Mari Mari Kultúrfalu, Sabah

Kota Kinabalutól mintegy 30 perces autóútra, keleti irányban, távol mindenféle civilizációtól, az esőerdő mélyén található a Mari Mari Kultúrfalu, mely Borneó etnikai diverzitását bemutató egyfajta élő skanzenként működik. Az érdeklődők itt öt borneói törzs életstílusával, kultúrájával, múltjával és hagyományaival ismerkedhetnek meg, miközben zavartalanul élvezhetik a környező természet még érintetlen, csendes nyugalmát. 

Ami nekünk, magyaroknak a szentendrei Skanzen, az a borneói Sabahnak a Kota Kinabalutól nem messze, de már a városi civilizációtól és rohanástól távol, Kionsom erdejének nyugalmában található Mari Mari Kultúrfalu. Már útban a falu felé is, ahogy egyre inkább átveszi a dzsungel a főszerepet, ritkulnak a lakott települések és mind több a fa, bozót és a cserje, mindinkább azt érezheti az ember, hogy visszarepül az időben is, abba a korba, amikor a bennszülöttek még animista hitüket gyakorolták, amikor még legfeljebb csak a misszionáriusok merészkedtek be közéjük, de onnan sem mindegyikük tért vissza élve. Amikor a fejvadász törzsek még valódi fenyegetést jelentettek bárkire, aki a földjükre tévedt. Abba a korba, amikor Borneó érintetlen erdőit még nem dúlták fel a fakitermelések munkagépei, amikor a tengerpartok urbánus lakossága még nem akarta elhódítani az erdei élőhelyek területét is. Kota Kinabalutól alig 20 kilométerre, keletre az erdőben bújik meg a Mari Mari Kultúrfalu, ahol jelenleg Sabah öt legnagyobb bennszülött népcsoportjával ismerkedhetnek meg az érdeklődők. 

A falu félnapos programjai autentikus hagyományőrző programok, melyek Északkelet-Borneó bennszülött törzseinek – a rizstermesztésből élő kadazan-dusunok, a hosszúházakban élő rungusok, a halász-vadász lundayehek, a tengeri cigány bajauk, és a rettegett fejvadász murutok – lassan a múlt ködébe vesző életformájával, történelmével, kultúrájával, művészetével és hagyományaival ismertetnek meg, de ugyanakkor munkalehetőségek tucatjairól is gondoskodnak.

Az itt bemutató őslakosok legtöbbje ugyanis ma már modern, elektromos felszerelésekkel ellátott házakban élnek, s ezért e törzsek eredeti életformáját, kultúráját a kihalás veszélyezteti. Így viszont lehetőségük adódik rá, hogy identitásukat megőrizzék, gyökereiket ápolják, őseik kultúráját tovább éltessék. Mivel a bennszülöttek helyben is beavatnak a bambusz főzés, a tűzgyújtás, a fúvócső készítés vagy éppen a kézi tetoválás titkaiba, és testközelből lehet megismerni táncaikat, ételeiket, házaikat és berendezéseiket, így ez a program még a kisebb gyerekek számára is igazi csemege lehet.

A Mari Mari Kultúrfalu – „mari” malájul azt jelenti, „gyere” – bejáratánál tábla fogadja az érkezőket, ahol sematikus rajzon a falu térképe látható, feltüntetve rajta a különböző házak és épületek elhelyezkedése. Az egyes törzsek külön házakban mutatják be mindennapjaikat, kultúrájukat, miközben rendkívüli építési technikájukkal is megismerkedhetünk. Rögtön a bejáratnál található a recepció és a gyülekező hely, ahol az idegenvezető fogadja a csoportokat egy rövid szertartásos üdvözlettel, majd innen egy könnyű séta után elsőként a dusunok házába érkezik a látogató. Itt elsősorban a régi idők eszközeit, illetve a ház építőanyagait mutatják be, de bepillanthatunk a tradicionális Montoku rizsbor készítésébe is. A második helyszín a rungus hosszúház, mely talán a leghíresebb borneói bennszülött lakóépület-típus; természetesen megismerkedhetünk a törzs életterével, illetve a ház felépítésével, elrendezésével az épületen belül. Majd egy speciális tűzgyújtó technikát is bemutatnak, melyhez még gyufa sem kell. A lundayeh házban fakéregből készült eszközöket, ruhadarabokat mutatnak be az őslakosok.

A bajau házban a törzsi gasztronómia rejtelmeibe vezetik be az érdeklődőket, ahol olyan helyi desszerteket készítenek, mint a kuih jala (egyfajta sütemény), vagy a pandan-levél. Ez utóbbi a csavarpálma élénk zöld színű levele, mely édeskés ízével, virágos illatával és jellegzetes színével gazdagítja az édességeket. A thai, a maláj és az indonéz konyha előszeretettel alkalmazza: leveleibe gőzölt desszerteket csomagolnak, de még elterjedtebb felhasználási módja a belőle készült kivonat vagy paszta. Végül mind közül talán a legizgalmasabb, a murut hosszúház következik. Ha nem tudnánk, hogy ez a törzs egykor rettegett fejvadász nép volt, akkor is elismeréssel adóznánk az olyan készségeik előtt, mint a fúvócső készítés, az azzal való pontos célzás, a dohányvágás, vagy a kézzel késztett tetoválások. A murutok ugyanis híresek voltak az e fajta testmódosításaikról, mivel ezek a tetoválások összefüggtek fejvadász életmódjukkal. Egy murut harcos csak akkor kaphatta meg tetoválását, ha megölte az ellenséget. Azonban, miután a britek gyarmatosították Sabah-t, e törzsi tetoválási kultúrát fokozatosan felszámolták. 

A bennszülött idegenvezetőknek köszönhetően – akik tradicionális viseletben fogadják a csoportokat – olyan titkos részleteket is megtud az ember ezekről az őslakosokról, az életmódjukról és a kultúrájukról, amelyekről talán sehol sem lehet olvasni. Persze ez nem is csoda, hiszen Borneó bennszülött törzsei, akiket összefoglaló néven dayakoknak hívnak, nagyon sokan vannak, és mind eltérő nyelveket beszélnek, különböző kultúrájuk van, és más-más módon élik az életüket. Bár ennek a sokféleségnek csak egy kis töredékét mutatja be ez az élő falumúzeum, azt viszont rendkívül érdekesen, közvetlenül és interaktív módon teszi. Ugyanakkor, mint dayak örökséget ápoló oktatási központ, napjainkban, Borneó egyre intenzívebb modernizációjának korában, még hangsúlyosabb, még fontosabb küldetést teljesít, hiszen az őslakosok évszázados hagyományai és szokásai eltűnőben vannak. A falu ápolja ezen egyedi gyakorlatokat, miközben ismereteket ad át az őslakosok következő generációinak. Ugyanakkor az ide látogató vendégeknek is érdekes tapasztalatokkal és élményekkel szolgálnak. De mindenképpen érdemes kicsit közelebbről megismerkedni e népcsoportokkal is.

A dusunok

Ők alkotják Sabah legnagyobb etnikai csoportját, akiket 2004 óta az UNESCO Borneó őslakosaiként ismer el. Nevüket először a brunei szultán használta a megjelölésükre, mint a mai Sabah területén élő szárazföldi gazdálkodók etnikai csoportjaira, de saját nyelvükben nincsen ilyen szó (a „dusun” szó malájul „gyümölcsöst” jelent). 1881-ben, a Brit Észak-borneói Társaság megalakulása után azonban a brit adminisztráció átvette ezt az elnevezést, mely több kisebb, rokon altörzset is magában foglal. Genetikai kutatások bizonyítják, hogy Észak-Borneó dusunjai közelebbi rokonságban állnak Tajvan őslakosaival, illetve a nem ausztro-melanéz filippínókkal, mint Borneó más bennszülött törzseivel.

Etnikai csoportjuk egykor Sabah lakosságának csaknem 40%-át tette ki, és több mint 30 kisebb törzsre oszlik, melyek mind más dialektust beszélnek. Eredeti vallásuk az animizmus volt, melyet napjainkra csak elenyésző kisebbségük tartott meg, többségük keresztény, vagy muszlim vallású. A dusunok a belsőbb régiókban, dombvidékeken, vagy völgyekben élnek, s a régebbi időkben cserekereskedelmet folytattak a tengerparti régiókkal. Napjainkra modernizálódtak, beilleszkedtek a maláj társadalomba.

Az első keresztény misszionáriusok az 1880-as években érkeztek a régióba, s ekkor kezdődött a dusunok modernizációja (angol nyelv és más vallások megismerése, nyitás a külvilág felé). Hagyományos viseletük fekete bársonyból készül, melyet színes gyöngyökkel, gombokkal, virágokkal, egyedi hímzésekkel díszítenek. Hagyományos táncuk a sumazau, melyet gong kísérő ütemére egy férfi és egy nő ad elő, míg tradicionális zenéjük többnyire zenekari hangszerelésen alapul, akik olyan hagyományos hangszereken játszanak, mint a gong, a kulintangan, vagy a bambuszfuvola. Ami a kézműves termékeiket illet, a dusunok olyan természetes anyagokat használnak, mint például a bambusz, a rattan, vagy a fa, melyekből a mindennapi életben használt eszközök készülnek. Legfontosabb ünnepük a Pesta Kaamatan, vagyis a Szüreti Fesztivál, melyet egykor az ősi isteneknek és a rizsszellemeknek ajánlottak fel a bőséges betakarításért, s bár idővel felvették a kereszténységet, vagy az iszlámot, ünnepüket őseik hagyományainak és szokásainak ápolása miatt máig megtartják. 

A rungusok

A rungus nép főleg Sabah északi részén, a Kudat-, és a Pitas Bengkoka-félsziget környékén él. Jellegzetesen mezőgazdasági (rizs, kókusz és banán-termesztés) és kézműves (edénykészítés, szövés, gyöngyfűzés) életformájukról, illetve hosszúházaikról (Vinataang) nevezetesek, kultúrájuk a rizs köré épül. Ahogy minden más dayak törzs, eredetileg ők is egyfajta animista hitet követtek, mára azonban mintegy 95%-uk vált kereszténnyé (főként protestánsok), s csupán a rungus társadalom 5%-a gyakorolja az animista vagy iszlám vallást. Írásuk, a surip, igen ősi, a hieroglif jelrendszer egy formája.

Hasonlóan a dusunokhoz, a rungusok is fekete bársony öltözéket viselnek tradicionális alkalmaik során, melyet rendkívül gazdag gyöngymunkákkal díszítenek. A nők emellett sárgaréz tekercseket viselnek karkötőként, illetve a bokájuk és a nyakuk körül, de akár még a derekuk ékítésére is. A gyöngyfűzésnek – melyet művészi szintre emeltek, és amelyek sokszor egész történeteket mesélnek el – nem csak díszítő funkciója van, de öltözék kiegészítőket (övek, pántok) is készítenek belőle, ugyanakkor spirituális szerepe is volt, mely a szellemekkel való kapcsolatot hivatott biztosítani.

A rungusok életformájának egyik legjellegzetesebb sajátossága az a hosszúház típus, melyben évezredek óta élnek, pontosabban éltek Borneó modernizációjáig. Mára a kényelmi szempontok miatt jóval kevesebben vállalják ezt az életformát. A dayak hosszúházaknak is különböző típusai vannak; esetünkben a Mari Mari Kultúrfalu öt törzse közül csak a rungusok és a murutok éltek ilyen típusú épületekben. A kettő között is számos eltérés megfigyelhető. A rungus hosszúház – ahol a közös csarnok mellett minden családnak külön lakrésze van – alacsonyabb cölöpökön áll, a tető alacsonyabb és a falak kifelé dőlnek, hogy a közösségi munka és a társasági élet kényelmesebb legyen benne. Napjainkban maximum 10 ajtós rungus hosszúházak léteznek, de a régebbi korokban a 75 ajtós építmények sem voltak ritkák. A rungus konyha elsősorban rizsből, maniókából, zöldségekből és halból áll, melyeket párolva, grillezve, vagy sütve készítenek el. Legfontosabb fesztiváljuk a minden év május 31-én tartott Magahau, mely az újév ünnepléséhez kapcsolódik, de ők is megtartják a dusunoknál ismert Kaamatant, melyet a Magahau Fesztivál keretében rendeznek.

A lundayehek

A Sabah területén élő lundayehek hivatalos elnevezése lun bwang; ez a nagyobb etnikai csoport Észak-Borneó középső részén, főként Sabah délnyugati, Sarawak északi részén (itt régebben déli murutoknak nevezték, és az alkotmány szerint hivatalosan Sarawak őslakosai), illetve Észak-Kalimantanban (itt is lundayeh a nevük) és Brunei területén élnek. Bruneiben, egykor szintén murut elnevezéssel a törvény az állam hét őslakos törzse egyikeként azonosította őket, bár mára a lun bwang elnevezés szinte mindenhol népszerűbb lett. A törzs elsősorban mezőgazdasággal és állattenyésztéssel foglalkozik, de ismertek vadász és halász készségeik is.

A lun bwang elnevezés jelentése „az ország népe” vagy „bennszülött népe”, míg a lundayeh „a tenger közelében élőket” jelent. Fontos megjegyezni, hogy néhány regionális elnevezésük ellenére a lun bwangok genetikailag nem kötődnek a murutokhoz, az ő nyelvükön a murut szó jelentése „masszírozni”, illetve „hozományt adni”. A murut elnevezés – amelyet Bruneiben és Sarawakban, illetve amelyet a brit gyarmatosítók is használtak rájuk – feltehetőleg egy régi lun bwang helyiség, Murud nevéből eredhet. Épp ezért esetükben a murut (déli murut) elnevezés félrevezető lehet.

Eredetüket tekintve Borneó középső, hegyvidéki régiójának őslakossága, akik idővel a tengerparti sávokra is elvándoroltak. Mára ez utóbbi törzsek elszigetelődtek a hegyvidéki őseiktől, az apo duat néptől, így nyelvük és kultúrájuk is elvált egymástól. A lundayehek egész kultúrája a rizstermesztésen alapszik, olyannyira, hogy a termés mennyisége az egyén presztízsét is meghatározza. A rizst minden formában feldolgozzák, még rizsbort (burak) is készítettek belőle, igaz, az alkoholfogyasztás a XX. század elejére erősen visszaesett. Anyagi helyzetük státusszimbóluma lehet még az általuk tenyésztett szarvasmarha, illetve bivaly is, melyeket többnyire hozományként adnak a vőlegény családjának részéről. A lundayehek egyedi kézműves készsége a fakéreg ruhaneműként való feldolgozása (melyet a Mari Mari faluban be is mutatnak), az így készült kabátot, mellényt kuyu talunnak nevezik. A lun bwangok egészen az 1920-as évekig megtartották animista hitüket. Amikor a keresztény misszionáriusok egyre jobban bemerészkedtek Borneó belsőbb vidékeire, akkor nagyrészük áttért valamelyik keresztény felekezet hitére.

Az 1900-as évek elejére a lun bwangok a kihalás szélére sodródtak, melyet alacsony életszínvonaluk, az ennek köszönhető betegségek, a túlzott alkoholfogyasztás, a törzsi háborúk és a fejvadászatban való gyakori részvételük okozott. A kihalástól lényegében a misszionáriusok mentették meg őket, akik jobb egészségügyi ellátást, egészségügyi rendszert és megfelelő oktatási rendszert vezettek be. Mára a lun bwangok 95%-a írástudó. Sajnos azonban a kevésbé civilizált belső területek oktatási fejlesztésekben még ma is igen elmaradottak, így, ha valaki tanulni szeretne, csak az otthonától távol van rá lehetősége. Visszatérve a rizstermesztéshez, a lundayehek egyik legfontosabb ünnepe, az Irau Aco Lun Bawang (a Lun Bawang Fesztivál), a rizs betakarításának ünnepe (július 1.), de a rungusokhoz és dusunokhoz hasonlóan ők is megünneplik a Kaamatant, vagyis a Szüreti Fesztivált, valamint – keresztény vallásuk okán – az Irau Rayehet, mely egy húsvéti ünnep. Nyelvük a maláj-polinéz családhoz tartozó lun bwang-nyelv, mely elsősorban szóbeli nyelv, írott források szinte csak misszionáriusoktól, vagy nyelvészektől maradtak fenn.

A bajauk

A sama-bajauk, mint gyűjtőnév, Délkelet-Ázsia tengeri régióinak egy ausztronéz etnikai csoportjára vonatkozik, mely számos kisebb törzset foglal magában. Ők magukat samahnak, vagy samanak nevezik. Legfőbb ismérvük, hogy tengeri életmódot folytatnak – innen ered ismertebb elnevezésük a tengeri cigányok, vagy tengeri nomádok – akik tökélyre fejlesztették a hajózási tudásukat, illetve néhány, Sabahban élő bajau törzs lótenyésztéssel is foglalkozik. A bajauk Borneónak különösen az északi és keleti részein élnek. Mintegy tíz évvel ezelőttig ők voltak Sabah második legnépesebb etnikai csoportja.

Míg nevükben a sama a szárazföldi törzsekre utal, addig a bajauk a tengeri népesség, akik szó szerint a vízen élnek; egykor lakóhajókban, ma inkább a sekélyebb vizekben álló cölöpházakban. A bajau szó eredete nem tisztázott, a kifejezés azonban a Fülöp-szigeteken pejoratív, mert a szegénységre utal, elsősorban azért, mert a legszegényebb bajauk koldulásból tartják fenn magukat. A brit gyarmatosítás idején azonban az adminisztráció már kizárólag bajauként utalt rájuk, akik bumiputerák, vagyis bennszülött maláj őslakosok, és különleges kiváltságokkal rendelkeznek.

A múltban a bajaukat igen nagyra becsülték hajóépítő készségük miatt, és általában hadihajók legénységeként alkalmazták őket, de kalóztevékenységet is folytattak. Békés időben tengeri kereskedelemből, vagy halászatból tartották fenn magukat. Egy legenda szerint őseik a johori sah uralma alatt éltek, aki leányát, Dayang Ayesha hercegnőt egy sului uralkodóhoz akarta nőül adni, és a bajaukat bízta meg azzal, hogy kísérjék el a lányt a tengeren. Csakhogy a hercegnőbe a brunei Mohamed sah is beleszeretett, így, útban Sulu felé megtámadták őket a bruneiek, és foglyul ejtették a hercegnőt, akit aztán a brunei sah feleségül is vett. A kísérők, miután elveszítették a hercegnőt, inkább Suluban és Bruneiben telepedtek le, ahelyett, hogy visszamentek volna Johorba. Ez a legenda rendkívül népszerű Sabahban a bajauk körében, mivel legitimizálja malájságukat, és megerősíti kapcsolatukat az iszlámmal, ami a bumiputera jog egyik alapfeltétele. A tudomány azonban máig vitatja azt a kérdést, hogy a bajauk autochton népesség-e jelenlegi területükön, vagy valahonnan bevándoroltak? Nyelvileg mindenesetre eltérnek a szomszéd törzsektől.

A legelfogadottabb nézet (Alfred Kemp Pallasen antropológus teóriája) szerint az ős bajauk, vagyis a proto-sama-bajauk a mai Fülöp-szigetek Zamboanga-félszigetéről származnak. Egy részük a tengeri életmódra rendezkedett be, majd a X. századtól szétszéledtek Sulu, Borneó és Sulawesi felé. Borneón a XI. században telepedtek le. Kulturálisan és nyelvileg is nagy hatással voltak rájuk a maláj királyságok, majd a XVI. századra iszlamizálódtak. Genetikailag a bajauk nagyon változatosak, ami azt jelzi, hogy erős keveredésben voltak a helyiekkel. Sajnos napjainkban igen marginalizált helyzetben vannak, társadalmilag kirekesztettek, szegény körülmények között élnek, nagy számban írástudatlanok, iskolázatlanok és nomád életmódjuk miatt elszegényedtek. Mindennek ellenére igen barátságos és vendégszerető nép. Lélekszámuk ráadásul egyre csökken az asszimiláció és a modernizáció miatt. A Malajziában élő bajauk egy része – akik nem Sabahból származnak – illegális bevándorlóként él az országban.

A sama-bajau népek mintegy tíz nyelvet beszélnek, melyek a nyugat maláj-polinéz nyelvcsaládba tartoznak, és amelyeket közös gyűjtőnéven bajau nyelvnek neveznek Malajziában, írásukhoz pedig a jawi ábécé betűit használják. Bár egykor ők is animisták voltak, más őslakosokkal ellentétben ma a bajauk legnagyobb többsége (95,26%) muszlim, és csak elenyésző részük oszlik meg a többi vallás között. A bajau emberek híresek szövéseikről, kézimunkáikról, illetve okil néven ismert faragásukról, szobrászatukról, melyeket lakóhajóik, és rituális tárgyak díszítésére készítenek. A letelepedett szárazföldi bajauk között az egyik törzs lovas kultúrájáról nevezetes, ami azért is kiemelkedő, mert Malajziában ők az egyedüliek, akik lovakkal foglalkoznak. A vízen élő bajauk igazán figyelemreméltó képessége a szabadmerülés, melyet több mint ezer éve gyakorolnak kivételesen magas szinten. Néhányan még a dobhártyájukat is beszakíttatják annak érdekében, hogy ezzel is megkönnyítsék a mélybe való lemerülést. Emiatt aztán sokan nagyothallók lesznek idősebb korukra.   

A murutok 

Észak-Borneó belső régióinak őslakos etnikai csoportja a murut, mely csaknem 30 alcsoportot foglal magában. Nevük, a murut is erre utal: „hegyi embereket” jelent. Elsősorban Sabahban, Sarawakban, Bruneiben és az indonéziai Kalimantanban élnek. Egykor ők adták a brunei szultán katonaságát, ma pedig egyike annak a hét bennszülött csoportnak, mely brunei bumiputera jogokkal rendelkezik. Nyelvük, a murut nyelv az ausztronéz nyelvcsaládba tartozik.

Legjellegzetesebb ismérvük az egykori fejvadász életmód, melyről az egyik legutolsóként mondtak le Sabah törzsei közül, ugyanis e gyakorlat jelentőséggel bírt spirituális hitük és szokásaik szempontjából. Egy férfi csak akkor házasodhatott meg, ha legalább egy fejet fel tudott mutatni jövendőbelije családjának, ugyanis ez jelezte, hogy méltó férj és jó harcos. Tradicionális törzsi tetoválásaik is összefüggésben voltak fejvadász életmódjukkal: azok általában a harcban elért eredményeiket, vagy ősi örökségüket tükrözték, és maga a tetoválás elkészítése is rituális keretek között történt. Ellenségeiket pontosan célozva, fúvócsövekkel terítették le, de ugyanez a fegyver szolgált eszközként a vadászataik során is.

Mezőgazdasági termelésük a tápióka és a vadrizs termesztésére korlátozódik, étrendjüket emellett vadak és halak egészítik ki. A rungusokhoz hasonlóan a murutok is közös hosszúházakban éltek, melyeket folyók közelében építettek fel. Itt együtt élt a közösség: együtt csináltak mindent, főztek, szórakoztak, nevelték a gyerekeket, és ami a legfontosabb, együtt biztonságban voltak.  Eredeti vallásuk a többi dayak törzshöz hasonlóan az animizmus volt, napjainkra azonban többségük keresztény hitre tért, lakosságuk egyötöde pedig muszlim, mindazonáltal ősi tradícióikat, kultúrájukat megtartották. A lundayehekhez hasonlóan a murutok is készítettek fakéregből ruházatot, ugyanakkor más sabahi törzsekhez hasonlóan ők is híresek jellegzetes gyöngyfűző művészetükről, mellyel ruháikat, kiegészítőiket díszítik. Zenei örökségük a különböző méretekben készült gongokon (agung) alapszik, melyeket együttesen szólaltatnak meg.