Tengeri cigányok Malajziában

Bevezetés

A történelemben számos olyan népet ismerünk, amelyekre megfelelő kifejezés a „nomád”. Maga a fogalom egy gazdasági és társadalmi életformát jelent, amely során a nomádok közössége együtt vándorol, miközben gyakorlatilag a teljes vagyonukat magukkal viszik, ami a legtöbb esetben a szabadon tenyésző állatállományukat jelenti. Maga a „nomád” szó a legeltetéssel összefüggő görög nomasz (pásztor) kifejezésből származik.

A nomád népek társadalmának legjellemzőbbje volt, hogy többnyire törzsekben éltek az ókor és a középkor első századaiban. Ám napjainkig maradtak fent olyan közösségek Földünk számos pontján, amelyekre érvényes ez a fogalom. Ezek közé tartoznak Európában a ma is élő és vándorló bizonyos roma csoportok, a dél-afrikai busmanok, az észak-afrikai tuaregek, a kelet-afrikai maszájok, a belső-ázsiai mongolok és a Délkelet-Ázsiában élő ún. tengeri nomád népek is, akik közül a bajau népcsoportot a tengeri cigányok elnevezéssel is illetik napjainkban.

A vándorlás módja szerint megkülönböztetnek horizontális, vertikális, integrált, zárt vagy nyitott nomadizmust. Mindezek mellett pedig létezik félnomád és transzhumáló jellegű is. Félnomádoknál csak a populáció egyik fele vesz részt a vándorló életmódban, a másik fele pedig letelepült életmódot folytat. Transzhumálás során csak a férfiak vándorolnak az állatokkal, akik csak kisebb-nagyobb időre hagyják el a településüket. Gazdasági értelemben a nomád népek egy-egy meghatározó állat tartására rendezkedtek be a történelem folyamán. Az eurázsiai területeken élő népek, így a magyarság ősei is, főleg lovas nomádok voltak, míg az afrikai nomádok leginkább a szarvasmarha tartására rendezkedtek be. Európa északi részén élő lappoknál a rénszarvas, az ókori hébereknél pedig a juh volt a gazdaság alapja.

A tengeri nomádok vagy tengeri cigányok kifejezést Délkelet-Ázsiában több etnikai csoportra is használják napjainkban. A sama-bajauk gyűjtőnév alatt a Fülöp-szigetek déli részén, a Borneó szigetén lévő Sabah és Sarawak szövetségi maláj államokban, Kelet-Malajziában, Bruneiben és Indonéziában élnek nagyobb számban szétszórva. A mokenek alig pár ezer fős népcsoportja a Maláj-félsziget északi részén, annak is a nyugati partvidékén él. Az orang laut az indonéziai Riau-szigeteken és Malajzia déli részén élő tengeri nomád népcsoport.

Ausztronéz népek

A tengeri nomádok közé tartozó ismert népcsoportok – a nyelvészek véleménye szerint –  az ún. ausztronéz nyelvcsaládba tartoznak, amit a tudósok a természetes nyelvek egyik ismert nyelvcsaládjának tekintik. Elterjedési területe igen széles körű, gyakorlatilag felöleli Délkelet-Ázsiát, Óceániát és Madagaszkár szigetét is.

A nyelvtudomány mai állása szerint majdnem 1000 különböző nyelv tartozik ebbe a nyelvcsaládba, amelyet mintegy 380 millió ember beszél szerte Ázsiában, Madagaszkáron és Óceániában, a beszélők száma szerint pedig az ötödik legnagyobb nyelvcsaládnak számít. Az ausztronéz nyelvek igen változatosak – irodalmitól az államnyelvig –, ám nagy többségére a regionalitás jellemző, azaz csak egy adott kis közösség beszéli, alig pár száz vagy pár ezer fővel. A legismertebb nyelvek közé tartozik a maláj, az indonéz, a jávai és a filippínó.

Nyelvészek megállapították, hogy az ausztronéz nyelvcsalád „születési helye” nagy valószínűséggel Tajvan szigete volt, ahol a helyi őslakosok mind a mai napig használnak ilyen nyelveket. A szétvándorlás folyamata Tajvan szigetéről kb. i. e. 3000 körül kezdődött meg, amely egészen i. sz. 1000 környékéig is eltartott.

Az ausztronéz népek voltak azok, akik gyakorlatilag az európai népeket is megelőzve feltalálták a hosszú távú tengeri vitorlázás technológiáját, elkészítették az első katamaránokat, és fejlett vitorlarendszereket alkottak. A több ezer évig tartó kivándorlás során Madagaszkártól Új-Zélandon át a Csendes-óceán szigetvilágáig elhajóztak és keveredtek különböző őslakos népekkel. Az európai hódítók megjelenése előtt az ausztronéz népek és azok leszármazottai voltak a csendes-óceáni szigetvilág, Délkelet-Ázsia és az Indiai-óceán szigeteinek többségi népei.

A legismertebb modell szerint i. e. 3000 és 1500 között indult el a migráció Tajvan szigetéről, aminek legvalószínűbb oka a túlnépesedés lehetett. Az első telepesek a Fülöp-szigetek északi részén, Luzon szigetén szálltak partra, ahol keveredtek a helyi őslakossággal. A következő ezer évben innen vándoroltak tovább szigetről szigetre déli irányban, így a Fülöp-szigetek után a Celebesz-tenger szigetei, Borneó, Indonézia voltak a következő célpontok. I. e. 1200 és i. sz. 500 között keleti irányú terjeszkedésbe kezdtek, ekkor szállták meg Melanézia és Mikronézia szigetvilágát, míg egyes csoportjaik nyugat felé fordulva elérték Madagaszkár szigetét. Az első évezred folyamán megkezdődött Polinézia kolonizációja is, ami során letelepedtek a Húsvét-szigeteken, Hawaiin, és eljutottak Új-Zélandra is. Az édesburgonya elterjedésének vizsgálata alapján bebizonyosodott, hogy Dél-Amerikába is eljutottak, ahol a helyiekkel kereskedtek.

A bajau tengeri nomád népcsoport Malajziában

Általános jellemzők

A sama-bajau nép Délkelet-Ázsia ausztronéz származású népcsoportja, amely a Fülöp-szigetek déli részéről származik. Nevük is változó, sama vagy samah, bajau vagy sama-bajau néven is ismertek. A népcsoport a Fülöp-szigetekhez tartozó Tawi-Tawi szigetek domináns etnikai csoportjának számít. De élnek a Sulu-szigetekhez tartozó más kisebb szigetein, Mindanao szigetének part menti területein, Borneó szigetének északi és keleti területein, Celebesz szigetén, Indonézia keleti területein is.

A Fülöp-szigeteken 1969 és 2019 között dúló Moro-konfliktus polgárháborús helyzetet jelentett Mindanao régióban, melynek következtében több ezren menekültek el a bajauk közül is, és települtek le a szomszédos Malajziában, azon belül is Sabah szövetségi államban. 2010 környékére a tartomány legnagyobb etnikai csoportja lettek az újonnan érkezőkkel együtt a bajau emberek. A Fülöp-szigeteken az ausztronéz eredetű sama kifejezés (jelentése lehet „együtt” vagy „azonos”) a legelterjedtebb, ami alatt olyan népcsoportot értenek, amire már inkább a letelepült életforma a jellemzőbb. A bajau csoport alatt a tengerhez kötődő, a tengeri-nomád életmódot folytató népet értik. A bajau kifejezés eredete nem egyértelmű, egyes szerzők szerint maláj eredetű, és a berjauh szóból eredeztetik, aminek a jelentése „távolabb kerülnek egymástól”, mások szerint a bajaul kifejezésből származik, aminek a jelentése „halászni”. A bajau kifejezés a Fülöp-szigeteken pejoratív jelentéssel bír, aminek gazdasági oka van. A sama kifejezéshez képest a szegényebb rétegekre használják napjainkban is. Amikor Malajzia angol gyarmat volt, a helyi brit adminisztráció a bajaukat külön kezelték, és a születési anyakönyvi kivonatokban is megjelölték a származásukat.

A bajau nép származása, kialakulása

Történelmük legnagyobb részében mindig nomád, tengeri nép volt, amely kereskedelemből és tengeri halászatból élt, a tenger jelentette és jelenti ma is a legfontosabb megélhetési forrást számukra. A part menti cölöpházakban vagy a saját maguk által készített hajókon élik az életüket.

Származásukat tekintve leginkább a szóban fennmaradt régi hagyományok nyújtanak némi támpontot. Az egyik régi legenda szerint ők voltak az őslakói a területnek ahol élnek, saját királyuk, uralkodói családjuk is volt. Egy nagy kataklizma során, ami lehetett egy nagy áradás, vagy vihar, az uralkodójuk úgymond „elveszett” vagy egy szomszédos királyság fogságába került. Mivel a bajauk nem tettek semmit a királyuk megkeresése vagy kiszabadítása érdekében, ezért királyuk haragjától félve úgy döntöttek, hogy inkább a tengerre „menekülnek”, és így lettek tengeri nomádok.

Egy másik legenda szerint Sulu szultánjának ígérték a Maláj-félszigeten elterülő Johore királyság egyik hercegnőjét, akit egy nagyobb kíséret keretében indították útra a kiszemelt férjjelölt országába. Útközben viszont megtámadták a kíséretet a brunei szultán emberei, a hercegnőt pedig elrabolták, akit azután a brunei szultán vett el feleségül. A kíséret tagjai, félve a hercegnő elvesztéséért járó otthoni következményektől, nem tértek haza Johorba, hanem letelepedtek a mai Sabah állam területén, a tengerpart mentén. Ez az egyik legnépszerűbb legenda napjainkban is a régióban, ami annak is köszönhető, hogy egyrészt a maláj származást, másrészt az iszlám vallással való kapcsolatukat is megerősíti.

Az Indonéziában élő sama-bajauk körében meglévő szóbeli hagyományok sokban hasonlítanak a Sabah régióban lévő történethez. Ebben is egy hercegnő van a középpontban, aki viszont a helyi legenda szerint a Gowa királyságból származott. A hercegnővel kapcsolatban egy sor mítosz létezik, a legismertebb szerint egy árvíz ragadta el, amit követően megtalálták, és helyi herceg vagy király feleségül vette a nemesi származású előkelő hölgyet, és a született utódok lettek az Indonéziában élő tengeri nomádok ősei.

Mai tudósok a Johorból vagy a Gowából való származás gondolatát elvetették, azzal indokolva, hogy a bajauk sokkal régebbi múlttal rendelkeznek, mint ezek az államok. A bajauk őshonossága, vagy a letelepedésük mikéntje így ma is vita tárgya, az mindenesetre bizonyos, hogy nyelvileg különböznek a velük szomszédos népektől. David E. Sopher antropológus 1965-ben azzal az elmélettel áll elő, hogy a bajauk és az orang laut népcsoport is az ausztraloid népek vadászó-gyűjtögető csoportjainak a leszármazottjai, azzal a különbséggel, hogy a vadászó életmódról a tengeri halászatra tértek át. Harry Arlo Nimmo kultúrantropológus 1968-ban viszont a bajauk őshonos léte mellett foglalt állást, és tagadta a közös eredetet más népekkel kapcsolatban. Alfred Kemp Pallasen antropológus 1985-ben egy átfogó tanulmányt készített a témában, és ebben a szóbeli hagyományok mellett a történelmi tényeket, a nyelvészeti bizonyítékokat próbálta meg összeegyeztetni a bajauk múltjának tisztázása érdekében. A népcsoport „keletkezésnek” dátumát 800 körülire helyezte, továbbá elvetette a más népekkel való keveredés lehetőségét. Feltételezése szerint a bajau nép egy ősi-bajau csoporttól származik, aki a Fülöp-szigetekhez tartozó Mindanao szigetén lévő Zamboanga-félszigeten éltek, ahol halászattal, égetéses-irtásos földműveléssel foglalkoztak.

Alfred Kemp Pallasen szerint ezek az emberek voltak a Zamboanga-félsziget és a Sulu-szigetek eredeti őslakói, akik egészen a 13. századig viszonylag békésen éltek a környező népekkel együtt. Az arab kereskedőknek köszönhetően a 13. század második felében megjelent az iszlám vallás a térségben, valamint fellendült a Kínával való kereskedelem is, ami kulturális, nyelvi hatásokkal is járt. A 15. század elején létrejött a Sulu szultánság, amely nem volt teljesen független, gyakorlatilag két évszázadon keresztül a brunei szultánság vazallusának számított.

A Zamboanga-félszigeten élők egy része a politikai változások következtében a tengeri kultúra és életmód felé fordult, és a 10. századtól kezdve megindult a fokozatos vándorlásuk a Sulu-szigetek és Borneó irányába. Az ausztronéz népeket vizsgáló szakemberek jelentős része támogatja ezt az elképzelést, ami magyarázatot ad arra is, hogy miért maradtak tengeri népnek meg a bajauk, akiknek szinte kizárólag a halászat lett az egyedüli bevételi forrásuk.

Az elmúlt évtizedek genetikai vizsgálatai viszont egész más eredményt mutattak, mint a történelmi feljegyzések és a szóbeli hagyományok. Ezek alapján a Celebesz-szigetéről való származás a valószínű, ami az itt őshonos bugis emberek és a pápuák közötti keveredés útján jött létre. Ezen elmélet hívei szerint innen indult ki a bajauk kivándorlása a 11. század körül. Elsőként Borneó szigetének keleti részén telepedtek le, majd innen tovább haladva vándoroltak Borneó északi területeire és a Fülöp-szigetek déli csoportjai felé a 13–14. század környékén.  Az mindenesetre biztos, hogy a bajau nép genetikai szempontból igen változatos, ami csakis más népekkel való keveredés útján jöhetett létre. Ennek következtében a népet egy sokgyökerű, többféle más néppel, népcsoporttal való találkozás, nyelvi, kulturális keveredés révén kialakult csoportnak lehet a leginkább tekinteni.

A bajauk történelme

A bajaukkal kapcsolatban az első hitelesnek elfogadott történelmi feljegyzés egy 840 környékéről származó vers, amelyben egy bajau hercegnő szerepel, akit feleségül vesz egy helyi előkelő. Már csak azért is el kell hogy fogadjuk, mert mint korábban láttuk, egy sor olyan eredetmonda, legenda, hagyomány van a nép kapcsán, amiben rendre egy hercegnő szerepel. A sok történet közös alapja lehet a versben említett esemény.

A bajauk első európai említése a 16. század első feléhez kötődik. Ferdinánd Magellán portugál származású spanyol felfedező 1519-ben egy öt hajóból álló flottával kihajózott, hogy elsőként hajózza körbe a Földet. Az expedíció nagy nehézségek árán tudta megkerülni az amerikai kontinenst, és jutott el elsőként a Csendes-óceán térségébe. A Maluku-szigetek (régebben Fűszer-szigetek) lett volna a célpont, de elvétették a számításokat, így a Fülöp-szigetekre jutott el Magellán. 1521. április 27-én a Mactan-sziget helyi őslakosaival vívott küzdelemben Magellán az életét vesztette. Megmaradt emberei két hajóval hazaindultak, amiből egy hajó, és alig három tucatnyi legénység ért haza biztonságban. Az expedíció bebizonyította, hogy a Föld gömbölyű és körbehajózható, amivel a földrajzi felfedezések új szakaszát indította el. A túlélők között volt Antonio Pigafetta olasz tudós, felfedező, aki szülőföldjére, a Velencei köztársaságba hazatérve megírta élményeit, tapasztalatait a Jelentés az első útról a világon című cikkben. Ez volt az első európai mű, ami említést tett a bajau népről, akikkel a Magellán expedíció hajói találkoztak. Pigafetta a könyvében úgy emlegette a bajauk népet, mint akik hajókon laknak.

A spanyolok a 16. század közepe táján tértek vissza a Fülöp-szigetekre, ahol megkezdték annak gyarmatosítását. A spanyolok mellett hollandok és angolok is élénken érdeklődtek a régió irányában, és Thomas Forrest skót származású angol hajós pedig Borneó keleti partján angol gyarmatosításba fogott a Brit Kelet-indiai Társaság megbízásából a 18. század második felében. Sir Spenser a brunei szultánságban volt brit konzul a 19. század közepén, és az ő nevéhez kötődik Borneó nyugati partjának az angol érdekszférába kapcsolása az 1850–60-as években.

A bajauk a gyarmati időszakban fellendülő kalózkodásba is intenzíven bekapcsolódtak, ami nem volt nehéz, hiszen eleve a tenger volt az életük, mindössze gazdasági, megélhetési okokból  csöppentek bele a rabszolga-kereskedelem és a tengeri rablók életébe is. A bajauk vagy önállóan vagy másokhoz csatlakozva vettek részt a kalózkodásban a Malaka-szorostól egészen a Fülöp-szigetekig, de egyes kínai és arab leírás alapján azt feltételezik, hogy egészen a 12–13. századtól kezdve mindig is részesei voltak a térségben folyó igen erőteljes kalóztevékenységnek.

A bajauk sok esetben nem önálló kalózként tevékenykedtek, hanem a kalózhajók legénységeként szolgáltak. Ilyen minőségben voltak pl. tengerészek a Sulu szultánságban is a gyarmatosítás időszakától kezdve. Szerepük volt a 19. században Celebesz szigetén zajló ún. első- és második Bone háborúban. A sziget délnyugati részén létezett az 1667-től a hollandok szövetségesének számító kis Bone szultánság. 1811-ben, a napóleoni háborúk idején, a hollandokat az angolok váltották fel, de 1816-ban a bécsi kongresszus újra visszaadta a hollandoknak. Amikor a holland kormányzó 1824-ben Celebesz szigetére látogatott, Bone királynője ellenállást tanúsított, és a vele szövetséges bajaukkal együtt két holland helyőrséget meg is semmisített. A következő évben a hollandok ellentámadásba lendültek, de ugyanakkor Jáva szigetén egy még komolyabb lázadás tört ki, ami miatt az erőiket kivonták Celebeszről. A háború így gyakorlatilag békekötés nélkül ért véget. Mindezek ellenére 1838-ban Bone csak megújította a hollandokkal a korábbi szövetségi szerződést, ami a királyságban lévő bajau kalózok végét jelentette, azok egy másik királyságba, a szintén Celebeszen található Luwu királyságba tették át a székhelyüket. A második háború a hollandokkal 1859–1860-ban zajlott le, ami a gyarmatosítók teljes győzelmével zárult, megpecsételte ezzel a kis állam sorsát.

Borneó szigetén Brunei uralkodócsaládja bizonyult a legerősebbnek a középkor óta, amikor is a 14. században az uralkodó felvette az iszlámot. Ettől kezdve az állam virágzásnak indult, házasságok, hódítások révén sikerült gyakorlatilag a sziget teljes partvidékét a befolyása alá vonni, a belső területek kivételével. A kereskedelem virágzott a kínai és az arab kereskedők jóvoltából. A 15–16. század fordulóját tekintik a Brunei szultánság aranykorának. 1658-ban Borneó északi és keleti részét a Sulu szultánságnak adták át, aminek oka az volt, hogy a szomszédos állam segítséget nyújtott a szigeten dúló polgárháború lezárásában. A 17. századtól kezdett erősödni a malájok bevándorlása a szigetre, a 18. században pedig a tengeri nomádok, a bajauk is elkezdtek a Sulu-szultánság területéről Borneó szigetére költözni, mivel előnyösebb volt számukra a brunei szultánoktól való laza függés, mint a spanyol gyarmatosítók hatalma.

A 19. század második felében több nagyhatalom is igen intenzíven kezdett érdeklődni Borneó, azon belül is főleg Észak-Borneó kiaknázása miatt. Többen is próbálkoztak, így az Amerikai Egyesült Államok, de még az Osztrák–Magyar Monarchiához is köthető egy kísérlet. Az igazi győztesek az angolok lettek, akik 1881-ben létrehozták a Brit Észak-borneói Társaságot, ami pár éven belül a Brit Birodalom protektorátusa lett. Mivel a népesség túl kicsi volt, ezért hogy növeljék a terület gazdasági értékét, a Társaság kínai munkásokat hozatott az ültetvényekre, mivel a fő célja az volt, hogy a kezükbe került területen különféle mezőgazdasági termékek, elsősorban dohánytermékek előállítójává alakítsák át. A főváros 1884-ben Sandakan városába költözött, hogy mind jobban kiaknázzák a természeti erőforrásokban rejlő lehetőségeket.

A Társaság hatalmával szemben több kisebb lázadás is kitört a helyi lakosok körében, amelyek közül Mat Salleh vezette lázadás (1894–1900) volt az első nagyobb méretű. Mat Salleh apja egy helyi vezető, édesanyja pedig bajau származású volt. Ennek a származásnak vette hasznát Mat Salleh, mivel két nép bizalmát is el tudta nyerni a lázadás kitörésekor. Mat Salleh egy Sulu hercegnőt vett feleségül, ami révén a Sulu szultánság vezetőjével is rokoni kapcsolatba került. Apja halála után annak vezetői pozícióját is örökölte meg.

1894-ben Mat Salleh gyanúsított lett két kereskedő meggyilkolása és kirablása miatt. A Társaság emberei és a gyarmati tisztviselők le akarták tartóztatni, de Mat Salleh ellenállt. 1895-ben  követőivel Sandakan városába mentek, a kormány székhelyére, hogy egy petíciót nyújtsanak be a a kormányzók, illetve azok képviselőinek történő hajók átadása ellen. Kétnapos várakozás után a békés tömeg elhagyta a fővárost, a kormányzó pedig Mat Salleh otthonába küldte az embereit, hogy ismét próbálják meg letartóztatni a vezetőt. Mat Salleh tudta, mire számíthat ha elfogják, ezért inkább elmenekült. Erre válaszul a házát és a faluját kifosztották és felégették a Társaság emberei, az elmenekült vezető fejére pedig jelentős pénzjutalmat tűztek ki. Ez volt az az esemény, amelynek  hatására kitört a lázadás. Mat Salleh támogatóival a sziget belsejébe vonult, ahol egy erős erődöt építettek fel. A britek támadása miatt feladta az erődöt ahonnan el tudott vonulni csapatával, és egy másik székhelyet választva egy új erődöt épített a híveivel. 1896 őszén a britek itt is megtámadták, de sikerült a gyűrűből kimenekülnie. 1897 nyara bizonyult a felkelés legsikeresebb időszakának. Ebben az évben Mat Salleh a lázadókkal lerombolta a Társaság egyik központját, amivel komoly anyagi károkat okozott. A támadás a hírnevét is emelte, és tovább növelte a támogatói számát. A felkelés 1898-ban holtpontra jutott, a britek is hajlottak a megegyezésre, így meg is kezdődtek a tárgyalások. Mat Salleh számára amnesztiát és szabad letelepedést ígértek, továbbá az is felmerült, hogy amennyiben egy évig fenntartja a békét, akkor egy kerület vezetőjének is kinevezik. 1898 áprilisában sikerült megkötni a megállapodást, aminek a legtöbb pontja igen kedvező volt a lázadókra nézve. A következő évben viszont megromlott a Társasággal a viszony, ami a felkelés kiújulását jelentette. A harcok váltakozó sikerekkel folytak, a felkelőknek több kisebb erődjét is megszerezték a britek. 1900. január 31-én a gyarmati erőkkel folyó egyik csata során a felkelés vezetője az életét vesztette 1000 hívével együtt. Ennek ellenére a harcok folytatódtak, és csak 1905-re sikerült végleg leverni a felkelést. 1905-ben még egy kisebb helyi törzs fellázadt, amihez a bajauk nem csatlakoztak,  de azt is gyorsan leverte a Társaság.

1942 és 1945 között a II. világháborúban a japánok Borneó nagy részével együtt elfoglalták Észak-Borneót. A szövetséges erők által elkövetett bombázások elpusztították a legtöbb várost, köztük Sandakant is, amelyet a földel tettek egyenlővé. Az 1945-ös japán fegyverletétel után Észak-Borneót a Brit Katonai Igazgatóság irányította. Az angolok reformpolitikába kezdtek Malájföldön, és Észak-Borneót a gyarmathoz csatolták. A britek 1948-ban rendkívüli állapotot vezettek be, ami egészen 1960-ig fennmaradt. 1957. augusztus 31-től a Brit Nemzetközösség független tagja lett Malajzia, teljes függetlenségét 1963. szeptember 16-án nyerte el, de ebből Brunei kimaradt, mert területén olajat találtak, és nem akartak osztozkodni senkivel.

Bajauk napjainkban

Manapság a bajaukra egy szerény körülmények között élő, de békés és vendégszerető népként tekintenek. Jelentős részük írástudatlan, képzetlen, szegény körülmények között élő „tengeri” nomád. Egyre kevesebben élnek tulajdonképpen a tengeren és a tengerből, aminek az oka az asszimiláció és a modernizáció. Különösen a Sulu szultánság megszűnte, a bajauk hagyományos védőszentjének számító állam felbomlása érintette igen érzékenyen a nomádokat. A pénz alapú gazdaságba hagyományos életmódjuk egyre kevésbé illik bele, a megélhetéshez át kell térniük a szárazföldi életstílusra. Malajziában az elmúlt évtizedekben több olyan kormányzati program is volt, ami során a bajaukat igyekeztek letelepíteni a szárazföld belsejébe.

A Sulu-szigeteken mai is élő bajaukat a többi népcsoport alacsonyabb rendűnek és kívülállónak tekinti. Még a vallásuk miatt is támadják őket, mert hiába az iszlám az uralkodó vallás – a többi környező néphez hasonlóan –, számos hagyományos ősi vallási elemet is megőriztek, ami miatt pogányoknak is tekintik őket. A társadalomban elfoglalt helyük miatt a kirekesztettség mellett a biztonságuk is sokkal kisebb. Gyakran válnak áldozattá, lopások, zsarolások, emberrablások, erőszak áldozatai a bajau emberek. A megkülönböztetés és a számos erőszak miatt sok bajau az elvándorlást választja, és a Sulu-szigetekről Malajziába, Indonéziába költöznek, ahol valamennyivel több esélyük van a boldogulásra. Malajziában való megjelenésük viszont ellentmondásos, mivel a többség illegális bevándorlóként érkezett az országba. Egyesek Malajzia helyett a Fülöp-szigetek északi szigeteit választják, ami biztonságosabb ugyan, de gazdasági szempontból kevésbé jobbak, és a helyi lakosság is ugyanolyan kirekesztő velük szemben. A filippínók szemében a bajauk hajókon lakó koldusok.

A bajauk ősi vándorútjai és halászterületei fedik a Fülöp-szigetek, Malajzia és Indonézia tengeri határait. Hajóik időnként megfordultak a Timor- és az Arafura-tengeren is. Napjainkban viszont sehol sem nézik őket jó szemmel, nem szereti egyik állam sem, ha a területükre bajau halászhajók tévednek. Jogi szempontból is hátrányban vannak, a hagyományosnak mondható halászterületeikre profi halásztársaságokat is beengednek, ami miatt túlhalászás alakul ki, ez pedig pusztító hatással van a régi bajau társadalomra és kultúrára egyaránt. A mindennapos atrocitások oda vezettek, hogy 2014-ben az indonéz hatóságok 6 bajau hajót meg is semmisítetek Indonézia felségvízén. A bajau halászok az egyre szűkölő lehetőségeik, illetve a nomád kultúrájukkal szembeni korlátozások miatt  sok esetben illegális eszközökhöz nyúlnak, így pl. robbantással halásznak, korallbányászatot folytatnak, vagy kivágják a védett mangrove fákat. Nem igazán áll rendelkezésre más lehetőségük, hogy versenyezzenek a náluk sokkal jobban felszerelt kereskedelmi halászokkal, és elegendő jövedelmet szerezzenek a családjuk eltartására.

Az indonéz kormány és civil szervezetek számos programot indítottak az elmúlt években a bajauk érdekében azzal a céllal, hogy alternatív, fenntartható megélhetési formákat tanítsanak meg velük. Egészségügyi központok, iskolák épültek a részükre. A Fülöp-szigeteken is hasonló programokkal próbálkoznak, és egyre több bajau tér át szőnyegszövésre, ékszerkészítésre. A közelmúltban a helyi önkormányzatok több erőfeszítéseket tettek a bajau menekültek rehabilitációjára és megélhetési készségek oktatására. 2016-ban a Fülöp-szigeteki Halászati és Vízi Erőforrások Iroda projektet indított el a halászhajók, a felszerelések és egyéb megélhetési anyagok elosztására a Luzon-i bajau közösségek között.

Malajziában több mint 400 ezer bajau él napjainkban, ami a 32 milliós népességhez képest igen kis arányt jelent. A legtöbbjük Sabah szövetségi államban él, ahol a két legnagyobb bajau település Kota Belud és Semporna. A közel 35 ezer lakosú Semporna megalapítása ugyan a 19. században történt, de előtte már létezett egy bajau település a környéken. 1876-ban átadták a Brit Észak-borneói Társaságnak, és ettől kezdve a terület állandó brit közigazgatás alá került. A terület sokáig a térség kalózkodási központjának is számított. A lakosság túlnyomó része bajau, akik közül sokan a város szélén szétszórt gólyalábos falvakban élnek a tengerparton, de ezrei élnek a tengeren Semporna környékén.  Életük nagy részét hajókon töltik, és a megélhetésüket a környék korallzátonyai biztosítják számukra. A városban minden év áprilisában megrendezésre kerül a Lepa Regatta nevű rendezvény, amelyben a Semporna-i bajauk hagyományos egyárbocos vitorlás hajója, a lepa előtt tisztelegnek. A színes hajók flottilája versenyzik a „Legszebb lepa” címért. Az ünnepség különféle kulturális előadásokkal, tűzijátékokkal, valamint hagyományos és kortárs sportokkal,  játékokkal folytatódik.

A bajau társadalomban az elsődleges társadalmi szervezőegység a háztartás, amelynek gerincét a nukleáris család alkotja, ami mellett a rokonság bír még fontos szereppel. A háztartást leginkább a lakóhely megválasztása szabályozza. A családok spontán módon indulnak, hogy a tenger gyümölcseivel (elsősorban hal, homár és tengeri uborka) kereskedjenek a szárazföldi lakosokkal. Cserébe készleteket szereznek be, vizet gyűjtenek.  Alkonyatkor mindenki visszatér a házhoz, ahol a közösségi főzés zajlik.

A bajauk többsége megőrizte kézműves készségeiket napjainkban is. Egy önálló asztalos egy hét alatt képes megépíteni egy halászhajót. A szintén fából épült kunyhókat, amelyek különböző létszámú csoportokat foglalhatnak magukban, több családtól egészen egy nagyobb közösségig, csapatmunkával három héten belül készítik el. Rizsporból fényvédő krémet készítenek, amit a nők használnak a Nap káros sugarai ellen. Leginkább a hajadonok nők kedvelik a használatát, mert a hagyományok szerint a bőrük megőrzi tőle a szépségét, amivel könnyebben találnak párt, férjet maguknak.

A bajaukat a világ legjobb szabadon merülőknek tartják, akik a tengeri halászat során speciális képességeikre támaszkodnak. Képesek akár 200 m mélyre is lemerülni, és arra is volt már példa, hogy 13 percig is a víz alatt tudtak maradni. A gyerekek, már igen fiatalon megtanulnak úszni, és már nyolcéves korukban elkezdenek halászni a tengeren. Mivel nagyon sok időt töltenek a víz mélyén, ezért már gyermekkorban kiszakítják a dobhártyájukat, hogy a nyomáskülönbség ne okozzon komoly problémát. Nem használnak búvárruhát, egyszerű ruhában dolgoznak, és kizárólag saját készítésű fa védőszemüveget és kezdetleges dárdapuskát használnak. Mivel a tengerből élnek, ételeikben is annak élővilágának számos elemét találhatjuk meg. Egyik fontos eledelük a tengeri uborka, ami értékes fehérjeforrás. Napjainkban a cukorbetegség és a rák gyógykezelésére is használják.

A bajauk által használt hajótípusok igen változatosak. A leggyakoribb a lepa, a balutu és vinta. A lepa a Fülöp-szigeteken, Malajziában és Indonéziában számít hagyományos lakóhajónak. Mivel sokan kezdik elhagyni a tengeri nomád életmódot, az ilyen jellegű hajók jelentős részét inkább halászhajóként vagy kisebb teherszállító hajóként használják napjainkban. A lepa tulajdonképpen egy közepesnek mondható csónak, ami átlag 9–15 m hosszú és 1,5–2,1 m széles, a hajótest pedig elég alacsony. Vannak belőle nagyobb méretűek is, amelyek elérhetik akár a 15–37 m-t is, de ezeket már inkább kereskedelmi célokra használják. A lepanak egyetlen vitorlája van, amelyet egy árbocra szerelnek fel. A balutu egy nagyobb méretű, kettős támasztású hajótípus, amit leginkább lakóhajóként hasznosítanak, de átalakítással vitorlás hajónak is alkalmas. Egészen a II. világháború kitöréséig ez volt a leggyakoribb típus, azután kezdte a lepa felváltani. Nagyobb változatain gyakran díszes, faragott bővítményeket is használnak az orrban és a faron. A vinta leginkább a Fülöp-szigetek területén élő tengeri népek jellemző hajótípusa, amelynek egyik fontos jellemzője a színes téglalap alakú vitorla. Használják halászhajóként, teherhajóként és lakóhajóként egyaránt.  Általában 4,5–10 m hosszúak – a halászatra használtak átlag valamennyivel kisebb méretűek –, a hajótestet pedig deszkákból vagy bambuszból készült levehető fedél borítja.  Az 1970-es évek óta,  a Fülöp-szigeteken található többi hagyományos hajóhoz hasonlóan, szinte mindig motorosak, és nagyrészt leszerelték a vitorláikat.

A bajau nép több különböző alcsoportra osztható. Soha nem voltak politikailag egységesek,  általában az általuk lakott térség szárazföldi politikai államai alá tartoztak a múltban, és tartoznak ma is. Így Malajzia mellett a Brunei szultánságban és a régi Sulu szultánság területén élt a többségük. Legtöbb alcsoportjuk arról a helyről van elnevezve, ahonnan származik, és mindegyik alcsoport különálló nyelvet vagy nyelvjárást beszél. A Fülöp-szigeteken élő sama-bajau három csoportra osztható. A Malajzia területén élő bajauk közé tartoznak a Banguingui emberek, akik egykoron kalózkodásról voltak ismertek. A Kelet-parti bajauk a már említett Semporna környékén élnek. Mindezek mellett további csoportoknak számítanak a samalok, az ubiánok, a nyugati parti bajauk Borneó szigetén.

Bajauk nyelve, kultúrája, vallása, életmódja, helyük Malajzia társadalmában

A bajauk nyelve a nyugat–maláj–polinéz nyelvcsaládba tartozik, ami az ausztronéz nyelvcsalád egyik alcsoportja. Nagyjából 10 nagyobb nyelvjárása létezik. A legtöbb bajau általában több nyelvet is beszél, ami kapcsolatban van a tengeri nomád, vándorló életmóddal is. A szomszédos nyelvekkel szembeni jelentős különbségek miatt helyezték a nyelvészek külön ágba a Fülöp-szigeteki nyelvektől függetlenül.

A bajauk számára a népük mellet az iszlám vallás a másik fontos tényező, mely egy közös vallási hitrendszerbe és rituálékba egyesíti a híveit, így közös jelentést és célt tulajdonít sok falu tevékenységének, erőteljes egyesítő köteléket is létrehozva közöttük. A bajau sok szempontból nagyon individualista nép, a nyugati partvidéken élők hagyományos hitrendszere nagyon optimista természetű; szerintük különféle szellemi lények pozitív és negatív kölcsönhatásba lépnek az emberekkel.  A hagyományos hitek komplex módon lépnek kölcsönhatásba az iszlám hiedelmekkel. A régi kor különböző népi hiedelmei továbbra is elterjedtek a nyugati partvidéken élő bajauk körében. Néhány tengeri nomád sokkal kevésbé ragaszkodik az ortodox iszlámhoz. Gyakorolják a népi iszlám szinkretizáló formáját, ismerik a helyi tengeri szellemet, amelyet az iszlám terminológiában Jinn néven ismernek. A vitorlás hajók építését és elindítását rendszerint vallási rituálék keretében szokták elvégezni, és a hagyományaik szerint a hajóknak külön szelleme, őre van, ami befolyásolja a halászat sikerességét is. A hagyományos bajau közösségekben előfordulnak sámánok is, akik kapcsolatot tartanak fent a tenger szellemvilágával is. A bajauk minden évben több ünnepet is megülnek az iszlám hitben lévőkön felül is. Az egyik ilyen fontos vallási és kulturális esemény, amelyet minden évben megtartanak, a pag-umboh. Ekkor mondanak köszönetet az ősi isteneiknek, felszolgálják a csere útján beszerzett, újonnan betakarított rizst, miközben iszlám imákat szavalnak. A rizst apró kis kúp alakú halmokba rakják a nappali padlóján, amit a rizs alvásának is szoktak nevezni. A rizst két vagy három éjszaka után elkülönítik, kétharmad részéből hagyományos édes rizs ételeket készítenek, az egyharmadából pedig édes süteményeket. Az ünnepségen a rizsből készült ételek felajánlása mellett a régen meghalt ősökre is emlékeznek, akiket ilyenkor hangosan „hívnak” magukhoz.

Egy másik, minden évben megrendezésre kerülő vallási szertartás a Sama Dilaut, ami során rituális táncokat mutatnak be, ezzel áldozva az ősi szellemeknek. A szertartást egy-egy szent fa alatt szokták tartani a szárazföldön. A Fülöp-szigeteken külön meg vannak különböztetve a férfi és a női szellemet szimbolizáló fák.

A bajauk jelentős része ma is hagyományos módon él az ún. úszóházakban, amelyek egy-egy család lakóhelyei. A lakóhajók flottákat alkotnak, és így utaznak együtt rokonok, barátok, működnek együtt a halászat során. A házaspárok úgy is dönthetnek, hogy a férj vagy a feleség rokonaival hajóznak együtt. A közös kikötési pontokon, amit mindig egy-egy idősebb vezető igazgat,  találkoznak más flottákkal az év bizonyos időszakaiban. A kikötési pontok víznyerőhelyekhez vagy kulturális szempontból fontos helyekhez, pl. temetőkhöz vannak közel. Időnként itt gyűlnek össze a családok, közeli és távoli rokonok a különböző ünnepségekre, esküvőkre, fesztiválokra. A legtöbb esetben nem távolodnak el nagyon messzire az „otthoni” kikötőktől. A bajauk rendszeresen átléphetik a Fülöp-szigetek, Malajzia és Indonézia határait halászat, kereskedelem vagy rokonok látogatása céljából.

A bajauk kiváló képességekkel rendelkeznek a tengeri szabadtüdős búvárkodás terén. A halászok napokon keresztül képesek dolgozni, akár napi öt óránál több időt is a vízben töltve. Gyakran előfordul, hogy már gyerekkorban szándékosan megsértik a dobhártyájukat, azzal is megkönnyítve a mindennapos merülést. A több évszázados tengeri életmód következtében testük is változásokon ment keresztül. Tudósok kimutatták, hogy lépük 50%-kal nagyobb más emberekéhez képest, így több hemoglobinban gazdag vért tud a szervezetük tárolni, ami lehetővé teszi a hosszabb ideig tartó merüléseket. Találtak olyan géneket is, amelyek szintén különböznek más emberekétől, és mindegyik olyan apró változásokat eredményeznek a szervezetben, ami a tengeri életmód „következményei”. Ezen adaptációk valószínűleg a természetes szelekció eredményeként jöttek létre, amelyek egyedileg megnövekedett gyakoriságú allélekhez vezetnek, amelyek szintén eloszlanak a többi kelet-ázsiai populáció között. Az is megállapítást nyert , hogy egy másik „tengeri cigány” csoport, a moken törzs gyerekei kétszer olyan jól és élesen látnak a víz alatt, mint az európaiak, bár nem ismert, hogy ennek a tulajdonságnak genetikai alapja van-e, vagy tudatosan használják a pupillaösszehúzós-hunyorítós szuperlátást. Ez a képességük azután felnőtt korra elmúlik.

A bajau társadalom nagyon individualista, a többi környező néphez képest többé-kevésbé egyenlőség uralkodik a társadalomban, ami valószínűleg annak köszönhető, hogy a szárazföldi népekkel fennálló kapcsolataik inkább törékenynek mondhatók, és csak az alapvető és szükséges termékek beszerzésére irányulnak. Ha a szárazföldiekkel valamilyen oknál fogva gyengül a kapcsolat, a bajauk egyszerűen csak tovább hajóznak. Nagyobb hangsúly helyeződik a rokonságra, továbbá a társadalmi kohézió fenntartásának fontos eleme a kölcsönös munka, egymás segítése. Vannak azonban kivételek is. A Fülöp-szigeteken élő bajauk körében a régi feudális társadalom nyomai is felfedezhetők, aminek oka a több évszázados Sulu szultánság uralmának köszönhető.

Malajziában szigorú feltételei vannak az állampolgárság elnyerésének, amik közé tartozik a házassági bizonyítvány és a gyermek/gyermekek születési anyakönyvi kivonata. A tengeren élő bajauk viszont nem mindig rendelkeznek ilyen dokumentumokkal, de ha van is, akkor sem mindig ismerik el a maláj hatóságok. A születés igazolásához a kórházaktól, az ott dolgozó orvosoktól, szülésznőktől kell igazolást beszerezni, ami sokszor nehézségekbe ütközik. Sok gyermek születik a tengeren, vagy ha a kórházban is történik a szülés, nem kapnak papírokat. Mindezek miatt a bajauk között vannak ún. hontalanok, akik hivatalosan egyetlen államnak sem a polgárai, amit egyet jelent az alapvető védelmekből és jogokból való kizárásnak. Az 1959. évi sokszorosan módosított Bevándorlási törvény Malajziában nem tesz különbséget a menedékkérők, a menekültek, az illegális bevándorlók és az okmány nélküli vagy hontalan személyek között. Ennek következtében sokszor a rendőröktől függ, hogy egy-egy bajau igazoltatása során mit tesznek, amennyiben az nem tudja igazolni az állampolgárságát.  Ahhoz, hogy ez megszűnjön, együttműködésre van szükség Malajzia, a Fülöp-szigetek és Indonézia kormányai között.

A bajauk népművészetére a hagyományos népdalok a leginkább jellemzőek, melyeket leginkább házasságkötések alkalmával éneklik, miközben táncolnak hozzá és hangszerekkel kísérik. A legtöbb hangszerük fúvós jellegű vagy hegedű, de nem vetik meg az elektromos hangeszközöket sem. A hagyományos bajau daloknak többféle típusa is létezik, és természetesen találni köztük szerelmeseket is. A legtöbb népdalt, a régi hagyományos kultúra elemeit a fiatalabb generáció már alig ismeri. Csökkenő érdeklődésük hátterében az asszimiláció, a tengeri életmóddal való felhagyás áll. A tengeri nomád emberek híresek a szövéseikről, kézimunkájukat igen figyelemreméltónak találják. Napjainkban turisták számára készítenek apróbb tárgyakat, hogy ezzel egészítsék ki szűkös megélhetésüket. A képzőművészetben igen régi hagyománya van a faragásnak és a szobrászatnak, amikkel a lakóhajóikat is díszítik, illetve bizonyos rituális tárgyaikat is előszeretettel látják el a minél díszesebb motívumokkal. A fa mellett fontos anyagnak számít még a mészkő és a korall, ezekből is rendre készítenek díszes tárgyakat, vagy egyszerű hétköznapi eszközöket. Megfigyelhető díszesen faragott sír is, amely az elhunythoz tartozó csónakból készül. A legjobban dolgozó mesterek arra is képesek, hogy az elhunytak csónakjából emberi alakot faragjanak ki, ami  jellegzetes formáiban hasonlít az elhunytra. A sírok díszítése és az ételáldozatok a bajau népcsoport régi hagyományait, szokásait, hiedelemvilágát képviseli, még az iszlám megjelenése előtti időből.

Bajauk társadalmi-jogi helyzete

Délkelet-Ázsiában számos szétszórtan élő tengeri nomád közösség található. Három nagyobb csoport is létezik, amelyek a történetükben, kultúrájukban és nyelvükben is elkülönülnek. Ezek közé tartoznak a mokenek, az orange lautok és a bajauk. A tengeri nomádok életmódját, tevékenységét a helyi kormányok a társadalmi instabilitás jelének tartják, veszélyt látnak ezen népek mobilitásában. Egészen a 19. század közepéig nem volt semmi probléma a tengeri nomádokkal kapcsolatban, a gondok akkor kezdődtek, amikor politikai határokat kezdtek kialakítani a térségben, ami új nemzetek születésével és az állampolgárság kérdésével járt együtt. A 2004-es thaiföldi szökőár volt az, ami nemcsak megrázta a világot, hanem ráirányította a média figyelmét a térségre, és az itt élő tengeri nomádokra. Sajnos ez a tisztviselőknek is lehetőséget adott arra, hogy nyomást gyakoroljanak a tengeri nomád életmódot űzőkre. Az államok fejlesztési programokat kezdtek indítani, aminek az eredményeként – önként vagy nyomásra –, több tengeri nomád csoport áttért a letelepült életformára.

A Malajziában élő bajauk egyik legnagyobb jogi és társadalmi problémája a „hontalanság” ténye, ami sokakat sújt. Az Egyesült Nemzetek 1954-ben elfogadott Hontalan Személyek Jogállásáról szóló Egyezménye értelmében hontalan személy az, aki egyetlen államnak sem az állampolgára. Az ilyen embereket nem védi egy állam sem, ami miatt nem rendelkeznek olyan alapvető jogokkal, amivel bármelyik állampolgár viszont igen. Az Egyesült Nemzetek Menekültügyi Főbiztosa (UNHCR) az ENSZ menekültügyi intézménye szerint legalább 10 millió hontalan ember él szerte a világban. A mai társadalmakban az állam tekinthető az alapvető egységnek, ami viszont a hontalanok esetében azt jelenti, hogy nincs olyan védőernyő, egy állam a fejük felett, ami az oktatást, az egészségügyi ellátást, az igazságszolgáltatást, a munkához való jogot biztosítaná számukra.

Malajzia esetében az a fő probléma, hogy az ország nem írt alá a hontalanságról, a hontalanság csökkentéséről és a hontalan személyek helyzetéről szóló nemzetközi egyezmények közül egyet sem. Az 1959-es és az 1963-as Bevándorlási törvény nem tesz különbséget a menedékkérők, a menekültek, az illegális bevándorlók és az okmány nélküli vagy hontalan személyek között. Ehelyett mindegyiket „illegális bevándorlóknak” tekintik, ami azt jelenti, hogy a bajauk személynek nincs joga megvédeni magát, amennyiben pl. rendőrségi túlkapást tapasztalnak velük szemben.

A korábbi Sulu szultánság területén, egészen a gyarmatosítás koráig, nem voltak nemzetközi határok. Amikor azonban a tengeri határokat az 1985-ös ????/1885-ös??? Madridi Jegyzőkönyv alapján megállapították, a helyi etnikai csoportok és közösségek eloszlását és sokszínűségét nem vették figyelembe. Ennek eredményeként az állandó vándorlásban lévő bajauk mozgása korlátozódott. A helyzet pedig csak tovább romlott a térségre jellemző emberrablások, és az ezek ellen felszólalók fellépései miatt. 2000 óta számos emberrablás történt a Fülöp-szigeteken található Mindanao szigeten fellángoló szeparatista mozgalomhoz kapcsolódóan, melyek során nemcsak az itt élők, hanem turisták is célpontokká váltak. A radikális iszlám felkelők számos embert fejeztek le, akik között külföldiek és bajauk is voltak. 2013-ban, miután a fegyveres felkelők maláj területekre is behatoltak, a malajziai kormány létrehozta a Kelet-Sabah Biztonsági Parancsnokságot a tengeri biztonság szigorítása, és a támadások következtében életbe lépő kijárási tilalom végrehajtása érdekében. A kijárási tilalom 12 órás, szürkülettől másnap hajnalig tart, és Kelet-Sabah hat-hét kerületének vizein van érvényben. A korlátozást rendszeresen újra felülvizsgálják, és ha szükségesnek tartják, akkor meghosszabbítják. Az érintett területeken élőknek a szárazföldön kell tartózkodniuk, tilos a tengerre menni a tilalom ideje alatt, ami a halászatból élő bajauk számára megélhetésük korlátozását jelenti. Ezzel a ténnyel az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezetének (FAO) jelentése is foglalkozott, amiben kiemelték, hogy az érintett területen élő bajauk halászati tevékenységére nézve komoly károkkal jár a tilalom. 2018 júliusában a Gabungan Negeri Sabah nevű Sabah-i szervezet egy felmérést készített, amely kimutatta, hogy Sabah-ban legalább 60 000 hontalan ember él. Ez annak a függvényében is mindenképpen magas szám, hogy Malajziának semmiféle hivatalos adata nincs arról, mekkora is a bajauk tényleges száma az ország területén. Arra nézve sincs semmilyen pontos adat, hogy hány bajauk rendelkezik egyáltalán állampolgársággal és ahhoz kapcsolódó megfelelő iratokkal. A mindenkori politikai helyzet az, ami befolyásolja, hogy a bajauk milyen hamar tudnak beszerezni személyazonosító okmányokat, ezért fordulhat elő, hogy egyeseknek azonnal sikerül, másoknak többször is próbálkozni kell, mire sikerrel járnak. A hontalanok magas számának oka az 1970-es években keresendő, amikor is a Fülöp-szigetek felől sok menekült érkezett a Sabah régióba, akik között jelentős számban voltak bajauk is.  Különböző szervezetek és ügynökségek vettek részt a Fülöp-szigeteki menekültek beáramlásának kezelésében. A bevándorlókkal foglalkozó vizsgálóbizottság szerint az UNHCR a Sabah-i helyi kormány támogatásával az alapvető infrastruktúra és megélhetési lehetőségek biztosításával irányította a menekültek letelepedési rendszerét ezekben az években. A maláj szövetségi kormány ún. IMM13 engedélyeket adott ki a menekültek számára, míg Sabah állam kormánya saját iratokkal látta el az érkezőeket. Ennek értelmében előfordulhatott az, hogy egy családban a családtagok között különböző típusú személyi okmányok kerültek kiadásra, eltérő tartózkodási idővel.

A bajauk társadalmi-jogi helyzetét csak tovább bonyolította az, hogy a Malajziában meglévő politikai harcok középpontjába is bekerültek. Ennek legfőbb oka az volt, hogy Sabah és Sarawak tartományok 1963-ban egyesültek Malajziával, ami viszont az 1980–1990-es évek fordulóján, az ún. IC Projekt kapcsán éles vitákat eredményezett Mahathir bin Mohamad akkori miniszterelnök jóvoltából. A közel két évtizedig hatalmon lévő politikus az IC Projekt kapcsán több tízezer, a Fülöp-szigetek irányából érkező illegális bevándorló számára adott állampolgárságot, amivel a célja a helyi vallási és demográfiai viszonyok megváltoztatása volt a saját politikai céljai, új választók „szerzése” révén. 1979 és 1996 között kb. 127 ezer személyi igazolványt adtak ki a program keretében, így egyes bajauk állampolgárok lettek, míg mások papírok nélküli hontalanok maradtak. Ezekben az években az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága is hathatós segítséget nyújtott az itt élőknek, így sikerült több tengeri nomád számára papírokat szerezni, ami révén jogosultak lettek törvényes munkavállalásra, oktatásra, egészségügyi ellátásra. Amikor azonban a Fülöp-szigetek politikai helyzete 1986-ban megváltozott, a malajziai kormány leállította a folyamatot. Az IMM13 birtokosai menekült státusát 2001-ben visszavonták, ami értelmében nőtt a hontalanok száma. Egyedül csak Nyugat-Malajziában legalább 10 000 ember él, akiknek az állampolgárságát megtagadták, ugyanakkor Kelet-Malajziában ismeretlen a számuk. Ezeknek az embereknek nem engedélyezett az oktatás, a munkához való jog vagy az egészségügyi ellátás. A helyi, nem kormányzati szervezeteknek az UNHCR technikai támogatásával karöltve a hontalan személyek számát a 2009-es  40 000 főről 2017 végére sikerült kb. 12 400 főre lecsökkenteni. Az UNHCR azóta is folyamatosan együttműködik más ENSZ-ügynökségekkel, a helyi civil társadalmi szervezetekkel és a kormányzattal annak érdekében, hogy a születési nyilvántartás korszerűsítésével minél tovább csökkenjen a hontalanok és a papírok nélküliek száma. Az UNHCR Nyugat-Malajziában 12 400 hontalan személy nevében nyújtott be kérelmet a maláj kormánynak, amiből napjainkra kb. 2–3 ezer személy kapott állampolgárságot. A bajauk érdekében folyamatosan szerveznek adománygyűjtéseket, különféle kampányokat az ENSZ szervezete nevében.

A bajauk helyzetének jogi és emberi megoldása egy többszereplős kérdés, ami csakis több ország összefogása révén valósulhat meg.  Együttműködésre van szükség Malajzia, Fülöp-szigetek és Indonézia között a közösség kulturális sokszínűségének, összetettségének és mobilitásának tanulmányozása, védelme érdekében. De ez egészen addig nehéz, amíg a hontalanság kirekeszti őket az alapvető jogok védelme alól. Malajziában szigorú előfeltételei vannak az állampolgárság megszerzésének, így szükséges a házassági bizonyítvány és a gyermek születési anyakönyvi kivonata. De mi van azokban az esetekben, amikor egy családon belül egyes gyerekek a maláj vizeken születnek meg, míg mások a Fülöp-szigeteken hajózva látják meg a napvilágot. A bajauk jövőjének a kulcsa részben a saját kezükben is van. Erőszakkal rá lehet kényszeríteni őket a letelepedésre, de azzal a világ csak vesztene, mert pont a sokszínűség az, ami különlegessé teszi az emberi fajt, az egyes országokat, népeket. A bajauk is részei a történelemnek, és az lenne a legjobb, ha nemcsak a jelennek, hanem a jövőnek is a részesei maradnának.