Melaka történelme

Melaka – a róla elnevezett szoros partján fekvő város – igazán hosszú, színes és különleges történelmet tudhat maga mögött. Bár éppen itt virágzott az egyik legkorábbi maláj szultánság, 1511-ben minden megváltozott. S bár ezek a változások akkor nem feltétlenül tűntek szerencsésnek, mai ismereteink tükrében nyugodtan elmondható, messze nem voltak a város hátrányára. Ha röviden akarnánk összefoglalni Melaka történetét, elég lenne annyit mondani, hogy volt az 1511 előtti, és az azt követő időszak.

Jóllehet, Melaka ma Malajzia egyik legjelentősebb városa – Kuala Lumpur, vagy a penangi George Town mellett, hogy a többi állam településeit már ne is említsem – történelme, a várost ért kulturális hatások, civilizációs folyamatok egészen egyedi, a többitől eltérő színt, ízvilágot kölcsönöztek ennek a csodaszép metropolisznak. Pedig csak egy jelentéktelen kis halászfaluval kezdődött minden, ami ma Melakát, legalábbis az ezen a vidéken kialakult legelső települést illeti. A kis Orang Laut közösség (Malajzia egyik őslakos népe), amelynek tagjai nap, mint nap kihajóztak a veszélyes vizekre, leginkább hétköznapi, apró-cseprő dolgaikkal voltak elfoglalva, és nem azzal, hogy lakóhelyük tágabb környékét kik, mely nagyobb entitások uralják. Így aztán feltehetően az ő életükbe nem sok változást hozott, amikor a XI. században a Srivijaya birodalmat előbb a Chola, majd később, a XIII. század végén a Singhasari, végül pedig a Majapahit birodalom váltotta fel. 

Melaka történetének kezdete azonban szorosan összefügg Szingapúr korai történelmével is, így essen néhány szó a Maláj-félsziget déli csücskénél elhelyezkedő Pulau Ujong, az akkori Temasek szigeten kialakult királyságról, illetve az azt uraló dinasztiáról is. A nagy maláj tengeri birodalom, a Melakai Szultanátus kialakulásának, virágzásának, majd megszűnésének romantizált történetét leíró Maláj Annales szerint a királyságot egy Sang Nila Utama nevű, Palembangból származó srivijayai herceg alapította 1299-ben, amikor partra szállt Temasek szigetén. A herceget – akinek apja, a legendás Sri Nila Pahlawan volt, akit a nagy dinasztiák, a többi között Szingapúr, Melaka, Pahang, Johor, Perak, Kelantan, Terengganu uralkodócsaládjainak őseként tisztelnek – Sri Tri Buana néven királlyá koronázták. A történészek azonban a 99 évig fennállt Szingapúri királyság történetét is elmesélő Maláj Annales történelmi hitelességét erősen megkérdőjelezik, a régészeti bizonyítékok legfeljebb egy kisebb srivijayai település és egy India és Kína között bonyolított kereskedelmi kikötő jelenlétét igazolták Szingapúr területén ebből az időből.

Érdemes megemlíteni, hogy a melakai évkönyvben, a „Sejarah Melayu-ban” feljegyezték, hogy Melaka uralkodói Nagy Sándortól, vagy, ahogy itt nevezik, Iskandar Zulkarnain rádzsától eredeztetik magukat, jóllehet, a nagy makedón hódító soha életében nem járt Malajziában (feltehetően a Maláj-félsziget létezéséről sem tudott), keleti hódítása során „csupán” az indiai Gudzsaratig jutott, onnan aztán visszafordult Babilon felé. A trónra való legitimitás igazolása viszont minden uralkodó számára fontos, amelynek egyik fontos eleme, hogy az uralkodói aspiráns jól csengő nevű előddel büszkélkedhessen. De akkor mégis hogy csöppent a történetbe Nagy Sándor? A XIII. században, az indiai Gudzsarátban élt egy talpraesett fiatalember, bizonyos Marah Silu, aki hatalmas lehetőséget látott Szumátra északi csücskében, a mai Acehben egy új kikötő létesítését illetően. Ez az időszak volt ugyanis a kelet-nyugati kereskedelem virágkora, amikor Afrikát és Európát, illetve Kínát és a távol-keleti Fűszer-szigeteket az Indiát is érintő tengeri kereskedelmi utak kötötték össze.

Az erre közlekedő tengerészek számára ugyanis elengedhetetlen volt egy megbízható kikötő, amíg a passzát szelekre vártak, mielőtt elindultak volna Kínába a Melaka-szoroson keresztül. Marah Silu végül megvalósította álmát, és Szumátra északi csücskén, Pasaiban kikötőt létesített, amelyet Samudrának nevezett el (ez gudzsaráti nyelven óceánt jelent). Nem sokkal később a muszlim vallású Marah Silu kikiáltotta magát Samudra Pasai, az első szumátrai iszlám királyság uralkodójának, s hogy a trónra való legitimitását igazolja, Nagy Sándort választotta ősének, akinek birodalma Gudzsarátig terjedt. Mivel a Marah Siluból lett Malikussaleh szultánt mindenki elismerte és tisztelte, birodalma pedig Szumátra egyik legnagyobbja lett, származásának valóságalapját senki sem firtatta. Amikor Samudra Pasai hatalma a XV. században lehanyatlóban, míg a szoros túloldalán fekvő Melakáé éppen felemelkedőben volt, az új szultánság uralkodói szintén egy jó nevű őst kerestek, akin keresztül legitimálhatták hatalmukat. A legegyszerűbbnek pedig az tűnt, ha átveszik Samudra királyainak ősét, így lettek ők is, majd pedig az összes maláj királyság uralkodói is Nagy Sándor leszármazottai.

A Maláj Annales jawi kiadásának előlapja

De visszatérve a Szingapúri Királysághoz, az egyetlen valóban létezőnek tekinthető uralkodó az utolsó, Parameswara, vagy más néven Iskandar Shah volt, aki 1398-ban egy majapahit, vagy más források szerint sziámi támadás elől a Maláj-félsziget nyugati partjára menekült, s két évvel később, 1400-ban, megalapította a Melakai Szultánságot. Érdemes azonban megemlíteni azt a történetet is, amely a város, illetve a későbbi birodalom névadásának eredetét meséli el. E szerint Parameswara egy vadászat során, nem messze egy folyótól, egy fa alatt pihent. Nemsokára észrevette, hogy az egyik kutyája sarokba szorított egy aprócska szarvast – a Délkelet-Ázsiában is megtalálható kancsilféléket telugu nyelven Jarini Pandinak, azaz egérőznek, franciául pedig kis kecskének nevezik – a kis szarvas azonban nem hagyta magát, és sikerült a nála nagyobb kutyát a folyóba löknie. Parameswara a kis állat bátorságán felbuzdulva, illetve azon, hogy a gyengébbek is képesek lehetnek legyőzni az erősebbeket, úgy döntött, hogy birodalmat alapít ezen a helyen, és azt arról a fáról, a malaka-fáról (malájul pokok melaka, latin nevén Phyllanthus emblica) nevezi el, amely alatt megpihent. Az egérszarvas (kancsil) pedig idővel belekerült Melaka címerébe is.

A Maláj Annales szerint Iskandar Shah 1389 és 1398 között uralkodott a Szingapúri Királyságban, a Melaka alapítását elmesélő legenda pedig 1400-ra datálható, míg a folyó, melynek partján az uralkodó megpihent, és amelybe a kancsil belelökte a vadászkutyát, Melaka folyója, a Bertram-, vagy más néven Melaka-folyó. Miután pedig Iskandar megalapította Melaka városát, illetve a szultanátust, ott uralkodott 1402 és 1414 között. Itt, a két különböző név etimológiájánál bukkan fel újra a hatalom legitimálásának fontossága, ugyanis a Maláj Annales egyszer sem említi Iskandar Shah feltételezhető eredeti nevét, a Parameswarát, mely egy szanszkrit eredetű hindu név, jelentése a Legfelsőbb Úr, Shiva isten egyik neve. A korabeli portugál források azonban említik, eszerint Parameswara feltételezhetően a szumátrai buddhista Sriviyajából származott. Hogy a Maláj Annales „szinkronba hozza” a hindu Parameswarát a muszlim Melakai Szultanátus első uralkodójával, Iskandar Shah néven említi, melyből az Iskandar név Nagy Sándorra utal, míg a Shah (sah) a perzsa uralkodók címe, s mint tudjuk, Nagy Sándor az Akhaimenida Birodalom meghódításával perzsa nagykirály (sah) lett.

Melaka elnevezésnek másik legendája kicsit közelebb áll a város kereskedelmi múltjához; eszerint Muhammad Shah (1424-1444) uralkodása alatt az arab kereskedők nevezték el a várost Malakat-nak, vagyis arabul „kereskedők gyülekezetének”, utalva az itt tevékenykedő rengeteg kereskedő csoportra. Ez pedig nyilván nem volt véletlen. Amikor ugyanis Parameswara megalapította Melaka városát, első dolga a település fejlesztése volt. Az itt élőkkel banánt, cukornádat, jamgyökeret és egyéb élelmiszereket termesztetett, majd a hely természeti adottságait kihasználva egy kereskedelmi kikötő alapjait rakta le: kiépíttette a dokkokat, raktárakat, piaci létesítményeket emelt, és „kihúzva a méregfogukat”, a szoros őslakosait, az Orang Laut népet megbízta a tengerek járőrözésével, és a kereskedelmi hajók védelmével. Ez már csak azért is zseniális húzás volt tőle, mert lényegében az Orang Lautok közül került ki a Melaka-szoros kalózainak nagy része. Melaka, mint kereskedelmi kikötő hírneve néhány év alatt elterjedt az egész keleti régióban, egészen Kínáig, így már Parameswara uralkodása alatt megfordultak itt kínai, jávai, burmai, indiai kereskedők, akik kereskedelmi lerakatokat alapítottak az új kikötővárosban, s a lakosság létszáma is hamar elérte a kétezer főt.

A kozmopolita Melaka főleg igazságos és egységes kereskedelmi gyakorlatáról híresült el: a korábbi hírhedt kalóztanya Melaka-szorosból biztonságos átjáró lett, köszönhetően az Orang Lautoknak, a városban pedig megbízható raktárak sorakoztak, a zavartalan tranzakciók biztosítása érdekében Parameswara egyértelmű szabályokat foganatosított a beérkező rakományok adókötelességére vonatkozóan. Négy kikötőparancsnokot jelölt ki a különböző etnikumokat képviselő kereskedők (gudzsaráti, bengáli, maláj és kelet-ázsiai) ügyeinek intézésére, akik felett egy vezető tisztviselő állt az etnikai viták eldöntésére és a zökkenőmentes multikulturális kereskedelem biztosítására. Ezzel a rendszerrel, mely évtizedeken belül Délkelet-Ázsia legfontosabb kereskedelmi kikötőjévé tette Melakát, évszázadokkal megelőzte a korát, hiszen a XV. században elfogadott normává vált a kulturális sokszínűség. Bár nem világos, hogy az eredetileg hindu Parameswara valaha is áttért-e az iszlámra, uralkodói neve, illetve titulusai, a perzsa eredetű Iskandar shah, valamint az arab szultán az iszlámhoz kapcsolódik, ugyanakkor az is köztudott, hogy muszlim uralkodócsaládok közül választott magának és utódainak feleséget, mellyel a muszlim indiai, perzsa és arab kereskedők számára tett egy gesztust.  

1411-ben a kínai Ming Jung-lö császár (1402-1424) vendégül látta udvarában Parameswarát és családját, és elismerte Melaka jogos uralkodójának. Ez lényegében egyet jelentett azzal, hogy Parameswara országa a kínai császár védelmét élvezte, annak protektorátusa lett. Ez a kapcsolat Melaka hasznára vált, amikor szomszédjai, Sziám, vagy a Majapahit Birodalom támadással fenyegették. A kínai védelem alatt, és e prosperitásnak köszönhetően a Kína és India, illetve azon túl, a Közel-Kelet, Afrika és végső soron Európa közötti kereskedelmi útvonalon fekvő Melaka az alapítását követő néhány évtizeden belül nemzetközi szintű kikötővárossá nőtte ki magát, és az Alam Melayu, vagyis a maláj identitás aranykorának legfontosabb kikötővárosa lett. Állítólag Melaka utcáin, kikötőjében 80 féle nyelvet lehetett hallani, gazdagsága Velencével vetekedett. A külföldi kereskedőknek saját enklávét is kijelöltek a városban. A XV. század közepére Melaka hatalma olyannyira megerősödött, hogy túlnőtt a Majapahit Birodalom befolyásán, átvette az ellenőrzést a Melaka-szoros felett, és kiterjesztette befolyását Szumátrára. Hatalmának csúcspontján a Melakai Szultanátus területe a Maláj-félsziget nagy részét, valamint a Riau-Lingga-szigeteket és Szumátra keleti partjának egy részét is lefedte.

1407-ben érintette először Melakát a híres kínai tengerész és felfedező, Cseng Ho admirális, aki hét expedíciós útján, a híres kincses flotta élén bejárta a keleti tengereket, miközben olyan városokat, országokat és vidékeket érintett, mint Brunei, Jáva, Sziám, India, Arábia, vagy a Szomáli-félsziget. Cseng Ho maga is muszlim családba született, így jól beszélte az arab nyelvet. Melaka végül olyan kikerülhetetlen kikötőnek bizonyult, hogy Cseng Ho valamennyi útján érintette, sőt, ez a város lett a kincses flotta raktára, kereskedelmi csomópontja, és műveleti bázisa az Indiai-óceáni utakhoz. Sőt, Melaka volt az a találkozási pont is, ahol a flotta valamennyi osztaga összegyűlt a visszaút utolsó szakaszára. A maláj évkönyvek feljegyzése szerint 1459-ben egy Hang Li Po nevű kínai hercegnő érkezett Kínából, akit a szultán, Mansur Shah feleségül kért. A hercegnővel 500 magas rangú fiatalember és néhányszáz szolgálólány érkezett a maláj udvarba, akik a Bukit Cinában, Melaka kínai negyedében telepedtek le, és jelentős részük helyiekkel házasodott, így létrehozva a kevert fajú peranakán (más néven Baba-Nyonya) népességet.    

Lényegében a régió iszlamizációja is Melakának volt köszönhető, hiszen a város, melynek muszlim uralkodói voltak, vonzotta a muszlim kereskedőket az iszlám világ minden tájáról. A XV-XVI. században az iszlám innen terjedt el a Maláj-félsziget nagy részén, Jáván, sőt, a Fülöp-szigeteken is. Melaka az iszlám vallás, a tudományok, a kultúra központja lett, uralkodói ösztönözték a maláj nyelv, irodalom és művészetek fejlődését, a klasszikus maláj nyelv Délkelet-Ázsia lingua francája, a jawi írás pedig a kulturális, vallási és intellektuális kommunikáció elsődleges közvetítője lett. Az iszlamizációt az adminisztrációban is bevezették: a szokásokat, az uralkodói protokollt, a bürokráciát és a kereskedelmet is az iszlám elveinek megfelelően alakították ki. Ez egyenesen vezetett az Alam Melayu, a maláj identitás kialakulásához. Melaka felemelkedése, az iszlám terjeszkedése a XVI. század elejére a hindu Majapahit Birodalom lehanyatlását hozta. Végső soron az az időszak, mely Melaka felemelkedésétől az európai gyarmatosítás koráig tartott, nem csak a kereskedelemben, de a politikában is a maláj-muszlim szultánság uralmát hozta, amely végül a régió malajizációjához vezetett.

Az 1430-as évekre Kína tengeri terjeszkedési politikája megváltozott, de addigra Melaka katonailag elég erős lett ahhoz, hogy megvédje magát. A két ország kapcsolata azonban továbbra is baráti maradt, ami annak tükrében kifejezetten jelentős, hogy Kína a legtöbb külföldi országot – még Itáliát és Portugáliát is – saját vazallusának tekintette. Melakával való kapcsolatát azonban kölcsönös tisztelet és barátság jellemezte, éppen olyan, amilyen két szuverén ország között jellemző. A Melakai Szultánság a XV. század közepére érte el virágzásának csúcspontját, és legnagyobb területi kiterjedését. Ebben az időben Melaka dinasztikus kapcsolatokat is kialakított szomszédjaival, így érkeztek hercegnők uralkodói feleségnek a Majapahit Birodalomból, és Kínából is. Más országokat pedig vazallusként kezelt, melyek uralkodói Melaka szultánjának áldását, segítségét kérték. Hatalmának csúcsán Melaka egy hatalmas maláj birodalom székhelye volt, amely az indiai szövetek, a kínai porcelán és selyem, valamint a maláj fűszerek kereskedelmének, illetve, a maláj szigetvilág muszlim tevékenységének fő központja is volt. Melaka utoljára 1506-ban terjesztette ki területét, amikor meghódította Kelantant. 1511-ben azonban a Portugál Birodalom elfoglalta a szultanátust, így az utolsó melakai szultán, Mahmud Shah (1488-1511) birodalma távoli szegletébe menekült, ahol új dinasztiát alapított Perakban és Johorban.   

Mivel Európában a XV. századra hágott tetőpontjára a fűszerek iránti kereslet (hűtési lehetőségek hiányának okán a tartósításhoz és ízesítéshez elengedhetetlen termékekről beszélünk, ugyanakkor a különböző járványok ellenszereként is ismertek voltak, még ha tévesen is), így hamarosan központi kérdés lett, hogy ki és mennyit tud magának kiszakítani a luxusnak számító fűszerkereskedelem lehetőségeiből. A fényűzési cikk monopóliuma addig kizárólag a velenceiek, illetve az arab kereskedők kezében volt, s mivel az Oszmán Birodalom elzárta a szárazföldi útvonalakat az európaiak elől, azok tengeren igyekeztek új utakat találni a keleti áruk beszerzésére. Ez a problematika nyitotta meg végül a nagy földrajzi felfedezések korszakát és vonta be a nyugati nagyhatalmakat a jövedelmező fűszerkereskedelem újrafelosztásába. I. Manuel portugál király támogatásával Vasco da Gama portugál hajós és felfedező volt az első európai, aki Afrika körbehajózásával tengeren át elérte Indiát (1498), majd hamarosan a Malabar-part mentén fekvő Calicut elfoglalásával megkezdődött a portugál gyarmatosítás. Ez a város volt a portugálok kiindulópontja a távol-keleti hódításaikhoz. És itt jön a képbe a Melaka ellenőrzése alatt álló, keskeny, de stratégiailag fontos és jól jövedelmező Melaka-szoros, mely az India és Kína közti tengeri kereskedelem kikerülhetetlen útvonala volt.

 1509 szeptemberében érkezett Melakába Diogo Lopes de Sequeira portugál nemes, hogy feltérképezze a város kereskedelmi potenciálját, és kölcsönös kereskedelmi kapcsolatokat létesítsen a kikötővárossal, de alig egy esztendővel később már távozni is kényszerült, mivel a melakai udvarban nagy befolyással bíró muszlim tamilok és gudzsaráti kereskedők ellenségesen viselkedtek a portugálokkal, és de Sequeira rájött, hogy Mahmud Shah, az utolsó melakai szultán merényletet tervez ellene. Ez pedig elegendő ok volt arra, hogy a portugálok támadást tervezzenek Melaka ellen. 1511 áprilisában meg is érkezett Melakába a hódító portugál flotta Afonso de Albuquerque parancsnoksága alatt, aki a szultánság megtámadásával valójában az arab és a velencei fűszerkereskedelmi monopóliumot akarta megtörni. Végül 1511. augusztus 11-én elfoglalta a várost, elűzte trónjáról Mahmud Shahot, s bár a hindu, kínai és burmai lakosokat megkímélte, a muszlimokat lemészároltatta, vagy eladta rabszolgának, majd felépíttette az első portugál erősséget, az A Famosa nevezetű erődöt, mely 1512-re készült el. Az elkövetkezendő években aztán sorra épültek Melakában a templomok, kolostorok, egy püspöki és egy kormányzói palota, valamint adminisztratív épületek. 

Melaka ezt követően 130 éven át portugál kormányzás alatt maradt, függetlenül attól, hogy az egykori melakai uralkodók leszármazottai, illetve a regionális nagyhatalmak is igyekeztek őket onnan kiszorítani. Kínával az addigi jó viszony megszűnt, hisz egyrészt a portugálok magas adókat vetettek ki a kínai kereskedőkre, másrészt korlátozták földtulajdonukat, illetve sok kínai gyereket is elraboltak. Erre a kínaiak megtorlással válaszoltak, s a portugál-kínai kapcsolatok a későbbiekben is csak nagyon lassan javultak. Azonban a portugálok számítása nem jött be: ahelyett, hogy ők vették volna át a Melaka-szoros irányítását, és ezáltal az arra irányuló délkelet-ázsiai tengeri kereskedelmet, csak a nehézségekkel és eredménytelenséggel nézhettek szembe: nem voltak képesek önellátóvá válni, mindvégig az ázsiai beszállítóktól függtek (igaz, elődeik is), az adminisztráció szervezetlen volt, felütötte fejét a korrupció, a pénztelenség, és munkaerőhiány sújtotta őket. Ugyanakkor egyre élesebb versengés alakult ki a környék más kikötővárosaival is, így például a korábbi melakai szultán, a Mahmud Shah által alapított Johorral. Az ázsiai kereskedők pedig a portugál irányítású Melaka helyett más kikötőket részesítettek előnyben. Így tehát a vágyott portugál dominancia megszerzése helyett csak felborították a térség politikai és kereskedelmi egyensúlyát és megzavarták az ázsiai kereskedelmi hálózat szervezetét. 

Egy másik konfliktusforrást a kereszténység meglehetősen erőszakos terjesztése jelentette, mely a portugál imperializmus egyik alappillére és ugyanakkor célja volt. A portugálok e motivációját a kora újkori Európa kontextusában kell értelmezni: Európa még csak nemrég hagyta maga mögött a keresztes háborúkat és a feudalizmust, mely által az iszlamofóbia központi szerepet játszott a portugál világképben. Albuquerque azonban tovább látott ezen, és felmérte, ha elfoglalja Melakát, Portugália felülkerekedik riválisán, Velencén. Így Albuquerque célja kettős volt: egyrészt elvenni Velencétől a fűszerkereskedelem monopóliumát, másrészt a meghódított területeken elterjeszteni a katolikus vallást. Utóbbival azonban mégsem járt sikerrel, mert a helyi lakosság körében ekkorra már mélyen rögzült az iszlám. S bár később, 1557-ben a portugálok megalapították a melakai püspökséget (a goai érsekség hatáskörébe tartozott), majd a város a Japánba és Kínába tartó jezsuita papok közvetítőállomásaként is ismertté vált, magát a keresztény vallást leginkább csak az itt letelepedett portugálok, illetve az ő vegyes családjaik gyakorolták. Mindazonáltal Melaka 1511-es portugál megszállása más regionális hatalmak felemelkedésének is kedvezett, ezek legjelentősebbje Brunei, mely Melaka kiesésével új muszlim birodalomként jött létre a maláj szigetvilágban. Miután a brunei uralkodó áttért az iszlám vallásra, Brunei kikötői sok muszlim kereskedőt vonzottak, akik a portugál megszállás elől menekültek el Melakából.

Melaka portugál emlékei nagyrészt ma is láthatók, ahogy városképében is felfedezhetők a portugál múlt maradványai. A korábban már említett A Famosa – vagy Fortaleza de Malaca – erőd négy városkapuval (Porta de Santiago, a Terraço da Casa Tradicional-kapu, a Porta de São Domingos és a Porta de Santo Antonio) rendelkezett, melyekből mára csupán egy, a Porta de Santiago látható. Lényegében maga az erőd volt Melaka erődített városmagja, melyhez három külváros, a Tranqueira (a mai Tengkera), az Yler (ma Banda Hilir), illetve a Sabba (a mai Banda Kaba, Bunga Raya és Kampung Jawa) kapcsolódott. A három városrészből a Tranqueira volt a legjelentősebb (a Fortalezától nyugatra terült el, a két városrész között a Melaka-folyóval, illetve egy kőhíddal, mely a Terraço da Casa Tradicional-kapun át kapcsolta össze őket). A negyedben cseréptetős faházak álltak. A Tranqueira városrész is két külön egységre különült: a São Tomé és a São Estêvão városrészekre, előbbit az indiai Koromandel-partról származó cheli nép lakta, míg utóbbi a kínaiak által lakott Kampung Cina volt eredetileg. Melaka kereskedelmi központja is a Tranqueira városrészben volt. 

Az Yler a délkeleti partvidékig nyúlt, itt volt a város legfontosabb kútja, és ma itt él az egykori portugál telepesek leszármazottainak egy csoportja. A vidékies Sabba városrész a folyó partján, a szárazföld belseje felé épült ki, és itt élt Melaka muszlim maláj lakossága, akiknek egy része borlepárlással foglalkozott. 

A portugál Melaka lett tehát a legelső európai gyarmat Délkelet-Ázsiában, melyet így eleinte kizárólag muszlim államok vettek körül, természetesen legtöbbször ellenséges viszonyban a portugálokkal, köszönhetően azok kezdeti barátságtalan magatartásának. Hiába próbálkoztak azonban a szomszédos maláj államok többször is a portugálok elűzésével, az egészen 1641-ig sikertelen maradt. A XVII. század elejére ugyanis a Holland Kelet-Indiai Társaság is megjelent a térségben, akik szintén ki akarták venni részüket a távol-keleti fűszerkereskedelemből, illetve a gyarmatosításból. A hollandok csak a harmadik próbálkozás után tudták Melakát bevenni, az első kettő nem járt sikerrel: az első támadás Acehből indult 1568-ban, melyet kisebb csatározások követtek. A második, és egyben első komolyabb összecsapás Melaka 1606-os ostroma volt, mely a portugálok számára pürroszi győzelemmel ért fel: bár győztek, Martim Afonso de Castro, Goa alkirályának portugál flottája súlyos veszteségeket szenvedett, ráadásul a csata után ellenfelei, a hollandok, illetve a Johori és az Acehi Szultánság szövetségbe tömörültek. Végül 1641-ben az egyesült holland-johori-acehi csapatok legyőzték a portugálokat, akik a Fűszer-szigeteken (Molukkák) lévő kikötőiket is átadták a hollandoknak. A portugálok így visszaszorultak utolsó ázsiai, a Goa környéki indiai, illetve a makaói gyarmataikra.

Ami a hollandokat illeti, ők Holland Melaka néven vették át a sokat látott kikötővárost, azonban elődeikkel ellentétben nem a maláj települést, hanem a Jáva szigetén található Batáviát, a mai Jakartát tették meg délkelet-ázsiai központjuknak. Ez az időszak (1641-1825) volt Melaka történetében a leghosszabb, amelyet idegen ellenőrzés alatt élt meg, ez az időszak viszonylagos nyugalomban telt, ugyanakkor már Melaka jelentőségének hanyatlását is jelentette. A hollandok a fő kereskedelmi útvonalat a Melaka-szorosról a Jáva és Szumátra között húzódó Szunda-szoros felé irányították. 

A Holland Kelet-Indiai Társaság – mely a kora újkori kapitalizmust honosította meg a térségben – és a Johori Szultanátus 1606-ban megkötött szövetségének köszönhetően a várost már nem fenyegették a maláj betörések.  Valójában Melaka megtartása a hollandoknak csak azért volt fontos, nehogy a város más európai nagyhatalom kezébe kerüljön, és újabb riválissal kelljen harcolni a régió dominanciájáért. Melaka a XVII. századra elveszítette gazdasági jelentőségét, helyette a regionális nagyhatalomnak számító Johori Szultánság kikötői lettek a térség legfontosabb gazdasági központjai. Melakát – mely a Holland Kelet-Indiai Társaság kolóniája volt – mindvégig főadminisztrátorok irányították, kivéve azt a rövid időszakot, amikor a napóleoni háborúk idején Franciaország meghódította Hollandiát, ekkor (1796-1801 és 1807-15 között) a britek irányították a települést. Ebben az időben, 1807-ben rombolták le a Fortaleza erőd nagy részét.

A portugál emlékek mellett Melaka számos holland műemlékkel is büszkélkedik. A Fortaleza erődöt kibővítették és felújították úgy, hogy a megnövekedett kikötő és a város is kényelmesen elférjen a védelmében. Bár az erődből mára nem sok maradt, a Melaka-folyó torkolatánál látható, 1660-ban épült Middelburg-bástya ennek az időszaknak az emléke. A város talán leghíresebb holland műemléke a Holland (vagy Vörös) téren található Stadthuys, vagyis Városháza. Az 1650-ben emelt épület a holland kormányzó irodájaként működött, ma a Történeti és Néprajzi Múzeum anyagának ad otthont. Ami a portugál templomokat illeti, a hollandok betiltották a katolikus vallás gyakorlását, és az általuk épített kegyhelyeket református imaházakká alakították (épp úgy, ahogy annak idején a portugálok is tették: elpusztították a muszlim mecseteket és templomokat építettek helyettük). Ezek egyik leghíresebb példája a Holland téren található Krisztus-templom, mely Malajzia legrégebbi működő protestáns temploma. Az épülettől néhány perces sétára található az 1521-ben épült, romos portugál Szent Pál-templom (Malajzia, és egyben Délkelet-Ázsia legrégebbi keresztény temploma), melyet a holland hódítás után Bovenkerknek, vagyis Felső-templomnak neveztek át (lévén, a Szent Pál-hegyen magasodik). 1741-ben, Melaka portugáloktól való elfoglalásának centenáriumára a holland közösség egy új imaház építéséről határozott a régi Bovenkerk helyett. Az új Bovenkerk építése 1753-ban fejeződött be, majd miután a város az angolok kezére került, 1838-ban anglikán szertartással szentelték újra, és átkeresztelték Krisztus-templomnak.

Az 1824-es év ismét új uralmat hozott Melaka élére: az angolokét. Az 1824-es angol-holland szerződésben ugyanis a hollandok átengedték Melakát a Brit Kelet-Indiai Társaságnak a szumátrai Bencoolenért (Bengkulu) cserébe, így a város az elkövetkező 118 évben brit fennhatóság alatt állt. De ne szaladjunk ennyire előre. 1826-ban ugyanis megalakult a Straits Settlements (Szoros-települések – nevét a Melaka-szoros mentén található városokról kapta), mint a Brit Kelet-Indiai Társaság által ellenőrzött gyarmat, mely eredetileg négy különálló településből: Penangból, Szingapúrból, Melakából és Dindingből állt (1886-ban még hozzáadták a Karácsony- és a Kókusz-szigeteket is). Az első délkelet-ázsiai brit gyarmat Penang volt, melyet Sir Francis Light kapitány szerzett meg a brit korona számára 1786-ban, majd Szingapúr következett 1819-ben, melyet Stamford Raffles alapított. 1824-ben Melaka következett, végül pedig az 1874-es Pangkori Szerződésben Perak átengedte az angoloknak a Dinding-területet. Melaka jelentősége egy kizárólagos brit befolyási övezet létrehozásában volt a régióban, azonban Penang, majd Szingapúr, mint kereskedelmi kikötők, beárnyékolták az egykor szebb napokat élt város dicsőségét.

Melaka történelme ebben az időben már szorosan összefonódott a Szoros-települések históriájával. Lényegében a Straits Settlements létrejötte az 1824-es angol-holland szerződés folyománya volt, amellyel a maláj szigetcsoportot északon brit, délen pedig holland érdekszférára osztották fel, s azzal, hogy a hollandok Bencoolenért cserében átadták a briteknek Melakát, a város Szingapúr ellenőrzése alá került. A települések lakossága túlnyomórészt kínai volt, egy kicsi, de jelentős európai kisebbséggel. Fővárosuk előbb a penangi George Town volt, majd 1832-ben átkerült Szingapúrba. Már ez is jól mutatja, hogy Melaka ekkorra mennyire elveszítette jelentőségét. 1867. április 1-én a Straits Settlements települései brit koronagyarmattá váltak, így közvetlenül a londoni gyarmati hivatal alá tartoztak, és nem a kalkuttai székhelyű brit indiai kormány alá. Még ebben az évben a települések gyarmati alkotmányt kaptak, mellyel a városok kormányzói nagyobb hatalomhoz jutottak. A britek új, modernebb infrastruktúrára vonatkozó szabályokat léptettek életbe a városban, mely kiterjedt a tűzlépcsőkre, a kéményekre, a tűzoltó sikátorokra, illetve a gyalogos árkádok építésére is.

A huszadik század elejére Melaka kikötője már csupán a regionális hajóforgalmat szolgálta ki, olyan hajókat fogadott, melyek ónt és gumit szállítottak a környező bányákból és ültetvényekről. Ez a kereskedelem azonban olyan elenyésző mértékű volt, hogy a város teljesen lekerült a kereskedelmi térképről, hiszen délről Szingapúr, északról pedig Penang forgalma teljesen elhomályosította. S noha Melaka jelentősége, mint fontos kereskedelmi csomópont, teljesen megszűnt, a kikötő multikulturalizmusa tovább virágzott. A brit uralom alatt a kínai népesség a peranakán közösség részeként létezett. Ahogy a portugálok, majd a hollandok is, úgy a kínai férfiak is a helybeli, maláj, jávai és balinéz asszonyok közül választottak maguknak feleséget, vagy ágyasokat, így létrehozva a peranakán néven ismert hibrid kultúrát, melyet saját nyelvükön Baba-Nyonya kultúraként ismernek.   

A második világháború első szakaszában az élet a normális kerékvágásban folyt Melakában, egészen addig, amíg a japánok 1942. január 14-én meg nem érkeztek a városba. A britek visszavonultak, s a japánok építették ki főhadiszállásukat a városban, ahonnan tömegével hurcolták el az embereket munkatáborokba, hogy megépítsék a Burma-Sziám vasútvonalat. A Straits Settlements települései a Maláj-félsziget többi részével együtt 1945 augusztusáig japán kézen maradtak. 1946. április 1-én a Straits Settlemets, mint gyarmat feloszlott, Szingapúr külön koronagyarmattá vált, míg Melaka Penanggal együtt koronagyarmatként csatlakozott a Maláj Unióhoz. 1955-ben Melaka még utoljára kapott egy rövid, csillogó szerepet a történelem színpadán, ugyanis a híres nacionalista vezető, Tunku Abdul Rahman, a későbbi első maláj miniszterelnök itt tartotta találkozóját a britekkel, hogy megvitassák a brit uralom végét Melakában, majd pedig tárgyaljanak Malajzia függetlenségéről. Itt hangzott el szájából a „Merdeka”, vagyis függetlenség kifejezése, miközben beszédében a város történelmi örökségére támaszkodott. 2008-ban végül Melaka (a szoros másik történelmi városával, George Town-al együtt) az UNESCO Világörökség részévé vált, hiszen hűen mutatja be színes gyarmati múltját, a tengeri kereskedelemben és a sokszínű kultúrában betöltött szerepét.