2. Iráni út részletes programterve

Félnapos városnézés a Száadabad palotaegyüttesnél, amely egy 300 hektáros komplexum, amit a Kádzsár-dinasztia és a Pahlavi-család uralkodói építettek. Ma az iráni elnök hivatalos rezidenciája is a komplexum mellett található. A komplexum több mint 180 hektáron természetes erdőt, utcákat, galériákat, kúriákat, palotákat és múzeumokat foglal magában. Eredetileg a Kádzsár- dinasztia által a 19. században épült jelentő része, és az uralkodók által lakott is volt. A területen folyó építkezések és fejlesztések után a Pahlavi-dinasztia, alapítója Reza Pahlavi sah az 1920-as években szintén itt lakott. Fia, Mohammad Reza Pahlavi az 1970-es években költözött a komplexumba. Az 1979. évi forradalom után nagy része nyilvános múzeummá vált, és a látogatók számára elérhető lett, egy része ma az Iráni Iszlám Köztársaság elnöki hivatalának a kezelésében van. Az iráni Kulturális Örökségvédelmi Szervezet működteti, amely az ország legtöbb műkincsének, múzeumának és minden kulturális vonatkozású dolgokért is felelős. A fő látnivalók közé tartozik a Zöld palota (Shahvand-ház) és a Fehér Palota, ami Mohammad Reza Pahlavi és Farah Diba császárnénak volt a hivatalos nyári rezidenciája. A Fehér Palota a legnagyobb kastélynak számít az egész komplexumban. Pahlavi első királya, Reza sah 1932-ben rendelte el a palota felépítését, amelyet 1937-ben fejeztek be. A kétszintes palota 2164 m2 alapterületű, alagsorral együtt összesen 5000 m2. 54 helyiségből áll, amik között található 10 db nagyméretű ünnepi szalon is, ami az uralkodói pár hivatalos fogadótermeként volt használatos. A legnagyobb 222 m2-es helyiség a palota ebédlője. A palota ma már múzeumként üzemel. Említést érdemel még Asraf Pahlavi palotája. Asraf Mohammad Reza Pahlavi, az utolsó sah ikertestvére volt, aki komoly szerepet játszott az 1953-as puccsban és testvére hatalomra jutásában. Bátyját tanácsadóként szolgálta, védelmezője volt az iráni nők jogainak. Az iráni forradalom után 1979-ben száműzetésbe vonult, élt New Yorkban, Párizsban és Monte-Carlóban is (Benedek, 2012). A komplexum egyik érdekessége még a királyi konyha, amelyet a Fehér Palota második konyhájaként építettek meg. 1975-ben fel lett újítva, ahol modern eszközökkel dolgoztak híres külföldi szakácsok. A közelmúltban a nyilvánosság számára is megnyitották, így a főcsarnok és négy helyiség látogatható.
Teheránba található a Tajrish bazár, amely egykoron Tajris városka része volt, de ma már egybeolvadt a fővárossal. A bazár a Nagy Bazárhoz hasonló építészeti stílusban épült, amelyet az elmúlt években elkezdtek felújítani, ami több helybéli szerint veszélyezteti a hagyományokat, mert már több boltívet is elpusztítottak. Egyik jellegzetessége egy fedett folyosó, amelyben emberek ezrei tudnak szabadon vásárolni a bazárban. A városba visszatérve a Reza Abbasi Múzeum a következő célpont, amelyet Reza Abbasi-ról, a szafavida korszak egyik jelentős művészéről neveztek el. A múzeum egyedülálló perzsa művészeti gyűjteménynek ad otthont, amely az i. e. 2. évezredig nyúlik vissza még az iszlám előtti korokba. A múzeum 1977-ben nyílt meg, és a következő években több felújításon is átesett, 2000-ben nyílt meg végleges formájában újra. Napjainkban az iráni Kulturális Örökségvédelmi Szervezet kezeli az intézményt. A gyűjteményben számos tárgy található, például égetett agyagból, fémből és kőből készített tárgyak az időszámítás előtti időből, továbbá kerámia- és fémtárgyak, textil- és lakkfestmények, kéziratok és ékszerek az iszlám korszakból. A múzeumban több mint 10 000 perzsa, angol, francia és német könyv található a perzsa művészetről, történelemről, régészetről. A múzeum meglátogatása után az esti órákban repülés Qeshm szigetére.

Qeshm szigete Irán partjaitól pár kilométerre található a Perzsa-öbölben. A mintegy 300 km2-es sziget 135 km hosszan terül el a stratégiailag fontos Hormuz-szorosban, melynek legszélesebb pontja 40 km, a legszűkebb része 9–10 km. A sziget legérdekesebb természeti látnivalói közé tartozik, az itt Hara erdőnek nevezett mangrove erdő, amely évente sok ezer bel-és külföldi turistát vonz. Az erdő leggyakoribb fafajtája az Avicennia, amely a sok patakkal, a rengeteg madárral (pl. gém, flamingó, pelikán) és az érintetlen vadvilággal együtt jelentős turisztikai látványosságot. Az Avicennia fák kb. 30–40 millió évvel ezelőtt fejlődtek ki az eocén és az oligocén időszakban, és az apály-dagály határán élnek, és bírják a tengeri sós vizet is. A terület 1972 óta védett. A szigeten található a világ leghosszabb sóbarlangja, a Namakdán sóbarlang, amely mintegy 6500 m hosszúságot is eléri. A só mellett különböző ásványi anyagok, pl. szulfátok, vas és kén lerakódások is megfigyelhetőek a 170 millió éves képződményben. A barlangrendszernek nem mindegyik szintje látogatható, a turisták előtt az egyik rövidebb és biztonságosabb rész került megnyitásra. A leghosszabb rész csak képzett barlangászok és kutatók előtt van nyitva. A sóbarlangrendszer 2011 óta az UNESCO Világörökség része. A barlangrendszerből kinyert só gyógyászati tulajdonságokkal rendelkezik, így ezeket kis mértékben bányásszák is és forgalmazzák is. A sziget keleti végében található egy, a portugálok által 1507-ben épített vár, amely Afonso de Albuquerque parancsára épült fel, azzal a céllal, hogy ellenőrizze az India és Európa közötti kereskedelmi útvonalat. A vár bő egy évszázadig volt portugál kézen, aztán örökre elvesztették. A sziget nevezetességei közé tartozik Csáhkúh völgye a maga homokkő alakzataival. A sziget központjában található terület sajátos növény- és állatvilágának köszönhetően globális jelentőségű, ezért is szerepel az UNESCO világörökségre jelölt listán. A völgyet közel 100 m-es mélység, és kb. 20 m magasságú meredek falak jellemzik. A víz és a szél munkájának köszönhetően az erózió szép réteges szerkezeteket hozott létre.

A Hormuzi-szorosban található Hormuz-sziget a csapadék hiánya miatt többségében kopár, vízben szegény, dimbes-dombos, mindössze 42 km2-nyi földdarab, mely főleg sós talajjal rendelkezik. Az alig 186 m magas szigeten egyetlen település és kb. 7000 lakos található. Az ókori görögök által Organa néven ismert sziget az iszlám idejében a Jarun nevet kapta, és csak évszázadokkal később kapta meg a mai nevét. A 15. században Zheng He vezette kínai „kincses” flotta többször is meglátogatta a szigetet, amikor a Ming-dinasztia haditengerészeti vállalkozásai során felfedezte az Indiai-óceánt. A legenda szerint Marco Polo kétszer is járt a szigeten, amelyet a portugálok 1514-ben megszereztek, majd egy erődöt is építettek a szigeten 1591 körül Giovanni Battista Cairati építész vezetésével (Benedek, 2012). Az igen jó állapotban fennmaradt erőd a sziget északi részén helyezkedik el, egy sziklás hegyfokon, napjainkban is látogatható. A portugál jelenlétnek 1622-ben egy angol-perzsa támadás vetett véget a Brit Kelet-indiai Társaság kérésére. A Szafavida-korszakban a sziget jelentősége csökkenni kezdett, mert a szárazföldön lévő közeli Bander Abbasz kikötője vált a fontosabbá. A 19. századra az ománi kézben lévő sziget egy halászfalu szintjére süllyedt. A sziget nevezetességei közé tartozik a híres talajszőnyeg, amely egy 1250 m2 területű, 90 különböző színű talaj felhasználásával készült. Mivel a világ legnagyobbjának számít, ezért bekerült a Guinness rekordok közé. Az egész sziget hegyekből áll, amelyek szabadon bebarangolhatók. Szivárvány szigetnek is nevezik, aminek a színek kavalkádja az oka, amik a sziget földjét, hegyeit jellemzi. Az itt található Csillag-völgy lenyűgöző szépségével és szinte tökéletes csendjével vonzza a turistákat. A Hormuz-sziget fontos látványossága még a helyi nők viselete, mely aranyszállal hímzett vékony nadrágból és virágmintákkal teli csadorból áll. A szigeten található még Dr. Ahmad Nadalian múzeuma és galériája, amely a nemzetközileg is ismert művész alkotásait mutatja be. Számos műve más világmúzeumokban is megtalálható. Környezetvédelmi művészeti projektjei között szerepel a sziklák faragása és a természetes színekkel való festés.
Délután visszautazás komppal Qeshm szigetére, majd este Shirazba repülés helyi járattal.

Paszargadai egyike az ókori Irán legfontosabb városainak. A Zagrosz-hegység láncai között elterülő várost a legendák szerint „Nagy” Kürosz (kb. i. e. 600–530) alapította, aki egyben a perzsa birodalom alapítója is volt. Kürosz szinte a semmiből kiindulva egyesítette a perzsákat, majd legyőzte a médeket, meghódította a Lüd és az Újbabiloni Birodalmat is. Halála idejére a perzsa állam a Hellészpontoszi szorostól egészen Indiáig terjesztette ki a befolyását. Az országegyesítés és hódítás mellett ő volt az, aki hazaengedte a zsidókat a babiloni fogságból. Kürosz politikája nem az erőszakon nyugodott, hanem a tolerancián. Az elfoglalt népekkel nem bánt keményen, meghagyta saját törvényeik többségét és a vallásukat is. A legendák szerint Paszargadai városát ott alapította a király, ahol a Hérodotosz görög történetíró által Asztüagész néven említett méd király felett aratott sorsdöntő győzelmet (Ghirshman, 1985). A Paszargadai környékén lezajlott csatában a perzsák a sokszoros túlerőben lévő méd sereget győztek le i. e. 550-ben, és Kürosz ezzel alapozta meg igazán a hatalmát és indult el a birodalomépítés irányába. A győzelem helyén alapított város neve tábort jelent, ezzel is utalva arra, hogy itt táboroztak a perzsa seregek a nagy királlyal. A városból fővárost csinált Kürosz, és ezt a státuszt a fia II. Kambüszész (i. e. 529–522) vette el, aki Perszepoliszba helyezte át a székhelyét. Ennek ellenére Plutarkhosz történetíró szerint Paszargadai később is megőrizte a fontosságát, ugyanis itt tartották később is a perzsa uralkodók koronázási szertartásait. Az ókori város fallal volt körülvéve, és egy dombon külön citadella is védte a fővárost. A város bejárata egy hatalmas kapu volt, amelyet bikaszobrok és szárnyas géniuszok domborművei díszítettek. Kürosz palotát és épített, de annak már csak a romjai csodálhatók meg. A palota alsó és felső részből állt, hatalmas oszlopcsarnok szegélyezte. Az alsó palota egyben fogadócsarnokként szolgált és egyetlen hatalmas oszlopcsarnokból állt, amelyhez kívülről kettős oszlopsorból álló tornácok csatlakoztak. Kürosz királyt a halála után az általa alapított városban temették el, egy hatlépcsős piramisban, amelynek a tetején egy sírház volt. A sír és maga a palotarész egészen Nagy Sándor koráig fennmaradt. Ekkor a makedón-görög hódítók elfoglalták és kirabolták a régi fővárost, ami már nem épült többet újjá, csak a romjai maradtak meg. Paszargadai és környéke ma is ásatási terült, ami ettől függetlenül látogatható, és az UNESCO világörökségéhez tartozik.
Naqsh-e Rostam Perszepolisz ősi városától 12 km-re található hatalmas szikla, amelynek az oldalába domborműveket és sírhelyeket is vájtak a perzsák. A legidősebbnek tartott dombormű i. e. 1000 körül készülhetett és elámi eredetűnek tartják. A leghíresebb a sziklafalba vágott négy sír, amelyek egy-egy perzsa király számára készültek. Ide temették el I. Dareioszt (i. e. 522–486), akit a szkítákkal és a görögökkel való háborúi tettek ismerté (Harmatta, 2003). Bár személyesen a király nem vett részt a görög hadjáratokban, serege Maratón síkságán elszenvedett veresége bevonult a világtörténelembe. Utóda, I. Xerxész (i. e. 486–465) uralkodása elején egy hatalmas sereggel akarta apja művét befejezni, és meghódítani a görögöket, de a Thermopülai-szorosban előbb Leonidász spártai király adott igen kemény leckét a perzsáknak a bátorságból alig 300 harcosával. Ezt követően a szalamiszi tengeri csatában a görög flotta aratott hatalmas győzelmet a Xerxész tengerészei felett, aki a következő években még több vereséget szenvedett a görögöktől, végül felhagyott hódítási szándékával. I. Artaxerxész (i. e. 465–424) idejében a perzsa világhatalom hanyatlani kezdett, egyre több belső és külső veszély kezdte bomlasztani a hatalmas államot. A negyedik itt eltemetett uralkodó II. Dareiosz (i. e. 423–404) idején Egyiptom el is szakadt egy időre a birodalomtól, és ezen kívül a görögök ún. peloponnészoszi háborújába avatkozott be több-kevesebb sikerrel. Az ötödik, befejezetlen sír is, vagy III. Artaxerxész (i. e. 358–338) vagy III. Dareiosz (i. e. 336–330) számára készülhetett. A négy sír ma már üresen áll, csak a feliratok tanúskodnak egykori lakóiról, ugyanis Nagy Sándor támadása idején kifosztották mindegyiket (Gimeno, 2010).

Perszepoliszt, mely nevének jelentése a perzsák városa, még I. Dareiosz perzsa király kezdte el felépíteni i. e. 515 körül. A település a következő két évszázad folyamán fokozatosan újabb elemekkel épült és bővült, de soha nem fejezték be teljesen. A város a szakrális főváros szerepét kapta meg a perzsa királyoktól, egyes történészek szerint a tavaszi napéjegyenlőség idején a perzsa újévi ünnepségek színhelye volt (Apor, 1974). Ilyenkor a hatalmas birodalom minden szegletéből érkeztek alattvalók, hogy kifejezzék hódolatukat a mindenkori uralkodónak. Perszepolisz mintegy 125 ezer m2-nyi sík területen került kialakításra a hegyek lábánál, a hatalmas komplexum tartalmazott szertartás palotákat, lakóépületeket, kincstárat és erődítményeket is. Mivel a szakrális fővárost nem védték védőfalak, nem volt kiépített védelmi rendszere, így Nagy Sándor a seregével minden gond nélkül be tudott vonulni Perszepoliszba, és az egész komplexum az enyészeté lett i. e. 300-ban. A város pusztulása tény, de annak oka, mikéntje máig viták tárgya. Az ókori szerzők szerint egy görög kéjnő egy fáklyával gyújtotta fel az egyik palotát, mintegy bosszúként Athén bő egy évszázaddal azelőtti kifosztása és felgyújtása miatt. Az alkoholmámorában úszó Sándor pedig csatlakozott a gyújtogatáshoz. A tűzvész során a művészi fafaragványok és a tetőszerkezet elemei véglegesen megsemmisültek. A tény az, hogy Perszepolisz elpusztult, és olyan mértékű volt a pusztítás, hogy igazi fényét már soha nem szerezte vissza. Sándor halála után a Szeleukida Birodalom része lett, de fokozatosan veszített jelentőségéből, nem lett többé főváros (Ghirshman, 1985). A párthusok idejére gyakorlatilag elnéptelenedett, üres puszta lett a helyén. A Szászánidák idejében újra fontos lett egy rövid időre, az állam központi területének számított, nem messze tőle volt az akkor főváros, és valamennyi szakrális, vallási szerepet nyert el Perszepolisz. A végleges pusztulás az arab támadásokkal a 7. században érte el a várost. Ekkor érte el az iszlám is a térséget, és elkezdte felváltani a zoroasztrizmust A kihalt város köveinek, szobrainak elhordása az eltelt évszázadok alatt szinte állandó volt.

1971-ben, a Perzsa Birodalom alapításának 2500. évfordulóját ünnepelték meg Perszepoliszban. Reza Pahlavi sah mintegy 600 vendéget hívott meg. A több millió dolláros bankett helyszínén a sivatagos területet megtisztították a csúszómászóktól, skorpióktól, pálmafákat ültettek, és egy komplett sátorvárost építettek. A fényes ünnepségre 250 piros Mercedes szállította a vendégeket. Tűzijáték és korhű jelmezes felvonulások emelték a modern kori történelem legnagyobb szabású hivatalos fogadásának fényét. Orson Welles az elmúlt évszázadok legjelentősebb ünnepségének, míg Khomeini ajatollah az ördög fesztiváljának nevezte az eseményeket. 1979-ben az UNESCO a világörökség részévé nyilvánították.

Shirazba visszatérve a Korán Kapu kerül megtekintésre, ami a város egyik történelmi kapuja az Iszfahán felé vezető úton. A kapu ‘Adud ad-Dawla uralkodása alatt a 10. században épült fel. A Zand-dinasztia idején a 18. században felújították, és egy kis helyiséget is építettek a tetejére, amelyben a 15. századi Ibrahim Bin Shahrukh Gurekani szultán korából származó kézzel írott Koránok kerültek, amik azóta már múzeumba kerültek, de a restaurált boltíves kapu szabadon látogatható.

A város épületei közül kiemelkedik a Nasir al-Mulk mecset, amit a helyiek rózsaszín mecset néven is emlegetnek. Az épület a Kádzsár-dinasztia (1796−1925) idejében készült, 1876-ban kezdték meg az építkezést és 1888-ra fejezték be. A mecset homlokzatát színes üvegekből álló tradicionális motívumokat díszítik. Építése idején a hagyományos perzsa cserépgyártás újjáéledt, amellyel párhuzamosan európai csempék is megjelentek Iránban. A Nasir al-Mulk mecset belső falain is látható számos nyugati csempemunka, amelyek hasonlóságot mutatnak a 13−14. századi perzsa építészettel. Leginkább türkiz színű geometriai minták jellemzik a díszítést, és olyan virágminták, amelyek a 19. századi nyugati hatást bizonyítják. Híresek színes üvegei, amelyeken az áthatoló fény a látogatókban furcsa érzéseket kelt. A Qavam-ház (más néven a Nárandzsesztán Palota) egy történelmi ház Sirázban, amely a 19. század végén épült helyi gazdag kereskedőcsalád jóvoltából. Az építtető Qavam család aktív politikai szerepet játszott a Zand-dinasztia idején, ezt követően pedig a Kadzsar- és a Pahlavi-dinasztia idejében is. A házat elegancia és kifinomultság jellemzi, a benne található festmények pedig a viktoriánus Angliára emlékeztetnek. A házból pazar kilátás nyílik a kertre, amit szökőkutak, datolyapálmák és virágos növények díszítik. A ház ma már múzeum és nyitott a nagyközönség számára. A város egyik híres szülötte Hafez (1315−1390) perzsa költő, aki udvari költőként vált ismertté szerte Perzsiában. Halála után az emlékére egy kupolaszerű épületet emeltek Shirazban a sírja közelében 1452-ben. 1773-ban, Karim Khan Zand uralkodása alatt, egy nagyobb emlékhelyet építettek, amely négy központi oszlopból és két nagyobb helyiségből állt. Az épület egyik oldalára egy kert, a másikra egy temető került. A tényleges síremlék a temető közepén van azóta is, márványlappal lefedve amelyen Hafez költeményeiből találhatók részletek. A 19. század folyamán a síremlék helyreállításra került, de a század végén nagy vita robbant ki a sír miatt. Egy új emlékmű építését kezdték meg, ami viszont zoroasztrianus jegyeket viselt magán, és ez sokakat felháborított, lévén, hogy egy muszlim síremlékének szánták. A ma is látogatható emlékmű építése 1931-ben kezdődött és 1935-re készült el. Hafez új emlékművét 1 m-rel megemelték, és 10 m magas nyolc oszlopból álló rézkupolával ellátott épület került kialakításra. Ugyanakkor az eredeti négy oszlopos emlékcsarnokot is kibővítették. A perzsa kultúra fontos eleme az Erő Ház (Zurkhaneh), ami egy pártus hagyomány szerinti ősi testedzés. Központjában az erőfeszítés, a nagylelkűség, a hazaszeretet, a lovagias szellem áll. Egyszerre mozgásforma, tánc, testmozgás, amely során erősítő gyakorlatokat is végeznek. Az edzés imával indul, amit a tényleges erősítő edzés követ, amit azután birkózás zár le. 10–20 férfi végzi egy 10–12 m átmérőjű kupolával fedett helyiségben (Somos, 2017). Az edzés közben dobszó és zoroasztriánus, siíta énekek hallhatók, amelyek főleg perzsa mitológiai témájúak, de megtalálhatók benne Hafez költeményei és a Koránból vett részletek is. A Zurkhaneh eredete a Perzsa Birodalom behódolásában keresendő az iszlám hódítás okaként, amikor betiltották a tradicionális sport gyakorlását, ezért magánházaknál kezdtek összegyűlni, és ezekből alakultak ki később a Zurkhanék. Ma elsősorban Irán erősportolói gyakorolnak ezzel a módszerrel. A Zurkhanékra sokáig sem nőket, sem turistákat nem engedtek be, mára viszont az UNESCO Szellemi Kulturális Világörökség védelme alá került, és fontos turistacsalogató esemény lett belőle, ezért is kerül megtekintésre egy ilyen edzés.
Shiraz központjában található a Karim kán erőd, amely a 18. században épült a Zand-dinasztia idejében (Sárközy, 2018). A mintegy 4000 m2 területű fellegvár 12 m magas falakból és 4 darab 14 m magas kerek tornyokból áll. A falak közel 3 m vastagok. Az erőd katonai és igazgatási központnak épült Karim kán, a dinasztiaalapító uralkodása alatt, aki maga is itt lakott. Idővel szerepe, fontossága csökkent, egy időben még börtönként is üzemelt, ma már felújított állapotában látogatható. Este séta és szabadprogram a bazárban, amely a 11. században nyílt meg, és azóta folyamatosan működik. A bazárban gyönyörű udvarok, fürdőházak és régi üzletek találhatók, amelyeket a város legjobb helyszíneinek tekintenek, ahol perzsaszőnyegek, fűszerek, réz kézműves termékek és régiségek vásárolhatók.

Farsz tartomány egyik ősi városa Bisápur, amely a Szászánida perzsa állam idején játszott igen kiemelkedő szerepet. Egy olyan fontos útvonal átkelőhelyénél épült fel, ami összekapcsolta a korszak jelentős politikai, gazdasági centrumait. A települést I. Sápúr (241–273) alapította 266-ban. A szászánida király folytatta apja hódításait, megszerezte többek között Baktriát is, de a legfontosabbak a Rómával vívott háborúi voltak (Benedek, 2012). Egyik első nagyobb győzelme során III. Gordianus és Philippus Arabs római császárok erőit sikerült legyőznie 244-ben Ktésziphón közelében. A következő években Arménia birtoklása miatt újra egymásnak feszült a két birodalom. 256-ban az újabb háború is perzsa győzelmet hozott, amiben nemcsak Arméniát szerezte meg Sápúr, hanem sikerült bevennie Szíria legfontosabb városát, Antiokheiát is. A hadjárat során Valerianus római császár is fogságba esett egész seregével együtt. Ezek a győzelmek és hódítások után döntött a király arról, hogy új fővárost épít, Bisápurt, melynek jelentése Sápur városa. A várostól nem messze, egy szurdokvölgy oldalában, hatalmas domborműben meg is örökítették a király rómaiak feletti hadjáratait és győzelmeit. Az egyik dombormű szándékosan a római Traianus oszlopon található egyik jelenet másolata, ezzel is fricskát adva a rómaiaknak. Bishápurhoz kötődik a szászánida királyok beiktatásának egy új ábrázolásmódja is, amely később elterjedt és fennmaradt a birodalom idejében. E szerint a király és az isten lóháton ülnek egymással szemben, és az isten az uralkodó felé nyújtja a királyi koronát. A város felépítésében kulcsszerepet játszottak a római légiós hadifoglyok, ami megmutatkozik a Sustari gáthíd építészetében, valamint Bishápurnak a római városokra jellemző négyszögletes alaprajzú elrendeződésben is. Nem is található másik hasonló szerkezetű ősi város Iránban. A város a 7. század végéig maradt igazán jelentős, majd az iszlám megjelenése és az arab hódítás után veszíteni kezdett szerepéből, és a 10. századra szinte elnéptelenedett. A város romjainak megtekintése után érdemes ellátogatni a helyi múzeumba és az Anahita templomhoz, amit Anahita, egy régi iráni istennő tiszteletére emeltek. A Tange-je Csougán völgyben pár kilométeres sétát a Shapur-barlang megtekintése követi, amiben a híres király, Sápúr szobra található, melynek magassága 7 m, vállainak szélessége 2 m, a keze pedig majd 3 m. Este továbbutazás busszal a Zagrosz hegységen át, Délnyugat-Iránba, Khuzisztán tartományba, szállás Ahvázba.

Ahváz ma már egy milliós nagyváros, amely jelentős történelmi múlttal rendelkezik. Az Ahvaz perzsa nyelven „Huz-i népet” jelent, amely a település eredeti lakosaira utal. Fénykorát a szászánida időszakban élte a környék, ekkor a mai város helyén egy másik Taryana (Tareina) feküdt. I. Ardasír (224–241) király idejében jelentős bővítésen ment át a település, és a neve is megváltozott, Hormuzd Ardasir néven került említésre, továbbá tartományi székhely is lett belőle. 640-ben jelentek meg az arabok, aki Ahváz jelentős részét elpusztították. A város ebből még talpra tudott állni, és ekkor kapta meg a mai nevét. Sajnos a mongol pusztítás egy falu szintjére süllyesztette a várost. A korábban híres cukornádtermesztés is visszaesett, az öntözőcsatornák és a gátak el lettek hanyagolva. A 19. század közepére alig 7000 lakosa volt a településnek, ami a 20. század elejére 2000-re csökkent. A következő években a felfedezett olajmezőknek köszönhetően ismét hatalmas fejlődésnek indult a környék, és 1926-ban tartományi főváros lett belőle.
Reggeli órákban indulás Ahvázból Izeh városába a Zagrosz-hegység lábához. A több mint százezer lakosú város Huzesztán tartomány megyeszékhelye. A város lakói a bakhtiariak, egy Huzesztán északi részén élő törzs. A környék már az elámi korszakban is lakott volt, ekkor Ayapirnéven ismerték a várost, amelyet a középkorban az arabok Idhajnak neveztek, amiből előbb Malemir majd a kormányzat révén a mai neve lett. A bakhtiariak, mintegy 9 milliós etnikai kisebbséget jelentenek Dél-Iránban, őseiket tekintve pedig nomád vándorló állattenyésztők voltak. Az első megállóhely az Askaft-e Salman barlang, amely négy darab, még az i. e. 12. században készült domborműveknek ad otthont, melyek még az elámi korszakból származnak, alattuk pedig egy 36 soros ékezetes felirat is található. Egyes tudósok szerint a domborművek és a felirat nem egyidős, az írás későbbi korszakból származik. Kol Farah egy újabb az elámi időből származó sziklába vájt dombormű Izeh közelében. Henry Layard volt az első európai, aki a 19. század közepén kutatásokat végzett a környéken és lejegyezte az itt található ékírásos feliratokat. A domborműveken áldozati jelenetek, felvonulások, táncos mulatság, zenészek láthatók különböző korokból. A helyet egy nyitott szentélynek tartják, ahol vallási szertartásokat végeztek, állatáldozatokkal. Khongazsdár közelében egy régészeti lelőhely is található Izeh közelében, ahol szintén az elámi korból származó reliefek csodálhatók meg, továbbá a párthus korból származó emlékek. Este visszautazás Ahvázba, séta és szabadprogram a bazárban és a Kárun folyó partján.

Szúza városa 2015 óta az UNESCO Világörökség címmel rendelkezik. Sokak szerint egyike a világ legrégebbi településeinek, amely a régészeti leletek szerint az i. e. 7. évezred óta lakott. Az itt élők fejlett műveltséggel rendelkeztek . Az első fénykor az elámi időben jött el, amikor a városból főváros lett, és ilyen minőségben vetélytársa lett a Babilóni Birodalomnak. Az elámi kultúra szinte egyidős volt a sumér kultúrával, és fejlettségben sem sokkal állt mögötte. Az első törést az asszírok jelentették, akik i. e. 639-ben lerombolták Szúzát. Ezt követően az újabb fénykor a perzsa állam felemelkedésével kezdődött. I. Dareiosz (i. e. 522–486) perzsa király Szúzából egy nagyvárost kezdett kiépíteni. A már meglévő régi várfalakon belül egy márványpalota került kialakításra. Nem lett belőle a birodalom fővárosa ugyan, de afféle „téli” főváros lett belőle, ahova időnként visszavonultak a perzsa uralkodók, és olyankor innen kormányozták a Nílustól az Indus-folyóig terjeszkedő hatalmas birodalmat. Szúza városában megtekinthető egy nagy apadána, egy nagyméretű fedett oszlopcsarnok romja, amely 36 oszlopból áll és egy királyi trón is található itt. Egy másik déli palota 3 perzsa mintájú kertet foglalt magában. Szúza volt Dareiosz király kedvenc helye, innen indult a mintegy 2700 km hosszú királyi út, amely a kis-ázsiai Szardeiszig tartott. A várost Nagy Sándor makedón király i. e. 331-ben egy kardcsapás nélkül szerezte meg, az itt található tekintélyes kincsmennyiséggel együtt. Pár évvel később, i. e. 324-ben Szúza volt a színtere Nagy Sándor birodalmának egy meghatározó eseményének, az ún. szúzai esküvőnek. A történelmi hagyományok szerint 10 000 makedón-görög katona vett feleségül perzsa nőket, amivel a két kultúra összeolvadását akarta a király megvalósítani. Sándor is példát mutatott azzal, hogy egy perzsa előkelő lányát, Roxanét vette nőül. A ceremóniát több napig tartó fényes ünnepségek követték a legendák szerint. Sándor halála után birodalma hamarosan részekre bomlott, Szúza a Szeleukida állam része lett. Gazdasági jelentősége megmaradt, de politikai szerepe sokat csökkent. A következő időszakban a város többször is gazdát cserélt, hol a Szeleukidák, hol az új ellenfél, a Párthus Birodalom kezében volt. Lakossága ezekben az időkben főleg görög eredetű volt. A Szászánida-dinasztia idejében gyakran szolgált a város menedékül a királyok számára. 116-ban Traianus római császár egy időre megszerezte, de hamarosan újra a perzsák kezébe került (Ghirshman, 1985). A város életében a következő törés II. Sápúr uralkodása idejében történt. Ekkorra a lakosság jelentős része már keresztény volt, akik fellázadtak a király ellen, aki ezen felbőszülve megtámadta a várost, elpusztítva annak jelentős részét. Ezt követően még újjáépült a város, meg is erősítették. A 7. században az arabok ostromolták meg és foglalták el, ami után Szúza még megőrizte regionális szerepét, és jelentős keresztény és zsidó közösséget foglalt magába. 1218-ban a végső lökést a mongol hódítók jelentették Szúza számára. A város elpusztult, de a környékbeli narancsültetvények, a selyemipar és a cukorgyártás megmaradt. Szúza romjai mellett a helyi régészeti múzeum megtekintését követően a bibliai Dániel próféta sírja kerül megtekintésre. A Bibilia szerint Jeruzsálemet i. e. 605-ben megszálló babilóniak révén került a fiatal Dániel a babilóni királyi udvarba, ahol megtanulta az ékírást, a nyelvet, és idővel igen művelt férfi lett belőle. Jártas lett az álomfejtésben is, de megmaradt a zsidó vallás és hagyományok mellett is. Nagy hírnévre akkor tett szert a királyi udvarban, amikor II. Nabú-kudurri-uszur (i. e. 605–562) király egyik álmát fejtette meg. Dániel egyre magasabbra emelkedett, így elnyerte az ország egyik nagy méltósága címet. A legenda szerint a pogány papok egyszer oroszlánverembe vetették, ahonnan 6 nap múlva élve kijött, ezzel bizonyítva a hitét és a vallásának az erejét. Élete során több királyt is szolgált, majd i. e. -ben következő halála után Szuzában temették el, ahol mind a mai napig megtekinthető a sírja. De több település is magának követeli, hogy ott temették el, így a valós sír helye mai napig vita tárgya.
A következő állomás a Szúzától mintegy 40 km-re található Csogá Zanbil (kosár hegyek), ami világörökségi helyszín. Az ókorban virágzó elámi település volt, amelyet Untas-Napirisa király alapított. A város építését nem sokkal az uralkodó halála után befejezték, azonban utódai Szúzába tették át székhelyüket. A várost az i. e. 7 században az asszírok egy időre elfoglalták, amit azután rövid ideig az elámiak vissza tudtak szerezni, de egy évszázaddal később az elámi birodalom is megsemmisült. A közel fél évszázadig fontos város jelentőségét az alapító által építtetett egykoron hétszintes magasságot is elérő zikkurat (áldozati torony) adja, amely egykoron kb. 105 m magas volt, tetején pedig Insusi elámi isten temploma állt. Méreteivel a legnagyobb ismert elámi zikkuratként ismert, amely négy teraszból, és főleg vályogtéglából állt. A zikkurat bejáratánál terrakotta bikák és griffek láthatóak. Itt található egy 50 km hosszú csatornarendszer és víztisztító medence maradványa is, ami egyben a világ legrégebbi ismert víztisztító üzeme. 2009 óta Sustár és környéke is UNESCO világörökségi helyszín. A város Szúza után a térség egyik legősibb települése, ami már közel 4 évezrede lakott. Fénykorát I. Dareiosz perzsa király és a szászánida időkben élte, amit követően jelentősége folyamatosan csökkent, és szinte teljesen el is néptelenedett a 19. századra. A város a Karun folyó partján, egy dombon épült fel, és gyakorlatilag egy szigetváros lett a Karun folyó és az abból kiágazó csatornarendszer gyűrűjében. A csatornarendszer a föld alatt is folytatódott, katakombák rendszere szolgált a város vízellátására, amelyet a „Kelet Velencéje” néven is ismertek. A nyaranta tapasztalható közel 50 fokos hőség elől a lakók sokszor a város „alá” menekültek, így kettős célt is szolgált a katakomba-rendszer. A város hidraulikus csatornarendszere az i. e. 5 században készült, egyes elemei mind a mai napig működnek és használhatóak. Az elkészült vízrendszer az ókori vízmérnöki technikai tudás csúcsát jelenti, ötvözi ez elámi, mezopotámiai, római, perzsa és arab mérnöki tudást. Sustár látnivalói közül a csatornarendszer mellett régi lakóházai, várának maradványai és a szászánida korban feltehetőleg római hadifoglyok által épített híd, és egy 500 m hosszú gát érdemel még említést. A híd és a gát a legkeletibb ismert római építési technikával készült építmény. Kora este visszaérkezés Ahváz városába, indulás a reptérre, majd repülünk Teheránba.