Isztambul történelme

A város alapításához egy legenda is kapcsolódik, mely szerint Büzasznak a delphoi orákulum megjósolta, hogy az új poliszt a ’vakok városával’ szemben fogja megalapítani. A vakok városa pedig a szemben lévő parton, Kadiköy helyén már 18 esztendeje létező Khalkédon volt, amelynek lakói nem vették észre, hogy az Aranyszarv-öböl nyugati partjának földnyelve földrajzilag kedvezőbb hely egy város megalapítása céljából, mivel adottságait tekintve jobban védhető.

(Persze később kiderült, ez sem minden esetben igaz). Az etimológiai vizsgálatok azonban a Byzantion/Büzasz nevet eredetileg trák, illetve illír eredetűnek vélik, így a trák-görög alapítás összeolvad. Byzantion elsősorban kereskedelmi városként volt ismert, mivel a Fekete-tenger egyetlen bejáratánál feküdt. Később a megerősödött polisz meghódította Khalkédónt is. I. Dareiosz perzsa uralkodó Kr. e. 513-ban, a szkíták elleni hadjárata idején elfoglalta Byzantiont, s bár az Akhaimenida befolyás sosem szilárdult meg Byzantionban, a Hellészpontosz (Dardanellák) mentén található Séstos mellett ez a város volt a legfontosabb perzsa kikötő a Fekete-tenger és a Földközi-tenger között.

Byzantion jelentős szerepre tett szert az ókori görög történelemben, mint a Fekete-tenger felől érkező gabonaszállítmányok egyik fontos állomása. Mivel Athén gyakran szorult az innen érkező ellátmányra, így a város igen fontos volt számukra.

Éppen ezért a Peloponneszoszi-háború (Kr. e. 431-404) során Spárta – hogy az Athénba érkező gabonaellátást leállítsa – megostromolta Byzantiont, s Kr. e. 411-ben bevette a várost, de három év múlva az athéniak felszabadították. Ekkor, a küzikoszi győzelmet követően, s mielőtt 409-ben megostromolta volna Khalkédónt, építtette Alkibiadész a legelső tornyot a Boszporuszban, melynek helyén ma a Kiz Kulesi áll. Byzantion – immár Byzantium néven – a római korban tűnik fel újra. Kr. u. 193-ban – az öt császár évében – a város a keleti legiók által császárrá kikiáltott Pescennius Nigert támogatta a pannóniai legiók által támogatott Septimius Severusszal szemben. Septimius Severus megostromolta Byzantiumot, mely két és fél éves ellenállás után esett el. A város komoly károkat szenvedett, de a császár hamarosan újjáépítette, és fia után Augusta Antoninának nevezte el. Kr. u. 285-ben Diocletianus császár a keleti provinciák székvárosának nyilvánította.

Byzantium elhelyezkedésének köszönhette, hogy I. (Nagy) Constantinus felfigyelt rá, s végül Kr. u. 330-ban ide helyezte át birodalma székhelyét, ekkor még Nova Roma (Új Róma) néven.

Constantinus 326-330 között nagymértékben átépíttette a várost, hogy az a régi Rómára hasonlítson (a hét domb természettől fogva adott volt itt is). A két főváros közötti folyamatosságot egy ideig olyan nevekkel igyekeztek fenntartani, mint ’Bizánci Róma’, ’Keleti Róma’, vagy ’Roma Constantinopolitana’, de hivatalossá egyik sem vált. Nagy Constantinus halála után a várost róla nevezték el Constantinopolisnak, vagyis Konstantinápolynak (Constantinus városának). Amíg Byzantium területe a görög és római időkben alig érte el a 8 négyzetkilométert, Constantinus uralkodása alatt hamarosan háromszorosára nőtt. A két kontinens közötti stratégiai elhelyezkedésének köszönhetően Konstantinápolyból kereskedelmi, kulturális és diplomáciai központ lett. A város felügyelte az Európa és Ázsia, illetve a Fekete-tenger és a Földközi-tenger közötti szárazföldi és vízi útvonalakat. Constantinust I. (Nagy) Theodosius császár követte a trónon, ő volt a Római Birodalom utolsó egyeduralkodója. Őt két fia, Honorius és Arcadius követte a trónon, akik felosztották egymás között a birodalmat: Honorius a nyugati felét irányította (Nyugatrómai Birodalom), míg Arcadius a keleti részt (Keletrómai Birodalom). Eddig tartott Konstantinápoly első virágzása.

A város következő virágzását I. Iustinianus uralkodása (527-565) idején élte, amikor Bizánc a kultúráját tekintve már teljes egészében görög volt.

Ez már egy egészen új korszak kezdete volt mind politikailag (a Keletrómai Birodalom és a kora középkor fordulója), mind a művészetet és az ipart illetően. Ekkor ismerte meg Bizánc a kínai selyemszövés titkait, melyet később tökélyre fejlesztett. Iustinianus uralkodása alatt épült fel a Nika-felkelés során megsemmisült templom helyén a Hagia Sophia, a bizánci építészet méltán legismertebb alkotása, de ő építtette a misztikus hangulatú Elsüllyedt palota víztározót is. Konstantinápoly egymillió lakosával ekkor a világ legnagyobb városa volt. Bizánc első századaiban a császároknak számos fenyegetéssel is szembe kellett néznie: először Attila hun fejedelem kötelezte adófizetésre Konstantinápolyt, majd az avarok törtek be a területére. A szaszanida II. Huszrau egész Kis-Ázsiát elfoglalta, beleértve a szomszédos Khalkédónt is, de Konstantinápolyt nem sikerült bevennie. A VII. század közepén az arabok fenyegették a várost, a IX-X. században pedig a bolgár-törökök, illetve a kalandozó magyarok, de a város hatalmas, erős falai biztos védelmet nyújtottak. A 20 kilométer hosszan elnyúló isztambuli városfalat – mely az egész várost körülölelte a szárazföldön – II. Theodosius építtette az V. század első felében, s ezer éven át, 1453-ig valóban meg is óvta Konstantinápolyt. A fal 1985 óta az UNESCO Világörökség része.

Az állandó fenyegetések és a bolgárok, normannok, arabok elleni csatározások a X. századra meggyengítették a Bizánci Birodalmat, mely a következő évszázadokban újabb kihívásokkal nézett szembe.

Az első (1096) és a második keresztes háborúban (1147) még békés szándékkal állomásoztak seregek a város mellett, de a negyedik alkalommal, 1202-ben a velencei dózse, Enrico Dandolo beleavatkozott a bizánci trónviszályba, mely II. (Angelosz) Izsák, testvére, III. Alexiosz és Izsák fia, IV. Alexiosz között dúlt. A keresztesek kiszabadították a börtönből Izsákot, majd fiát trónra emelték.

A városban azonban olyan ellenszenvvel nézték a nyugatiak és IV. Alexiosz ténykedését, hogy lázadás tört ki, és végül V. Alexiosz néven új uralkodót ültettek a trónra. A keresztesek lerohanták és kifosztották Konstantinápolyt – ekkor került Velencébe a Hippodromot díszítő négy bronz paripa – majd létrehozták a Konstantinápolyi Latin Császárságot, mely 1204-61 között állt fenn, míg a Keletrómai Császárság korábbi területeit egymás között osztották fel. A IV. keresztes háború egyházpolitikai kérdések végére is pontot tett: véglegesítette a nagy egyházszakadás következményeit, és megerősítette önállóságukban az ortodox egyházakat. A Latin Császárság rövid fennállása alatt mindvégig a bolgárokkal háborúzott. Végül Palaiologosz Mihály 1261-ben visszafoglalta a várost, de a Bizánci Császárság többé már nem érte el korábbi fényét és hatalmát.

Mire 1453-ban II. (Hódító) Mehmed (ur. 1444–46, 1451–81) elfoglalta Konstantinápolyt, az oszmán törökök jó egy százada megvetették a lábukat Bizánc közvetlen közelében is.

Oszmán fia, Orhán 1331-38 között megszerezte a Boszporusz ázsiai partján fekvő Üsküdart, sőt, a Gallipoli-félszigeten is megvetette a lábát, majd I. Murad Edirne (Drinápoly) 1361-es elfoglalásával lényegében bekerítette az összezsugorodott Bizáncot. I. Bajezid 1393-94 között felépítette a mai Beykoz kerületben található Anadoluhisari (anatóliai kastély) nevű erődöt a csatorna ázsiai partján. Ma ez Isztambul legrégebbi oszmán török épülete. A konstantinápolyi uralkodó, XI. Konsztantinosz érezte a fenyegetés súlyát, s azt is jól látta, hogy az aprócska (már csak Konstantinápoly, a Peloponnészosz, Anchialos, és Mesembria tartozott a fennhatósága alá), s számtalan küzdelemben kivérzett Bizánci Császárság nem fogja tudni felvenni egyedül a harcot II. Mehmed seregeivel. Azonban 1452-ben hiába is írt segélykérő levelet a római pápának egy keresztes had kiállításának reményében, Európa a saját problémáival volt elfoglalva: ekkor ért véget az angolok és franciák között dúló százéves háború, a német államok széttagoltak voltak, és a Magyar Királyság is a saját sebeit nyalogatta az 1448-as rigómezei vereség után, pedig a bizánciak csak Hunyadi János felmentő seregeiben bízhattak. Helyettük azonban éppen II. Mehmed kapott segítséget egy székely ágyúöntő mestertől, Orbántól, aki olyan ágyút készített a szultánnak, amellyel lyukat tudtak ütni Konstantinápoly bevehetetlennek tűnő falain.

A legenda szerint, amikor a Konstantinápolyt elfoglaló törökök betörtek a Hagia Sophia templomba, a pap éppen istentiszteletet tartott. Ekkor azonban a kelyhet magasra tartó ember mögött hirtelen megnyílt a fal, és elnyelte. A legenda úgy tartja, ha a város ismét felszabadul a török uralom alól, akkor a fal ismét megnyílik és kiadja a papot, aki ott fogja folytatni a misét, ahol 1453. május 29-én abbahagyta. Ugyanakkor az Arany Kapu alatt hosszú álmát alvó, megkövült fejedelem is felébred, és elzavarja a törököket.

A város bevétele után a szultán a Hagia Sophiát az Oszmán Birodalom – és az új főváros – legfontosabb mecsetjévé alakíttatta, amiért a város védői megtagadták a békés megadást. Mindezek ellenére Mehmed és utódai türelemmel viseltettek a városban maradó keresztényekkel szemben, akik folytathatták vallásuk gyakorlását a későbbiekben is. A városba visszatértek a genovaiak és a velenceiek is, utóbbiak a mai Beyogluban, a korábbi Pera negyedben telepedtek le. II. Mehmed komoly betelepítésbe kezdett: itáliai, görög, örmény, zsidó, muszlim, keresztény – Konstantinápoly egy kozmopolita város volt már ekkor is. II. Mehmed újjáépítette az általa lerombolt várost. Az ő rendeletére ekkor épült a Topkapi palota és a Nagy Bazár. Azzal, hogy Edirnéből Konstantinápolyba tette át székhelyét és felvette az új ’Kaysar-i Rûm’ (római caesar) címet, a Római Birodalom folytatójának és jogutódjának tekintette magát. Azonban Konstantinápoly, mely eddig a kereszténység egyik megkerülhetetlen bástyája volt, most hirtelen az iszlám kultúra szimbóluma lett. A város lakossága a késő bizánci korszakhoz képest sokszorosára nőtt, s az építkezések mellett a szultán újjászervezte a közigazgatást, az állami apparátust, a hadsereget és a törvénykezést is.

Negyven év sem telt el, s az oszmán történelem következő nagy szultánja, II. (Nagy) Szulejmán (1520-66) lépett trónra, akit a törökök ’Törvényhozó’ melléknévvel illetnek, s nem véletlenül: Szulejmán megreformálta a törvénykezést, megszilárdította a társadalmi struktúrát, növelte birodalma katonai befolyását. Emellett uralkodásának idején számos ma is látható, építészettörténeti jelentőségű mecset és más középület született, köszönhetően tehetséges birodalmi építészének, Mimar Koca Sinan mesternek. Ekkor épült a Szulejmán-mecset, a szultán lányának tiszteletére emelt üsküdari Mihrimah-mecset, a Sehzade-mecset, vagy a szultán kedvenc feleségének nevét viselő Hagia Sophia Hurrem Sultan Hamam (fürdő), melyet szintén Mimar Sinan tervezett Zeuxippos fürdőjének helyén. A fürdő ma is eredeti funkciójával működik.

S miközben a művészetek – a török ​​kerámia, ólomüveg, kalligráfia és miniatűr – virágzottak Konstantinápolyban, II. Szulejmán szigetvári halálát követően megkezdődött a birodalom lassú hanyatlása, bár ez sokáig még alig észrevehető volt csak. Szulejmánt gyengekezű, tehetségtelen, iszákos uralkodók követték, akiknek uralmát a korrupció, a janicsárok lázadásai, a közeli családtagok tömeges kivégeztetése, illetve a háremintrikák határozták meg, valamint a XVI-XVII. században, mintegy 130 éven keresztül a ’nők szultanátusa’, amikor a gyengekezű uralkodók helyett a valóságban asszonyaik, a validék és a feleségek irányították a birodalom ügyeit (ennek legkimagaslóbb szereplői Nurbanu, Szafije, Köszem és Turhan Hatidzse szultánák voltak). Bár a birodalom méretein egyelőre alig látszott a hanyatlás, jó pár vereség előre jelezte a reformok szükségességét, valamint a gazdasági és politikai fejlődés hiányát. 1571-ben Lepantónál a török flotta semmisült meg, majd a zsitvatoroki békét (1606) követően megszűnt a Habsburgok adófizetési kötelezettsége, míg keleten területeket veszített a birodalom. A zsitvatoroki kudarcot ellensúlyozandó építtette I. Ahmed szultán a lenyűgöző Kék mecsetet. S bár a politikai hatalom hanyatlott, Konstantinápoly – melynek lakossága a XVIII. század végére elérte az 570 ezer főt – a korabeli világ egyik legszebb és legbefolyásosabb fővárosa volt, nem véletlenül mondta rá Napóleon is, hogy „Ha a világ egyetlen ország volna, Isztambul lenne a fővárosa.”

A XIX. század, bár átmeneti reformokat hozott (Tanzimat rendszer, vagyis reformkor), ekkorra nyilvánvalóvá vált, hogy az Oszmán Birodalom „Európa beteg embere”.

Sorban szakadtak el a korábban meghódított területek (Egyiptom, Szerbia, Görögország, Algéria), s a regnáló szultánok belátták, hogy reformok nélkül az Oszmán Birodalom a vesztébe rohan. A politikai reformok s az új technológiák bevezetése Konstantinápolyban is éreztették hatásukat. Ekkor épült fel az Aranyszarv-öblön átívelő Galata-híd (nem az, amely ma is látható), és az 1880-as években a város bekapcsolódott az európai vasúti vérkeringésbe. Bár később, mint más európai városokban, de Konstantinápolyban is fokozatosan bevezették a vízhálózatot, az elektromos áramot, a telefont, s elindultak az első villamosok is, ezek egyik legjobb példája a Beyogluban közlekedő kis piros Taxim-villamos, melyet még a franciáktól kaptak a törökök. De mindezek a modernizációs törekvések sem voltak elegendőek ahhoz, hogy meg tudják állítani a hanyatlást.

A XX. század elején előbb az olasz-török háború (1911-12), majd a balkáni háború (1912-13) sújtotta az egyébként is nehéz helyzetben lévő, meggyengült fővárost. Az Oszmán Birodalom 1914-ben a Központi hatalmak oldalán csatlakozott az első világháborúhoz, melyből vesztesen került ki. 1918. november 13-án a szövetségesek elfoglalták Konstantinápolyt, majd 1920-ban az oszmán parlamentet is feloszlatták.

Az 1920. augusztus 10-én aláírt, rendkívül megalázó, Törökországnak csak a legszűkebb anatóliai területeket meghagyó (e szerint Isztambult sem kapták volna meg) sévresi békediktátumot azonban a törökök többsége nem fogadta el. Közben az antanthatalmak és az Oszmán Birodalom feldarabolása ellen 1919-ben, Musztafa Kemál Atatürk vezetésével kitört török függetlenségi háború sikere elérte, hogy a szövetségesek felülbírálják a sévresi megállapodást, és 1923 júliusában elfogadják a mai Törökország területeit szavatoló lausannei békeszerződést. 1923. október 6-án ünnepélyesen visszavették a várost, melyet immár Isztambulnak neveztek el. Ezt a dátumot, mint Isztambul felszabadításának napját (Istanbul’un Kurtuluşu) minden évben megünneplik a törökök.

1922-ben már eltörölték a szultanátust, majd 1923. október 29-én kikiáltották a Török Köztársaságot, melynek Mustafa Kemal Atatürk lett az első elnöke.

Az új főváros azonban Isztambul helyett Ankara lett (hogy ezzel a lépéssel is hangsúlyozzák a világi vezetést, valamint az egykori szultanátustól való elkülönülést). Atatürk reformjai által Törökország modern, demokratikus, szekuláris, politikai és társadalmi szempontból is a nyugat-európai értékekhez igazodó köztársaság lett. Az 1940-50-es években Isztambul területe megnőtt, több már kerület mellett ekkor kebelezte be például Üsküdart, Kadiköyt is, új közterületeket hoztak létre (sajnos sokszor történelmi épületek rovására). Az 1970-es évek demográfiai robbanást hozott, amikor nagyszámú anatóliai munkás költözött be, hogy a gyárakban munkát találjanak.