A maláj irodalom rövid bemutatása (1. rész)

Európaiként kevés rálátásunk van más kultúrák életére, történelmére. Az ázsiai népek kulturális különbözősége azonban mindig is érdekelte az európai embert, és ez most sincs másként. Teljesen eltérő hagyományokat követnek mind a vallás, mind a művészetek terén, és ezeknek elfogadása csak akkor lehetséges, ha átfogóan ismerjük az adott ország világát: földrajzi adottságait, történelmét, etnikai összetevőit, kultúrájának – művészetének – alakulását.

Rövid országismeret és történelem

Malajzia Délkelet-Ázsiában található, az Egyenlítő közelében helyezkedik el, tizenhárom állam és három szövetségi terület alkotja. Az ország nagy része a Maláj-félszigeten helyezkedik el, a többi pedig Borneón, illetve a környező kisebb szigeteken.

Malajziában több nemzetiség is együtt él, ami az ország kultúráján, valamint politikáján is meglátszik. A lakosságnak nagyjából a fele maláj. Egy legendákkal teleszőtt – de valóságos – történet alapján amikor a kínai császári flotta megérkezett Melakába, ami az akkori „fővárosnak” számított, a szultán szívélyesen fogadta a vendégeket, aminek viszonzásául a kínai császár elküldte meseszép leányát ötszáz udvarhölgyével együtt Melakába. Hang Li Poh hercegnő a szultán felesége lett, udvarhölgyei pedig a szultán főembereivel házasodtak össze. Nászukból sok utód született, akik mind a kínai, mind a maláj örökséget ápolják. Ők a peranakan nevet kapták, ami utódot, leszármazottat jelent. Bár a kínaiak bevándorlása későbbi évszázadokban is folytatódott, a peranakan csoport velük szemben is megőrizte az önállóságát – mintha előkelők, arisztokraták lennének. Érdekes és egyedülálló, hogy a maláj és a kínai nép ennyire eggyé tudott olvadni, hiszen a kínai nép nagyon zárkózott, és jóllehet, a tengeren és a szárazföldön egyaránt minden irányban kivándoroltak a hazájukból, ennek ellenére mindenütt megőrizték saját nyelvüket és kultúrájukat különálló etnikumként elszigetelődve.

A kínai lakosság mellett az indiai népcsoport is megtelepült a mai Malajzia területén. „Ahogy mindenütt Délkelet-Ázsiában, a maláj félszigeten is indiai hatásra születtek meg az első civilizációk, és két évezrede szakadatlanul folyik az indiai népesség bevándorlása is.” Malajzia területe jó kereskedelmi kapcsolatot épített ki a szomszédaival – Kínával, Indiával, de az arab világgal is.

Rajtuk kívül európai népek is megvetették a lábukat a Maláj-félszigeten – portugálok, hollandok és angolok érkeztek, majd a 18. századtól a Brit Birodalom uralma alá került. Ezek a népcsoportok a társadalom etnikai összetételét csak kis mértékben befolyásolták, viszont igen nagy szerepük volt a kultúra alakításában, annak színesítésében.

A népcsoportok nyelve sem egységes. Az ország elsődleges, hivatalos nyelve a maláj, de a brit megszállás miatt az angol is széles körben beszélt. Vallásukban is sokszínűek, de ezzel együtt megengedőek is. Bár az alkotmány az iszlámot tartja az ország hivatalos vallásának,  vallásszabadságot biztosít mindenki számára, aki más vallású. Az őslakos malájok közül szinte mindenki muzulmán, de található a területen buddhista, taoista templom, illetve a betelepült indiaiak a hindu vallást követik.

Malajzia államfőjét ötévente választják meg a kilenc monarchia szultánja közül.

A Maláj-félsziget benépesítése már az i. e. 3. évezredben megkezdődött. Több hullámban jöttek az őslakosok erre a területre. Az államiság kialakulásához azonban India segítsége kellett. Az indiai hajósok terjesztették el saját kultúrájukat és a hindu vallást az itt élők között, és bár először csak a hajósok érkeztek, később papok, katonák és telepesek is jöttek a területre, és az ő tevékenységük nyomán alakult ki az államszervezet. India lassan vazallus államokká süllyesztette a maláj helyi államokat.

Állandóvá váltak a nagyhatalmi összecsapások, amelyek az egész térséget megrázták. Ezen kívül vallásháborúk is zajlottak a területen: az emberek a hinduizmusról lassan áttértek a buddhizmusra. Később az arab kereskedelem fellendülése indította el az iszlám terjedését. Ez békés úton történt.

A nép történetében jelentős szerepet játszott a kínai hódítás, ami azonban fegyverek nélkül, házasság útján történt, és mint már arról szó volt, ezen kínaiak leszármazottai a peranakanok. A 15. századtól a két birodalom között élénk kereskedelmi kapcsolat alakult ki. 

1511-ben a portugálok elfoglalták Melakát, ahol európai típusú várost alakítottak ki, sőt keresztény templomokat is építettek. A mai napig van egy kis portugál közösség a térségben. A portugálok azonban nem sokáig tudhatták magukénak a területet, mert a 17. században egy még erősebb hatalom, Hollandia vette át a térség felügyeletét.

A peranakanok helyzete sokat változott – előnyükre – az angol hódítók megjelenése (18. század) után. Üzlettulajdonosokká, pénzügyi közvetítőkké lettek, de egyre többször közhivatalnoki foglalkozást is betölthettek, vagy ügyvédként is tevékenykedhettek. Versenyeztek a brit kultúra elsajátításában, gyermeküket angol iskolába íratták, és már nem Kínába, hanem Angliába küldték őket tanulni. Érdeklődtek az angol szokások iránt, a legtöbbet át is vették (például az öltözködési szokásaikat).

Az angolok a 19. században fokozatosan kiszorították a hollandokat a területről. Mivel a világpiacon egyre nagyobb lett az igény az ónra, és ebben a mai Malajzia területe bővelkedett, az angolok kínai munkásokat hoztak a térségbe annak bányászására. Bár egyre élesebb viszályok alakultak ki a malájok és a frissen betelepített kínaiak között, az angolok nem engedték elmérgesedni a helyzetet.

A gyarmati időszak utolsó szakaszában kialakult a háromhatalmi modell – az angol gyarmati elit, a maláj hatalmi elit és a kínai gazdasági elit. Az 1930-as évekre a Maláj-félsziget soknemzetiségű, sokszínű állammá vált, ami aztán a század közepén elindult a függetlenedés útján. Közben azonban egy kellemetlen közjáték is történt, ami a nemzeti tudat felfokozásával a függetlenség felé tett első lépés is volt egyben – a japán hódítás.

1937-ben Japán megtámadta Kínát, amire a nagyhatalmak azzal válaszoltak, hogy elvágták Japánt a kereskedelmi útvonalaktól és a nyersanyagszállítmányoktól. Japán ezért fordult Délkelet-Ázsia felé, és miután bevette Indokínát, a Maláj-félsziget is sorra került. A brit hadsereg nem sokáig bírta magát tartani, a védelem összeomlott. A japán megszállás csak a II. világháború befejezésével ért véget, amikor a Hirosimát és Nagaszakit ért atomtámadás után Japán 1945-ben letette a fegyvert. A britek ezután megpróbálták visszavenni az irányítást, de ez nem sikerült nekik. 1946 márciusában a függetlenségi mozgalom vezetői Kuala Lumpurban gyűltek össze, hogy függetlenségüket kérjék. A britek mégis egy uniót kényszerítettek a szultanátusokra, majd 1948-ban a sorozatos partizánharcok hatására egy lazább és önállóbb föderatív struktúrát vezettek be, a Maláj Államszövetséget brit uralom alatt. A Maláj Államszövetség 1957-ben függetlenedett, majd 1963-ban Malajzia és Szingapúr közös állama lesz, mint Malajziai Államszövetség. Bár a régi-új szomszédok nem örültek a határok megrajzolásának, de az angol–maláj erők visszaverték az indonéz támadást. 1965-ben Szingapúr kilépett az államszövetségből.

A későbbiekben bemutatásra kerülő regény a 20. század elejére repít vissza bennünket, a japán megszállás, a II. világháború és a partizánharcok idejére.

Malajzia irodalma

Az első irodalmi alkotások – az őslakosok idején – szájról szájra hagyományozódtak tovább. Ezen alkotások témái főleg az ősök és a szellemvilág közötti kapcsolat, valamint a világ, a természet jelenségeinek magyarázata, melyeket gyakran a vallásos szertartásaikhoz, rituáléjukhoz is felhasználtak.

A klasszikus maláj irodalomra nagy hatással voltak az indiai, perzsa, jávai és kínai történetek is, ezek ma is a helyi hagyomány alapját képezik. Az irodalmon belül kétféle irányzat alakult ki: egy populáris, ami az egyszerű nép körében terjedt el, valamint a nemesi udvarokban, a szultanátusokban kialakult irodalom. Többféle műfajt tudunk megkülönböztetni: a prózai műfajok között szerepel a hikayat (eposz), a cerita (történetmondás), a sejarah (történelemírás) vagy silsilah (genealógia) és az undang-undang (szokások gyűjteménye). Lírai műfajokat is találhatunk, amelyek közül kiemelkedő jelentőségű a pantun (párbeszédes költemény) és a syair (folytonos gondolatokat közvetítő verselés).

A műköltészet köréből a leghíresebb és legkedveltebb a Bidasari című költemény. Találunk közöttük olyanokat is, amelyek eredetileg jávai történetek maláj átdolgozásai, például az öt Pandara története, valamint Rama históriája. Ki kell emelni a malakkai Abdullah ibn Abd ul Kadir Úti naplóit is, amely különböző országok leírását tartalmazza.

A malájok sok történelmi témájú történetet őriznek. Ezek lehetnek mitologikusak, legendaszerűek, de köthetőek fontos történelmi szereplőhöz is (de igazából ezzel csak azt szeretnék megmutatni, hogy az elmesélt események a valóságban is megtörténtek), illetve a történelmi témájú művek másik csoportját alkotó reálisabb irodalom.

A maláj irodalmat nem lehet összekeverni az úgynevezett malajziai irodalommal. Ez utóbbi olyan irodalmi művekre utal, amelyeket csupán a Malajziai Államszövetség megalakulása (1963) óta készítettek. A kulturális sokszínűség gyümölcse, és az ország négy fő nyelvének egyikén íródott. A malajziai irodalom a malajziai élet különböző aspektusait és a helyi népi kultúra sokoldalúságát mutatja be.

Ma már Európába is eljutott a malajziai irodalom, angolul több mű is hozzáférhető, de magyar fordításban is megtalálható néhány alkotás. Híres malajziai írók: Faisal Tehrani (eredeti neve: Mohd Faizal Musa), aki angolul és malájul ír, valamint a nemzetközi díjat nyert angolul beszélő írók: Tash Aw, Tan Twan Eng, Preeta Samarasan, Shih-li Kow.

Tan Twan Eng

A szerzőről

Tan Twan Engről nem sok adat áll a rendelkezésre. 1972-ben Pinangban született, malajziai regényíró, aki angolul írja műveit. Már kamaszkorában is érdeklődött az irodalom iránt, az inspirációját Salman Rushdie-tól, Sommerset Maughamtól és Vladimir Nabokovtól kapta. Azt állítja, hogy fiatal korában olvasott egy nagyon rossz regényt, és akkor született meg benne az elhatározás, hogy ennél sokkal jobbat fog írni. Bár az ellen tiltakozik, hogy ázsiai szerzőnek titulálják (azt mondja, az irodalom nem szereti a címkézést), a multikulturális jelzőt elfogadja. Kínai családból származik, beszéli a malájt, a mandarint, a kantonit, a hokkient, de a családjukban az angol volt az első nyelv.

Jogot tanult a londoni egyetemen (University of London), és a diplomája megszerzése után jogászként és ügyvédként Kuala Lumpurban tevékenykedett. A harcművészetek is érdeklik, aikido mesteri vizsgát is tett.

Az első regénye, amit a Man Booker-díjra is jelöltek, a The Gift of Rain, 2007-ben jelent meg. A könyv története Pinangban játszódik abban az időben, amikor Malajzia japán megszállás alatt állt. A könyvet nagyon hamar több nyelvre is lefordították: olasz, spanyol, görög, román, cseh, szerb, francia, orosz… Magyarul 2015-ben Esőcsináló címmel jelent meg Hegedűs Péter fordításában a Tarandus Kiadó gondozásában.

.

Második regénye, a The Garden of Evening Mists, 2012-ben jelent meg angolul. Ezt a könyvet ugyancsak Hegedűs Péter fordította magyar nyelvre, de előbb, mint a szerző első kötetét. Így a magyarok előbb ismerhették meg Tan Twan Eng második művét, amelyet ugyancsak a Tarandus Kiadó adott ki 2014-ben Az Esti ködök kertje címmel.

Az Esőcsinálók könyvét 2007-ben jelölték a Man Booker díjra, második könyve 2012-ben elnyerte a Man Asian Literary, 2013-ban pedig a Walter Scott történelmi regény díjat, emellett 2014-ben az IMPAC Dublin Nemzetközi Irodalmi Díj legjobb jelöltjei közé is bekerült.

2023-ban újabb könyvvel lepte meg olvasóit, amelynek címe The House of Doors. A szerző népszerűségét ismerve biztosan nem kell sokáig várni a magyar fordításra.

Tan Twan Eng több irodalmi fesztiválon is szerepelt: például a szingapúri írófesztiválon, „a Bali Ubud íróinak fesztiválján, a hongkongi Asia Man Booker fesztiválon, a shanghai Nemzetközi Irodalmi Fesztiválon, a Perth Writers Fesztiválon, az Abbotsford Conventen Melbourne-ben, Ausztráliában és a dél-afrikai Franschhoek Irodalmi Fesztiválon.”

Műismertetés

A regény története látszólag nagyon egyszerű. Töoh Jün-ling, egy köztiszteletben álló bírónő nyugdíjba vonul, mert visszafordíthatatlan és súlyos következményekkel járó betegséget diagnosztizálnak nála, az afáziát (egyfajta nyelvi zavar). Egy japán professzor, Josikava Tacudzsi látogatása miatt visszautazik Jugiribe, abba a japánkertbe, amelyet 35 évvel ezelőtt együtt épített mesterével, Aritomo Nakamurával, majd hagyatékul kapta tőle. A történészt Aritomo fametszetei érdeklik, ezekről szeretne képeket közzétenni a most készülő könyvében. A háznál egy régi ismerőssel, Frederik Pretoriusszal találkozik, aki – miután megtudja, hogy Jün-lingnél milyen betegséget diagnosztizáltak az orvosok – biztatja régi barátnőjét, hogy vesse papírra az emlékeit, mert kár lenne értük, ha elvesznének. „Vesd papírra az összes emlékedet, ami igazán fontos számodra! Nincs ebben semmi ördöngösség – olyan lesz, mintha az ítéleteid egyikét fogalmaznád.”

„Egy régi házban temérdek emlék zsúfolódik össze” – mondta valamikor Aritomo, és valóban, a ház, amelyben annyi intim pillanatot éltek át együtt, emlékezésre készteti a bírónőt. Nem csak a császár egykori kertészével való kapcsolatára, de arra a korábbi élményére is, amit a háborúban kellett átélnie, és ami miatt halálosan meggyűlölte a japánokat. Ahogy Jün-ling újra átéli a perceket, amelyeket Aritomóval töltött a megismerkedésüktől kezdve a kertész eltűnéséig, felidézi azokat az eseményeket is, amelyeket a háborúban egy japán fogolytáborban élt át. Újra szembenéz a múltjával, és végre el tudja engedni a megpróbáltatásai miatt érzett dühöt, a gyűlöletet, és végre meg tud bocsátani a kínzóinak.

A mű három idősíkban játszódik: az egyik a jelen – amelyben Jün-ling már idős, és Tacudzsi professzorral tárgyal a fametszetek sorsáról; a másik az az időszak, amikor fiatal bíróként elbocsátják a munkahelyéről, ezért elutazik a család egyik barátjához, Magnus Pretoriushoz, mert hallott a közelben élő japán kertészről, és üzletet akar kötni vele.

A harmadik idősík Jün-ling fiatalkora, az az időszak, amelyet a fogolytáborban kellett töltenie a „császár vendégszeretetét élvezve”. Ezek az idősíkok szinte észrevétlenül fonódnak egymásba, mint a kertben lévő növények gyökerei, és adják ki a történetet, amelyben valahogy mindenkinek megvan a sajátságos szerepe az összes idősíkban.

A mű építkezése hasonlít ahhoz a tevékenységhez, ami a történet középpontjában áll: a japánkert megtervezéséhez, megépítéséhez. Minden részletet külön-külön látunk, de csak amikor a kert építése befejeződik, akkor gyönyörködhetünk a végeredményben. A regényben is akkor kerül minden a helyére, amikor Jün-ling az utolsó emlékeket is feleleveníti, és Tacudzsi segítségével az emlékképek egy nagy panorámává állnak össze, akár egy művészien elkészített horimono (az egész testet befedő tetoválás).

A regény nagyon fontos központi témája az emlékezés és a felejtés. Jün-ling egész életében a múltat kutatta, az emlékezés állt az életének központjában, hogy fellelhesse a nővére végső nyughelyét és beteljesítse a neki tett ígéreteit. Betegsége azonban megfosztja ettől a lehetőségtől, már a dolgok nevei is gyakran kiesnek az emlékezetéből. Nem véletlen, hogy az emlékezés görög istennője, Mnémoszüné és annak névtelen ikerhúga olyan gyakran felmerül a műben.

„Soknemzetiségű, soknyelvű, sokkultúrájú ország Malajzia, amelyhez egyaránt ragaszkodik a városban élő, iszlám vallású maláj, a törzsi társadalomban élő dzsungellakó maláj és a hajdani kínai bevándorlók nyomokban buddhista ük-ükunokája is, aki régen nem tud kínaiul, felnőttként tanul meg malájul, viszont anyanyelvi szinten beszéli a brit gyarmatosítók nyelvét. És akár a japán világháborús katonák kegyetlenkednek a lakossággal, akár belső forradalmat készítenek elő, akár leverni igyekeznek a forradalmat, a lakosság mindenképpen szenved.” A regényben mindenki helyet kap. Az ellenségből lassan sorstárs lesz, szánjuk a japán táborban megkínzott foglyokat, de megrendít bennünket a japán kamikaze katona sorsa is, aki nem tudta beteljesíteni a küldetését. „A szerző számtalan rafinált kapcsolódási pontot hoz létre az egyes események, szereplők, vagy helyszínek között, ami által összefüggésbe kerülnek olyan távoli események, mint a búr háború, a japán megszállás és a maláj kommunisták rémtettei, így aztán óhatatlanul is más szemmel, komplexebb módon tudunk tekinteni egyes szereplőkre, történésekre.”

Nagy meglepetés volt számomra, hogy a II. világháború általam eddig ismeretlen oldalát is megláthattam, egy másik vesztes ország sorsát is megismerhettem. És bár több ezer kilométer választja el az európai embert a távol-keleti kultúrától, egy kicsit úgy éreztem, hogy mivel ebben az egzotikus kertben – a világunkban – az egymástól távoli élőhelyen honos növények egymás mellé  lettek ültetve, úgy ezáltal a szépségük még erőteljesebben megmutatkozik. 

A regény címe hűen tükrözi azt, amit valóban érez az ember a mű olvasása közben, mintha egy egzotikus kertben lépdelne és fedezné fel annak minden apró szépségét. A kert a nyugalom helye, egy elzárt rész, ahová pihenni, felüdülni megyünk, ahová nem lehet cipővel betérni, mert bevisszük a világ gondjait. Csupa misztérium, és ezeket a titkokat csak az az éles szemű látogató nézheti meg, akit a kert gazdája beenged. Megépítése is hosszú, fáradságos munka, meg kell dolgozni a szépségért. A regény központjában lévő kert is még csak most épül, ráadásul olyan módon, hogy a japán szabályoknak is megfeleljen, és a helyi természeti adottságok se sérüljenek. Együtt élnek a kertben az őshonos és a Japánból hozott növények. Aritomo a kert építése közben magyarázza Jün-lingnek a japánkert építésének szabályait, de egyúttal arra is megtanítja, hogy le kell tennie a múlt terheit, meg kell békélnie a megmásíthatatlannal.

A kertnek Aritomo nevet is ad: „Esti ködök”, japánul „Jugiri”. Ez a név már ismerős a japán kultúrában, hiszen az egyik klasszikus regényük (Gendzsi) szereplőjét is így hívták. A keleti kultúrák elbűvölő, meseszerű névadása mögött valamilyen szándékot lehet sejteni. Az este és a köd eltakarja az avatatlan szem elől azt, amit nem kell látnia. Ilyen ködben bolyongunk mi is, miközben megpróbáljuk kibogozni a történeti szálakat, a szereplők titkait, a szenvedésük fő okát, és bár sok mindent megtudunk, azért maradnak bennünk olyan kérdések, amelyekre nem kapunk választ. Az író nem elégíti ki mindenben az olvasó kíváncsiságát, csak sejtet, mint ahogy az est és a köd leszálltával a biztos pontok is csak vélt tájékozódási helyekké válnak, az alakjuk, pontos körvonaluk eltűnik. Aritomo úgy sétált ki a történetből, hogy magával vitte a titkát, de több évtizeddel később Tacudzsinak az Aranyliliom-terve újból felkavarja az emlékeket anélkül, hogy pontosan megismernénk benne a japán kertész szerepét. A köd még ekkor sem oszlik el.

A szereplők hús-vér emberek, nem lehet őket kategorizálni, jó vagy rossz oldalra állítani. Mindenkinek van a múltjában olyan esemény, amelyre nem lehet büszke, ettől válnak valóban emberré. A főszereplő, Töoh bírónő például a munkában töltött első éveit arra fordítja, hogy megtalálja a tábort, ahová a nővérével együtt került. Teszi ezt azért, hogy a nővére nyomára bukkanjon, megtalálja annak sírját. Jün-ling hiába járt ott, bekötötték a szemét, amikor odahurcolták. A Háborús Bűnök Törvényszékén vállalt állást, több elítélt japán háborús bűnössel beszélt, megpróbálta kiszedni belőlük a fogolytábor pontos helyét, de nem járt sikerrel. Az elítéltekkel szemben nem volt elnéző, hiszen a táborban eltöltött idő után meggyűlölte a japánokat. Soha nem tudta nekik megbocsátani, hogy megkínozták a testvérével, Jün-hunggal együtt, de azért talán még jobban gyűlölte őket, mert az egyik japán kimenekítette őt a biztos halálból, ami minden fogolyra várt.

A kertészről azt tudjuk, hogy a császár valamiért megharagudott rá és száműzte, ezért itt telepedett le. A történész elmélete szerint azonban ez csak egy nagyobb terv része volt, amellyel Japán az összerabolt hadizsákmányt el tudja rejteni. A terv kivitelezésére azt a Tominaga Noburut bízták meg, aki korábban Aritomo jó barátja volt, már kisgyermekkoruk óta ismerték egymást, de valami apróságon mégis összevesztek, ezért a császár kiutasította őt az országból. Tacudzsi úgy gondolta, hogy az Aranyliliom-tervben résztvevők bányákat vájtak ki, ahová később a kincseket elrejthetik. Ezeknek a környezetét őshonos, gyorsan növő növényekkel ültették körbe – ezért kellett egy kertész, aki ezeket a munkákat felügyeli –, így a bánya tökéletesen beleolvadhatott a környezetébe, senki nem sejthette a létezését és a rendeltetését. A fogolytábor lakói ezeken a bányákon dolgoztak, hogy aztán a munkájuk befejezése után egy másik kisebb üregbe hajtsák le őket, és felrobbantva a lejáratot élve eltemessék őket. A terv kiötlője, Tominaga az, aki Jün-linggel is kapcsolatba kerül, és menti meg ebből a pokolból a kicsit japánul is beszélő kislányt.

A könyv a történetírás kategóriájába sorolható. De a malájok történelme mellett bepillantást nyerhetünk a keleti filozófiába, a japánkertészet titkaiba, a harcművészet rejtelmeibe, ezen felül a szerző számos japán művészet alapjaiba is bevezet, mint a horimono, vagy az ukijo-e (fanyomat) készítése. A történetet azonban egyfajta szomorúság hatja át, „álomszép lírába csomagolja a szerző a fájdalmas események bemutatását”. Megrendítően drámai történetet olvasunk, de ezt olyan emelkedett lírai stílusban írta meg a szerző, hogy annak a szépsége tölti el a lelkünket, miközben tudomást szerzünk ennyi tömény szenvedésről, fájdalomról. Az egész mű megfoghatatlan, légies, akárcsak a kertre ereszkedő köd.

„Amit Az esti ködök kertje megértet az olvasóval az az, hogy a minden méltóságától és emberségétől megfosztott küzdés az életben maradásért olyan mély sebeket ejt az elmén és a lelken, ami sok esetben rosszabb talán magánál a halálnál is. A feloldozást, és a megbocsájtást ezek a megmenekültek a környezetüktől szinte sosem kapják meg, inkább terhesebbé válik létük az életben maradás felett érzett bűntudat és az otthoniak teljes kiközösítése által. A megbocsátást, a megbékélést és a feloldozást csak is maguk egyéni szintjén kell megteremteniük és elérniük. Hogy ez mi módon lehetséges, arra jó példa Töoh és Aritomo kapcsolatának fejlődése, ami közben betekintést nyerhetünk a történelem egy távoli, de nagyon is fontos szegmensén kívül a japán kerttervezés és a horimonó tetoválás kulturális jelentőségébe is.”

A történet megírásához Tan Twan Eng sokat kutatott, a japán kertépítés rabul ejtette, viszont a művészi tetoválás, a horimono nem az ő világa. A „saját testét sosem engedné tintával megvarratni, de rájött, hogy ez is hozzátartozik Töoh bírónő »utazásához«.” Az a lány, aki eddig a japánok testi közelségétől is viszolygott, megengedi, hogy egy japán tetoválást készítsen a hátára.

A szerző azt állítja, a regényével nem az volt a célja, hogy a maláj társadalom szemét felnyissa, a múltat „kiírja magából”. Szerinte Malajzia megbocsátott, a környezetében sem hallott soha japánellenes hangokat. Tan Twan Eng családját sem érintette – még közvetve sem – a II. világháború, az édesapja gyermekként élte át, az édesanyja pedig 1945 után született. A történelem iránt azonban mindig is érdeklődő szerző olyan főhőst szeretett volna bemutatni, aki átélte a világháború borzalmait. Töoh bírónő bőrébe viszont nehéz volt belebújnia, nem azért, mert nő, hanem mert nehéz volt átéreznie, milyen lehetett kislányként szembesülnie a megaláztatással, a szexuális kizsákmányolással. A szenvedés, a bűn-büntetés, a vezeklés esztétikus ábrázolása azonban tökéletes módon valósult meg a regényben.

„Egy valamit azonban sosem szabad elfelejtenünk! A meggyötört és megtört emberek tragédiájának megismerése szépirodalmi keretek között a fogékony olvasóban bár lehet, hogy katarzist, egyfajta feloldódás-élményt vált ki, azonban a tragédiát megélt emberek a mi katarzisunkból sosem részesülnek. A mi élményanyagunk az ő szenvedésükből fakad, ezért bár könnyű a véres csaták és gigantikus harci összecsapások izgalmában elmerülni, valójában nincs nagyobb bűn ezek heroizálásánál és idealizálásánál!”

Befejezés, összegzés

A bevezetőben arra hivatkoztam, hogy a keleti emberek az európai népektől teljesen eltérő hagyományokat követnek, ezért is annyira izgalmas a felfedezésük. Az Esti ködök kertje bővelkedik olyan leírásokban, ami a maláj sokszínű kultúrát közelebb hozza az európai olvasó számára, és teszi ezt olyan finoman, mint ahogy az ember egy szépen megépített kertben sétálva minduntalan új és új virágra bukkan egy-egy szépen nyírt bokor mögött. Természetesen egy könyvet elolvasva nem kaphatunk átfogó képet az egész kultúráról, de ha ellátogatunk egy kertbe, ott sincs meg az országban megtalálható összes növény.

Bár a hagyományok különbözőségére rácsodálkozhatunk, de azt is kiolvashatjuk a műből, hogy a háborús szenvedések, az elnyomás megélése akár össze is köthetné az európai és az ázsiai népeket, ahogy azt is láthatjuk a regényből, hogy az egyetemes emberi értékek, mint a szeretet, az önfeláldozás és a megbocsátás mindenütt ugyanolyan fontosak.