A Pinang Peranakan kúria

Pedig Penangnak még csak nem is ez az egyetlen – történelmileg, építészettörténetileg, sőt társadalomtudományi szempontból is – hiteles és korhű múzeuma, amelynek tárlatán megismerhetjük a viktoriánus kori brit gyarmat sokszínű históriáját. Hasonlóan felbecsülhetetlen értékkel bír a másik nevezetes, színes kúria, a Cheong Fatt Tze, vagy más néven Kék kastély is. Mindkét épület a XIX-XX. század fordulóján George Town-ban élt kínai közösség életével ismerteti meg az érdeklődőket. Igaz, amíg a Kék kastély tulajdonosa, Cheong Fatt Tze az anyaországból érkező új bevándorló volt, s így maga az épület is a császári periódus (Hakka és Theochew stílusú) kínai építészetét tükrözi, addig a Peranakan kúria – ahogy nevéből is adódik – a peranakánok életformájával, építészeti sajátosságaival ismertet meg.

A peranakán etnikai csoport Délkelet-Ázsia (az úgy nevezett Nusantara régió) legelső kínai bevándorlóiból alakult ki; a XV-XVII. század között Kína déli tartományaiból elszármazók a Maláj-félsziget, az indonéz szigetvilág és Dél-Thaiföld különböző részein telepedtek le, ahol kínai gyökereiket megtartva összeolvadtak a helyi lakossággal. Ez a jellegzetes hibrid kultúra (melyet Melakkában, Szingapúrban és Penangon Baba-Nyonya névvel illetnek: a peranakán férfiak elnevezése a ’baba’, míg a hölgyeké a ’nyonya’) vegyes fajú, illetve többnemzetiségű közösséget hozott létre, melyet Malajziában és Indonéziában egy meglehetősen sokatmondó kifejezéssel jellemeznek: „orang Cina bukan Cina”, vagyis nem kínai kínai személy. Ez a kifejezés ugyanakkor tökéletesen rávilágít a peranakánoknak a kínaiakhoz fűződő viszonyára, illetve identitásukra is. Sajátos genealógiájuk, illetve összeolvadt, szinkretikus kultúrájuk az, amely elsősorban megkülönbözteti őket a későbbi kínai bevándorlók leszármazottaitól. Így aztán létezik az anyaországból újabban bevándorolt kínai, illetve a peranakán, akiket az egyszerűség kedvéért „Szorosban született kínaiaknak” is neveznek, utalva itt a Melakka-szoros régióira. Saját nyelvük van, a baba maláj (más néven peranakan maláj), mely a maláj nyelvhez kapcsolódik, de sok hokkien szót is tartalmaz.

A George Town-i Church Street 29. alatt található Peranakan kúria 1893-ban épült Chung Keng Quee kínai iparmágnás és peraki ’Capitan China’ számára. Maga Chung Keng Quee – aki egy hakka paraszti családból származott a kínai Guangdong tartományból – tehát nem peranakán származású volt, lakóházát (és egyben irodáját) azonban eklektikus peranakán stílusban építtette fel. Az épületet – mely akkoriban igen közel feküdt a tengerparthoz – ő maga Hai Kee Chan-nak (Tengeri Emlékezés Csarnokának) nevezte. Chung 1893-ban vásárolta meg a telket, amin a kúria felépült. A terület korábban a Ghee Hin titkos társaság tulajdonában volt, amely a Hai San társaság ellenfele volt (utóbbi tagjai közé tartozott maga Chung is), azonban az 1867-es penangi zavargások a Ghee Hin bukásához vezetettek. A Chung által építtetett gyönyörű kúria a Szoros-eklektika (Straits-Eclectic style) stílusjegyeit viseli magán, mely az 1840-es évektől dívott a Melakka-szoros városaiban: Melakkán, Szingapúrban, Penangon. A szoros a történelem hajnala óta forgalmas tengeri kereskedelmi és migrációs útvonal volt kelet és nyugat között, így ezek a hatások könnyedén hozzájárultak a multikulturális identitás kialakulásához, mely az építészetben is hamarosan megmutatkozott az eklektikus stílus kialakulásával.  

S jóllehet, az épület elsősorban a peranakán kínai udvarház formáját képviseli, rajta a Szoros-eklektika jegyeivel, emellett az európai, délkelet-ázsiai és kínai formatervezés sajátosságai is megfigyelhetőek. Az épület oldalsó homlokzata mentén a Malajziában és Indonéziában gyakori, fedett „Öt láb széles járdát” alakítottak ki, mely a régió jellegzetessége. Gyakran itt zajlottak a különböző kereskedelmi tevékenységek, nevét pedig a fedett járda szélességéről kapta, mely ennek ellenére keskenyebb, vagy szélesebb is lehetett. A komplexum belsejében viszont már a korszak kínai városi házainak mintájára több, tágas udvar is helyet kapott. Az európai stílust – a Cheong Fatt Tze kúriához hasonlóan – a Stoke-on-Trent-ből származó kerámialapok, valamint a skót öntöttvas alkalmazása képviselik. Mindezeket pedig kínai faragott fa panelekkel kombinálták. A többszárnyas épület egyes részei külön rendeltetéssel bírtak: az utcafronthoz közelebb eső rész a társas összejövetelek helyszíne volt, míg a hátsó, kisebb rész a hölgyek magánlakrésze volt. A komplexum főbejárata a váróba vezetett, melyet egy finom faragású fatábla (úgy nevezett pingfeng) választott el a lakrésztől. Ez arra szolgált, hogy a bejáraton át az utcáról beáramló negatív energiák áramlását megakadályozza, hogy bejuthasson a lakás többi részébe, ugyanakkor egy jóval profánabb szerepe is volt: a ház hölgyeit takarta el a kíváncsi férfiszemek elől.

A kúria ebédlője stílusában nyugati elemeket vonultat fel, jóllehet, hosszú étkezőasztala, a ’tok panjang’ helyi sajátosság. Ehhez európai stílusú oldalsó asztalok csatlakoznak. A helyiség valamennyi bútora teakfából készült asztalos mestermű. Az ebédlőt hátul a konyha egészítette ki, mely a peranakán kultúrában igen meghatározó. A kúria konyha része tágas, nagy és teljesen felszerelt a korszak valamennyi jellegzetes sütő- és főzőeszközeivel. Az emeleten a család nappalija, a hálószobák, és egy hagyományos menyasszonyi szoba (tradicionális nyonya nászággyal és varrószobával) kaptak helyet. Utóbbiban láthatók a peranakán nők öltözékei, kiegészítői is (brossok, hajtűk, övek, karkötők, gyöngyös cipők). A különböző helyiségeket egy majdnem egy méter széles lépcső, illetve közlekedő köti össze, melynek dekoratív öntöttvas korlátjai a skóciai Glasgow-i MacFarlanes öntödéből származnak. Az európai stílus egyik jellegzetessége a vaskorlátok üreges fleur-de-lis (növénymotívumos) kialakítása. Mind az eredeti kúria, mind az abban, napjainkban helyet kapó múzeum anyaga részletes aprólékossággal mutatja be a gazdag „szorosban született kínai” kultúrát, illetve magát a pernakánokat. Tradicionális életmód, szokások, hagyományok bontakoznak ki a kiállított tárgyakkal, melyek egy letűnt kor eleganciájára és gazdagságára emlékeztetnek. 

Az épülethez egy templom is tartozik, ahol Chung tisztelete előtt adóztak: benne életnagyságú szobrával, illetve az ő és családtagjai portréival. Az ősök ilyen jellegű imádása talán furcsa lehet az európai keresztény-zsidó kultúrkörben, azonban Kínában máig gyakorolják. Alapja a Sárga Császár (Kr.e. 2698 – 2598) legendájából táplálkozik, aki a kínai népet a barbárságból a civilizációba vezette. A császár megvilágosodása után a Sárga Sárkány hátán felemelkedett az égbe és megüdvözült. Ezért a kínaiak máig úgy vélik, hogy a sikeres élet lezárása a Mennyországba való felemelkedés, így elődjeiket, elhunyt rokonaikat tiszteletteljes imádatban részesítik és szentélyeket emelnek nekik. A templom egyébként korábban kínai iskolaként működött (Goh Hock Tong, vagyis az Öt szerencse villa). Amikor Chung 1901-ben meghalt, a kúriát utódai örökölték. Az elkövetkező évtizedek azonban az épület állagának romlását hozták. 1990-ben egy ingatlanfejlesztő csoport vásárolta meg az épületet, mely átfogó felújítása után ekkor kapta ma ismert jellegzetes zöld színét is (eredetileg fehér volt), s ekkor alakították át (több, mint ezer kiállítási tárggyal) a peranakán kultúrát bemutató múzeummá. A Peranakan kúria 2008 óta George Town történelmi belvárosának részeként az UNESCO Világörökségi helyszínei közé tartozik.

Érdemes néhány szóval megemlékezni a kúria egykori építtetőjéről, Kapitan Chung Keng Quee-ről is; a milliomos filantrópot nem csak a helyi kínaiak, de az európai közösség tagjai is mélyen tisztelték és elismerték. Korai éveiről keveset lehet tudni, annyi bizonyos, hogy egy szegény hakka paraszti családban öt testvér közül a harmadik volt, s még Perakba érkezésének pontos időpontja sem biztos. Húsz éves lehetett, amikor 1841 körül megérkezett Brit-Malayába, hogy megkeresse apját és bátyját, akik az ónbányászatba bekapcsolódva ekkorra már megalapozták anyagi biztonságukat és jólétüket. Chung is csatlakozott hozzájuk, s 1860-ra ő lett a penangi székhelyű Hai San titkos társaság, illetve a társaság által támogatott laruti ónmezők vezetője és adminisztrátora. Chung egyébként ismert volt az innovatív ónbányászati módszerek meghonosításáról is. Ezt az időszakot (1861-1873) azonban a négy laruti háború fémjelezte, mely egyrészt a föld- és vízjogok miatt, másrészt a Ghee Hin és a Hai San társaságok közötti konfliktus miatt robbant ki. Chung a laruti háborúk során minden megszerzett vagyonát elvesztette, lényegében a semmiből kellett újra kezdenie. 

1874. január 20-án Sir Andrew Clarke, a Straits Settlements kormányzója (a Straits Settlements, vagyis ’szoros települések’ brit területek egy csoportja volt Délkelet-Ázsiában, mely Melakkát, Szingapúrt és Penangot foglalta magában. 1826-ban a Brit Kelet-indiai Társaság hozta létre, majd 1867-ben Koronagyarmatként közvetlen brit ellenőrzés alá került.) a laruti háborúk, illetve a peraki trónutódlás körüli konfliktus lezárására, valamint a brit gyarmati beavatkozás elfogadásának előkészítésére tető alá hozta a Pangkor-szerződést, mely végső soron a britek maláj államok ügyeibe való beavatkozásának politikáját, lényegében a gyarmatosítást jelentette. E szerződés egyik legfontosabb aláírója a kínaiak részéről Chung Keng Quee volt, mint a Hai San társaság vezetője (a másik kínai Chin Ah Yam, a Ghee Hin vezetője volt). Larut városát pedig átnevezték Taiping-ra, ami kínai nyelven örök békét jelent, így Chung-ot tartják a modern Taiping megalapítójának. Az aláírást követő harmadik napon kinevezték a laruti ónbányák vitás ügyeit intéző Békebizottság tagjává is. E megtiszteltetést követően a britek a Peraki Államtanács egyik tagjának is kinevezték, mely erős befolyással volt a penangi kínai közösség adminisztratív ügyeire.

Chung az ónkitermelés mellett számos más vállalkozásban is érdekelt volt: a ma már kevésbé jól csengő szerencsejáték, szeszes ital, dohány, ópium monopóliuma mind hozzá tartozott, 1886-ra pedig Larut legnagyobb befektetője lett. 1900-ban az akkor 22 éves fia, Chung Thye Phin vette át a helyét a peraki államtanácsban, majd egy évvel később bekövetkező halála után valamennyi üzleti tevékenységének irányítását ő folytatta. Chung híres volt filantróp személyiségéről is: oktatási intézményeket, templomokat, támogató egyesületeket finanszírozott, de a penangi kínai városháza megépítését is nagyobb összeggel támogatta. Éhínségtől szenvedőket, özvegyeket, árvákat segített, ingatlanokat adományozott, sőt, a Penangon működő európai mérnököket is támogatta egy Mérnöki Intézet felállításával (a Peranakan kúria templomában látható életnagyságú bronz Chung-szobrot az európai mérnökök állítatták tiszteletük jeleként mecénásuk halála után). Chungnak négy fő feleségétől és másodfeleségeitől legalább tíz fia és öt, vagy hat lánya született.