Gyarmatosítás

A brit hegemónia idején Malajzia volt a birodalom egyik legjövedelmezőbb területe, mivel a világ legnagyobb ónlelőhelye, majd gumigyártója volt.

A XVIII. század után a kolonizáció céljait a kereskedelmi tevékenység, illetve a gyarmati javak kisajátítása határozta meg. Az ipari forradalom aztán megváltoztatta a brit gyarmatosítás jellegét: a korábbi kereskedelmi tőke által végzett gyarmatosítást felváltotta az ipari tőke gyarmatosító tevékenysége, az olcsó iparcikkek exportja (emlékezzünk csak vissza a Csengetett, Mylord? című tévésorozatra, ahol Lord Meldrumnak Malájföldön volt gumiüzeme). A Maláj Uniót – népszerűtlensége okán – 1948-ban a Maláj Államszövetség váltotta, még mindig brit protektorátusként. Az 1950-es évekre aztán egyre inkább felerősödtek a belső ellentétek, melyek gyakorta zavargásokba torkolltak, amit a britek csak külső segítséggel tudtak leverni. 1957-ben végül Nagy-Britannia elismerte az ország függetlenségét, a terület pedig a Brit Nemzetközösség független állama lett. De mi vonzotta a briteket Malajziába, és hogyan nyert teret a brit korona az országban?

1771-ben Nagy-Britannia – pontosabban a Brit Kelet-indiai Társaság – kereskedelmi lerakatokat akart felállítani Penang szigetén, mely Kedah állam része volt. A kedahi szultán valójában maga engedte be a „farkast” a portájára; Sziám ugyanis vazallus államként tekintett Kedahra, és háborúi idején katonai támogatást követelt a kedahi uralkodótól, aki vonakodott ezt megadni. A szultán végül felajánlotta a briteknek Penangot, cserébe a katonai támogatásért a külső fenyegetések ellen. Bár a Brit Kelet-indiai Társaság megtagadta a katonai segítséget,  az angolok már nem voltak hajlandók elhagyni a szigetet. Ennek ellenére a XIX. század vége előtt a britek politikájára nem az intervenció volt jellemző: 1824-ben Melaka is békés úton került a britek tulajdonába, miután a britek és a hollandok aláírták a londoni szerződést. Az elsőként megszerzett malajziai területek – Penang, Melaka, Szingapúr – adták a brit fennhatóságú ’Straits Settlements’ magját. A Brit Kelet-indiai Társaságot azonban a maláj belpolitika távolról sem érdekelte, kizárólag a kereskedelemre akart koncentrálni. Csakhogy a békés kereskedelmet az északi maláj államokban Sziám akadályozta, mely konfliktusnak 1909-ben vetettek véget: a bangkoki békeszerződés alapján Kedah, Perlis, Terengganu és Kelantan is a britek kezébe került. Bár a maláj uralkodók ezt az angol-sziámi megállapodást nem ismerték el, de túl gyengék voltak ahhoz, hogy bármit is tehessenek.

A britek George Maxwellt nevezték ki a kedahi szultán mellé tanácsadónak. A kialakult  helyzetet jól tükrözi, hogy a kedahi uralkodó csak 1923-ban, 14 évvel a bangkoki béke után fogadta el a brit tanácsadót. Ez idő alatt a britek elkezdték a terület gazdasági ügyeinek megtervezését, intézését, 1912-ben megépült a Kedah-t Sziámmal összekötő vasútvonal, két évvel később pedig életbe lépett a földreform. Perlis államban szinte pontról pontra megismétlődött a kedahi példa. Az uralkodó nem ismerte el az 1909-es brit-sziámi békeszerződést, jóllehet a britek voltak az állam de facto ügyintézői. Raja Syed Alwi szultán csak 1930-ban fogadta el a brit jelenlétet Perlis államban, ahol Meadows Frost volt az első angol tanácsadó. Malajzia nyugati részén fekvő Perak állam angol befolyás alá kerülése is tökéletes példája a britek kolonizációs politikájának. Miután a XVIII–XIX. században kiderült, hogy Perakban hatalmas ónlelőhelyeket fedeztek fel, megélénkült a brit és a holland érdeklődés a terület javainak monopolizálása iránt. (Ne feledjük, Európában ekkor érte el csúcspontját az ipari forradalom, és óriási igény volt a maláj ónra.) Csakhogy Perak túlságosan gyenge volt ahhoz politikailag, hogy megvédje magát a külső támadásoktól, így 1826-ra megérett a helyzet arra, hogy az angolok közbeavatkozzanak. Idő közben Perakban trónviszály is kirobbant, s Raja Abdullah megígérte a briteknek, hogy elfogad egy tanácsadót, amennyiben őt ismerik el Perak törvényes uralkodójának.

1873-ra már olyan intenzív volt az angol jelenlét Malayában, hogy a Straits Settlements élére újonnan kinevezett Sir Andrew Clarke-ot utasították, hogy teljes körűen mérje fel a maláj államokban zajló eseményeket, a belpolitikai helyzetet, illetve dolgozza ki a brit adminisztráció hatékonyságának növelését Malayában. London ugyanis ekkorra már felmérte, hogy a Straits Settlements települései egyre inkább a maláj államok, köztük Perak gazdaságától függenek. Itt és ekkor találkoztak a brit kolonizációs érdekek és Raja Abdullah peraki trónkövetelő igényei, akit Clarke támogatott is. Majd 1874. január 20-án aláírták a Pangkor-szerződést, amelyben Raja Abdullah-t elismerték törvényes szultánnak, aki mellé tanácsadónak James W. W. Birch-t nevezték ki. A Peraktól délre elterülő Selangor hasonló utat járt be, mint Perak. Mivel itt is óriási ónlelőhelyekre bukkantak Hulu Selangor, Hulu Klang és délen, Lukut körül, így e települések is gyors fejlődésnek indultak a bányászatnak köszönhetően. A britek – akárcsak Perak esetében – felfigyeltek a gyors növekedésre, s mivel Selangor gazdasága is befolyásolhatta a Straits Settlements boldogulását, ezért úgy érezték, beleszólhatnak Selangor politikájába.

Erre akkor érkezett el az idő, amikor 1867-ben kitört a Klang-háború (más néven a selangori polgárháború), s a britek féltették kereskedelmük és befektetéseik zavartalanságát a régióban. 1875-ben végül Abdul Samad selangori szultán elfogadta James Guthrie Davidsont első brit rezidensének. Azután a szultán levelet küldött Andrew Clarke-nak, amelyben kérte, hogy Selangor brit protektorátus lehessen. Ez a mozzanat, illetve a Pangkor-szerződés aláírása jelentette a maláj szultánok tanácsadójaként működő brit rezidensek közvetett befolyását a maláj államok felett. Negeri Sembilan és Pahang államokban utolsóként avatkoztak be a britek: az indok mindkét államban a trónviszály volt, de nyilván az ónlelőhelyek sem voltak elhanyagolhatók a britek számára. Az 1890–1910 közé eső évek a központosításról szóltak: a maláj államok adminisztrációjának korszerűsítése, elsősorban az ónbányászat és a gumi jövedelmező kereskedelmének védelme és továbbfejlesztése érdekében, mivel a brit korona arra törekedett, hogy megszilárdítsa és központosítsa az irányítást. Ennek érdekében az ónban gazdag négy szomszédos államot – Selangort, Perakot, Negeri Sembilant és Pahangot – egy új szervezet, a Szövetséges Maláj Államok keretén belül egyesítette, s új fővárosnak Kuala Lumpurt nevezték ki.

Ez konkrétan azt jelentette, hogy a brit adminisztrációs vezetés igazgatta a szövetséget, s a helyi szultánoknak csak korlátozott hatáskörük maradt, mely elsősorban az iszlám és maláj ügyekre vonatkozott. Bár hatalmuk így jóval kisebb volt, mint a szövetségen kívüli államok uralkodóinak, a Szövetséges Maláj Államok sokkal magasabb fokú modernizációt élveztek. A szövetségbe nem tömörült államok – melyek korlátozott gazdasági potenciállal rendelkeztek, s így kevésbé voltak fontosak az angoloknak – megőrizték kvázi függetlenségüket, nagyobb autonómiával rendelkeztek, és csak a brit tanácsadót kellett elfogadniuk. Ezekben az államokban – Perlis, Kedah, Kelantan és Terengganu, melyeket Sziám 1909-ben átadott az angoloknak – kevésbé avatkoztak bele a politikába a britek, s gazdaságilag is kevésbé aknázták ki őket. 1914-ben végül Johor is kapott brit tanácsadót (jóllehet a britek már 1885 óta beavatkoztak Johor belügyeibe). Ami a politikai vezetést illeti, a kompromisszumoknak és a hatalom központosított kormányzattá történő konszolidációjának időszaka kijelölte az utat az egységes nemzetté való alakuláshoz. Ugyanakkor a brit beavatkozás a feudális rendszerű maláj államokat egy modern szemléletű, Westminster-stílusú szövetségi alkotmányos monarchiává alakította. A későbbiekben ez lett Malajzia szövetségének elfogadott modellje.

Az 1920-as években megjelentek a decentralizációs törekvések is, melyet főleg a malájok támogattak, mivel ez nagyobb hatalmat jelentett volna számukra (a maláj államok szultánjai marginalizált helyzetbe kerültek a centralizációs folyamat során, melyet – érthető módon – nehezményeztek). A brit ültetvényesek azonban ellenezték a folyamatot, mert attól tartottak, hogy az hátrányosan befolyásolná a hatékonyságot és az egységes modern állam létrejöttét. Az 1930-ban főbiztossá kinevezett Sir Cecil Clementi azonban erőteljesen azon dolgozott, hogy a szövetségen kívüli maláj államok, a Straits Settlements területei, illetve Brit-Borneó is csatlakozzanak a Szövetséges Maláj Államokhoz, s létrejöhessen egy Maláj Unió. Ezeket a törekvéseket húzta át előbb az 1930-as években bekövetkezett nagy gazdasági világválság, mely Malajziát is komolyan sújtotta, majd a II. világháború, melyben 1941–1945 között az ország japán megszállás alá került. Az északi államokat – Perlist, Kedah-t, Kelantant és Terengganut – a japánok Sziámnak adták az együttműködésért járó jutalomként, a maradék területeket pedig Szingapúrból kormányozták. Miután a háború véget ért, Malájföld és Szingapúr brit katonai adminisztráció alá került. Az 1920–1930-as években szorgalmazott Maláj Unió végül 1946. április 1-jén valóban létrejött, de a malájok között nem aratott osztatlan sikert, s ezt két éven belül felváltotta a brit protektorátusként működő Maláj Államszövetség. Végül 1963-ban megszületett a független Malajzia.

A brit gyarmatosítás társadalmi és gazdasági szempontból mélyreható változásokat eredményezett, átalakítva a különböző államokat.

Jóllehet azokat, akik ellenálltak a brit politikának és területszerzésnek, a brit hatóságok árulóként, reakciós lázadóként, a malájok viszont hazaszerető hősökként kezelték. Végül a brit korona békét és biztonságot teremtett a maláj gyarmatokon. A legtöbb gazdasági vállalkozásban kínai és indiai bevándorlókat alkalmaztak, amíg ez a hosszú távú koloniális érdekeket szolgálta, a maláj elit pedig köztisztviselőként kapott helyet az új rendszerben. A falusiakat azonban a gyarmati adók érintették, ezért kénytelenek voltak áttérni az önfenntartásról a jövedelmezőbb földművelésre, ami viszont gazdasági növekedést eredményezett. A britek a bors, a gambir (cserzéshez és festéshez használt gyantát termelő növény), a dohány, az olajpálma és a gumi termelését szorgalmazták, ez utóbbi az ónnal együtt a térség legfontosabb exportcikke lett. Ezek az ültetvények az iparosodó Nyugat erőforrás- és piaci igényeihez igazodtak.

A gyarmati brit hatóságok komoly erőfeszítéseket tettek egy olyan közlekedési infrastruktúra kiépítését illetően is, amelyben a vasút és a közúthálózat összekapcsolta az ónmezőket a tengerparttal; a kikötői létesítményeket is modernizálták az erőforrások exportjának könnyítése érdekében. Ezek az eredmények ösztönözték az ón- és gumiipar növekedését, hogy a világ keresletéhez igazodjanak. Az ónra épülő ipar a XIX. századig főként a bevándorló kínaiak kezében maradt, de a II. világháború idején a több tőkével rendelkező, jobb technológiát képviselő brit cégek átvették az óntermelés és -export nagy részét. A gumifát Brazíliából először az 1870-es években hozták be, de a gumi csak a század vége felé váltotta fel a korábbi kávé- és gambir-ültetvényeket. A XX. század elejére több ezer hektárnyi erdőt irtottak ki a gumigyártás fellendítése érdekében. Brit Malaya a világ legnagyobb természetes gumi exportőre lett, a gyarmati adóbevételek legnagyobb részét a gumi és az ón adta. Az angolok a közegészségügyi intézményeket is fejlesztették, amelynek köszönhetően csökkent a trópusi betegségek előfordulása. Támogatták a maláj iskolák, az angol nyelvű keresztény missziók felállítását, miközben a kínaiaknak saját oktatási intézményeket

kellett létrehozniuk. Ez a rendszer elősegítette a társadalom sokszínűségének megőrzését.

Voltak olyan malájok, kínaiak és indiaiak, akik profitáltak a brit gyarmati gazdaságpolitikából, mások viszont életszínvonal csökkenést tapasztaltak. 1800–1941 között rengeteg kínai bevándorló érkezett Brit Malayába, akik főként a kiskereskedelemben töltöttek be fontos szerepet, míg a dél-indiai tamilokat a gumiültetvényeken alkalmazták. Az ő érkezésük felborította az addig maláj többségű népesség eloszlását. A Maláj-félszigeten egy meglehetősen megosztott társadalom alakult ki, a gyarmati hatóságok pedig ügyesen alkalmazták az „oszd meg és uralkodj” elvet, hogy kézben tartsák az ellenőrzést. Mivel a falvakban továbbra is a malájok voltak többségben, a városokban a kínaiak, az ültetvényeken pedig az indiaiak, a különböző etnikai csoportok alapvetően zárt közösségekben éltek, saját vallásukat gyakorolták, saját nyelvüket beszélték, saját iskoláikat működtették, később pedig megalakították saját politikai szervezeteiket is: Malaya etnikailag, vallást és foglalkozást tekintve, illetve társadalmilag is széttagolódott.

Nyilván nem tudhatjuk, hogy mi lett volna, ha az angolokkal szemben a portugálok, vagy a hollandok tartják meg a maláj területeket (előbbiek 1511-ben érkeztek Melakába, utóbbiak pedig 130 évvel később rendezkedtek be a Maláj-félsziget partjai mentén), de végeredményben így is, úgy is gyarmatosítás lett volna az eredmény.

Legfeljebb akkor ma nem az angol, hanem a portugál, vagy a holland lenne a malájok második nyelve. 1956-ig ugyanis az angol volt az üzleti élet és az adminisztráció nyelve. Az angol nyelv ismerete az egyének számára is lehetőségeket nyújt, de emellett a turizmust és az üzleti életet is fellendíti. Az ország multikulturális képe szintén a brit gyarmatosításnak köszönhető, hiszen a különböző vallású indiai, kínai bevándorlók tovább színesítették az egyébként is sokszínű ország népességét (természetesen mindez a maláj konyhára is kihatott). Ami idegenforgalmi szempontból szintén jelentős, az az ország építészete, hiszen a britek által meghonosított koloniális stílust sok turista kedveli és keresi. A valóban szemet gyönyörködtető épületek Malajzia aranykorára emlékeztetnek. Szinte teljes mértékben a brit gyarmati időkhöz köthető Cameron Highlands üdülőtelepüléssé való kiépítése és gazdasági kiaknázása, ma pedig az ország egyik legfontosabb turisztikai desztinációja.

Hasonlóképpen Penang látványos fejlődése és felvirágzása is az angol gyarmatosításnak köszönhető, hiszen amikor 1786-ban Francis Light kapitány megérkezett a szigetre, egy sikeres szabadkikötőt hozott létre, mely a holland Melaka méltó versenytársa volt (emellett kiváló stratégiai pont, ahonnan a holland és portugál területi igények alakulását is figyelhették az angolok), később pedig az ón és a gumi exportjának első számú kiindulópontja. A sziget fővárosát, Georgetown-t III. György angol királyról nevezték el. A pénz számolatlanul folyt be, ami Penang meggazdagodásához vezetett. Ez volt a sziget aranykora, akkor épültek azok a szép épületek is, melyeknek köszönhetően Georgetown óvárosa ma az UNESCO kulturális örökségének része. Végül, de nem utolsó sorban a teatermesztés, a teaivás kultúrája szintén a briteknek köszönhető, hiszen mielőtt William Cameron fel nem fedezte a róla elnevezett felföldet, illetve annak a teatermesztéshez elengedhetetlenül szükséges kedvező klímáját, a malájok a sörivásnak hódoltak (mely viszont a korai bevándorló kínaiaknak köszönhető). Nem tudhatjuk azt sem, hogy ha az angolok nem vetik meg a lábukat Penangon, majd nem nyernek mind nagyobb és nagyobb teret a félszigeten, mi lenne ma Malajziával. Mennyire tudták volna kiaknázni saját maguk hatalmas ónkészleteiket, mit termesztettek volna a kiterjedt gumiültetvények helyén? És persze azt sem tudhatjuk, hogy az ország ugyanilyen egységes lenne-e, hiszen ahány állam, annyi uralkodócsalád volt/van, melyek vagy meg tudták védeni magukat hatalmasabb szomszédaiktól, vagy nem.