A penangi Thaipusam fesztivál

Noha még alig múlt csak el a kínai újév nyüzsgő, színes és vidám forgataga, a multikulturális hagyományairól és sokszínűségéről nevezetes malajziai sziget, Penang újabb vallási ünnepre készül. Idén, 2023-ban február 5-re esik a tamil közösség egyik legnagyobb ünnepe, a Thaipusam, melyre mintegy másfélmillió hívet várnak az aprócska malajziai szigetre is. Persze mindez nem véletlen; a penangi Thaipusam minden Murugan fesztivál közül talán a legkülönlegesebb. 

A háromnapos fesztivál (2023. február 4-6) Malajziában nemzeti ünnep, sőt, több államban egyben munkaszüneti nap is. Ilyenkor George Town legfontosabb indiai nevezetességeinek környéke is teljesen felbolydul, a városban szinte megáll az élet, mindent a Thaipusam szelleme leng be. Az utcákon egymást érik az árusok bódéi, a virágfüzérekkel feldíszített thanneer panthalok, melyeken hagyományos indiai vegetáriánus ételek és italok, valamint tradicionális ajándéktárgyak sorakoznak, a bhakták sáfrány színű ruhát öltenek, sárga és narancssárga színű virágokat és gyümölcsöket ajánlanak fel, és az ünnep előtt már 48 nappal elkezdenek böjtölni: ez idő alatt kizárólag tejet és gyümölcsöt fogyasztanak, imádkoznak és aszkézist gyakorolnak, vagyis tartózkodnak a testi gyönyöröktől. A hívek Murugan istent (más néven Kartikeya, Skanda, Subrahmanya) dicsőítő rigmusokat kántálnak, melyet dobokkal, cintányérokkal és ritmusos tánccal kísérnek. Bár Kuala Lumpurban, ahol a Thaipusam központi színtere a Batu-barlangok, szintén igen látványos ez a fesztivál, Penang helyszíneiben és a tamil közösségek eltérő ünneplési formáiban is különbözik az ország többi eseményétől. 

A hindu tamil közösség legnagyobb ünnepét, a Thaipusamot a tamil thai hónapban (január/ február), teliholdkor szokták ünnepelni, ami a fesztivál idején általában egybeesik a Poosam csillag zenitjével, vagyis tetőpontjával. Maga az ünnep arról az alkalomról emlékezik meg, amikor Parvati – Shiva isten felesége, Murugan és az elefántfejű Ganésha anyja – egy szent lándzsát, a velt ajándékozott a fiának, amivel Murugan legyőzhette a gonosz Soorapadman démont és annak testvéreit. Murugan pedig Shiva fényének és bölcsességének megtestesítője, ezért a hívek hozzá, a gonosz isteni legyőzőjéhez imádkoznak, hogy sikerrel vegyék az előttük álló akadályokat. A Thaipusam fesztivál lényege, hogy a bhakták imádkozzanak az istenhez, hogy megkapják áldását és kegyelmét, hogy teljesítsék fogadalmukat, bűnbánatot gyakoroljanak, hogy legyőzhessék rossz tulajdonságaikat, szokásaikat, mint a haragot, a féltékenységet, a kapzsiságot, vagy a bujaságot és hogy hálát adjanak Murugan istennek. A hívek szertartásos táncokkal (Kavadi Attam), ételáldozattal (fejükön hatalmas tejes edényeket egyensúlyoznak, de ide tartoznak a gyümölcsökkel, virágokkal és kókuszdióval díszített áldozati tálak is), és testi önsanyargatással (erre később részletesen is kitérek) járulnak Murugan elé kegyelemért.

Az ünnepet minden olyan országban megünneplik, ahol jelentős tamil diaszpóra él, így például India mellett Malajziában, Szingapúrban, Indonéziában, Thaiföldön, Mianmarban, de még az Egyesült Államokban, vagy a Karib-szigetvilágban is. Ami Penangot illeti, a körmenet az UNESCO Világörökségi óváros indiai negyedéből, a „Little India” Sri Mahamariamman templomából indul, amely a sziget legrégebbi hindu kegyhelye, majd az útvonal érinti a gyarmati stílusú épületeiről nevezetes Lebuh Queen-t, Lebuh Chulia-t, és Lebuh Victoria-t, átvág a Jalan Datuk Keramat-on, a Jalan Utamán és a Jalan Kebun Bungán, míg végül eléri a Penang Hill esőerdejének szélén található Waterfall Hilltop templomot. Innen a híveknek meg kell tenni azt az 500 lépcsőfokot is, amely a szentélyhez vezet, s ez pontosan 272 lépcsőfokkal több, mint a Batu-barlangok színes lépcsőinek száma. A bhakták ezt az utat mezítláb teszik meg, mely szintén áldozatukhoz tartozik. Bizonyos helyeken a templom elhelyezkedésétől függően ezek a zarándoklatok akár egy hétig is tarthatnak.

A Thaipusam hagyománya a XVIII. század végén a dél-indiai tamil diaszpóra közvetítésével került Penangra, ahol a sziget hagyományosan multikulturális közegének köszönhetően hamar George Town egyik legfontosabb vallási szertartásává nőtte ki magát. Itt ugyanis a tamil bhakták mellett gyakran más nációk híveit – különösen kínaiakat – is láthatunk, és nemcsak azért, mert a kínai újév és a hindu Thaipusam időben gyakran összeér egymással. Különös hangulatot ad a színpompás felvonulásnak, ahogy a tarka szárikba és shalwar kameezbe (tradicionális indiai férfiruha) öltözött tömeg közé kínai oroszlántánc előadók keverednek, akik aztán együtt törik a kókuszdiókat a hindukkal. Apropó, kókuszdiók! Különös szokást figyelhetnek meg azok, akik egy penangi Thaipusam fesztiválra ellátogatnak. A felvonulási útvonalon ugyanis szó szerint mindenütt széttört kókuszdió halmokba lehet botlani. A felajánlási tálakon gyakran kurkumával színezett és égő füstölővel ellátott kókuszdiók (természetesen színpompás virágokkal és gyümölcsökkel kiegészítve) egyfelől festői kompozíciót kínálnak, amikor azonban a körmenet, élén Murugan isten szekerével, eléri a híveket, mindenki veszettül törni kezdi az erre a rituáléra magához vett gyümölcsöket, mely az ego szimbolikus összezúzását jelképezi. 

.

A szanaszét repkedő kókusz darabokkal, a mindenfelé szétfröccsenő tejjel járó kókusztörés kétség kívül igen szórakoztató ceremónia a bámészkodó turistáknak, a kókusztermelőknek azonban minden bizonnyal az év legjobb bevételét jelenti egy-egy Thaipusam. Azt mondják, a fesztivál egyetlen napján mintegy ötvenezer kókuszdiót törnek össze, márpedig az ünnep környékén Penangon az egekbe szökik e gyümölcsnek az ára. Persze egy Thaipusam fesztiválnak nem a kókuszdiótörés a legfurcsább, vagy leglátványosabb szokása. A tömegben különös szerkezeteket, úgy nevezett kavadikat a vállukon cipelő férfiak is feltűnnek. Ezek a gyakran a 35-40 kilogrammot is nyomó (tehát nagy izomerőt és kitartást kívánó), pávatollakkal, üvegdíszekkel, virágokkal ékített fa, vagy bambusz szerkezetek tulajdonképpen Murugan istennek tett felajánlások, melyek komoly akaraterőt és odaadást igényelnek az erre hivatott férfi bhaktáktól. Mielőtt ugyanis a kavadit Murugan úrhoz vinnék, a híveknek 48 napon keresztül igen szigorú szabályokat kell betartaniuk: csak vegetáriánus ételeket fogyaszthatnak, naponta kétszer kell hideg vízben fürödniük, nem hódolhatnak a testi örömöknek, nem nyírhatják le a hajukat, nem hordhatnak papucsot és minden nap el kell látogatniuk a templomba.

Persze a kavadik eredete mögött megbújó legenda is elég érdekes ahhoz, hogy elmeséljük. Sok millió évvel ezelőtt Shiva isten a bölcs Agastyára bízta két domb, a Shivagiri és a Shaktigiri délre, Palaniba telepítését. Igen ám, csakhogy míg Agastya dél felé tartott a dombokkal, veszélyre hivatkozva sürgősen elhívták, így megparancsolta tanítványának, Idumbánnak, hogy ő vigye azokat tovább. Idumbán eleget is tett a kérésnek, vállára vette a dombokat – innen ered a kavadik formája – és folytatta az utat Palani felé. Egy idő után azonban elfáradt, és amikor megpillantott egy szép tavat, a partján letette terheit, amíg a szomját oltotta. Csakhogy, amikor folytatni akarta az utat, bárhogy is próbálkozott, képtelen volt felemelni a két dombot. Ekkor az egyik tetején észrevett egy kisfiút, akit felszólított, hogy jöjjön le onnan, mert neki tovább kell vinnie a dombokat. A kisfiú visszautasította a kérését, majd szó szót követett, s Idumban harcolni kezdett a gyerekkel, aki azonban – legnagyobb meglepetésére – erősebb volt nála. Miután a fiú legyőzte őt, Idumban rájött, hogy a gyerek maga Murugan isten. Idumban megbánta tettét és bűnbocsánatot kért az istentől, aki megbocsátott neki. Mivel Idumban volt az első, aki kavadit vitt Palaniba, ezért minden bhakta, aki kavadit visz Muruganhoz, először Idumban templomát keresi fel, megkínálja őt kókuszdióval és csak ezután járul Murugan színe elé. A Palaniban található Murugan templom azóta is az egyik legismertebb zarándok úti cél.

Egy másik jellegzetes zarándoklati áldozat a fájdalom megvetése, amikor a bhakták a bőrükön, a mellkasukon, hátukon vagy az arcukon nyársakat, tűket, kampókat szúrnak keresztül. Még olyan is előfordul, hogy a kampókhoz erősített láncokon keresztül kis kocsikat húznak, vagy a bőrükön keresztül felfüggesztik magukat, és a kampóknak a saját testsúlyukat kell megtartani. Talán a legdurvább áldozat az úgy nevezett vel kavadi, amikor egy hordozható, hatalmas, díszes oltárt erősítenek magukra 108 helyen átszúrva a testüket. Néhányan a nyelvüket és orrukat is átszúrják, mégis, ez az elsőre ijesztőnek és brutálisnak tűnő áldozat elvileg teljesen vértelen. A kavadihordozók, illetve a nyársakkal, kampókkal átszúrt bhakták a több napos koplalás, a transzállapot miatt már nem éreznek fájdalmat, ha mégis valaki vérezne, azt a nem megfelelő transzállapot, spirituális ok, vagy a beavatkozást végző képzetlenségének számlájára írják. A kavadi azonban olyan fizikai megterhelést jelent, mely során a bhaktáknak Muruganhoz kell imádkozniuk, hogy el tudják viselni a fájdalmat. Tehát a zarándokok mezítláb, fejükön áldozati tálakkal, tejeskannákkal, kisebb vagy nagyobb kavadikkal, és gyakran átszúrt testtel, hosszú kilométerek megtétele után érkeznek meg Murugan elé, ahol örömteli őrjöngés közepette ajánlják fel az istennek áldozatukat. 

S ha még ennyi áldozat sem lenne elég, a forró parázson járás egészen biztos, hogy a legmagasabb szintre emeli a hívek felajánlását. Az égő parázson való járás – melynek önálló ünnepe is van október/november táján Theemithi néven – szintén a dél-indiai Tamil Nadu államból ered. A rituálé során a kavadit vivő, testüket átszúrt bhakták még a forró tűzön is keresztül mennek, miközben imádkoznak az istenhez. Ez az áldozat a kavadi hordozással ellentétben nemtől független, nők és férfiak is teljesíthetik, sőt, gyakran a kisgyerekekkel a nyakukban végzik el a parázson járást. Ugyanakkor még ez a borzalmasan fájdalmasnak tűnő rituálé is tud fájdalom- és sérülésmentes lenni, ha az ember megfelelő módon kivitelezi. A szén hővezető képessége ugyanis alacsony, ahogy az ember lábáé (illetve az azon átáramló véré) is, így, hacsak nem ácsorgunk huzamosabb ideig a forró hamun, hanem fürgén végigszaladunk rajta, nem fog megégetni. Ugyanakkor az agy szerepe sem elhanyagolható: felfokozott érzelmi állapotban (például félelem során) ugyanis az erek összeszűkülnek, kevesebb vér áramlik át a lábon, amely megóvna az égéstől, megfelelő lelkiállapotban azonban a vér szabadon áramlik, megóvva így a lábak épségét is. Ez a rituálé tehát az ember saját érzelmei feletti próbatétel. 

Ahogy korábban már említettem, a penangi Thaipusam fesztivál több dologban is egyedi és különbözik a többi helyszíntől. Míg a legtöbb helyen csupán egy szekérmenet szokott lenni, George Town rögtön két felvonulással is büszkélkedik: itt a szokásos Ezüstszekér mellett 2017 óta (164 éves hagyományt megtörve) egy Aranyszekér felvonulás is van: az Ezüstszekér Murugan isten szobrát, míg az Aranyszekér a szent velt, vagyis lándzsát szállítja. Mindkét szekérmenet február 4-én indul, és február 6-án tér vissza a saját templomába. Az Aranyszekér a Sri Mahamariamman templomból indul és az Arulmigu Sri Ganeshar templomhoz érkezik, míg az Ezüstszekér a Lebuh Penangon található Kovil Veedu templomból indul, és a Jalan Kebun Bunga-i Nattukotai Chettiar templomhoz érkezik. Bár a szekerek különböző templomokból indulnak és érkeznek, mégis ugyanazt a 6,6 kilométeres felvonulási utat járják be, amely több mint fél napon keresztül zajlik. Az Ezüstszekeret hagyományosan a chettiarok őrzik; a járművet a Thaipusam előtti reggelen vitték fel a Waterfall Hill templomba, ami az ünnepek szokásos kezdete lett. A Thaipusam szekérfelvonulást egyébként 1857 óta rendezik meg. Az első 37 évben még fából készült szekeret használtak (ezt az indonéziai Medan chettiar közösség adományozta Penangnak), 1894 óta azonban egy Indiából származó járművet alkalmaznak, melyet mindig két feldíszített bika vontat (az Aranyszekeret önkéntes bhakták húzzák). 

Egyébként a penangi chettiarok – akik az indiai Tamil Nadu-i Chettinadból származnak, és korábban drágakövek kereskedelmével foglalkoztak, később viszont magánbankárok és pénzkölcsönzők lettek, tehát egy tehetős közösségről van szó – a Nagarathar Sivan templom és a Nattukottai Chettiar templom között vonulnak fel kavadijaikkal, ez a Chetti Pusam. Ők azonban kerülik a fájdalmat megvető szertartásokat, így például a parázson járást, illetve a nyársak, tűk, kampók testbe szúrását is.  Visszatérve a hagyományokra, 2021-ben és 2022-ben, a Covid-19 világjárvány idején először történt meg, hogy a fesztiválon nem, vagy csak nagyon csekély számban vehettek részt a hívek, s noha a penangi kormány döntésének ellenszegülve a szekérmenetet megtartották, az csak rövidített útvonalon közlekedett, s csupán száz bhakta kísérte, szemben a járvány előtti több mint 10 000-rel. Ugyanakkor a kókuszdiótörés, az ingyenes élelmiszerek, és a tejesfazekak osztása tilos volt, ahogy a híveknek a templomban való részvétele is, helyette azt javasolták, hogy otthon mondják el imáikat. Idén végre megnyugodhatnak a hindu hívek, a 2023-as Thaipusamot már a pandémia előtti pompában és persze létszámban szervezik meg a világon mindenütt.