ISZFAHÁN, A SZAFAVIDÁK FŐVÁROSA

A Zagrosz-hegység lábánál fekvő Iszfahán – az ősi Aspandana – területe már a paleolitikum óta lakott volt, később, a bronzkorban elámi népek telepedtek le itt. A Méd Birodalom idején már regionális központként működött, mely a Nagy Kürosz által létrehozott perzsa Akhaimenida uralom idején is megőrizte jelentőségét. Ibn-al Faqih, X. századi perzsa történetírótól tudjuk, hogy a vallási és etnikai szempontból sokszínű város Kürosz toleranciájának példájává vált. Amikor az uralkodó Kr. e. 538-ban elfoglalta Babylont, és hazaengedte a Nabukodonozor idején Jeruzsálemből elhurcolt zsidókat, sokan közülük úgy döntöttek, hogy nem vállalják a hosszú utat hazáig, helyette Aspandanában telepedtek le, melynek vize és földje legjobban hasonlított Jeruzsáleméhez. A parthusok (Kr. e. 247 – Kr. u. 224) alatt a birodalmat már Iszfahánból kormányozták, s ekkor a város is rohamos tempóban fejlődött. Az Akhaimenidák és parthusok idején a várost Gabae-nek, majd a Szaszanidák alatt Gabainak (is), az arab hódítás után pedig Gay/Jay-nak nevezték.

A Szaszanidák idején (Kr. u. 224 – 651) kapta az Aspahan, vagy Spahan elnevezést is, mely katonai tábort jelent. Ebben az időszakban a város politikai szerepe csökkent, ellenben katonai jelentősége megnövekedett, állandó hadsereg állomásozott itt, minthogy Aspahan a Perszepolisz és Szúza felé vezető ősi utak metszéspontjában feküdt. Iszfahán környékén fennmaradt e korból néhány régi híd maradványa, mely jól tükrözi a Szaszanidák várostervezési hajlamát, de egyben ezek azt is jelzik, hogy a katonai célú építkezések elsőbbséget élveztek. E korra ugyanakkor a perzsa kultúra és a zoroasztriánus vallás újjáéledése is jellemző volt. A IV. század elején I. Yazdegerd zsidó származású felesége, Shushandukht királyné Yahudiya néven zsidó kolóniát alapított az ősi zoroasztriánus Gabae városától 3 kilométerre északnyugatra, a Zayende-folyó északi partján. A két település egyidejű növekedése az iszlám hódítás után Iszfahán városmagjának létrejöttét eredményezte. Iszfahán mai neve az „Aspadana”, „Ispadana”, „Spahan” és „Sepahan” szavakból ered, míg a város kör alakja parthus és szaszanida örökség volt.

Amikor az arabok 642-ben elfoglalták Iszfahánt, a várost al-Jibal (Hegyvidék) provincia székhelyévé tették, mely nagyjából az ókori Media területét fedte le. Rövid időn belül több uralkodó dinasztia is váltotta egymást: előbb a perzsa Buvajhidák, majd az Abbaszidák, végül a török Szeldzsukok hódították meg a területet, a XI. század közepén Toghril bég Iszfahánt tette meg fővárosává, de az csak unokája, I. Malik sah alatt nőtt jelentősebben méretét és szépségét tekintve. A szeldzsukok bukása után a XIII. században Iszfahán jelentősége átmenetileg csökkent, miközben Tabriz és Qazvin csillaga felemelkedett. 1327-ben Ibn Battuta, a híres középkori arab utazó írta róla, hogy „Iszfahán az egyik legnagyobb és legszebb város, ám most nagyrészt romokban hever”. 1387-ben Iszfahán is az üzbég hódító, Timur Lenk kezére került, s bár eleinte viszonylagos nyugalom jellemezte a várost, végül a lakosság fellázadt a kemény adók ellen, és lemészárolta az adószedőket, illetve a katonák közül többet. A megtorlás szörnyű volt: 70 ezer helyi lakosnak kellett az életével fizetnie. Egy szemtanú 28 gúlát számolt meg, melyek mindegyike mintegy 1500 fejből állt.

Iszfahán tündöklése a XVII. században érte el csúcsát, amikor a Szafavidák (1501-1736) újra királyi fővárossá emelték. Az igazi aranykor az 1588-ban trónra kerülő I. Abbas sahhal kezdődött, aki 1598-ban Qazvinból ide költöztette udvarát, s Iszfahánt szebbnél szebb épületekkel gazdagította.

A város ekkor kapta közismert elnevezését, a Nesf-e Jahānt, hiszen messze földön csodájára jártak. Ekkor épültek leghíresebb látnivalói, így az 1979 óta UNESCO Világörökségi címmel büszkélkedő Naqhs-e Jahan tér, mely egykor a világ legnagyobb tere volt (512m x 164 m). Nevének jelentése: a világ képe. Az eredetileg lovaspóló pályának és katonai felvonulásoknak helyet biztosító Majdan (tér perzsául) egységes és szimmetrikus kialakításáról nevezetes. A szigorú építészeti kialakítást (egy kétszintes árkádos fal öleli körbe, amelyben ma üzletek, kézműves műhelyek kapnak helyet) feloldandó, minden oldalán egy-egy pazar épület töri meg a szimmetria egyhangúságát. A tér hosszabbik, nyugati oldalán az Ali Qapu-palota magasodik, vele szemben a díszes csempékkel borított kupolájáról nevezetes Sheikh Lotfollah-mecset, a Majdan déli végén a kék színben pompázó Sah-, vagy más néven Imam-mecset, míg az északi oldalon a Qeysarriyeh-kapu a bazárral köti össze a teret.

Az Ali Qapu-palota („Fenséges kapu”) elődjét, egy egyszerűbb pavilont még Timur Lenk építtette ezen a helyen, melyet később I. Abbas sah fejlesztett tovább 60 helyiséges, 6 szintes uralkodói palotává (1597-ben nyílt meg). Híresek az épület életképeket, az uralkodó udvartartását, illetve növényi motívumokat ábrázoló falfestményei. Leghíresebb terme a zeneterem, melynek különleges, akusztikailag tökéletes megoldású, hangszereket mintázó áttört mennyezete lenyűgöző. A legfelső szintet elfoglaló, 18 fafaragású oszlop tartotta balkonról pompás kilátás nyílik a térre, az azt körülölelő épületekre, illetve Abbas sah idejében az uralkodó innen követte figyelemmel a téren zajló lovaspóló (Chowgan) versenyeket és ünnepi felvonulásokat. A palotával szemben található Sheikh Lotfollah-mecset (1603-1619) volt az első dzsámi, mely a téren megépült. Ez az uralkodó és családjának privát imahelye volt, szemben a Sah-mecsettel, mely a nyilvánosság számára is nyitva állt. Ezért nincsen minaretje, és méretében is elmarad a nyilvános dzsámiktól. A palotát és a mecsetet egy földalatti folyosó kötötte össze, melyen az udvar tagjai feltűnés nélkül közlekedhettek a két épület között. Lenyűgöző csempedíszítésében sokáig csak a sah és udvartartása gyönyörködhetett. Nevét a királyi udvar legelső imámjáról, Lotfollah sejkről kapta.

A fenséges, kék csempéiről és kalligráfiáiról nevezetes Sah-, más néven Imam-mecset a Szafavida építészet gyöngyszeme. Amikor 1629-ben elkészült – felváltva a jóval régibb Péntek- vagy Jamé-mecsetet a pénteki imák helyszíneként – az iszlám építészet egyik legkimagaslóbb építészeti műremeke született meg. Egy vallási iskola (Shaykh Bahai) és egy téli mecset is helyet kapott az épületkomplexumon belül. Díszes csempéin, kalligráfiáin kívül gazdagon díszített cseppkő boltozatos kapui, a perzsa építészetre jellemző ívei, ún. iwanjai, a kifinomult gazdagságú részletei is említésre méltóak. Az Imam nevet az 1979-es iszlám forradalom után kapta. Bár nem a Szafavidák idején épült, de itt kell megemlíteni a korábbi nagymecsetet, a Jamé-mecsetet (Péntek-mecset) is, melyet az Omajjád-dinasztia uralkodása során, maga a damaszkuszi kalifa kezdett építtetni még a VII. században. Ez a négy iwanos mecset az egyik legrégebbi az országban. Persze építése az évszázadok során mindvégig folytatódott, még azután is, hogy szerepét, mint pénteki nagymecsetét, átvette a Sah-mecset. A szintén UNESCO Világörökségi címmel büszkélkedő dzsámit az iszfaháni nagybazár köti össze a Naqhs-e Jahan térrel.

A nagybazár, más néven Qeysarriyeh-, vagy Soltaniye-bazár a XVII. században épült (jóllehet, már a XI. században is bazár működött a Jamé-mecset délnyugati szárnyán), s elsődlegesen szőnyegeket és kilimeket árulnak benne, de találhatók itt szamovárokat, rézedényeket, aranytárgyakat, és más ajándéktárgyakat készítő kézművesek, árusok. A bazár – mely a világ leghosszabb fedett piaca – mai képét a Szafavidák idején nyerte el. Mennyezetén, sok helyen festményeket láthatunk, melyek többek között a sah (I. Abbas) hadi sikereit ábrázolják az üzbégek ellen, de vannak vadászjelenetek is. A csempemunkák is gyönyörűek, szintén alakábrázolásban tűnnek ki, bár sok helyen már pusztulófélben vannak. A nagybazárban emellett több mecset, vallási iskola is helyet kapott. Főbejárata, a Qeysarriyeh-kapu a Naqhs-e Jahan térre vezet. A tértől negyed órás sétával érhetjük el a korszak egyik legszebb architektúrájú épületegyüttesét, a Chahar Bagh medresszét, mely a XVII. század elején épült Szultán Huszajn perzsa sah rendeletére teológiai iskola céljára. Építésének költségeit a sah anyja által a közelben építtetett karavánszeráj bevételeiből finanszírozták. Központi udvarát – melyben kertek övezte medence található – kétszintes, boltíves árkádsor öleli körbe. Innen nyílt a bejárat a tanulók szobáihoz.

De térjünk vissza Abbas sahhoz, aki betelepítéseiről, illetve deportálásairól is ismert volt, s ezt a politikát később utódai is folytatták. A XVI-XVII. század során grúz, cserkesz és dagesztáni bevándorlók érkeztek a Kaukázusból. A kényszer áttelepítések során az állandóan forrongó oszmán-perzsa határról mintegy 300 ezer örmény is elhagyni kényszerült hazáját a mai azerbajdzsáni Jugha (régi Jolfa) örmény városból, akiket Iszfahán Új-Jolfa negyedében telepítettek le, a Zayande-folyó déli partján. Ez a városrész máig megőrizte örmény gyökereit. Legfontosabb nevezetessége az 1606-64-ben épült Vank katedrális (vank örményül kolostort jelent). A más néven Szent Megváltó székesegyházaz azok az örmények építették, akiket az 1603-18 között dúló oszmán-perzsa háború miatt telepítettek át Iszfahánba. A templom eklektikus keveréke a nyugati és a perzsa építészeti stílusoknak: kupolás szentélye az iráni mecsetek stílusát követi, de apszisa az európai templomokéra hasonlít. Külső homlokzatának puritán egyszerűsége éles kontrasztban áll gazdag, aranyozott belső díszítésével, mely bibliai jeleneteket ábrázol örmény stílusban, noha a művészek itáliai mesterek voltak. A bejárat feletti mennyezetet viszont perzsa miniatűr stílusú virágmotívumok díszítik.

Az Iszfahánt kettéválasztó Zayande-folyón több történelmi híd is átível. A legrégebbi közülük a szaszanida alapokon (III-VII. sz.) nyugvó, de később a Buvajhidák (X. sz.) és a szeldzsukok idején (XI. sz.) felújított Shahrestan-híd, mely azonban stílusát illetően megőrizte szaszanida jellegét. A híd csaknem 108 méter hosszú és átlagosan 5,2 méter széles. Napjainkra a folyó vizét elterelték, és a híd körül csupán egy mesterséges tó maradt, hogy megóvják az esetleges áradások károkozásától. A folyó egyik legszebb hídja az 1650-ben, II. Abbas sah idején épült Khaju-híd, amely a Khaju és a zoroasztriánus negyedeket köti össze. A 133 méter hosszú és 12 méter széles építménynek 23 íve van, illetve 21 nagyobb és 26 kisebb csatornája, melyek zsilipjein keresztül szabályozható a Zayandeh áramlása. Felső szintje lovak, szekerek számára is járható volt, míg kétoldalt a boltíves részen a gyalogosforgalom zajlott. Hasonlóan szép alkotás a Si-o-se-pol, vagyis a 33 lyukú híd, de nevezik még Allahverdi Khan hídnak is. Az 1599-1602 között készült, 33 boltívből álló híd – melynek munkafelügyelője Allahverdi Khan Undiladze, a hadsereg főparancsnoka volt, innen ered az egyik elnevezése – a Jolfa-negyedet köti össze a városközponttal. Teljes hossza majdnem 298 méter, szélessége pedig csaknem 15 méter, így ez a legnagyobb Zayande-híd a városban.

Szintén UNESCO Világörökségi besorolású helyszín az 1647-ben elkészült, lenyűgöző Chehel Sotun-palota, más néven Negyven oszlopos palota, mely elsősorban a falait, mennyezetét borító freskók, illetve gyönyörű kertje miatt nevezetes, utóbbi okán Irán 9 világörökségi perzsa kertje közé is tartozik. A palotát II. Abbas sah építtette elsősorban szórakozási és reprezentációs céllal: követeket és más magas rangú vendégeket fogadott ebben a fényűző környezetben. S jóllehet a palota valójában csupán húsz oszloppal büszkélkedik, az előtte elterülő medence vizében visszatükröződve negyven karcsú faoszlop látszik. A falakat borító festmények nevezetes történelmi eseményeket jelenítenek meg. Egy másik említésre méltó fényűző palota a Hasht-Behesht, vagyis a Nyolcadik Mennyország-palota. Az 1669-ben, I. Szulejmán sah rendeletére elkészült pavilon elnevezése azonban alaprajzából ered, az épület ugyanis egy központi teremből áll, melyet nyolcszögben további oldalsó termek határolnak. Ápolt kertje, csendesen csobogó szökőkútjai, medencéi, részletesen kidolgozott, áttört fadíszítésű és cseppkőboltozatos mennyezete, tükörcsempés kupolája a szafavida díszítő- és építőművészet iskolapéldája.

Iszfahán a Szafavidák idejére jellemző gazdagsága és fejlődése 1722-ig tartott. Az afgán megszállás meggyengítette az uralkodó dinasztia hatalmát, s ez egyben a város hanyatlását is magával hozta. Nem sokkal később elveszítette fővárosi pozícióját, amikor az uralkodói székhely előbb Mashadba, majd Shirazba került. Ez az időszak már az Afsharidák és a Zand-dinasztia uralmát jelentette, végül pedig a Kadzsar-család alapítója, Aga Mohammad Khan 1775-ben Teheránt jelölte ki fővárosának. S bár Iszfahán elveszítette egykori fényét és befolyását, legfontosabb épületei még mindig nagy presztízzsel bírtak. Ezt felismerve, a XIX. század során komoly erőfeszítéseket tettek annak érdekében, hogy a város műemlékeit megóvják az enyészettől. Ezt a jelentős munkát Fath Ali sah idején Mohammad Hossein Khan kezdte meg. Természetesen Iszfahán számos további történelmi nevezetességgel is büszkélkedik, túlzás nélkül állítható, ha valaki arra vállalkozna, hogy valamennyit végiglátogassa, akár két hétig is elidőzhetne ebben a gyönyörű és látnivalókban gazdag városban.