AHWAZ, KHUZESTAN FŐVÁROSA
AHWAZ, KHUZESTAN FŐVÁROSA
Az Irán egyetlen hajózható folyója, a Karun partján fekvő egymilliós lakosú Ahwaz – mely Shiraztól 530 kilométerre északnyugatra, Iszfahántól 515 kilométerre délnyugatra, Irán délnyugati csücskében, az iraki határhoz közel található – komoly történelemi múlttal büszkélkedik. Elhelyezkedéséből adódóan a perzsa mellett itt nagyszámú arab és bakhtiari népesség is él, s a beszélt nyelvek is ez alapján oszlanak meg (perzsa, arab, lur, ezen belül bakhtiari, illetve dezfuli és shustari). A város neve etimológiailag az egykor itt élő ókori huz-i nép (khuz-i) nevéből ered, mely először az Akhaimenidák feliratain tűnik fel. Ebből következik, hogy Khuzestant az ókorban a khuz-i, vagy huz-i nép lakta.
A Nagy Dareios Naqhs-e Rostam-i feliratában is feltűnő nép (Khaja/ Khooja formában) ebben az időben, Kr. e. 500 körül egy Taryana nevű városban élt, mely az ókori görög forrásokban Aginis néven jelenik meg. Feltehetőleg itt vezetett át a Perzsa Királyi út is.
A település a szaszanidák idején élte fénykorát, I. Ardasir Kr. u. 230-ban a várost jelentősen kibővítette, tartományi székhellyé tette, a nevét pedig Hormuzd-Ardasirra változtatta
(más források szerint nem a dinasztiaalapító, hanem unokája, I. Hormizd fejlesztette a várost). A szaszanidák idején Hormuzd-Ardasirt öntöző rendszerrel és gátakkal látták el. Szerkezetileg két részre, a nemesek és a kereskedők negyedére oszlott. Amikor az arabok 640-ben betörtek a területre, a település nemesi városrészét elpusztították, ellenben a kereskedői negyedet, a Huj-i-stanwacar-t, vagyis Khuz állam piacát békén hagyták; innen ered a város arab elnevezése, a Suq al-Ahwaz (Khuz piaca).
Ahwaz a kora középkorban újabb virágzását élte; az Omajjádok és Abasszidák idején a tudományok terén jelentős városnak számított,
melynek gyökerei a szaszanida időkből maradtak fenn, amikor is a közeli Gundishapur volt az oktatás egyik legfontosabb központja, ahol filozófiát, orvostudományt, teológiát és tudományokat oktattak (a másik kettő Ktesziphon és Resaina voltak). Ahwaz olyan korabeli tudósok otthona volt, mint az utazó és földrajztudós ibn Hawqal, Masudi és Istakhri, a történész és jogtudós Tabari, a Szíria leírását elkészítő al-Muqaddasi, a történészként és földrajztudósként is elismert Ya’qubi, és az epikus költeményeiről híres Mostowfi Qazvini. Ahwaz középkori virágzása a XIII-XIV. századig tartott, amikor a mongolok betörtek Perzsiába, a várost teljesen elpusztították. Az egykor dicsőséges város egy falu szintjére süllyedt, a gátakat és öntözőcsatornákat teljesen elhanyagolták, az arab lakosság nagy része elmenekült, csak az őslakos huzik maradtak. A cukornád termesztés azonban továbbra is folytatódott.
A szaszanida korszakot leszámítva a tartomány székhelye leginkább Susában, illetve a Kadzsar uralom végéig Shushtarban volt, jóllehet Ahwaz szerepe egyre inkább fontosabbá vált: egyrészt közelebb esett a növekvő nemzetközi tengeri kereskedelem khuzestáni helyszíneihez, másrészt a Karun-folyó egészen a városig hajózható (e fölött már zuhatagokkal tarkított). Így Naszer ad-Din sah (1848-96) elrendelte a város teljes felújítását, és átnevezte Nâseri-nek. Ez a lépés Shushtar szerepének és jelentőségének rohamos csökkenését, míg az újjáépített Ahwaznak az újabb felemelkedését eredményezte. A gazdasági megerősödést szolgálta a folyó medrének kikotrása, a vízi szállítás és kereskedelem újbóli beindítása, illetve megépült az első vasútvonal is, mely Ahwazt ismét bekapcsolta a kereskedelmi vérkeringésbe. Ahwaz gazdasági szerepe (és lakossága) azonban a XX. században nőtt meg jelentősen, amikor a környéken olajmezőket tártak fel. 1926-ban a város ismét visszakapta tartományi székhely szerepét.
1980-ban Irak kísérletet tett, hogy Khuzestant, illetve annak fővárosát, Ahwazt elcsatolja Irántól. Ez a lépés robbantotta ki végül az Irak-Iráni háborút, mely nyolc éven át tartott. Mivel a város közel feküdt a frontvonalhoz, rengeteget szenvedett a légi csapások miatt.
Ahwaz ma területileg a harmadik legnagyobb az országban Teherán és Mashad után, illetve a hetedik legnépesebb. Hosszú múltja ellenére azonban történelmi emlékekben szegény város, legfontosabb látnivalói a Karun-folyót átívelő hidak, a többi között a Fehér-, a Fekete-, vagy a Pol-e Siah hidak. A Pahlavi-időszakból maradt fenn a Karun-folyó közelében található Mapar-ház, mely egy korabeli tradicionális lakóépület volt. Ma étterem, kávézó, illetve egy kézműves központ működik benne. Kis mesterséges tóval ellátott, fákkal beültetett kertje igazán hangulatos, míg az alagsorát társadalmi események helyszíneként használják. Kadzsar-kori épület a folyó mellett, a Fehér-híd közelében, 1888-ban épült Moin -ol Tojar karavánszeráj. Az intézmény a folyami hajózás kirakodásának, tárolásának helyszíne volt. 1996-ban egy tűzvész során megsérült, de felújítása után, 1999-ben nemzeti örökségként vették nyilvántartásba.
