Penang történelme

Penang állam területe az ősidők óta lakott; az első emberi maradványok (kb. 5-6000 éves leletek) az újkőkorból maradtak fenn, s Seberang Perai területén, Guar Kepah-ban találták meg őket. Később a terület a hindu-buddhista Buyang-völgyi civilizáció része lett, ami azt jelenti, hogy Seberang Perai területén a Kr. u. V-VI. században e két vallás, illetve az indiai kultúra hódított teret – korábban, mint bárhol máshol a régióban. A Buyang-völgyi civilizáció a kedahi Merbok, illetve északon Gunung Jerai, délen pedig a Muda-folyó közti részen alakult ki. Ez Malajzia régészeti szempontból leggazdagabb területe. E kornak nagyon szép és látványos emlékeit őrzi a Pengkalan Bujang-ban található Buyang-völgyi Régészeti Múzeum. A VII-VIII. században egy újabb hatalom, a Srivijaya szumátrai királyság uralta Kedah-t. A sziget egyéb iránt az India, Kína, Közel-Kelet és Európa felé irányuló legjelentősebb tengeri kereskedelmi utak csomópontjában fekszik, így már a legkorábbi időktől kezdve fontos megállónak számított. Penang kulturális és etnográfiai szempontból is ennek köszönheti sokszínűségét.

A sziget – mely az angolok érkezéséig lényegében lakatlan volt – ezt követően Kedah állam területe lett. Kedahban már a Kr.u. I. században megjelentek az indiai kereskedők, akik gyógynövényeket, fűszereket és aranyat szereztek be a félszigeten. Az általuk meghonosított hindu és buddhista valláshoz a Közel-Keletről érkező hajósoknak, kereskedőknek köszönhetően a IX. századtól az iszlám is csatlakozott. Azonban a kínai és indiai bevándorlókkal szemben a muszlim kereskedők kiemelt figyelmet fordítottak saját vallásuk terjesztésére, így a régióban gyorsan teret hódított az iszlám. Maga az állam a XII. században lett iszlám szultanátus, amikor Phra Ong Mahawangsa (más néven I. Paduka Sri szultán, vagy I. Mudzaffar Shah) áttért az iszlám hitre. A XIV. században végül az európaiak is megérkeztek Penang szigetére, elsőként a portugálok. Mivel térképeiket titokban tartották, a XVI. századig az európaiak közül a portugáloknak kizárólagos jelenlétük volt a térségben. A hollandok 1595-ben érkeztek Délkelet-Ázsiába, végül az angolok is partot értek.

Penang és az Andamán-tenger első komolyabb feltérképezése és dokumentálása a XV. században történt, amikor a Ming-dinasztia megbízásából útnak induló Kincses Flotta – élén a híres császári főeunuch és felfedező, Cseng Ho – érintette a szigetet.

Ő Ping-Lang-Seu néven említette az aprócska földdarabot, melyet később váltott fel a Penang név, amely malájul bételdiót, a bétel-, vagy arékapálma termését jelenti. Ez a növény őshonos Dél-, Délkelet-Ázsiában. Cseng Ho idejében Penang és Kína fontos kereskedelmi partnerekké váltak. Bár az utóbbi időben néhány történész megkérdőjelezi, hogy Cseng Ho valóban járt-e Penangon, a sziget hagyományai szerint igen. Penang délkeleti csücskén, a tengerpartra néző sziklás hegyfokon egy kis szentély bújik meg, a Sam Poh Lábnyom Templom, ahol egy lenyomatot őriznek, melyet a helyiek az admirális lábnyomának tartanak. S jóllehet Cseng Ho hét útja részletesen dokumentált, említve az egyes megállókat, köztük a maláj Melakát, Pahangot és Kelantant is, Penang egyik útján sincs megemlítve, ennek ellenére nem kizárt, hogy valóban járt a szigeten.

1592-ben érkezett Penangra az Edward Bonadventure fedélzetén az első angol, James Lancaster, bár ő még nem maradt sokáig, csupán három hónapig. Igaz, abban sok köszönet nem volt, mert minden útjába eső hajót kifosztott. Mindennek ellenére az úriember nem kalóz volt – mint ahogy a Melaka-szorosban egyébként megszokott lenne – hanem a Stuart kori Anglia hírneves kereskedője, diplomatája és a legelső brit indiai expedíció egyik vezetője. Kelet-Indiába tartó útja során ejtette útba a kicsiny maláj szigetet, majd innen Ceylonba hajózott tovább. 1601-ben pedig ő vezette a Brit Kelet-indiai Társaság legelső útját, melynek haláláig az egyik főigazgatója volt. Lancaster egyébként érdekes ember volt: egyrészt ő szponzorálta a korszak jelentős útjait Indiába, illetve az Északnyugati-átjáró keresésére; 1616-ban William Baffin róla nevezte el az utóbbinak a bejáratát, a Baffin-öböl északnyugati részén található Lancaster-szorost. És ő volt az, aki először kísérletezett a citromlével a skorbut megelőzésére. Mégis, mintegy kétszáz évvel később vezették csak be az Admiralitásnál a fogyasztását.

De térjünk vissza Penangra, ahová – immár tartósan – a XVIII. század végén tették be lábukat az angolok, pontosabban Francis Light kapitány,

ekkor még csak ügynök, akit az 1770-es években a Brit Kelet-indiai Társaság utasított, hogy létesítsen kereskedelmi kapcsolatokat a Maláj-félszigeten. Light Penangot szemelte ki, mely ekkor a kedahi szultanátus területe volt. Csakhogy a kedahi szultán, II. Muhammad Jiwa Zainal Adilin az északi szomszéd, Sziám vazallusa volt. A sziámi uralkodó pedig katonai támogatást kért Kedahtól a Burmával folytatott háborújához, melyet a kedahi szultán vonakodott teljesíteni. Ezt a kényes diplomáciai helyzetet használta ki Light, aki brit katonai védelmet ígért Kedahnak, amiért cserébe a szultán felajánlotta az angoloknak Penangot. Light hosszan lobbizott a szigetért Penang előnyeit felsorolva: stratégiai elhelyezkedése, és a lehetőség egy békés szabad kikötő létesítésére ideális brit bázissá tennék a szigetet. Anglia erejét azonban ekkor az amerikai gyarmatokkal való harc kötötte le, akiket a hollandok és a franciák támogattak, így nem volt felesleges kapacitás egy délkelet-ázsiai katonai akcióhoz, s a segítségnyújtásból továbbra sem lett semmi, ennek ellenére utasították Lightot, hogy szerezze meg a szigetet.

Ekkor Kedah élén már új uralkodó állt, Abdullah Mukarram Shah szultán, akinek Light ismét brit katonai segítséget, valamint 6000 spanyol dollár bérleti díjat ajánlott fel, amivel Kedah törölhette a Sziámmal szembeni tartozásait, cserébe a Brit Kelet-indiai Társaság megkapja Penang szigetét. Ezúttal az üzlet megköttetett, s Light 1786. július 17-én Penang földjére léphetett.

Itt kezdődik a modern Penang története, mely ugyan jóval rövidebb, mint a korábbi időszak, mégis sokkal jelentősebb és eseménydúsabb. Ahol Light először partra szállt a szigeten, ott épült fel később a Cornwallis-erőd.

Persze ekkor még egy dús dzsungel borította mangrove mocsár terült el ezen a helyen. A területet – ahol most az Esplanade található – hamarosan megtisztították (a legenda szerint Light ezüstpénzekkel megtöltött ágyúgolyókat lőtt a dzsungelbe, így ösztönözte a munkásokat), majd 1786. augusztus 11-én ünnepség keretében felvonták az Union Jack-et, vagyis az Egyesült Királyság zászlaját. Ennek értelmében III. György király nevében hivatalosan a Brit Kelet-indiai Társaság birtokolta Penang-szigetet, mely ekkor a brit trónörökös után új elnevezést is kapott: a Walesi herceg-szigete (Prince of Wales Island), mert a sziget megszerzésének dátuma egybeesett a herceg születésnapjával. Az új székhelyet pedig a király után George Town-nak nevezték el, így a város lett az első délkelet-ázsiai brit település.

Mivel a brit katonai támogatás továbbra sem valósult meg, a kedahi szultán 1791-ben hadsereget gyűjtött, hogy visszafoglalja a Walesi herceg-szigetet. A szultánt kalózok is támogatták, míg a britek mellett két kalkuttai egység harcolt. A konfliktus a britek javára dőlt el, így Penang szigete megmaradt brit területnek. Sőt, 1800-ban Sir George Leith, a Prince of Wales Island első kormányzója további területeket is szerzett a szigettel szemben elterülő partvidéken, melyet Wellesley tartománynak nevezett el az akkori indiai kormányzó után, mely ekkoriban még egy erdővel borított és ritkán lakott vidék volt. E terület megszerzése fejében – mely Penang számára biztonsági szempontból is hasznos volt – a britek 10 ezer spanyol dollárra emelték a kedahi szultán számára fizetendő éves bérleti díjat. A maláj szövetségi kormány – jelképes gesztusként – máig fizeti ezt az összeget Kedahnak Penangért. Wellesley tartomány 1874-ig még három alkalommal bővült újabb területekkel, amikor a brit korona és a szomszédos Peraki Szultánság aláírták a Pangkor-szerződést, amely Wellesley tartomány déli határainak véglegesítését foglalta magában (a tartomány ugyanis megszerezte Peraktól Sungai Acheh városát is).

Penang elsődleges szerepe, hogy a régió csábító szabad kikötője legyen, vagyis, hogy nem kellett adót, vagy vámot fizetni az itt kirakodó hajóknak, az elsők között valósult meg. Ennek a rendelkezésnek a célja a kereskedők átcsábítása volt a délkelet-ázsiai holland kikötőkből. Rövid idő alatt nem csak a kikötőbe érkező hajók száma, de George Town lakossága is megnőtt, utóbbi 1792-re tízezer főt számlált. A sziget, illetve a város lakossága etnikailag és vallásilag igen színes volt, Ázsia szinte valamennyi népe szerencsét próbált itt. Penang alapító atyja, Sir Fracis Light 1794-ben malária következtében elhunyt, s a George Town-i régi protestáns temetőben helyezték végső nyugalomra. Kőkoporsója ma is látható. 1805-ig Penang – az akkori Walesi herceg-szigete – bengáli kormányzat alatt állt, ekkor azonban önállósították. A büntetésüket itt töltő indiai foglyok középületek, utak, csatornák építkezésein dolgoztak. Egész Malajziában itt valósult meg először az igazságszolgáltatási és rendőrségi rendszer kiépülése egy 1807-ben kelt királyi oklevélnek köszönhetően. Az aprócska sziget hamarosan fűszertermesztő (és kereskedő) nagyhatalom is lett; szerecsendiót, szegfűszeget, feketeborsot, illetve rizst, paprikát és teát termesztettek a szigeten, mely nem csak a kikötő forgalmát és bevételeit növelte, hanem a sziget falvainak – mint mezőgazdasági ültetvények – gyarapodását is eredményezték.

A britek 1819-ben megszerezték a johori szultánságtól Szingapúrt, majd 1824-ben a hollandoktól Melakát. 1826-ban végül a Brit Kelet-indiai Társaság Penang, Szingapúr és Melaka területeit egy önálló politikai entitássá olvasztotta össze, s így megalakult a Straits Settlements (szabad fordításban ’szoros települések’, minthogy valamennyi helyszín a Melaka-szorosban található). Az új szervezet adminisztratív központja pedig George Town lett. Azonban a szingapúri kikötő a Melaka-szoros és a Dél-kínai-tenger közti elhelyezkedésének köszönhetően stratégiai szempontból kedvezőbb helyzetben volt, ezért 1832-re váltotta George Town-t, mint a Straits Settlements fővárosa. Ennek ellenére a Walesi herceg-szigetének fővárosa továbbra is megőrizte jelentőségét, mint a régió legfontosabb brit árulerakati kikötője.

A XIX. század második felében újabb ipari fellendülés adódott Penang számára: a Perakban és Sziámban bányászott ónt olvasztás céljából George Townba szállították, majd a penangi kikötőn keresztül exportálták Európába és Amerikába. Mint ón-, majd gumiexportáló kikötő, lassan a szingapúri forgalmát is megközelítette, melyet a Szuezi-csatorna 1869-es megnyitása, valamint a gőzhajók elterjedése is tovább erősített. A XIX. század végére George Town British Malaya pénzügyi központjává nőtte ki magát.

A gyorsan növekvő, etnikailag színes népességen belül hamarosan társadalmi problémák is felütötték fejüket: ezek egyrészt a nem megfelelő higiénés rendszer és az elégtelen közegészségügyi létesítmények, illetve az elterjedt bűnözés miatt robbantak ki.

Utóbbi problémát a kínai bevándorlók jelentették, akik egyre nagyobb számban bűnbandákba (triádok) és titkos társaságokba tömörültek.

A bűnszervezetek között egyre több lett a bandaháború, s amikor 1857-ben a Straits Settlements hatósága fel akart lépni ellenük, a triádok a britek irányította rendőrséggel is szembe kerültek. A probléma az 1867-es penangi zavargásokban csúcsosodott ki, amikor a Kean Teik Tong banda összecsapott a Ghee Hin Kongsi titkos társasággal, s George Town utcáit tíz napra elöntötte az erőszak. Végül a brit kormányzó, ha nehezen is, de véget vetett a zavargásoknak. S míg a főváros utcáin tombolt az erőszak, Londonban döntöttek a Straits Settlements kormányzásáról: Penang, Szingapúr és Melaka brit koronagyarmattá váltak, így igazgatásuk közvetlenül a londoni gyarmati hivatal irányítása alá került. Ez azt is jelentette, hogy ettől kezdve jobban érvényesült a szigeten a jogállamiság: a rendőri szerveket megerősítették, így eredményesen tudták visszaszorítani a bűnszervezetek ténykedését.

A XIX. század közepén, végén, a túlparton elterülő Wellesley-tartomány is fejlődésnek indult: új vasútvonalak épültek, és megszületett a tengerparton fekvő Butterworth város is, mint a tartomány közlekedési csomópontja. 1894-ben megindult a menetrend szerinti hajóközlekedés is Butterworth és George Town között, mely máig üzemel Rapid Ferry néven. Minthogy Penang volt a britek első maláj gyarmata, így nem meglepő módon az ország első iskolája is itt létesült 1816-ban ’Penang Szabad Iskola’ néven, mely máig működik. Ez Délkelet-Ázsia legrégebbi angol tannyelvű iskolája, s olyan elismert személyek végeztek falai között, mint Tunku Abdul Rahman, maláj kormányfő. Az iskola nevében a ’szabad’ arra utal, hogy minden nemzetiség előtt nyitva állt. Létrehozása Robert Sparke Hutchings tiszteletes ötlete volt azzal a céllal, hogy a bentlakásos iskola megfelelő oktatást biztosítson mindenkinek, de az árvák és a szegények napi ellátásáról is gondoskodjon. Az igen haladó szellemű oktatási intézményben – jóllehet, elkülönítve, de – a fiúk mellett a lányok is tanulhattak. Az ázsiai gyerekeket anyanyelvükön tanították, míg az angol nyelvű oktatást azok számára ajánlották fel, akik szerették volna megtanulni a nyelvet. 1905-ben bevezették a szigeten az elektromosságot.

Penangból – az oktatáshoz való megfelelő hozzáférés és az életszínvonal emelkedése miatt – rövid időn belül valóságos kulturális központ lett. Híres volt sajtószabadságáról, s mivel liberálisabb szellemű, befogadóbb volt, mint Szingapúr, így hamarosan a régió elismert értelmiségi köre telepedett le George Town-ban: jól ismert angol és ázsiai szerzők, publicisták, reformisták. Innen indult ki az a szervezkedés (1910, penangi konferencia) is, amely során végül megbukott a kínai mandzsu császári kormány. Az első világháború Penangot jóformán nem érintette, az egyetlen, a szigethez köthető esemény az 1914. október 28-án bekövetkezett penangi csata volt, mely során a német császári haditengerészet cirkálója, az SMS Emden titokban behajózott Geoge Town kikötőjébe, ahol elsüllyesztette az orosz cári haditengerészet hadihajóját, a Zhemchugot. A francia haditengerészet rombolója, a Mousquet a németek üldözésére indult, de ugyanúgy járt, mint az orosz hajó, a németek a sziget északnyugati csücskénél elsüllyesztették. S bár Penangot – a Straits Settlements más városaihoz hasonlóan – jóformán nem érintette a háború szele, ennek ellenére a szigeten is találunk első világháborús emlékművet: a George Town-i kenotáfiumot (szimbolikus sírt) a háborúban elesett szövetséges hősök tiszteletére állították.

A második világháború viszont már súlyosan megrázta Penangot.

1941. december 9-18. között a japán harci repülők bombázásaikkal megsemmisítették a Butterworthban, valamint Bayan Lepas repülőtéren (ma Penang Nemzetközi Repülőtér) állomásozó brit Királyi Légierő és az Ausztrál Királyi Légierő járműveit. Az anyagi kár mellett emberéleteket is követelő bombázásban 600 civil halt meg és 1100-an megsebesültek. Ezt követően a britek feladták Penangot, s az itt élő európaiakat evakuálták, míg az ázsiai lakosságot a japánok jóindulatára bízták. Súlyos hiba volt. A japán birodalmi hadsereg 1941. december 19-én szállta meg a szigetet, melyet az akkori japán miniszterelnök, Hideki Tojo után Tojo-szigetnek neveztek át. George Town kikötője pedig a japán flotta tengeralattjáró bázisaként szolgált. A megszállók a sziget lakosságát etnikai alapon különböztették meg: a legrosszabbul az itt élő kínaiak jártak, akiket brutális módon lemészároltak (Szuk Csing – a kínaiakat érintő szisztematikus japán etnikai tisztogatás Szingapúrban és Malajziában). A japán-kínai konfliktus alapja Kína japán megszállása, illetve az ott működő Csang Kaj-sek mozgalma volt. De Penang női lakossága is sokat szenvedett, őket szex rabszolgaként használták a japánok. A megszállást gazdasági nehézségek is kísérték (hiperinfláció, élelmiszerhiány), az iskolákban pedig szabványosított japán tantervet és kötelező nyelvtanulást vezettek be.

A japánok 1945. augusztus 15-én adták meg magukat, a britek szeptember 2-án vették át a japán helyőrséget Penangban, így George Town lett az első város, mely Brit Malayában felszabadult. A háború után Penang katonai igazgatás alá került, mert az angolok így próbálták elejét venni a növekvő számú kommunista szervezkedéseknek. 1946 áprilisában megszűnt a Straits Settlements, Penang és Melaka csatlakoztak a Maláj Unióhoz, míg Szingapúr brit fennhatóság alatt maradt. A Maláj Uniót 1948-ban a Maláj Államszövetség váltotta. Azonban a sziget lakossága meglehetősen ódzkodott az anyaországgal való egyesüléstől (gazdasági és etnikai jellegű problémák merültek fel), melynek következtében 1948-ban megalakult a Penang Secession Committee (szabad fordításban Penangi Elszakadási Bizottság), mely javasolta Penang elszakadását a Maláj Államszövetségtől. Ők a Brit Birodalommal való kapcsolatokat, vagy egy lehetséges uniót szerettek volna Szingapúrral. Az angolok azonban e terveket már nem szorgalmazták, s hogy az egyesülés ellenzőit megnyugtassák, a brit kormány garantálta George Town szabadkikötői státuszát. 1957. január 1-jén II. Erzsébet királynő városi rangot adományozott Penang fővárosának, s egészen 1972-ig (amikor Kuala Lumpur is megkapta a címet) George Town volt Malajzia egyetlen városi rangú települése. Penang a Maláj Államszövetség részeként 1957. augusztus 31-én függetlenné vált a Brit Birodalomtól, majd 1963-ban Malajzia egyik tagállama lett.