1. Iráni út részletes programterve

Iszfahán alapításának időpontja a múlt homályába veszett, annyi bizonyos, hogy eredeti neve Aspandana volt, és ezen a néven Elám egyik városa volt már az ókorban. Mai nevét az aszpahan –katonai tábor kifejezésből származtatják. Első fénykorát a párthusok idején élte, ugyanis a birodalom főváros volt (Benedek, 2012). Az iszlám megjelenését követően a város hanyatlani kezdett, újabb fénykorát a 11. században, a Szeldzsuk törökök idejében érte meg. Fejlődése többször is csorbát szenvedett, először a mongolok, aztán pedig Timur Lenk dúlta fel. Az immár harmadik virágkort a 16. században élte a város, amikor I. Abbász uralkodó ide helyezte a fővárosát. Ekkor épült a város főtere, ami azóta már szerepel az UNESCO világörökség javaslati listáján is. A városba telepedtek le a 17. században a szülőföldjükről a vallásuk miatt elűzött örmény keresztények, akik több évszázadon át a város keresztény lakosságát adták. A város nevezetességei igen sokfélék, és változatosak. A város központjában található tér eredeti neve Nags-e Dzsahán azaz a „világ képe” volt, amelyet később Sah térnek, majd 1979 után Naghsh-e Jahannak, azaz Imám térnek neveztek át, amely a 20 ezer rialos bankjegyen is látható. Az UNESCO világörökségnek számító tér 164 x 512 m méretű, és I. Abbász perzsa sah utasítására kezdték el kialakítani, az akkor fővárosként funkcionáló Iszfahánban. A tér egyike a világ legnagyobb tereinek, amit minden oldalról egy-egy híres épület vesz körbe, amelyeket kétszintes árkádsorok kötnek össze. A téren található az Imám-mecset, a Lotfolla Sah-mecset és az Ali Qapu palota. A tér lovaspóló mérkőzéseknek és kivégzéseknek is helyet adott a múltban. Az Ali Qapu palota a 20 ezres bankjegy másik oldalán látható. A palota a Szafavida-dinasztia idején készült, amikor Iszfahán főváros volt. Mintegy 48 m magas, hat szintes komplexumként lehet leírni, amely a szafavida és az iszlám építészet egyik jellegzetes épülete (Harpur, 1998). A legfelső szinten található, az ún. Zenecsarnok, ahol nagy kör alakú rések vannak a falban, amelyek az esztétika mellett főleg akusztikus jelleggel bírnak. A 17. század elejére elkészült palotában naturalista falfestmények, virág- és állatmotívumok láthatóak. Fénykorában az első emeleten volt a kancellária, és a legfelső emeleten tartották az uralkodói fogadásokat és banketteket. Az Imám tér másik oldalán található a Sheikh Lotfollah mecset, amit sokan az iráni építészet remekműveként tartanak számon. A mecset építése 1603-ban vette kezdetét és 1619-re készült el, de más mecsetekkel ellentétben kizárólag a királyi udvar számára épült (Harpur, 1998). Ezért sincs benne minaret és kisebb is más mecsetekhez képest. Az építészek az Ali kapu-palota és a mecset között egy alagutat építettek, hogy az uralkodó és a háremének a tagjai kíváncsi szemek nélkül is nyugodtan látogathassák a mecsetet. Az épület főbejáratánál mindig őrök posztoltak, és az ajtók mindig zárva voltak a mecsetben. Napjainkban ezek az ajtók már nyitva állnak a látogatók előtt, a turisták szabadon látogathatják. A mecset a korai funkciója miatt nagyon egyszerű tervezésű, nincsen saját udvara sem. Maga az épület egy lapos kupolából áll, amely egy négyzet alakú kupolakamrán nyugszik. Ettől függetlenül viszont a külseje és a belseje is nagyon díszes, az építése során az akkori idők legtehetségesebb kézművesei dolgoztak rajta. Az Imám tér északi oldalán kezdődik az 1620-ban épült iszfaháni nagy bazár, amely a szafavida korszak legnagyobb kereskedelmi központja volt. Több történelmi épület, iskola és mecset is megtalálható a területén. Maga a bazár az egyik legrégebbi a Közel-Keleten, ami tulajdonképpen egy 2 km hosszú utca tele üzletekkel, árusokkal. Iszfahánban található az ország egyik legnagyobb keresztény katedrálisa, a Vank katedrális. A székesegyház építését a városba erőszakkal betelepített örmények kezdték meg 1606-ban, ami azután 1664-re nyerte el végleges formáját. Maga az épület egy kupolás szentélyből áll, így kívülről hasonló egy mecsethez. A téglából készült épület belső terét freskók és aranyozott faragványok borítják. A kék és arany színű központi kupola a Biblia történetét ábrázolja a világ teremtéséről és az ember kiűzéséről Édenből. A bejárat feletti mennyezetet finom virágmotívumokkal festették ki, perzsa miniatűr stílusban. A katedrális udvarán egy emlékmű is található, amely az 1915-ös törökországi örmény népirtásnak állít emléket (Sárközy, 2018). Egy külön könyvtár és múzeum is található itt, amihez több mint 700 kézírásos könyv tartozik, amelyek az örmény mellett az iráni történelem és kultúra kutatására is alkalmasak.

Iszfahán építészeti és kulturális emlékei közé tartozik a Negyven oszlopok palotája, amit I. Abbász sah építettet kimondottan szórakozási és fogadási célokra. A palotában bel- és külföldi méltóságokat, nagyköveteket fogadtak. A palota a nevét a bejárati pavilont támasztó húsz faoszlopról kapta, amelyek a palota előtti szökőkút vízében tükröződve negyvennek tűnnek.  A palotában igen sok freskó és díszes kerámia volt régen, melyek jelentős része napjainkban nyugati múzeumok birtokában vannak. Ezek többsége híres történelmi eseményeket ábrázolnak. A palota az UNESCO világörökségi listáján is szerepel. Iszfahán egyik legrégebbi vallási épülete a 9. században alapított Nagymecset vagy Péntek-mecset. A város történelmi középpontjában fennmaradt épület ötvözi az abbászida, szeldzsuk, ilhánida, timurida és szafavida építészetének minden jellegzetes jegyét. Építését igen korán, 841-ben kezdték el és a következő évszázadok folyamán nyerte el mai alakját. A mecset az első olyan iszlám épület, amelyik a szásszánida palotaépítészet jellegzetes elemét, a négyejvános elrendezést egy vallási épületen alkalmazta. Kettős héjú, bordás mennyezetű kupolája a legkorábbi ilyen jellegű épületelem az iszlám építészetben. Az elmúlt évszázadok alatt folyamatosan restaurálták, nagyobb helyreállítási munkákra egy 1984-es légitámadást követően került sor. Iszfahántól 8 km-re nyugatra, mintegy 210 m-re kimagasodó hegyen található a tűz-templom, amely a zoroasztrizmus, az ősi perzsa vallás egyik fennmaradt emléke.

Jazd az Iráni-fennsíkon található, az egykori Selyem- és Fűszerút mentén. Maga a város sivatagi éghajlaton terül el, ami csak nehezíti az életkörülményeket. Már az ókori emberek is képesek voltak az éghajlat okozta nehézségek áthidalására, a vízellátást ún. qanatokkal, földalatti vízgyűjtőkkel, elosztórendszerrel és vízvezetékekkel oldották meg. A város egyik jellegzetessége a vályogépítészet, amire kevés példa van, hogy ennyi évszázadot átvészeljen és fennmaradjon. A település hagyományos városrészei, a házak, a középületek, vallási épületek mind vályogból készültek. Jazd történetében a legnagyobb csapást a mongolok jelentették, akik 1220-ban feldúlták a várost, ami aztán sikerrel újjáépült. A város a zoroasztrizmus vallás központja, amelyet az i. e. 2. évezredben élt iráni származású próféta Zarathustra alapított. Fénykorában ez volt Perzsia és a Perzsa Birodalom uralkodó vallása, mára alig 200 ezer híve lehet szerte a világon az egykor oly népszerű egyistenhívő vallásnak. A zoroasztrizmusban központi szerepet tölt be a tűz, a hívek az ún. tűztemplomokban őrizték a szent tüzet a tűzoltáron, ahol áldozatokat mutattak be (Hinnells, 1992). Jazd lett a vallás megmaradt híveink az egyik központja, amire bizonyíték a sok megmaradt tűztemplom a városban és a környékén. Mivel a lakosság többsége az iszlám híve, ezért mecsetek és minaretek is találhatók bőségesen a településen. A város nevezetességei közé tartoznak az ún. széltornyok, amelyek egy magas kéményre hasonlító építmények, és fő funkciójuk a szellőztetés, amire azért van szükség, mert a sivatagi éghajlat miatt igen meleg és száraz az idő, és gyakoriak a 40 fok feletti melegek. Egy helyi tradicionális házból lett kialakítva a Víz múzeuma, ami bemutatja, miként éltek, élnek ezen a vidéken az emberek. A legalsó szinten található a pince, amire az volt a jellemző, hogy minden család fúrt magának egy saját járatot, addig amíg vizet nem talált. Ezután egy medencébe vezették a vizet, ami így hűtötte a lakás alsó szintjét, és amellett ivóvízként is szolgált. A hálószobákat ez a rendszer télen fűtötte, nyáron pedig hűtötte. A házak udvarán kis kutak, virágágyások, gyümölcsfák sorakoztak. Jazd egyik legrégebbi iszlám épülete a Jamemecset, ami az iráni 200 rialos bankjegyen is megtalálható. A 12. században kezdték el építeni, és a 14. századra nyerte el mai formáját. A kutatók szerint egy régi, még a szászánida időben épült tűztemplom helyére épült a mecset, ami a perzsa építészet jegyeit ötvözi. A bejáratánál két 52 m magas minaret található, ami a legmagasabbnak számít az országban. Belül egy hosszú árkádos udvara van, ahonnan nyílik a szentély kamra, amit csempemozaikok díszítenek, és az egyik legszebbnek tartanak az országban. Az Amir Chakhmaq komplexum az azonos nevű téren található, ami a 15−16. század folyamán került kialakításra. Található itt mecset, régi karavánszeráj, 600 éves fürdőház is. Az Amir Chakhmaq mecset 1438-ra készült el, és esztétika, dimenzió és fontosság szempontjából a város egyik legkiemelkedőbb épülete. A mecset háromszintes épület kifinomult homlokzattal, a központban két magas minarettel. Éjszakánként narancssárga fénnyel világítják ki, ami igazán látványossá teszi. Jazd zoroasztriánus hagyományához hozzátartozik a Csend tornya is. (Talán a tornyok miatt vágytam legjobban Iránba, valamiért már tizenévesen is úgy éreztem, hogy látnom kell…) A zoroasztriánus hagyományok szerint, ha valaki meghal, akkor a testét megfertőzhetik a démonok. Ennek elkerülésére a holttestet kitették az elemeknek és a helyi ragadozóknak a sivatagban dakhmáknak nevezett lapos tetejű tornyok tetején. A több mint 3000 éves hagyomány szerint három koncentrikus körben helyezték el a tornyokon a holttesteket − a férfiakat a külső, a nőket a középső, a gyerekeket pedig a belsőbe helyezték. A testeket addig hagyták ott, amíg a csontokat a keselyűk meg nem tisztították, és az elemek kifehérítették, utána helyezték a csontokat végső nyugalomra a tornyok közelében vagy azon belül (Hinnells, 1992). A Az 1970-es évek óta illegális lett az ilyen helyek használata, a maradék zoroasztrianus hívőt arra kényszerítették, hogy felhagyjanak az ősi temetkezési szokásokkal. Az ilyen tornyokat ma már nem használják vallási, temetkezési célokra, de szabadon látogathatók. (Leslie L. Lawrence: A keselyűk gyászzenéje című könyv talán rémlik valakinek.)

Paszargadai egyike az ókori Irán legfontosabb városainak. A Zagrosz-hegység láncai között elterülő várost a legendák szerint „Nagy” Kürosz (kb. i. e. 600−530) alapította, aki egyben a perzsa birodalom alapítója is volt. Kürosz szinte a semmiből kiindulva egyesítette a perzsákat, majd legyőzte a médeket, meghódította a Lüd és az Újbabiloni Birodalmat is. Halála idejére a perzsa állam a Hellészpontoszi szorostól egészen Indiáig terjesztette ki a befolyását. Az országegyesítés és hódítás mellett ő volt az, aki hazaengedte a zsidókat a babiloni fogságból. Kürosz politikája nem az erőszakon nyugodott, hanem a tolerancián. Az elfoglalt népekkel nem bánt keményen, meghagyta saját törvényeik többségét és a vallásukat is. A legendák szerint Paszargadai városát ott alapította a király, ahol a Hérodotosz görög történetíró által Asztüagész néven említett méd király felett aratott sorsdöntő győzelmet (Ghirshman, 1985). A Paszargadai környékén lezajlott csatában a perzsák a sokszoros túlerőben lévő méd sereget győztek le i. e. 550-ben, és Kürosz ezzel alapozta meg igazán a hatalmát és indult el a birodalomépítés irányába. A győzelem helyén alapított város neve tábort jelent, ezzel is utalva arra, hogy itt táboroztak a perzsa seregek a nagy királlyal. A városból fővárost csinált Kürosz, és ezt a státuszt a fia II. Kambüszész (i. e. 529–522) vette el, aki Perszepoliszba helyezte át a székhelyét. Ennek ellenére Plutarkhosz történetíró szerint Paszargadai később is megőrizte a fontosságát, ugyanis itt tartották később is a perzsa uralkodók koronázási szertartásait. Az ókori város fallal volt körülvéve, és egy dombon külön citadella is védte a fővárost. A város bejárata egy hatalmas kapu volt, amelyet bikaszobrok és szárnyas géniuszok domborművei díszítettek. Kürosz palotát és épített, de annak már csak a romjai csodálhatók meg. A palota alsó és felső részből állt, hatalmas oszlopcsarnok szegélyezte. Az alsó palota egyben fogadócsarnokként szolgált és egyetlen hatalmas oszlopcsarnokból állt, amelyhez kívülről kettős oszlopsorból álló tornácok csatlakoztak. Kürosz királyt a halála után az általa alapított városban temették el, egy hatlépcsős piramisban, amelynek a tetején egy sírház volt. A sír és maga a palotarész egészen Nagy Sándor koráig fennmaradt. Ekkor a makedón-görög hódítók elfoglalták és kirabolták a régi fővárost, ami már nem épült többet újjá, csak a romjai maradtak meg. Paszargadai és környéke ma is ásatási terült, ami ettől függetlenül látogatható, és az UNESCO világörökségéhez tartozik. Naqsh-e Rostam Perszepolisz ősi városától 12 km-re található hatalmas szikla, amelynek az oldalába domborműveket és sírhelyeket is vájtak a perzsák. A legidősebbnek tartott dombormű i. e. 1000 körül készülhetett és elámi eredetűnek tartják. A leghíresebb a sziklafalba vágott négy sír, amelyek egy-egy perzsa király számára készültek.  Ide temették el I. Dareioszt (i. e. 522–486), akit a szkítákkal és a görögökkel való háborúi tettek ismerté (Harmatta, 2003). Bár személyesen a király nem vett részt a görög hadjáratokban, serege Maratón síkságán elszenvedett veresége bevonult a világtörténelembe. Utóda, I. Xerxész (i. e. 486−465) uralkodása elején egy hatalmas sereggel akarta apja művét befejezni, és meghódítani a görögöket, de a Thermopülai-szorosban előbb Leonidász spártai király adott igen kemény leckét a perzsáknak a bátorságból alig 300 harcosával. Ezt követően a szalamiszi tengeri csatában a görög flotta aratott hatalmas győzelmet a Xerxész tengerészei felett, aki a következő években még több vereséget szenvedett a görögöktől, végül felhagyott hódítási szándékával. I. Artaxerxész (i. e. 465–424) idejében a perzsa világhatalom hanyatlani kezdett, egyre több belső és külső veszély kezdte bomlasztani a hatalmas államot. A negyedik itt eltemetett uralkodó II. Dareiosz (i. e. 423−404) idején Egyiptom el is szakadt egy időre a birodalomtól, és ezen kívül a görögök ún. peloponnészoszi háborújába avatkozott be több-kevesebb sikerrel. Az ötödik, befejezetlen sír is, vagy III. Artaxerxész (i. e. 358–338) vagy III. Dareiosz (i. e. 336–330) számára készülhetett. A négy sír ma már üresen áll, csak a feliratok tanúskodnak egykori lakóiról, ugyanis Nagy Sándor támadása idején kifosztották mindegyiket (Gimeno, 2010).

Perszepoliszt, mely nevének jelentése a perzsák városa, még I. Dareiosz perzsa király kezdte el felépíteni i. e. 515 körül. A település a következő két évszázad folyamán fokozatosan újabb elemekkel épült és bővült, de soha nem fejezték be teljesen. A város a szakrális főváros szerepét kapta meg a perzsa királyoktól, egyes történészek szerint a tavaszi napéjegyenlőség idején a perzsa újévi ünnepségek színhelye volt (Apor, 1974). Ilyenkor a hatalmas birodalom minden szegletéből érkeztek alattvalók, hogy kifejezzék hódolatukat a mindenkori uralkodónak. Perszepolisz mintegy 125 ezer m2-nyi sík területen került kialakításra a hegyek lábánál, a hatalmas komplexum tartalmazott szertartás palotákat, lakóépületeket, kincstárat és erődítményeket is. Mivel a szakrális fővárost nem védték védőfalak, nem volt kiépített védelmi rendszere, így Nagy Sándor a seregével minden gond nélkül be tudott vonulni Perszepoliszba, és az egész komplexum az enyészeté lett i. e. 300-ban. A város pusztulása tény, de annak oka, mikéntje máig viták tárgya. Az ókori szerzők szerint egy görög kéjnő egy fáklyával gyújtotta fel az egyik palotát, mintegy bosszúként Athén bő egy évszázaddal azelőtti kifosztása és felgyújtása miatt. Az alkoholmámorában úszó Sándor pedig csatlakozott a gyújtogatáshoz. A tűzvész során a művészi fafaragványok és a tetőszerkezet elemei véglegesen megsemmisültek. A tény az, hogy Perszepolisz elpusztult, és olyan mértékű volt a pusztítás, hogy igazi fényét már soha nem szerezte vissza. Sándor halála után a Szeleukida Birodalom része lett, de fokozatosan veszített jelentőségéből, nem lett többé főváros (Ghirshman, 1985). A párthusok idejére gyakorlatilag elnéptelenedett, üres puszta lett a helyén. A Szászánidák idejében újra fontos lett egy rövid időre, az állam központi területének számított, nem messze tőle volt az akkor főváros, és valamennyi szakrális, vallási szerepet nyert el Perszepolisz. A végleges pusztulás az arab támadásokkal a 7. században érte el a várost. Ekkor érte el az iszlám is a térséget, és elkezdte felváltani a zoroasztrizmust A kihalt város köveinek, szobrainak elhordása az eltelt évszázadok alatt szinte állandó volt. 1979-ben az UNESCO a világörökség részévé nyilvánította.

A több mint egy millió lakossal rendelkező város az ország hatodik legnagyobb városa, tartományi és megyeszékhely, Dél-Irán egyik legfontosabb központja. A város környéke már több évezrede is lakott volt, találtak a régészek erre utaló nyomokat még az elámi időkből is. A település helyén nagyon sokáig csak karavánszeráj létezett, ami fokozatosan kezdett növekedni, városias jelleget mutatni. A 10. századra már védőfallal vették körül a lakók, és már ekkor egyetem is működött a falain belül, ami még a bagdadinál is nagyobbnak bizonyult. Az egyetemnek közel 360 terme volt. Híres volt az itteni orvosi képzés, amely mellé egy kórház is társult. A rövid mongol uralom idején elpusztult Shiraz, de Timur Lenk támadása idején inkább behódolt, így megmenekült a pusztulástól. A Zand-dinasztia idejében 1750 és 1796 között Karim kán jóvoltából egy rövid ideig Perzsia fővárosa is volt, ezt követően Dél-Irán fővárosa. A 17−18. század folyamán több katasztrófa is sújtotta. Hol földrengések, hol járványok vagy ellenséges betörések pusztították el a várost, amely mindegyik után talpra tudott állni. A mai Shiraz, a gazdasági szerepe mellett, az irodalom és a bor városának számít. A város épületei közül kiemelkedik a Nasir al-Mulk mecset, amit a helyiek rózsaszín mecset néven is emlegetnek. Az épület a Kádzsár-dinasztia (1796−1925) idejében készült, 1876-ban kezdték meg az építkezést és 1888-ra fejezték be. A mecset homlokzatát színes üvegekből álló tradicionális motívumokat díszítik. Építése idején a hagyományos perzsa cserépgyártás újjáéledt, amellyel párhuzamosan európai csempék is megjelentek Iránban. A Nasir al-Mulk mecset belső falain is látható számos nyugati csempemunka, amelyek hasonlóságot mutatnak a 13−14. századi perzsa építészettel. Leginkább türkiz színű geometriai minták jellemzik a díszítést, és olyan virágminták, amelyek a 19. századi nyugati hatást bizonyítják. Híresek színes üvegei, amelyeken áthatoló fény a látogatókban furcsa érzéseket keltenek. A város egyik híres szülötte Hafez (1315−1390) perzsa költő, aki udvari költőként vált ismertté szerte Perzsiában. Halála után az emlékére egy kupolaszerű épületet emeltek Shirazban a sírja közelében 1452-ben. 1773-ban, Karim Khan Zand uralkodása alatt, egy nagyobb emlékhelyet építettek, amely négy központi oszlopból és két nagyobb helyiségből állt. Az épület egyik oldalára egy kert, a másikra egy temető került. A tényleges síremlék a temető közepén van azóta is, márványlappal lefedve amelyen Hafez költeményeiből találhatók részletek. A 19. század folyamán a síremlék helyreállításra került, de a század végén nagy vita robbant ki a sír miatt. Egy új emlékmű építését kezdték meg, ami viszont zoroasztrianus jegyeket viselt magán, és ez sokakat felháborított, lévén, hogy egy muszlim síremlékének szánták. A ma is látogatható emlékmű építése 1931-ben kezdődött és 1935-re készült el. Hafez új emlékművét 1 m-rel megemelték, és 10 m magas nyolc oszlopból álló rézkupolával ellátott épület került kialakításra. Ugyanakkor az eredeti négy oszlopos emlékcsarnokot is kibővítették. Shiraz központjában található a Karim kán erőd, amely a 18. században épült a Zand-dinasztia idejében (Sárközy, 2018). A mintegy 4000 m2 területű fellegvár 12 m magas falakból és 4 darab 14 m magas kerek tornyokból áll. A falak közel 3 m vastagok. Az erőd katonai és igazgatási központnak épült Karim kán, a dinasztiaalapító uralkodása alatt, aki maga is itt lakott. Idővel szerepe, fontossága csökkent, egy időben még börtönként is üzemelt, ma már felújított állapotában látogatható. A Vakil mecset a hasonló nevű bazár mellett található, és a Karim kán erődhöz hasonlóan ez is a 18. században épült 1751 és 1773 között a Zand-dinasztia idejében. A Vakil mecset területe 8660 m2. Díszes csempék díszítik, amelyek Shiraz művészetének és iparának a 18. század második felére jellemző jegyeit viselik magukon. Az éjszakai imaterem 48 spirálban faragott monolit oszlopot tartalmaz.

Fársz tartomány szászánida városai 2018-ban kapták meg az UNESCO világörökségi rangot. A világörökségi helyszínhez mintegy 8 helyszín tartozik, amelyek mindegyike Fársz tartomány déli részén található. Ez a terület 224 és 658 között a Szászánida Birodalom hatalma alá tartozott, amelyet I. Ardasír (180 körül–241) alapított meg ezen a vidéken (Sárközy, 2018). Ardasír a mai Fársz tartomány szülötte volt, egy helyi vazallus király fiaként. Bátyja örökölte a trónt, de Ardasír ezt nem fogadta el, és sikerrel fellázadt tulajdon testvére ellen, akinek legyőzésével 208-ban királyi címet szerzett. Ekkor alapította meg Firuzábád városát, ahol egy hegy tetején egy tekintélyes erődöt, annak közelében pedig egy palotát emeltetett magának. Ezekben az években a hatalmon lévő Pártus-dinasztiára hatalmas nyomás nehezedett szinte minden oldalról (Sárközy, 2007). A külső ellenségek közé tartoztak a rómaiak és a kusánok, a belső gondok között pedig ott volt a szászánida nemzetségből származó Ardasír vazallus királya, aki több másik kis királysággal szövetségben fellázadt, és 224 körül egy sorsdöntő csatában le is győzte Ardaván királyt. Firuzábád közelében ezt az eseményt meg is örökítették egy hegy oldalába vájt 18 m hosszú domborművön. A csata utáni években Ardasír fokozatosan kiterjesztette a hatalmát, még a kusánokat is sikerül legyőznie. Sikerrel harcolt a római légiókkal is, így élete végére saját birodalmat és dinasztiát hozott létre, amelyet az óperzsa állam feltámasztásaként hirdettek, ezzel is hangsúlyozva az állam perzsa jellegét (Benedek, 2012). Az alig négy évszázadig fennálló birodalom Róma bukása után a Kelet-Római Birodalommal, vagy más néven a Bizánci Birodalommal került szembe, ami olyan több évszázadon átnyúló csatározásokat és háborúkat hozott, amibe mind a kettő állam meggyengült, és mintegy nevető harmadikként lehetősége nyílt a friss iszlám hitre tért araboknak a terjeszkedésre, az iszlám győzelmére a Közel-Keleten. Firuzábád felé haladva esik útba Qal’eh Dokhtar vára, amelyet maga a dinasztiaalapító, Ardasír parancsára építettek (Sárközy, 2018). Az erődített palota egy széles völgy melletti magas hegyen épült fel a lent elhaladó út védelmére. A vár és egyben palota számos építészeti stílus jegyeit viseli magán, hosszú csarnokok, ívek, kupolák, süllyesztett ablakok és lépcsők jellemzik. A hegyen épült erődtől nem messze található Ardasír új fővárosa, a mai Firuzábád közelében. Egy kör alakú mesterséges város került itt felépítésre, amelyet 50 m széles árok védett, és a város átmérője megközelítette a 2 km-t. Négy kapu szolgált a városba való belépésre, és a központban építették fel a főváros központi épületeit, amelyek közül egy 30 m magas spirális szerkezetű torony emelkedett ki. A város a 630−640-es években több alkalommal is ellenállt az arab támadásoknak, a betolakodóknak csak 650-ben sikerült meghódítani. A következő évszázadokat még átvészelte a régi főváros, ami fokozatosan kezdte elveszíteni a jelentőségét, lakói a pár kilométerre lévő új városba költöztek át, magára hagyva az egyre csak romosabb várost.