Chung Keng Quee

Bár kétségkívül Penang históriájának legfontosabb történelmi személyisége a sziget gyarmatosítója, Francis Light kapitány, szorosan mögötte ott találjuk a szegény kínai bevándorlóból milliárdos filantróp iparmágnássá avanzsált Chung Keng Quee-t is, aki a XIX. századi Penang történetének szinte valamennyi fejezetébe beírta a nevét, amely még ma, több mint száz évvel a halála után is számtalan esetben szóba kerül, legyen szó általa alapított városról, bányaipari újításokról, iskolák, templomok támogatásáról, vagy George Town turisztikai nevezetességeiről. De ki volt ez a „kedves, kínai nagypapa” ábrázatú ember, aki nélkül Penang ma nem az lenne, amivé a XIX. század óta vált? Fordulatokban gazdag életpályája akár filmvászonra is kívánkozhatna.

Chung Keng Quee 1821-ben született Kínában (Xin Cun faluban, Cheng Sheng megyében, Guangdong tartományban), egy hakka paraszti család öt fia közül harmadikként. A család boldogulása érdekében apjuk, Chung Hsing Fah Brit-Malayába vándorolt, hogy ott munkát vállaljon az ónbányákban. Kínában ekkoriban nehéz idők jártak, hiszen ekkor zajlott az első és a második ópiumháború, illetve a Taiping lázadás, melyek miatt több évtizedes gazdasági és társadalmi labilitás nehezedett az országra. Egy idő után, mivel Chung Hsing Fah-ról nem érkezett semmi hír, édesanyjuk, Madame Lai utána küldte második fiát, Chung Keng Seng-et, hogy keresse meg a családfőt, csakhogy az idősebb fiú is eltűnt a maláj ónbányákban. 1841-ben végül Madame Lai a 20 esztendős Chung Keng Quee-t küldte a két férfi után, aki távoztával fiatal feleségére bízta édesanyját. Amikor Keng Quee megérkezett Perakba, rájött, hogy eltűntnek hitt apja és bátyja is jól menő bányászati üzletet visznek. Apja – akit itt népszerűsége miatt Lui Kong Seng néven ismertek (szó szerint Mennydörgő Seng Isten) – a King Streeten található Tseng Lung titkos társaság egyik korai vezetője volt.   

Férfi rokonaihoz hasonlóan Chung Keng Quee is Malayában maradt és rögvest belépett az apja és a bátyja által vezetett üzletbe, majd 1860-ra már olyan vagyonnal rendelkezett és olyan elismertségnek örvendett, hogy alig 40 évesen Penang egyik legjelentősebb titkos társaságának, a Hai Sannak, illetve a társasághoz kapcsolható Larut ónmezőknek a vezetője lett. Ami ezeket a titkos testvériségeket illeti, eredetük Penangon 1799-ig vezethető vissza, s az anyaországtól távol élő kínai közösségek érdekvédelmét (kölcsönös védelem és támogatás) látták el. Kínában – ahol a kormány halálbüntetés terhe mellett üldözte – e társaságokat ’hui’, míg Délkelet-Ázsiában ’kongsi’ néven ismerik, utóbbi kifejezés kínai klánt vagy egy kínai kerületi szövetséget is takar. Összetartásuknak köszönhetően politikailag is megerősödtek, ugyanakkor, mivel az összes állami joghatóságot elutasították, állandó veszélyt jelentettek a települések békéjére. A kínai titkos társaságok közös eleme a csatlakozási eskü, a szigorú szabályok, a tagok közötti családi kapcsolatok, a kölcsönös segítségnyújtás kötelessége, a funkciók hierarchiája és a családon belüli örökletes tagság. Magát a Hai San titkos társaságot 1820 körül hozták létre, s kezdetben főként kantoni és Ghee Hin-barát (egy másik kínai titkos társaság) gyökerű volt, majd 1854-től kezdve – magába olvasztva a Wah Sang társaságot – elsősorban hakka eredetű és Ghee Hin-ellenes irányultságú testvériség lett. 

Az 1840-es évek második felében egy peraki születésű maláj főnök, Che Long Jaafar ón lelőhelyet fedezett fel Klian Pauhnál, s ő volt az első, aki felismerte a bányászat lehetőségét Larutban. Jafaar kínai beruházók és kínai munkavállalók segítségével akarta megvalósítani a kitermelést, ezért 1848-ban a penangi Low Sam-et kérte fel ügynöknek, aki Chung Keng Quee-vel társult az ónüzletben, majd megkezdődött a kínai beáramlás a laruti ónmezőkre. Számuk 1860-ra annyira megnőtt, hogy két nagy érdekvédelmi szövetségbe tömörültek: a hakka „Go-Kuan”, vagyis Öt Egyesület tagjai a Klian Pauh, míg a kantoni „Si-Kuan”, vagyis Négy Egyesület tagjai a Klian Baharu bányáiban dolgoztak. A bányászati jogokkal ez a két csoportosulás rendelkezett, melyek közül a hakka Go-Kuan vezetője maga Chung Keng Quee volt, aki emellett már a Hai San titkos társaságot is irányította. A kínai Taiping-lázadás (1850-64) kitörése sok hakka bevándorlót vonzott Larutba, akik Chung Keng Quee bányáiban találtak munkát, míg Keng Quee 1860 és 1884 között megalapozta helyzetét a laruti bányaterület felett a Hai San vezetőjeként. Ahogy érezhető is volt, az etnikai elkülönülés előbb utóbb konfliktusba torkollt, s 1861-73 között Larutot négy háború is sújtotta a kantoni Ghee Hin társaság által felügyelt Si-Kuan, illetve a hakka Hai San és a hokkieni Tua Pek Kong társaságok által irányított Go-Kuan között. 

Az első laruti háború (1861) még csupán területvita miatt robbant ki, amikor az aknák vízfolyásainak ellenőrzése feletti konfliktusok kiéleződtek, és a Hai San társaság kiszorította a Ghee Hin tagjait Klian Baharuból. A második laruti háborúnak (1865) már semmi köze nem volt a bányákhoz, ez egy szerencsejáték ellentét miatt robbant ki a két ellenséges társaság között, mely véres megtorlások közepette átterjedt Wellesley tartományra, majd Penang szigetére is, de egyik társaság sem tudott a másik fölé kerekedni, végül kiegyeztek és mind a Hai San, mind pedig a Ghee Hin társaságokat 5000 Straits dollár pénzbírsággal sújtották. 1870-re ismét az etnikai konfliktusok éleződtek ki, amikor a hakka és kantoni bányamunkások közötti bányaterületek már túl közel voltak egymáshoz. Az érdekellentétek 1872-ben a harmadik laruti háborúban csúcsosodtak ki, amelynek kirobbanásában már Chung Keng Quee is személyesen érintett volt: házasságtöréssel vádolták meg Lee Ah Kun ügyvédet, aki a Ghee Hin társaság vezetőjének képviselője volt, illetve Chung Keng Quee unokaöccsének a feleségét. A Ghee Hin társaság 4000 verekedésben jártas férfit toborzott Kínában, majd megtámadták a Hai San tagjait, akik elhagyni kényszerültek Larutot és Penangon kerestek menedéket. Hónapokba telt, mire visszaszerezték az aknáikat. 

1872. szeptember 26-án végül 45 kínai vezető – köztük Chung Keng Quee is – aláírta azt a petíciót, melyben brit beavatkozást kértek a további etnikai konfrontációk ellen. A negyedik és egyben utolsó laruti háború (1873) kitörésére azonban ennek ellenére egy teljes évet sem kellett várni. Ekkorra az állandó háborúskodások olyan szintet értek el, hogy nem csak Larut sínylette meg, de a konfliktus a környező vidékekre is átterjedt, és a résztvevő felek egyre súlyosabb emberi és anyagi kárt szenvedtek. Ez a konfliktus már nem csak az egymással háborúskodó kínaiak (hakkák, kantoniak, stb.), hanem malájok ezreit is tönkretette, de még a peraki királyi család is belekeveredett. 1873 derekán Archibald Edward Harbord Anson, Penang utolsó kormányzó helyettese fegyverszüneti megállapodást hozott tető alá, melyben Chung Keng Quee (Hai San) mellett, Ho Ghi Sui (Ghee Hin), Foo Tye Sin (Hai San-párti), Ngah Ibrahim (Hai San-párti), Abdullah (Ghee Hin-párti), Tengku Kudin (Abdullah-párti) és egy brit haditengerészeti kapitány vettek részt. Megállapodtak abban, hogy a békét a brit egyeztető eljárásig fenntartják, s Ngah Ibrahim vállalta a felelősséget a Hai Sanért, Abdullah pedig a Ghee Hinért. Utóbbi azonban annyira nem teljesítette feladatát, hogy a Ghee Hin megőrizze a békét, hogy ez a briteket arra késztette, hogy Ngah Ibrahimot és a Hai Sant támogassák.

1833. szeptember 3-án Sir Harry Ord a Straits Settlements távozó kormányzója Ngah Ibrahimot (a Laruti ónbányákat felfedező Che Long Jaafar fiát) elismerte Larut Perak uralmától független uralkodójának. Szeptember 5-én ideiglenesen feloldotta a február óta bevezetett fegyverembargót, amely elég hosszú időnek bizonyult ahhoz, hogy a laruti Hai San lőszereket kaphasson. Még a hónapban néhány Ghee Hin dzsunka konfliktusba keveredett egy brit hajóval, ami brit beavatkozáshoz és Ghee Hin-szállítmányok elfogásához vezetett. A Ghee Hin ezt Ngah Ibrahim, illetve Chung Keng Quee penangi rezidenciáinak felrobbantásával bosszulta meg (utóbbié nem járt sikerrel), ugyanakkor Abdullahot és Ghee Hin szövetségeseit letartóztatták a tengeren és Penangra vitték, ahol azonban szabadon engedték őket, de kitiltották őket Perakból. Abdullah ezután Szingapúrba utazott, ahol találkozott Tan Kim Ching politikussal (üzletember, a szoros kínai közösségének vezetője, Kapitan Cinája, és feltehetően a malayai triád feje), akinek segítségével utat talált a brit kormányzat felé, és kérték, hogy Abdullahot ismerjék el a britek Perak uralkodójaként, cserébe brit védelmet és britek számára megfelelő kormányrendszert ígértek Perakban. 

1873. november 4-én beiktatták hivatalába a Straits Settlements új kormányzóját, Sir Andrew Clarkot, akinek fő célja az volt, hogy békét közvetítsen a két kínai frakció között, rendezzék nézeteltéréseiket, hogy újra indulhasson az óngyártás és megszűnjenek a brit fennhatóság alatt lévő Penang belbiztonságát fenyegető veszélyek. Clark úgy döntött, hogy a béke érdekében mind a Hai Sannak, mind a Ghee Hinnek egyformán hozzá kell férnie a laruti bányákhoz, amelybe Tan Kim Ching – aki a Ghee Hint képviselte – bele is egyezett, később a döntést a Ghee Hin vezetői is elfogadták. Clarke közben beavatkozott a peraki trónutódlásba is, melyet a Maláj-félsziget brit érdekeinek előmozdítására használt fel azzal, hogy a szultán elfogadott maga mellé egy brit Rezidenst (tanácsadó). Clarke végül összehívta a legfontosabb kínai vezetőket, illetve Abdullahot, és 1874. január 20-án aláírták a Pangkor-egyezményt, melyben a britek elismerték Abdullahot Perak szultánjának (a maláj vezetők viszont sosem fogadták el őt uralkodónak), a kínaiak brit közbenjárással rendezték vitájukat a Larut-ónbányákat illetően, és előkészítették az utat a brit rezidencia peraki elfogadásához (lényegében a gyarmatosításhoz, Perak első Rezidense Sir James WW Birch volt). A briteknek ez kiváló lehetőség volt arra, hogy kiterjesszék befolyásukat Délkelet-Ázsiában, és megerősítsék ón-monopóliumukat.

1877-ben a britek Kapitan Cina címmel tisztelték meg Chung Keng Quee-t és Chin Ah Yam-ot, a Hai San és a Ghee Hin vezetőit, Larut városát pedig átnevezték Taiping (örök béke) névre. Noha Chung Keng Quee minden vagyonát elvesztette a laruti háborúk idején, a közösségben betöltött szerepének, politikai elismertségének – mind az ázsiaiak, mind az európaiak oldaláról – köszönhetően továbbra is Penang egyik leghatalmasabb emberének számított. 1874-ben kinevezték a Commission for the Pacification of Larut egyik tagjává, melynek szerepe a Larut-ónbányákkal kapcsolatos békés rendezés megszervezése volt. 1877-ben pedig a Perak Államtanács hat tagjának egyikévé választották (négy maláj mellett két kínai kapott benne helyet). Chung maga nem is szívesen emlékezett vissza később sem erre a minden szempontból megpróbáltatásokkal teli időre, ha kérdezték, elhárította a választ annyival, hogy „Nagy veszteség” volt. Ellenben egykori ellenfelével, a Ghee Hin hajdani főnökével, Chin Ah Yam-mal később kibékültek, s barátságuk olyan szoros lett, hogy Ah Yam Keng Quee negyedik fiának, Chung Thye Phinnek a Ch ‘Yeh-je vagy keresztapja lett. Természetesen jó kereskedelmi és üzleti érzékének köszönhetően Keng Quee nem sokkal később visszaszerezte teljes vagyonát.

Chung Keng Quee elsősorban a bányászat (azon belül is az ón) területén alkotott maradandót, de mellette számos más üzleti területen is nevet szerzett magának. A XIX. század végén – bár a laruti háborúkban minden vagyonát elvesztette – már ismét ő volt a legnagyobb ónkitermelő Perakban, s bár az ország legnagyobb bányája Kamuntingban a Kong Loon Kongsi tulajdonában volt, azt Chung Keng Quee irányította. Sikerét többek között annak is köszönhette, hogy nem félt kipróbálni az újat, a nyugatit: az addig használatos, idejét múlt kínai vízkerék helyett nyugati bányagépeket, gőzszivattyút, hidraulikus gépeket, centrifugális szivattyút, motort, hűtőket alkalmazott bányáiban, amely a terület gazdasági fejlődését eredményezte azon túl, hogy segítségükkel az időszakos árvízproblémákat is ki lehetett küszöbölni, amely korábban a bányákban zajló munkát is leállította. Chung Keng Quee példáját hamarosan a többi peraki, selangori és Sungei Ujong-i bányatulajdonos is követte. Emellett 1889-ben szövetségesével, Khoo Thean Teikkel együtt a bevételszerzési jövedékek, vagyis a szerencsejáték, a szeszes italok, az ópium, a zálog, illetve a dohány kereskedelmi adóit is megszerezték, így monopolhelyzetben lévő szindikátusaik hatalmas bevételhez jutottak ezeken keresztül is. Khoo Tean Teik a Tua Pek Kong, vagy más néven a Khian Teik Társaság vezetője volt és együtt képviselték a peraki hakkákat és a penangi hokkieneket tömörítő szövetséges Hai San-Khian Teik csoportot.

Chung Keng Quee nagyvonalú filantróp személyiség volt, aki támogató egyesületek és jótékonysági szervezetek mellett oktatási és vallási intézményeket is patronált, de nem csak Malayában, hanem az anyaországban, Kínában is, így például ösztöndíjat alapított szegény kínai tanulók számára, akik így könnyebben tudtak vizsgáikra felkészülni. 1893-ban Penangon nyelvjárástól független iskolát (Öt Szerencse Villa) alapított a kínai gyerekek számára, melynek ő maga volt a főigazgatója. Az 1787-ben – tehát lényegében Penang gyarmatosításával és George Town születésével egyidőben – alapított katolikus Szent Xavér Intézet épületének 1895-ös teljes átépítése is Chung Keng Quee-nek (illetve mellette két másik támogatónak, Gan Hong Kee-nek, és Lim Ah Kye-nek) a nevéhez fűződik. Ez egy kétszintes barokk épület volt, melyre 1901-ben egy harmadik emeletet is húztak, 1908-ban pedig egy épületszárnnyal egészítették ki. Néhány hónappal a halála előtt Chung Keng Quee és a penangi hakka egyesületek több más tagja létrehoztak egy Chong Wen Se nevű ingyenes, minden kínai számára elérhető oktatási intézményt, mely a klasszikus kínai oktatást tűzte zászlajára, hogy a Penangon született kínai gyermekek se felejtsék el a gyökereiket. 

 Ami az általa támogatott vallási intézményeket illeti, talán a látványos és elképesztő méretekkel büszkélkedő Kek Lok Si-templom a leghíresebb, melynek építéséhez 6000 jüannal járult hozzá, ami az ötödik legnagyobb adomány volt. Chung Keng Quee egyike volt Penang öt legnagyobb patrónusának, akiket Beow Lian meggyőzött a Legfelsőbb Boldogság Templomának megépítéséről, miután Air Itamban megtalálta a megfelelő helyszínt. Ezzel a hozzájárulással Chung Keng Quee egyike lehetett a templom akkori hat vezető titkárának. A Kek Lok Si mellett 150 jüannal támogatta a Tanjung Tokongban található Tua Pek Kong-templom helyreállítását is, illetve 30 jüannal a King Streeten álló Tua Pek Kong-templom aranyozását, lakkozását. Az 1850-es évek végén ő volt az egyik legnagyobb patrónusa a kamuntingi (Perak) Yueh-ting ku-miao/Sam-wang tien-templom, illetve 1883-ban a matangi (szintén Perak) Sui-ching po miao-templom építésének. Természetesen a templomok mellett a temetőkről sem feledkezett meg; az Erskine-hegyen található Kwangtung- (1885) és Teochew-temetők (1901) fenntartásához is nagylelkűen hozzájárult. Előbbinél 600 jüannal finanszírozta egy temetési szertartáscsarnok építését, míg utóbbi sírkert fenntartását szintén 600 jüannal támogatta.   

Chung Keng Quee hosszú és gazdag élete során számtalan egyesületet, társaságot és jótékonysági szervezetet is támogatott, és ami külön említést érdemel, nem csak kínaiakat. Az éhségtől sújtott India megsegítésére életre hívott ’India Famine Relief Fund’ (Indiai Éhínség Segélyalap) számára 300 dollárt ajánlott fel 1897-ben. A második búr háború özvegyei és árvái megsegítésére létrehozott alapba (Transvaal War Fund) előbb ezer, majd 15 ezer dollárral szállt be. Bányászati tapasztalataiból kiindulva Mérnöki Intézetet alapított Penangon az ott dolgozó európai mérnökök számára. A Leith Street és a Farquhar Street találkozásánál álló gyönyörű, kétszintes épületet Chung Keng Quee ajánlotta fel a penangi európai mérnökök számára 1885 tavaszán. Ezek mellett számos kínai egyesületet támogatott Penangon, Perakban, illetve Kínában is, többek között azt a Tseng Lung Egyesületet is, amelynek még apja, Chung Hsing Fah, vagy, ahogy Malayában ismerték, Lui Kong Seng volt az egyik első vezetője. Később, 1890-ben Cheng Keng Quee is védnöke és főigazgatója lett az egyesületnek, a Tseng-Lung Hui-kuan-nak, mely a dél-kínai Guangzhou prefektúra Zengcheng és Longmen megyéiből származó embereket tömörítette, és amelynek Penangon, Taipingben és Gopengben álltak egyesületi épületei (valamennyi Cheng Keng Quee-nek köszönhetően épült meg, vagy született újjá).

Chung Keng Quee nevéhez olyan ma is látható épületek kapcsolódnak, mint a Pinang Peranakan Kúria, mely ma a Peranakan Múzeum felbecsülhetetlen értékű anyagának nyújt otthont. A helyzet pikantériája, hogy Chung Keng Quee maga nem peranakán kínai volt, hanem új bevándorló. A peranakánok a dél-kínai telepesek első hullámából alakultak ki (XV-XVII. század), miután letelepedtek az úgy nevezett Nusantara régióban (Délkelet-Ázsia indonéz elnevezése) és ott a helyi népességgel keveredtek, átvéve egymás kultúrájának bizonyos elemeit, így egyfajta sajátságos hibrid kultúrát hozva létre. A peranakánokat vegyes fajú, vagy többnemzetiségű közösségnek tekintik, mivel az ide érkező kínaiak egyaránt házasodtak malájokkal, thaiokkal, illetve jávaiakkal is. A gyönyörű, ’Straits eklektika’ stílusában épült kúria (mely egykori hófehér színét mára zöldre cserélte) egyaránt tartalmaz európai és kínai architekturális elemeket is. Így például a skót öntöttvas korlátok és a Stoke-on-Trent-i kerámia padlólapok mellett kínai elemek, mint például faragott fa panelek, és áttört falbetétek is megfigyelhetőek az épületben. A gazdagon díszített, szomszédos Chung Keng Quee őstemplom Keng Quee ősei tiszteletére épült, ahol családtagjainak portréit, illetve Keng Quee életnagyságú szobrát lehet megnézni. Ennek helyén állt egykor az Öt Szerencse Villa nevű kínai iskola, melynek új épületét Chung Keng Quee adományozta az intézmény számára kompenzáció képpen.  

Malajzia egyik legszebb és legrégebbi nyilvános parkját, a Bukit Larut közelében található Taiping Lake Gardenst (Taiping-tókert) egy olyan bánya területén alakították ki, mely korábban Chung Keng Quee birtokában volt. Miután a bánya kimerült, elmocsarasodott, eredeti célját tekintve már nem jelentett értéket, a területet a Kapitan Cina 1880-ban közhasználatra az államnak adományozta. Robert Sandilands Frowd Walker ezredes pedig meglátta a lehetőséget a régi bányában, melyet ezt követően lecsapoltak, kiegyenlítették, parkosították, növényekkel beültették és közkertté alakítottak. Az 1884-re elkészült kert megvalósítását Charles Compton Reade várostervező szakemberre bízták, aki Kuala Lumpur kertvárosi részéért is felelt. Ez a 64 hektáros terület volt az első nyilvános kert Brit-Malayában, melynek festői szépsége közismert volt a régióban. A parkban olyan fákat láthatunk, mint az egyébként közép-amerikai eredetű, pamacsszerű virágzatáról és terebélyes koronájáról ismert sámánfa (más néven esőfa), az őshonos hujan-hujan (melynek több neve is ismert: Pápua Új-Guinea-i rózsafa, fülöp-szigeteki mahagóni, Andamán vörösfenyő), bambuszok, különféle pálmák. Ma a kertben tíz mesterséges tó, egy tulipánkert, illetve egy állatkert (Malajziában az első), valamint egy hegyi szálláslehetőség, a Maxwell Hill (Bukit Larut) található.     

Szintén Keng Quee munkásságához kapcsolódik a penangi Kínai Városháza, melyet 1881-ben alapítottak – elsősorban Keng Quee adományából –, sőt, 1881-83 között ő volt az első elnöke az intézménynek, jóllehet, a ma látható modern épület már a XX. század második felében, 1975-78 között épült. Az imént felsorolt, közvetlenül hozzá kapcsolódó épületek, az adományaiból szintén említett templomok, temetők és iskolák mellett két utca is Chung Keng Quee nevét viseli Penangon. A Lebuh Ah Quee területét – amely a Beach Streettől a Pitt Streetig (Jalan Masjid Kapitan Keling) húzódik, és helyén egykor egy hagyományos maláj falu terült el, a Kampung Takia – maga a Kapitan Cina, Keng Quee ajándékozta George Town önkormányzatának a XX. század fordulója körül, miután az utca létrehozásához lebontatta a Beach Street előtt álló üzletét. Az ’Ah Quee’ egyébként Chung egyik alternatív neve volt. A másik utca, a rövidke Lebuh Keng Kwee (a Quee név írásmódja eltér a két utca esetében) szintén a XX. század fordulóján épült és a Jalan Penangot valamint a Jalan Kuala Kangsart köti össze egymással. A földterületet itt is Keng Quee adományozta az önkormányzat számára. Így Chung Keng Quee volt az egyetlen személy, akiről két utcát is elneveztek George Town területén, amely megtiszteltetés jól hangsúlyozza a Kapitan Cina elismertségét. 

1894-ben Chung Keng Quee Kínában járt, ahol Kuang Hszü császár (1875-1908) és a mandzsu birodalmi kormány elismerése okán komoly kitüntetésben részesítette: három generációra visszamenőleg „második rangú mandarin” címet adományoztak neki és felmenőinek, ami azt jelentette, hogy apja, Chung Hsing Fah és nagyapja, Chung Tung Lin posztumusz lettek mandarinok, míg Chung Keng Quee életében. Miután a Kínai Császári Udvartól megkapta tiszteletbeli címét, Chung Keng Quee felvette a Cheng Sheng Chih és Cheng Ssu-Wen neveket is. De kik is voltak ezek a mandarinok, és hogy juthatott hozzá e megtisztelő címhez egy egykori paraszti származású ember? Kínában már ókorban is működött egyfajta hivatalnok-rendszer, melynek tagjai után az országot is „mandarin-államnak” nevezték. Ez lényegében egy bürokrácián (hivatalnok uralom) alapuló rendszer volt, ahol az állam a feladatokat lebontotta az egyes hivatalnokok hatáskörére, és mindenki csak a saját hatás- és feladatkörében járhatott el. A felelősségteljes posztok elnyeréséért pedig versenyvizsgákon kellett megküzdeni. E kínai hivatalnokokat három rétegre lehetett osztani: az alapfokú hivatalnokok egyfajta ügyintézők voltak, míg a legmagasabb fokozatot elnyerő hivatalnokok Kína legbefolyásosabb mandarinjaivá váltak, a vizsgaelső a császár lányának kezét is elnyerte. S mivel a rendszer tudásalapon működött, így gyakran előfordult, hogy egyszerű sorból származó ember is feljuthatott a legmagasabb szintre.