet az európai nagyhatalmaknak kínálja fel, ami iránt végül Nagy-Britannia mutatott érdeklődést. 1881 elején, miután Overbeck átruházta jogait a Dent fivérekre, Észak-Borneó (a mai Sabah) erőforrásainak kezelésére és kiaknázására megalakult a North Borneo Chartered Company (Észak-Borneó Bejegyzett Társaság). A terület 1888-ban Észak-Borneó néven a Brit Birodalom protektorátusa lett, de az NBCC 1946-ig kapcsolatban maradt a területtel, amikor teljes egészében a koronagyarmati kormány vette át az igazgatást. A társaság 1890-ben ideiglenesen kezelte Labuan szigetét is – melyet még a sarawaki fehér rádzsa, James Brooke szerzett meg a brunei szultántól –, mielőtt az a Straits Settlements részévé vált.   

Az 1885-ös Madridi Jegyzőkönyv aláírása után – amelyben az Egyesült Királyság, Németország és Spanyolország megállapodtak utóbbi Fülöp-szigeteki jelenlétének jogait, valamint a Sulu Szultánság feletti szuverenitásának elismerését illetően – a spanyolok lemondtak a szultánság korábbi észak-borneói területeiről. 1888-ra végül – Sarawak és Észak-Borneó mellett – egy védelmi szerződés keretében Brunei is brit protektorátus lett. A XIX. század végére a sziget északi részén a brit adminisztráció kiépítette a gyarmati világ nélkülözhetetlen feltételeit: megépült a North Borneo Railway néven ismert első vasúti hálózat, és a szigetre özönlöttek a kínai munkások, hogy az európaiak ültetvényein és bányáiban dolgozzanak. 1891-ben Dél-Borneó is holland protektorátus lett (Holland Kelet-India részeként), és szép lassan megszilárdultak a két gyarmat közti határok. A XIX. század utolsó éveitől kezdve mind a britek, mind a hollandok egyre több olajmezőt is felfedeztek Borneón: 1897-ben a Sanga Sanga, 1901-ben a Pamusian, 1909-ben a Samboja, 1910-ben a Miri, 1929-ben pedig a Bunyu, illetve a Seria olajmezők kezdték meg a kitermelést.

1941-45 között szinte egész Borneó japán megszállás alá került. A japánok kegyetlenül bántak az itt élő kínaiakkal, akik főleg a szárazföldi anyaországban zajló japán-kínai háború (1937-45) miatt Borneón is komoly ellenállást tanúsítottak a megszállókkal szemben. De ugyanígy nem sok kegyelemben reménykedhettek a borneói maláj értelmiségek, sőt Kalimantan összes maláj szultánját is kivégezték, és Szingapúr eleste után a japánok borneói hadifogolytáborokba hurcolták brit és ausztrál hadifoglyaikat is. A Jáváról behozott kényszermunkások – a hadifoglyokhoz hasonlóan – az éhezés, a kegyetlen munkakörülmények és a rossz bánásmód miatt szintén nagy számban haltak meg e négy év alatt. Az ellenállást végül a sziget őslakossága, a dayakok szervezték meg, akiket a szövetségesek Z különleges egysége, illetve az ausztrál birodalmi haderő is támogatott. A dayak törzsek körében erre az időre újjáéledt a fejvadászat gyakorlata is a megszálló japánok ellen. Borneó végül 1945-ben teljesen felszabadult a japán megszállás alól.

A hollandok még megpróbálták visszaszerezni gyarmati birtokukat Borneón, de ez végül nem sikerült. Indonézia 1945. augusztus 17-én kikiáltotta függetlenségét, de elismerésére még több mint négy évet kellett várni: 1949. december 27-én aztán ez is megtörtént. A köztársaság első elnöke Ahmed Sukarno lett (hivatalban 1945-1967), alelnöke pedig Mohamed Hatta, akivel együtt harcoltak az ország függetlenné válásáért (ezért a japán megszállókkal is együttműködtek). Eközben az észak-borneói Sarawak és Sabah 1946-ban külön brit koronagyarmattá vált. 1961-ben Tunku Abdul Rahman, a független Malajzia első miniszterelnöke (illetve annak elődállamainak kormányfője) a Maláj Föderáció égisze alatt egyesíteni akarta Malayát, Sarawak és Észak-Borneó brit gyarmatokat, valamint Szingapúrt és a Brunei protektorátust, de az ötlet Indonézia és a Fülöp-szigetek ellenállásába ütközött. Ez végül 1963-66 között fegyveres konfliktust (borneói konfrontáció) eredményezett Indonézia és Malajzia között, melyre válaszként a britek fegyveres erővel léptek fel, hogy megvédjék gyarmataikat az indonéz és kommunista felkelők ellen. 

A Fülöp-szigetek az egykori Sulu szultánság borneói területeire (Észak-Borneó keleti része) tartott igényt, mely a Fülöp-szigetek köztársasági adminisztrációjának joghatósága alá került. Ami Bruneit illeti, a szultánság egy új, nagyobb szövetség létrehozására irányuló javaslatot támogatott (ez az új malajziai szövetség volt), míg a Brunei Néppárt, AM Azahari vezetésével Bruneit egy Sarawakot és Észak-Borneót az Észak-Borneói Föderáció nevű szövetségbe akarta tömöríteni, később pedig a teljes területet Indonéziába integrálni. Ez végül 1962. decemberében a brunei lázadáshoz vezetett, mely után Azaharinak Indonéziába kellett menekülnie. Brunei végül az új maláj szövetségből is kilépett, s 1983-ig brit protektorátus maradt. 1984. január 1-jén vált teljesen függetlenné. Sarawak és Észak-Borneo továbbra is egy nagyobb szövetségbe való felvételt támogatott.

1963. szeptember 16-án végül aláírták a Malajzia egyezményt, melynek értelmében Észak-Borneó, Sarawak és Szingapúr a Maláj Föderáció égiszén belül egyesült a már meglévő államokkal. Miután Szingapúr kilépett a föderációból, 1965. augusztus 9-én megalakult a független Malajzia.