Kuchingról általában

Kuching Malajzia legnagyobb államának székhelye, mégis egészen más jellegű, más hangulatú, mint a Maláj-félsziget városai. Kicsit provinciális – persze a szó jó értelmében -, kicsit gyarmati – köszönhetően gyönyörű állapotban fennmaradt történelmi épületeinek -, és nagyon egzotikus. Elvégre csak egy kőhajításra fekszik Borneó hatalmas, összefüggő esőerdőitől.  

Ha az ember rábök Malajzia térképére, hogy mégis merre induljon felfedezni a gyönyörű délkelet-ázsiai országot, nyilván jóval kevésbé ambiciózus tervek kergetik, mint csaknem kétszáz éve James Brooke-ot, a vállalkozókedvű és szabadszellemű viktoriánus szerencsevadászt. Azt az embert, aki egészen egyedülálló módon alapított magának egy saját országot, ráadásul abban a korban, amikor olyan versenytársakkal kellett rajthoz állnia a nagy gyarmatosítási versenyben, mint saját hazája, Nagy-Britannia, Hollandia, vagy éppen Franciaország. Brooke azt az akaratát is keresztül tudta vinni, hogy saját hazája – melynek egyébként hű alattvalója maradt – önálló, szuverén országként ismerje el Sarawakot. De, ami még ennél is elismerésre méltóbb: saját alattvalói (pontosabban az ő utódaik), az itt élő dayakok és malájok olyan nosztalgiával emlékeznek a Fehér rádzsák százesztendős uralmára, és olyannyira magukénak érzik azt, ami szinte sehol máshol nem tapasztalható az egykori gyarmatokon. Viszont, ha arra volnánk kíváncsiak, milyen is lehetett az élet csaknem százötven éve a gyarmati Ázsiában, akkor a legjobb úti cél Kuching lesz, a város, ahol még mindig megtapasztalható e letűnt világ hangulata. 

Bár Kuching nem tekint vissza túl hosszú múltra, hisz csak a XIX. század első harmadában alapította a brunei szultán megbízottja, Pengiran Indera Mahkota, annak lényegében több mint a felét a Brooke-ok (James Brooke, Charles Brooke és Vyner Brooke) uralma fedte le. Az első fehér rádzsa megszerezte az akkor még szinte ismeretlen, vad vidéket, unokaöccse, Charles kiépítette, és máig létező épületekkel gazdagította, végül az ő fia, Vyner – belátva, hogy a második világháború veszteségeit a családnak nem lesz anyagi forrása rendbe hozni – Sarawakot átruházta a brit koronának. 

Bár a várost a második világháborúban megszállták a japánok, az szerencsére nagyrészt sértetlenül élte túl a világégést, így dicsőséges időszakának városképét és hangulatát képes volt átmenteni a jelenbe is. 1963-ban a fehér rádzsák egykori fővárosából, Kuchingból Malajzia egyik közigazgatási székhelye lett, egy a sok közül, mégis, az egyik legizgalmasabb desztináció az országba utazó turisták számára, hiszen a város nem csak Sarawak, de tulajdonképpen Borneó kapuja is egyben. A viszonylag kicsi, 600.000 lakosú hangulatos város ideális úti cél a kulturális nevezetességek, a természeti értékek, a gasztronómia, vagy éppen a fesztiválok szerelmesei számára is. 

A Sarawak-folyó partján kialakult település két-három nap alatt kényelmesen felfedezhető, és ideális kiindulópontja a környékbeli nemzeti parkok bebarangolásának is. De mégis, mit érdemes megnézni, felfedezni, megkóstolni és megtapasztalni, ha Kuchingban járunk? Mindenképpen a gyarmati múlt emlékeivel érdemes kezdeni, amelyekből bőven akad a városban, és amelyek mind Charles Brooke nevéhez köthetők, némelyik egészen romantikus történettel is büszkélkedik. Az 1870-ben épült Astana palota, mely az uralkodó pár első számú rezidenciája volt, jelenleg pedig Sarawak kormányzójának hivatalos lakhelye, s mint ilyen, nem látogatható (bár a kertjei nyitva állnak az érdeklődők előtt), viszont kívülről igazán szép látványt nyújt, vagy az 1879-ben elkészült Margherita-erőd, mely a második rádzsa feleségének, Margaret Alice Lili de Windtnek a nevét viseli, jóllehet, elkészülte idején a pár kapcsolata már megromlott. Az épületben ma a Brooke Galéria működik. A Sarawak Állami Múzeum Borneó legrégebbi múzeuma, mely eredetileg Sarawak természetrajzát hivatott bemutatni, de emellett a helyi őslakosok kézművességére és helyi állatok gyűjteményére is fókuszál. Szintén a gyarmati időszak szép emléke az 1868-74 között épült Legfelsőbb bíróság régi épülete, amely ma turisztikai komplexumként ismert. 

További izgalmas gyűjtemények láthatók a sarawaki Iszlám Múzeumban, a Kínai Történeti Múzeumban, mely utóbbi az állam második legnagyobb népcsoportjának történetét és kultúráját veszi górcső alá Sarawakban, a Textilmúzeumban, vagy a Macskamúzeumban, mely a város egyik legnagyobb turisztikai vonzereje, lévén Kuching kabalaállata és a legenda szerint névadója is a négylábú, szőrös doromboló kiskedvenc. Bár a település nem a vallási épületekről nevezetes elsősorban, azért néhány szép példára itt is akadhatunk, ilyen például az 1990-ben épült Petra Jaya Állami Mecset, vagy a Masjid Bahagian Kuching, mely kecses, aranyszínű kupoláival olyan, mintha az Ezeregyéjszaka meséinek díszlete lenne. De mind közül talán a legszebb az India-mecset, vagy más néven Úszó mecset, mely a Sarawak-folyóra épült. Kuching legrégebbi kegyhelye az 1843-ban épült kínai taoista Tua Pek Kong-templom, mely lényegében néma tanúja a település históriájának. A templom igazi túlélőnek tekinthető, hiszen sértetlenül vészelte át az 1884-es nagy kuchingi tüzet, illetve a második világháború idején a japán bombázást is. Mivel a különböző dayak törzsek többsége, illetve a kínai lakosság egy része is keresztény, ezért egy katolikus templom is van itt, melyet Szent József tiszteletére szenteltek fel.  

A város számos modern építménnyel is büszkélkedik, melyek közül minden bizonnyal a Sarawak Állami Törvényhozó Közgyűlés Új Épülete az egyik legismertebb, melynek monumentális, sátortetős tömbje a város panorámaképét uralja. A hatalmas komplexum – mely mellett szinte eltörpülnek a szomszédos nevezetességek, az Astana és a Margherita-erőd – a folyópart talán legnagyobb épülete. De ugyanitt található Kuching leghíresebb hídja, a Darul Hana, más néven Aranyhíd is, mely Kuching történelmi óvárosának északi és déli felét köti össze. Az S betűt formázó gyalogos híd Sarawak örökségét, a bidayuh-k bambuszhídjait, illetve a jövő innovációját is jelképezi egyben. Kuching nem szűkölködik zöld közterekben, parkokban, vízparti sétányokban, botanikus kertekben sem, melyek már a szomszédos esőerdei programok, úti célok előszobái lehetnek. Az egyik legkedveltebb szabadidős helyszín a Sarawak-folyó déli partján két kilométer hosszan futó Kuching Waterfront, ahol egykor régi raktárak sorakoztak. A vízparti sétány legkedveltebb látogatási időpontja a naplemente utáni időszak. A Taman Budaya egykor Kuching víztározója volt, ma viszont ideális helyszín kocogáshoz, sétához. A tó mellett bennszülött épületek, szökőkutak, díszhidak és más tájképi elemek találhatók. A Kína és Malajzia közötti barátságot szimbolizáló Barátság kert kis tavakkal és kertekkel díszített hangulatos rekreációs park, de a városban Orchidea parkot és Botanikus kertet is találunk. 

De maradjunk még egy kicsit a Sarawak-folyónál, amely Kuching talán legfontosabb verőere. A Felső-Kapuas-hegységben eredő, 120 kilométer hosszú folyam ősidők óta az itt élők első számú közlekedési útvonala, mely a történelem kezdete óta utazásra, szállításra szolgált, de még hadi útvonalként is használták az egymással háborúskodó törzsek. Manapság sport- és rekreációs céllal is vízre lehet szállni, annál is inkább, mivel manapság már Kuching területén nem fenyegetnek a krokodilok. Turisztikai szempontból szintén egy kimeríthetetlen aranybánya: a közkedvelt River Cruise-ok, vagyis városnéző sétahajózások során a város leghíresebb folyóparti nevezetességei mellett suhannak el a járművek. A hajós cégek több tematikát is kínálnak, így például választhatunk naplemente-, városnéző-, vagy ismeretterjesztő túrák közül is. Érdemes megemlíteni a folyóhoz már szinte szervesen hozzátartozó Perahu Tambangokat, vagyis vízi taxikat, melyek épp úgy a városkép részei, mint Melakában a riksák. Ezek a motoros sampanok, melyek ma már Kuching örökségének számítanak, a vízpart mentén futó Kuching Waterfront mólóin veszik fel utasaikat, legyenek akár helyiek, akár turisták, utóbbiak körében ugyanis igen kedvelt közlekedési lehetőség a tambang. Végezetül essen szó a híres Sarawak Regattáról, mely Kuching egyik legnagyobb turisztikai vonzereje. A látványos sárkányhajós eseményt először 1872-ben, Charles Brooke felhívására rendezték meg a dayak törzsek közötti konfliktusok feloldására. 

Kuchingból több sarawaki nemzeti park is könnyen megközelíthető, melyek még mindig Borneó érintetlen természeti szépségét kínálják a vállalkozó kedvű látogatók számára. Itt nem csak az áthatolhatatlan esőerdő élővilágát, nagyorrú majmokat, orangutánokat, repülő mókusokat, borneói szakállas disznókat, kígyókat, békákat, vagy éppen skorpiókat láthatunk, de a sziget bennszülött lakosait, a különféle dayak népcsoportokat is megismerhetjük (Kuching Sarawak Kulturális Falu). Bepillanthatunk életmódjukba, hogy milyen volt az élet a hosszúházakban, milyen eszközökkel vadásztak és halásztak, megismerhetjük tradicionális táncaikat, zenéjüket, kézművességüket, művészetüket és természetesen gasztronómiájukat. Már az a tény, hogy az ember az egykori rettegett fejvadászok körében lehet, hatalmas élményt nyújt minden ide érkező számára. Aki elég bevállalós, akár éjszakai vezetett dzsungeltúrára is befizethet, ezeken az alkalmakon nagyobb eséllyel lehet vadállatokat látni, mint nappal, hiszen több faj ilyenkor aktív. De melyek is ezek, a Kuchinghoz legközelebb fekvő nemzeti parkok? Először is, az összes sarawaki nemzeti park közül a legrégebbi és egyben legkisebb, a mindössze három hektáros Bako Nemzeti Park, mely alig 90 perces úttal megközelíthető. Szintén félnapos kirándulást kínál a várostól kétórás autóútra fekvő Gunung Gading Nemzeti Park, mely főként rafflesiáiról, a világ legnagyobb virágáról nevezetes. 

Egy kis túlzással Kuching már a nevével is vonzza a turistákat. Azt mondják, amikor James Brooke először a város felé tartott hajója fedélzetén, miközben annak neve felől érdeklődött, ujjával a településre mutatott. A vele tartó helyi vezető viszont azt hitte, hogy az angol egy macskára kérdezett, így a kucing szót említette, ami malájul macskát jelent. Csakhogy a sarawaki malájok az általánosan elterjedt kucing helyett a filippino eredetű pusak szót használják e házi kedvencekre, de ez a kis etimológiai eltérés egyáltalán nem zavarta őket abban, hogy a macskát válasszák a város kabalaállatának. Így aztán az sem oly meglepő, hogy Kuchingban több macskaszobrot, macskákat ábrázoló street-art festményeket, sőt, egy Macskamúzeumot is találunk, amely a cicák szerelmeseinek igazi kuriózum lehet. Kuchingnak még a címerében is szerepel az állat, melyre mára egész turisztikai iparágat építettek a helyiek. A Sarawak-folyó mentén létesült piacon – mely egyébként elsősorban Sarawak gasztronómiájáról nevezetes – például rengeteg féle, macskákkal kapcsolatos ajándéktárgyat lehet kapni.  

Apropó, ha már a konyhaművészetnél tartunk! Kuching a gourmet utazók számára is ideális választás lehet, hiszen Malajzia egész Délkelet-Ázsia konyhájának olvasztótégelye, s ha ez nem lenne elég, Sarawakban még a borneói bennszülöttek ízvilága is kiegészíti ezt az ízorgiát. Kuching nem csak éttermeiről, piacairól nevezetes, de akár workshopokon, főzőtanfolyamokon is részt vehetnek azok a vállalkozó kedvű utazók, akik a helyi ízekkel szeretnének behatóbban is megismerkedni. A tanfolyamok általában piaclátogatást is magukban foglalnak, mely során a résztvevőkkel megismertetik a helyi zöldségeket, gyümölcsöket, fűszereket, illetve segítenek kiválasztani a megfelelő összetevőket. Ugyanakkor az alkalmi séfek az egykori jellegzetes, ősi konyhák működésébe is bepillanthatnak a kurzus során. Kuching nem véletlenül a maláj gasztronómia egyik fellegvára: itt találkozik egymással a hagyományos kínai, thai, maláj, indonéz, indiai és dayak ízvilág, de épp így megtalálhatók már a nyugati konyhák fogásai is. Amit pedig feltétlenül érdemes ajándékba hazavinni, az a sarawaki bors! Kuchingtól nem messze több borstermesztő farm is található, melyek izgalmas programot kínálnak: megismerhetjük a fűszerek királyának, a borsnak a történetét, hogyan lett Sarawak a világ első számú bors termesztő vidéke, a tökéletes fűszer előállításához elengedhetetlen módszereket, és azt is megtudhatjuk, hogy mire használják a farmerek a beliánfát, ezt a kemény, esőerdei vasfát. A borsot egyébként már több, mint 150 éve termesztik Sarawakban, ahol a szóban forgó fűszer olyan szerves részét képezi az étrendnek, hogy gyakran az emberek kertjeiben is megtalálhatók. A bors ma Malajzia egyik legfontosabb exportcikke, mégis, a borsok királyának is nevezett sarawaki borsot általában csak kisebb parcellákon – közöttük ananásszal, durianfákkal, vagy banánnal – termesztik. A más növényfajták talajjavítás céljából kerülnek beültetésre, ezek mind a bors egészségének zálogai. Errefelé joggal mondják hát: van a bors, és van a sarawaki bors, melyek ízvilágának meghatározása konkrétan olyan, mintha egy jó bor ízét próbálnánk meghatározni. Valóban, az itthon, Magyarországon kapható borsok köszönőviszonyban sincsenek a sarawaki borsok mennyei ízével.  

Nem maradhat ki az ismertetőből a híres dayak tetoválás sem, melynek kultúrája errefelé nem divat és hóbort, hanem szerves részét képezi az egykori fejvadász törzsek örökségének, kultúrájának, korábbi animista hitének, társadalmi berendezkedésének. Persze manapság már Kuchingban is a többség géppel dolgozik, míg a régi, hagyományos kézzel készített tetoválásokhoz nehezebb hozzájutni, persze nyilván nem lehetetlen. Az iban tetoválók pedig a szakma csúcsát jelentik, nem véletlen, hogy olyan nemzetközi hírességek is a sokkal fájdalmasabb technikát választották, mint Anthony Bourdain, amerikai celeb séf, aki Boy Skrang tűje alá feküdt be, vagy Nikki Sixx, a Mötley Crüe amerikai rock banda basszusgitárosa, illetve Henry Golding, maláj-angol színész, aki félig iban származású, így lényegében borneói örökségét őrzi a bőrére tetoválva. Nikkit és Henryt Ernesto Kalum tetoválta, aki munkáin keresztül az iban kultúrát, történelmet és hagyományokat terjeszti a nagyvilágban. A fejvadászathoz kapcsolódó dayak tetoválást sokáig tiltották, de, mint művészeti forma az 1990-es években újra felvirágzott, amikor a fiatal ibanok, az ősi identitás megőrzése érdekében ismét elkezdték magukat tetováltatni.