Sarawak fehér rádzsái

Kevés család büszkélkedhet olyan “karrierrel”, mint amit az angol Brooke-dinasztia épített ki magának a világ túlsó felén, egy olyan régióban, amely kulturálisan, vallását tekintve és társadalmilag is egészen másféle volt, mint a brit viktoriánus korszak ideálja. James Brooke megszerezte Sarawakot, Charles naggyá tette, míg Vyner lemondott róla; de ez már egy olyan korszakban történt, amikor magánemberek nem birtokoltak szuverén országokat.

James Brooke (1803-1868)

Mindehhez persze kellett az a szerencse, ami a legelső fehér rádzsát kísérte (igaz, az ismert titulust csak jóval később kapta meg), és az a kurázsi, ami jellemző volt rá. No és persze nem is azzal a céllal indult el Keletre szerencsét próbálni, hogy egyszer uralkodó legyen belőle, sokkal inkább sikeres kereskedői babérokra vágyott. James Brooke egy igazi ambiciózus kalandor típus volt, aki a katonáskodásba is belekóstolt, de ne szaladjunk ennyire előre. Brooke 1803. április 29-én született az indiai Benares (más néven Varanasi) európai negyedében, Secrore-ban. (Más források szerint a Kalkutta közeli Bandelben született, és Scrore-ban csak megkeresztelték.) Apja, a tehetős Thomas Brooke a Brit Kelet-Indiai Társaság tisztjeként évek óta Bengáliában szolgált, emellett a Brit Kelet-Indiai Társaság Moorshabadi fellebbviteli bíróságának bírói tisztségét is elnyerte. Anyja, Anna Maria William Stuart skót ezredes, Blantyre 9. lordjának lányaként született szeretőjétől, Harriott Teasdale-től. A családi otthon meleg és megengedő légkörében felnőtt Jamest – a szokásos gyakorlattal szemben – csak 12 éves korában küldték vissza Angliába tanulni, csakhogy az elkényeztetett, csendes, de akaratos kisfiú hamar ráunt a bentlakásos Norwich-i középiskola egyhangú szigorára, a kötöttségekre, és megszökött. Szülei, akik idő közben szintén visszatértek az anyaországba, nem erőltették, helyette otthon, Bath-ban taníttatták tovább az ifjú Jamest.

16 évesen atyja nyomdokába lépett és visszatért Indiába, ahol a Brit Kelet-Indiai Társaság kötelékein belül, a 6. bengáli ezredben szolgált tiszti rangban, 1822-re helyettes főbiztossá is kinevezték. Az 1824-es első angol-burmai háborúban, Assamban próbálhatta ki magát először éles háborús helyzetben, ahol bár hősiesen helyt állt, de 1825 elején súlyos sérülést szenvedett (egyes életrajzírói szerint a tüdején, más források szerint a nemi szervén, amelyet előszeretettel hoznak fel annak magyarázataként, hogy Brooke egyáltalán nem érdeklődött a női bájak iránt. 2002-es életrajzában, a ‘White Rajah: A Biography of Sir James Brooke’ című könyvben azonban Roger Barley a sérüléstől függetlenül homoszexuálisnak írja le James Brooke-ot, aki különösképp az alsóbb osztályokból származó fiatalemberek iránt érdeklődött, noha egy 1833-ban született törvénytelen fiút sajátjának ismert el.) Minden esetre sérülését otthon, Angliában kúrálta ki, miután helytállásáért megkapta az India-érdemrendet. Feltehetően még otthon, Angliában egy bathi lelkész lányával eljegyezték, de a házasságból végül semmi sem lett. 1830-ban aztán visszatért Indiába, Madrasba, de itt végül lemondott megbízatásáról, kilépett a seregből, és helyette immár saját, önálló kereskedelmi céljait igyekezett megvalósítani. Tervei szerint a Távol-Keleten próbált boldogulni, amelynek érdekében a Castle Huntly fedélzetén tovább hajózott Kína felé. 

Sajnos azonban a távol-keleti kereskedelmi próbálkozás hamvában holt kísérlet maradt, viszont útban Kína felé megállt Penangon, Melakában és Szingapúrban is. Útja során a keleti szigetvilágban többször is helyi konfliktusok akadályozták a tovább haladást, melyeket Brooke igyekezett megfékezni, ahol megpróbált rendet teremteni. Feltehetőleg már itt munkált benne az az ambíció, hogy saját földterülete legyen, ahol az ő akarata a törvény. Mint utóbb kiderült, ez a célja könnyebben megvalósítható volt, lévén a brit korona polgáraként, könnyebben tudta kiaknázni saját országa nyújtotta birodalmi előnyöket. 1833-ra visszatért Angliába, majd miután 1835. december 12-én elhunyt az apja, aki 30 ezer fontot hagyott Jamesre, ő vásárolt magának egy 142 tonnás, felfegyverzett szkúnert, a Royalist-ot, majd, egy rövid legénységi kiképzés után a Földközi-tengeren, 1838 végén Szingapúrba hajózott vele. 

Célja ezúttal a tudományos kutatás, a felfedezés – ahogy tette ezt korábban Sir Thomas Stamford Raffles, Szingapúr megalapítója is –, illetve a kalandozás volt, utóbbi azonban politikai érdekekkel, expanziós törekvésekkel is társult. Brooke ugyanis a holland befolyást akarta ellensúlyozni Délkelet-Ázsia szigetvilágában, azokon a területeken, amelyeket az angolok nem osztottak fel egyértelmű befolyási övezetekre. Érdeklődése középpontjában a borneói Sabah egyik kis öble, a Marudu-öböl volt, mint a Szingapúrt az észak-ausztráliai Port Essingtonnal összekötő egyik lehetséges brit kikötő helyszíne. 

Ekkor azonban Szingapúrban egy újabb lehetőség adódott Brooke számára. Kiderült ugyanis, hogy a Sarawakkal folytatott nyereséges antimon kereskedelmet – mely a brunei uralkodó irányítása és felügyelete alatt zajlott – egy, a szultán elleni lázadás veszélyeztette, melyet az képtelen volt egyedül megfékezni. A lázadás azért tört ki, mert a szultán túl nagy adót vetett ki a régióra, hogy az antimonkitermelést finanszírozza. Ugyanakkor Szingapúr kormányzója, George Bonham Brooke-ot bízta meg azzal, hogy mondjon köszönetet a szultán nagybátyjának, Raja Muda Hassimnak, néhány hajótörött brit tengerésznek nyújtott segítségért, ez pedig tökéletes lehetőség volt a kapcsolatfelvételre, az esetleges beavatkozási lehetőségre. Legnagyobb meglepetésre azonban Brooke ekkor még nem élt vele, noha 1839. augusztus 15-én Kuchingba érkezett, ahol meleg fogadtatásban részesült Hassim hercegtől, aki felvázolta a brit előtt a helyzetet és ő maga kérte Brooke segítségét. Ő azonban ehelyett végighajózott a Kuching környékének trópusi esőerdővel, mangrove mocsarakkal borított, párás partjain, megismerkedett a régió maláj és dayak lakosságával, majd hat hónapra átkelt Celebeszre, ahol a helyi bugis királyságokban vendégeskedett. Ezután egy rövid időre visszatért Szingapúrba, majd 1840. augusztus 29-én ismét Kuchingba, ahol ezúttal már beavatkozott a szultán elleni lázadás leverésébe, azzal a céllal, hogy a helyzetből immár valahogy profitál. 

Persze Sarawakot ekkor nem csak a brunei uralkodó elleni felkelés rázta meg, de komoly nehézséget okozott a Dél-Kínai-tengeren, Borneó partjainál tapasztalható kalózkodás, a rabszolgatartás, illetve az őslakosok fejvadász gyakorlata is, melyek sehogy sem illettek a viktoriánus Anglia expanziós törekvéseibe, de Brooke humanista, ugyanakkor ambiciózus terveibe sem. Bár Brooke határozottan a brunei szultán megbízottját, Hassim herceget támogatta, sőt, annak erőit is ő vezette hajója legénységének támogatásával, ugyanakkor közben járt a hercegnél annak érdekében, hogy az megkímélje a felkelő maláj törzsfők életét. A segítségért cserébe Hassim Brooke-nak ígérte Sarawak kormányzói tisztét, amelyet a brit 1841. szeptember 24-én teljesített is azzal, hogy kiképezte a királypárti erőket.

Később maga a szultán, II. Omar Ali Saifuddin is megerősítette Brooke-ot a kinevezésében: 1842. augusztus 18-án Kuchingban Sarawak rádzsájává választották, ami viszont Sarawak korábbi kormányzója, Pengiran Indera Mahkota (más néven Salleh Sharifuddin) nemtetszését váltotta ki. Pengiran, aki egy tanult, intelligens, ugyanakkor igen ravasz politikus volt, jól látta, hogy Brooke beavatkozása nemcsak saját befolyását és hatalmát, de – mint kakukk a madárfészekben – Brunei nagyságát is komolyan veszélyezteti, ezért már korábban elsődleges küldetésének érezte a brit eltávolítását Sarawakból. Mostanra viszont teljesen kiélezetté vált a helyzet a két politikai tábor között.

1843 októberében Brooke, Hassim, Mahkota és támogatóik visszatértek Bruneibe. Brooke az időközben egy palotapuccs során félreállított Hassim herceget igyekezett visszahelyezni pozíciójába, mint a szultán főminiszterét (bendahara), mely akcióban a Királyi Haditengerészet támogatta őt, majd ezt követően a lázadó dayak törzsfők visszaszorításába, 1844-ben pedig a part menti kalózkodás felszámolásába fogott, melynek következtében a szultán felajánlotta Labuan szigetének átengedését a briteknek, de a feltételekről ekkor még nem beszéltek. 1846 elején azonban szultáni parancsra meggyilkolták Hassim-herceget és támogatóit, ami komoly csapást jelentett Brooke Bruneire vonatkozó terveire (a szultánság megújítása, illetve a saját javára történő manipulálása). Ezért büntető expedíciót vezetett Brunei ellen, melynek következtében elfoglalták annak központját, Kampong Ayert (mely ma Brunei fővárosának, Bandar Seri Begawannak tradicionális „óvárosa”). Ennek következtében végül 1846. december 24-én James Brooke Labuan kormányzója és főparancsnoka lett, ő pedig a szigetet a brit hajózás és kereskedelem stratégiai bázisának tekintette. 

1847 októberében Brooke visszatért Angliába, ahol, mint a viktoriánus imperializmus egyik ikonját, hősként üdvözölte az arisztokrácia, és, miután Viktória királynő lovaggá ütötte, rendkívül népszerűségre tett szert a felsőbb rétegek körében. Kinevezték Labuan gyarmati kormányzójává (1847-1856), illetve Borneó főkonzuljává (1847-1855), ennek ellenére nem tudta megszerezni a brit kormánytól Sarawak szuverén államként történő elismerését. Visszatérve Borneóra, Brooke egy olyan erődrendszer (Kanowit, Skrang, Lundu) kiépítésébe fogott, melyen keresztül figyelemmel követhető volt az őslakosok mozgása. 1852-ben csatlakozott hozzá fiatalabb unokaöccse, Charles Anthoni Johnson Brooke (1829-1917), akit a lundui erődbe küldött, mint helyettesét. Egyidejűleg Brooke a kormányzati szervezet kiépítéséről is gondoskodott: 1855-ben létrehozott egy legfelső tanácsot, melynek tagjai között maláj és európai képviselők is voltak. Reformokat hajtott végre a közigazgatásban, törvényeket hozott (így például betiltotta a rabszolgaságot és a fejvadászatot). Személyes adminisztrációs apparátusát tolmácsok, tanácsadók, magántitkár jelentették, még egy saját kis hadserege is volt, a dayakokkal való kapcsolat kialakítását ugyanakkor missziós tevékenységekkel igyekezett erősíteni: templomot és iskolát hozott létre Kuchingban, és 1848-ban elhívta Angliából McDougall anglikán tiszteletest és feleségét, Harriettet, akik a hitéletről, illetve a missziós hálózat kiépítéséről gondoskodtak. 

1850-ben Labuan kormányzójaként Brooke-ot Sziámba küldte a brit korona, hogy új kereskedelmi szerződésről tárgyaljon az uralkodóval, III. Rama királlyal, azonban a megbízatás meghaladta diplomáciai képességeit, ugyanis sem a királlyal, sem főminiszterével nem tudott találkozni, így dolgavégezetlenül jött el az országból. A kudarc miatt Brooke-ot megfosztották labuani pozíciójától is. Ugyanakkor egyre több elégedetlen hang hergelte ellene a közvéleményt a feltételezett szabálysértések, a kalózok elleni túlkapások, és látszólag indokolatlan számlák miatt is, melyeket a Királyi Haditengerészet hajóinak használatával halmozott fel a dayakok, illetve a kalózok elleni razziák lebonyolítására. Mindezek eredményeként Lord Aberdeen 1854-ben vizsgálóbizottságot állított fel Brooke ügyeinek kivizsgálására Szingapúrban, s jóllehet, az első fehér rádzsa ártatlannak bizonyult az ellene felhozott vádakban, a sok balszerencsés kimenetelű ügy megalázó módon megtépázták renoméját, melyeket egészségügyi problémák is súlyosbítottak, ugyanis 1853-ban a himlőt is elkapta, melynek szövődményei maradandónak bizonyultak. Azzal, hogy a Királyi Haditengerészet támogatását elveszítette, Brooke politikai helyzete komolyan meggyengült, s ezzel először 1857 februárjában szembesült igazán, amikor Bau település 4000 hakka aranybányásza, élükön Liu Shan Banggal, fellázadtak a fehér rádzsa ellen.

Sarawak ugyanis – mint utóbb kiderült – igen gazdag volt természeti erőforrásokat tekintve: az antimon és a szén mellett aranyat is találtak Bau település környékén, a Mau San bányában, melynek üzemeltetését a „Tizenkét Kongsi” társaság irányította. A bánya körül kiépült bányászkolónia virágzó aranyvárossá nőtte ki magát, amire Brooke komoly adókat vetett ki. Ez végül az itt dolgozó kínai bányászok elégedetlenségét vonta maga után, és 1857. február 18-án Liu Shan Bang 600 felbőszült bányásszal vonult a Sarawak-folyó partján Kuchingba, hogy elégtételt vegyenek az igazságtalan bánásmód miatt: számos épületet felgyújtottak, köztük Brooke házát is, ahol felbecsülhetetlen értékű könyvtára is a lángok martaléka lett. A rádzsa alig tudott elmenekülni a folyó túlpartjára, ahol az európaiak az anglikán templom területén húzták meg magukat. A felbőszült bányászok egy 17 éves fiúról gondolták, hogy ő lehet a rádzsa, ezért kivégezték, majd fejét egy oszlopra tűzve vonultak be a városba. Csak másnap jöttek rá, hogy nem a megfelelő embert ölték meg. Brooke maláj támogatóitól kért segítséget, illetve unokaöccse, Charles is azonnal a segítségére sietett iban harcosaival. A megtorlás kegyetlen volt: Liut lelőtték, Brooke dayak harcosai pedig Bauig üldözték a megmaradt lázadókat, ahol végül nőket, gyermekeket és időseket is lemészároltak, majd otthagyták őket temetetlenül.

Brooke vesszőfutása tovább folytatódott, ugyanis a lázadás során elpusztított Kuching újjáépítésére az egy évvel korábban, 1856-ban alapított, egyetlen állami vállalattól, a Borneo Company Ltd-től kellett kölcsönkérnie 5000 fontot, amely azonban hamarosan ragaszkodott a visszafizetéshez. Csakhogy a szadongi szénbánya veszteséges volt, a kínai lázadás pedig munkaerőhiányt generált más ágazatokban is, melyek a vállalat égisze alatt működtek. Az adósságot végül Burdett-Coutts bárónő, filantróp milliomos fizette ki, aki 1848-ban lett Brooke barátja, támogatója, később pedig finanszírozója, amelyet a rádzsa azzal hálált meg, hogy őt nevezte ki örökösének. Brooke ugyanis sosem nősült meg, és törvényes örököse sem született, bár – családja legnagyobb megrökönyödésére – 1858-ban törvénytelen fiának ismerte el Reuben George Walkert, akit szándékában állt kivinni magával Sarawakba. Hogy Reuben valóban a természetes fia volt-e, vagy csak homoszexuális irányultságát akarta ezzel elkendőzni, máig kérdéses (a brunei királyi ház fiatal hercegével, Badruddinnal lehetett romantikus kapcsolata, akit később saját rokonai gyilkoltak meg, ezzel szinte őrületbe kergetve Brooke-ot). Egy biztos, a rádzsa szerette a fiatal fiúk társaságát, agglegény életet élt, ugyanakkor azt sem szabad elfelejteni, hogy a korabeli viktoriánus férfiak viselkedését könnyen félreértelmezhetik a későbbi idők generációi. 

Csakhogy Brooke-nak ekkor már volt kijelölt örököse, méghozzá első unokatestvére, John Brooke Johnson (ahogy nevezték: Brooke Brooke), aki 1848-ban csatlakozott James Brooke-hoz, és minden alkalommal ő irányította Sarawakot, amikor az első fehér rádzsa elhagyta az országot. Brooke Brooke féltette az örökségét, melyet most Reuben felbukkanása is fenyegetett, ráadásul a rádzsa több európai kormánynak is felkínálta az államot megvételre, hogy törleszteni tudja adósságát. Végül 1863 januárjában Szingapúrban James Brooke visszavonta Brooke Brooke örökösi címét, árulónak bélyegezte és száműzte Sarawakból, és helyette öccsét, Charlest jelölte ki új örököseként. Ez a megoldás Sarawakban cseppet sem volt ismeretlen, hiszen a maláj uralkodói családokban is bevett gyakorlat volt, hogy az utódlás azon múlik, hogy megfelelő időben tudtak-e megszabadulni azoktól a közeli rokonoktól, akik idővel támogatókból riválisokká váltak. Burdett-Coutts bárónő 1865-ben lemondott örökösödési jogáról, így miután James megerősítette Charlest a pozíciójában, szeptember 25-én végleg elhagyta Sarawakot és visszatért Angliába, ahol a devoni Burratorban telepedett le visszavonultan. Egyetlen öröme ekkor már csak annyi lehetett, hogy a brit korona végre szuverén országként ismerte el Sarawakot. Élete végére több agyvérzéssel és elhatalmasodó paranoiával is küzdött, végül 1868. június 11-én elhunyt. Halála után privát levelezését elégették, így a személyét és cselekedeteit övező számtalan rejtély örökre megoldatlan maradt.

Brooke – mivel tudta, hogy Sarawakot faji szempontok szerint kell megszervezni – kormányzásában igyekezett a brit gyakorlatot a keleti szokásokkal vegyíteni; Sarawakban bevezetett törvénykönyve alapvetően a brunei mintát követte, melyet az angolszász szokásjogon alapuló jogrendszerrel finomított. Az iszlámot, mint vallást tisztelni kellett, a kormányzati nyelv a maláj maradt, ugyanakkor minden olyan drákói, hagyományokhoz ragaszkodó és könyörtelen gyakorlattal szembeszállt, mint a rabszolgaság, a fejvadászat, kényszer-kereskedelem, vagy a bányákban alkalmazott kényszermunka. A nemesség a malájok közül került ki, a kereskedelem és a bányászat a kínaiak területe volt, a szárazföldi dayakok földműveléssel, és takarmánytermesztéssel foglalkoztak, míg a tengeri dayakok tengerészek és harcosok voltak, akik a végletekig hűek voltak a rádzsához. A fehér lakosság elenyésző volt, és az is szétszórva élt Sarawak területén. A legfontosabb erény a hűség volt, egyfajta tisztán feudális lojalitás a rádzsa személye iránt. Brooke kormányzásának ideológiája ugyanakkor a bennszülöttek érdekeinek szem előtt tartása volt. Gazdaságpolitikáját tekintve – bár adóztatása részben a monopóliumokon alapult (szén, antimon, szágó, guttapercha, arrack, ópium, szerencsejáték), mely főleg a kínai lakosságtól folyt be – az elsősorban a szabad kereskedelemre, és a közvetítők és spekulánsok háttérbe szorítására épült. 

Ennek ellenére egy alkalommal maga Brooke is „belefutott” egy ilyen helyzetbe, amikor egy haszonleső kufárt, a távol-keleti ügyleteiről nevezetes tengerészt és kereskedőt, Henry Wise-t nevezte ki londoni ügynökének (aki még 1839-ben segített neki felszerelni a hajóját), hogy az lobbizzon a brit kormánynál, illetve potenciális befektetőket keressen. Wise azonban elsősorban saját érdekeit tartotta szem előtt, amikor egy olyan nagy céget szándékozott alapítani, amely Sarawak ásványkincseit aknázza ki (az 1847-ben brit királyi oklevéllel bejegyzett Eastern Archipelago Company), miközben a bennszülött őslakosság érdekeit maximálisan figyelmen kívül hagyta. Brooke meglátva Wise türelmetlen kapzsiságát, vizsgálatot indított Wise cége, az Eastern Archipelago Company átvizsgálására, mely megállapította, hogy az EAC egyébként alultőkésített, pénzügyi helyzetét viszont a valóságosnál kedvezőbbnek tüntették fel. A rádzsa szakított Wise-al, ezzel azonban egy örök ellenséget szerzett magának. Az 1854-es szingapúri vizsgálódás során ugyanis Wise volt az első, aki Brooke-ra néző terhelő bizonyítékokkal szolgált a bizottság számára. Az Eastern Archipelago Company egyébként a labuani szén jogait szerezte meg az első fehér rádzsától, és a Királyi Haditengerészet és a Kelet-indiai Társaság gőzhajóinak ellátását lett volna hivatott szolgálni, melyre már szerződést is kötött a Brit Admiralitással, de már kezdetettől fogva forráshiány és konfliktusok tarkították a cég működését. James Brooke 1850-ben pert indított az alapító okirat visszavonása érdekében, de a cég még 1858-ig működött, csak ekkor került felszámolás alá. 

Sir James Brooke nem született uralkodói családba, mégis elérte, hogy saját országa legyen egy olyan korban, amikor a hódító nagyhatalmak minden skrupulus nélkül szakítottak el kisebb-nagyobb területeket más országoktól, hogy saját nagyságukat, gazdasági hatalmukat hizlalják. Azonban néhány közember is megcsinálta ezt a bravúrt: Cecil Rhodes megalapította a róla elnevezett Rodéziát (a mai Zimbabwét), Stamford Raffles pedig Szingapúrt, de mind közül talán Brooke a legkevésbé ismert, aki Sarawakot hozta létre. Még akkor is, ha a ma legnagyobb területű maláj állam az ő idejében csak Bintuluig terjedt (Brooke utolsó diplomáciai sikere országa területének kiterjesztése volt 1861-62-ben, amikor is hivatalosan megszerezte a Brunei Szultanátustól a Rejang-folyó torkolatától északra elterülő, melanauk lakta Muka és Oya területet, illetve azt a hatalmas szárazföldi részt, amely a holland-kelet-indiai határig húzódott). Brooke egy megrögzött viktoriánus szerencsevadász, egy romantikus kalandor volt, aki mindennek ellenére a brit birodalom kiterjesztését, illetve a helyi bennszülött népesség javait is szem előtt tartotta. S ami nem sikerült a távol-keleti kereskedelmi próbálkozásokkal, az Sarawak uralkodójaként összejött: szép vagyonra sikerült szert tenni, még ha ez az ötvenes években el is úszott, amelynek következtében Brooke kénytelen volt Burdett-Coutts bárónő jóindulatára hagyatkozni. A rádzsa kinevezés és a brit lovagi cím elnyerése azonban azt bizonyítja, hogy Brooke erőfeszítéseit Sarawakban és Nagy-Britanniában is elismerték.

Charles Brooke (1829-1917)

Sarawaki teljesítménye bár hírt szerzett az első fehér rádzsának, de hatalmas vagyont nem: halálakor birtokának angol hagyatéki értéke ezer font alatt maradt. Ezzel az örökséggel, ezzel a csődbe ment kormánnyal folytatta a munkát Charles Anthoni Johnson Brooke, aki 1842-ben, 13 évesen csatlakozott a Királyi Haditengerészethez, ahol két éven keresztül a HMS Wolwerinen szolgált első osztályú önkéntesként (a Királyi haditengerészetnek ez a besorolása azoknak a kiskorúaknak volt fenntartva, akik tiszti pályára készültek és jómódú családokból származtak). Majd 1844-ben Henry Keppel kapitány parancsnoksága alatt előbb a HMS Dido, majd a HMS Maeander tengerészeként csatlakozott nagybátyja, James Brooke borneói kalózok ellen folytatott műveleteihez. 1844 augusztusában részt vett a Batang Lupar-i dayakok elleni támadásban, ahol majdnem megölte egy ágyúgolyó, majd 1845 augusztusában a marudui Illanun kalózbázis elleni offenzívából is kivette a részét. 1852-ig Keppel szolgálatában maradt, és a távol-keleti vizeken szolgált, feltehetőleg abban a diplomáciai incidensben is részt vehetett, ami Nagy-Britannia és Portugália között tört ki 1849-ben, amikor Keppel a HMS Maeander kapitányaként Makaó kormányzójától kérte egy angol fogoly, James Summers szabadon bocsátását, és amikor az megtagadta, egy kisebb mentőosztaggal kiszabadították börtönéből. Az incidens során egy portugál katona meghalt és többen megsérültek és a portugál királynő értetlenül állt a tény előtt, hogy Nagy-Britannia megsértette a portugál korona Makaó feletti de-facto szuverenitását és az indulatok csak az angolok bocsánatkérése, jóvátétele után higgadtak le.

.

1852-ben aztán Charles – aki eredetileg Charles Anthoni Johnson néven született, majd 1848-ban Brooke-ra változtatta a nevét – csatlakozott nagybátyjához Sir James Brooke rádzsához, majd Sarawakba érkezése után megkapta a Tuan Muda címet, amely az utódlási sorban a második. Ekkor ugyanis még Charles bátyja, Brooke Brooke volt Sir James kijelölt örököse, a Radja Muda. Charles előbb Lunduba, majd a Skrang folyó melletti Linggába került rezidensként, ahol elődjét a helyi dayak főnök, Rentap megölette. Charles ettől kezdve fontos szerepet játszott az első fehér rádzsa uralma elleni ellenállás elnyomásában. 1854–56 között többször is részt vett James büntető expedícióiban, amelyet Rentap ellen indítottak, majd 1857 februárjában kulcsszerepet vállalt a kínai aranybányászok lázadásának leverésében és a fehérek elleni hajtóvadászat megfékezésében, bár Kuching felgyújtását nem tudták megakadályozni. 1858-59-ben még három alkalommal szervezett hadjáratot Rentap ellen, mire sikerült végérvényesen a holland területekre száműznie a veszélyes ellenfelet. Utolsó katonai akciója az első rádzsa alatt 1860-ban történt, amikor megtámadta Muka városát annak a stratégiának a részeként, hogy az északkeleti part gazdaságilag értékes szágótermelő területeit Brunei ellenőrzése alól kivonják. Ez James Brooke utolsó jelentős katonai sikere volt, amikor Sarawak határait nagymértékben sikerült kiterjeszteni. Miután 1863 januárjában Sir James kitagadta Brooke Brooke-ot az örökségből, és végleg távozott az országból, Sarawak tényleges uralma Charles-ra szállt, a következő évben a végrendeletben pedig hivatalosan is ő lett kijelölve, mint Sarawak rádzsája.

1868. augusztus 3-án iktatták be hivatalába, s amíg James uralma elsősorban a Brooke-ok hatalmának megszilárdításáról, az alapok kialakításáról szólt, Charles kormányzása Sarawak kiteljesedését hozta: politikailag és gazdaságilag életképessé tette az országot. Újabb területeket szerzett, a maradék, még ellenséges dayak törzseket konszolidálta, a közigazgatást megszervezte, gazdasági és technológiai fejlődést sürgetett, a kínai bevándorlókat ösztönözte, hogy Sarawakban telepedjenek le, de tovább folytatta a James által megkezdett munkát is, ami a kalózkodás, a fejvadászat, vagy a rabszolgaság visszaszorítását illeti (ez utóbbit 1886-ra sikerült is elérni). 1869-ben kibocsátották az első sarawaki bélyeget, 1872-ben Margaret Brooke, a második rádzsa felesége megírta Sarawak nemzeti himnuszát ‘Gone Forth Beyond the Sea’ címmel, majd 1888-ban Charles Brooke védelmi szerződést kötött Nagy-Britanniával. A szerződés biztosította a brit védelmet bármilyen idegen agresszióval szemben, míg a korona ellenőrizhette Sarawak külkapcsolatait. Mégis, Brooke belső szuverenitása megmaradhatott, s Sarawak nem protektorátus, sokkal inkább védett államként működött tovább, ugyanakkor Charles kísérletét Brunei és Észak-Borneó (a mai Sabah ami szintén 1888-tól brit protektorátus volt) elfoglalására, a brit kormány meghiúsította. 

Noha Charles Brooke idején szerényen prosperált, Sarawak történelme során sosem volt gazdag ország, és ahogy az első, úgy a második rádzsának sem volt különösebb indíttatása, de forrása sem, hogy ezen a helyzeten jelentősen változtasson. A gazdasági fejlődést persze fontosnak tartották, melyeket európai befektetéseken keresztül akartak megvalósítani (különösen Charles), de kizárólag a helyi bennszülött lakosság érdekeinek szem előtt tartásával. Nem volt még olyan régen, hogy James Brooke pontosan azért szakította meg a kapcsolatot Henry Wise-al, mert az maximálisan kizsákmányolta volna az őslakosságot. Nem támogatta a személytelen nagyvállalatokat, illetve nagyméretű földbirtokokat, helyettük kísérleti, illetve kistermelői gazdaságokat hozott létre, és ösztönözte az új növények termesztését, de ez irányú terve nem igazán vált be. Ugyanakkor a gumitermesztés sikerre vezetett, mivel az első világháború idejére az ország egyik legfontosabb exportcikkévé vált, ezért engedélyezett néhány európai tulajdonú ültetvényt. A Shell leányvállalatának, az Anglo-Saxon Petroleum Companynak adott olajkoncesszió pedig az állam bevételeit növelte. Ahogy Sir James Brooke, úgy Charles is a kínaiak közvetett adóiból, az ópium, a szerencsejáték, az arrack, illetve a zálogházak állami monopóliumának gazdálkodásával igyekezett állami bevételekre szert tenni, miközben a bennszülött lakosságra minimális adókat vetett ki. 

Ugyanakkor Kuching, mint főváros kiépítése, szépítése is neki köszönhető. A város történelmi épületeinek legnagyobb része az ő uralkodása idején épült. Noha a települést 1827-ben Pengiran Indera Mahkota alapította, az még az első rádzsa idején sem nagyon különbözött a helyi kampungoktól: cölöplábakon álló, bambusz falú és attap pálmával fedett bungalók sorakoztak benne, még Sir James Brooke is ilyen épületben lakott, és ilyen lakóházak váltak a tűz martalékává a kínai bányászok lázadása idején. Az 1884-es második nagy kuchingi tűzvész után is hamvaiból kellett újjáépíteni a várost, ezért Charles Brooke már kőépületekkel gazdagította Kuchingot: felépült a Margherita erőd, 1870-ben az Astana palota, 1874-ben a Legfelsőbb Bíróság épülete, 1891-ben a Sarawak Múzeum, 1912-ben a Brooke Dockyard (egy szárazdokk világítótornyok hálózatával, rádiókommunikációs tornyokkal, vízművel), de a város csatornázása is az ő nevéhez fűződik. Utakat, egy rövid vasútvonalat építettek, bevezették a telefonokat és kiépült az első vezeték nélküli hálózat. Kuchingból egy rendezett, virágzó és tiszta kisváros lett, ahol Kelet-Ázsia minden javát lehetett kapni. 1903-ban Charles megalapította a Government Lay School nevű fiúiskolát, ahol a malájok saját nyelvükön tanulhattak.

Charles egészen modern nézeteket vallott a fajok keveredéséről: támogatta a Sarawakban szolgáló britek és más európaiak helyi nőkkel való kapcsolatait és értelemszerűen ellenezte az őslakosoktól elszigetelt és elidegenedett európai elit kialakulását. Határozottan bírálta az Indiában élő briteket, akik elszigetelt közösségekben éltek a helyi lakosságtól, míg véleménye szerint a dayakok és kínaiak keveredésének eredménye egy intelligens és határozott társadalmi csoportot eredményez. Természetesen az sem meglepő, hogy a jó példával ő maga járt elöl: megérkezése után hamarosan átvette az udvarlás iban szokását, az úgy nevezett ngayapot. Eszerint az egyedülálló iban férfiak és nők éjszaka szabadon találkozhattak egymással, szexuális kapcsolatot létesíthettek, de szokás szerint legfeljebb három egymást követő éjszakán tehették ezt, ezen felül már komoly házassági szándékkal láthatták csak egymást (manapság már nem gyakorolják ezt a szokást, az csupán az iban kulturális örökség része). Így aztán Tuan Mudaként könnyen talált magának szeretőket. 1862-ben azonban muszlim szertartás szerint nőül vette barátja, a linggai Abang Aing, egy maláj-melanu törzsfő unokahúgát, Dayan Mastiah-t, akitől 1867. augusztus 27-én első fia, Isaka (a későbbi Esca) született. 

Tuan Mudaként Charles Simanggangban élt dayak családjával, s James életének utolsó éveiben, amikor már végleg elhagyta Sarawakot, Charles akkor is innen irányította az államügyeket. Isaka is a helyi közösségben született, itt is élt, és csak malájul beszélt. Hozzá kell azonban tenni, hogy Charles, miután 1852-ben megérkezett Borneóra és csatlakozott nagybátyjához, nagyon hamar megtanulta a helyi nyelvet, átvette szokásaikat, ő maga is úgy öltözködött, mint az ibanok, akik nagyon hamar megkedvelték a fiatal britet bátorsága és elkötelezettsége miatt. Charles meggyőződése volt, melyet az 1866-ban kiadott önéletrajzi könyvében, a „Tíz év Saravakban” című műben is kifejtett, hogy az európaiak csak akkor adhatnak maradandót a Keletnek, ha génjeiket összekeverik az őslakosok génjeivel, mely által olyan nép születhet, mely „az egyes kultúrák és fiziológiák legjavát testesíti meg.” Miután Charlest rádzsává választották, Simanggangból Kuchingba helyezte át főhadiszállását, ám ekkor szembesült azzal a kellemetlen ténnyel is, hogy az államkassza szinte teljesen üres. Döntő lépésre szánta rá magát, amikor azért utazott Angliába, hogy gazdag feleséget keressen magának. Első választása unokatestvérére, az özvegy Elizabeth Sarah Johnsonra esett, de később annak lányát, a Charles-nál 20 évvel fiatalabb Margaret Alice Lili de Windt-et vette feleségül (1869. október 28.), s házasságkötésükkor a rádzsa Ranee (királyi hitves) rangra emelte feleségét. E poszton ő volt az első, mivel az első fehér rádzsa nőtlen volt. Bár a házasságot anyagi megfontolásból, illetve utódlás szempontjából kötötték, Lady Margaret Brooke, a Sarawak Ranee már életében legendássá vált, mint erős, intelligens és határozott nő.

Charles gáláns nászajándékkal kedveskedett újdonsült arájának, ugyanis, mire visszaértek Kuchingba, 1870-re felépült az Astana palota, amely az uralkodópár elsődleges rezidenciája volt. 1870. augusztus 27-én megszületett első lányuk, Ghita (Dayang Ghita Brooke). Egy évvel később viszont szinte sokként érte Margaretet a tény, amikor Charles az Astanába hozatta Isakát, ugyanis az asszony nem tudott arról, hogy férje korábban egyszer már megnősült és született egy gyermeke is. Ez a csalódás sorozatos szerencsétlenségek és tragédiák láncolatát indította el a házaspár életében. 1871-ben Margaret újabb ikerfiúkat szült, Jamest és Charlest (James Harry Brooke és Charles Clayton Brooke), abban a reményben, hogy egyikük fogja örökölni Sarawak trónját, és nem Isaka (Ghita egyébként sem örökölhetett lányként). Charles 1872 elején a simanggangi anglikán templomban megkereszteltette Isakát (ekkor kapta az Esca nevet), noha a fiú már csak azért sem volt esélyes a trónra, mert anyja Skrangból származott, így a kuchingi malájok nem fogadták volna el uralkodójukként. 1873 szeptemberében Charles egy időre hazatért családjával Angliába, de miután elhagyták Aden kikötőjét, a Margarettől született három kisgyermek elkapta a kolerát, és egy héten belül mindhárman meghaltak, csak a 6 éves Esca élte túl a fertőzést, akit ezek után Margaret nem volt hajlandó sajátjaként nevelni, ezért örökbe adta, s születési jogától is megfosztatta, hogy még véletlenül se örökölje a sarawaki trónt. Escát William Daykin tiszteletes és felesége nevelték fel, s a család végül Kanadába költözött.

Charles és Margaret visszatért Kuchingba, ahol még három gyermekük született: Charles Vyner Brooke, a majdani harmadik fehér rádzsa (1874-1963), Bertram Brooke , a Tuan Muda (1876-1965) és Henry Keppel Brooke, a Tuan Bongsu (1879-1926). A Tuan Bongsu jelentése „legfiatalabb úr” és ez volt a negyedik legfontosabb cím az öröklésben. Margaret és Charles kapcsolata hamarosan végérvényesen megromlott és az 1880-as években az asszony elhagyta a rádzsát, majd visszatért Londonba, ahol Ranee, vagyis királynéi címének köszönhetően a londoni elit egyik legelismertebb alakja lett, olyan társadalmi körökben mozgott, melynek az ír költő Oscar Wilde, vagy éppen az amerikai-brit író, Henry James voltak a csillagai, ugyanakkor londoni jelenléte Sarawaknak is elismert presztízst kölcsönzött. Ami Escát illeti, a diploma megszerzése után megnősült, saját vállalkozásba kezdett és Kanada egyik leggazdagabb emberének, Sir David Dunlapnak dolgozott, aki ezüsttel kereskedett. 1927-ben, 60 éves korában, már sikeres üzletemberként Esca ismét megpróbált jogot formálni örökségére, Sarawakra, de próbálkozását nem koronázta siker. Amikor féltestvére, Vyner, a harmadik rádzsa a háború után állítólag egymillió font ellenében átengedte Sarawakot a brit koronának, Esca, mint Charles Brooke legidősebb gyermeke, még egyszer utoljára megpróbálta kikérni a részét az örökségből, de ismét kudarcot vallott. Végül 1953-ban, 86 évesen hunyt el Torontóban, mint a második fehér rádzsa kisemmizett elsőszülöttje. 

De térjünk vissza Charles-hoz, aki 1893-ban nyilvánította legidősebb fiát, Charles Vyner Brooke-ot örökösének, a Raja Mudának, de apa és fia között megromlott a kapcsolat Vyner házassága miatt. Vyner 1911-ben vette feleségül Reginald Brett, Esher második vikomtjának lányát, Sylviát, és a nő, illetve a rádzsa kölcsönösen utálták egymást. Charles menyének apjában sem bízott, és attól tartott, hogy ha fia kerül Sarawak élére, akkor Eshernek köszönhetően, az ország egyfajta plutokratikus átalakulás áldozatává válik, melynek következtében a pénzarisztokrácia kizsákmányolja Sarawakot. Gyanakvása odáig fajult, hogy 1912-re azt fontolgatta, hogy Vynert leváltja és helyette öccsét, Bertramot nevezi ki örökösének, de végül a konfliktust elsimították. 1912-ben megírt politikai végakaratában azonban jól tükröződik az a szándéka, hogy Sarawak kormányzását – egyfajta hatalommegosztásban – két fia egymás között ossza meg, vagyis a két testvér az év hat hónapjára felváltva vegye át a kormány irányítását. 1911-ben a király bárói rangot ajánlott fel neki, de visszautasította, mivel mélyen elítélte azt a felsőbbrendű hatalmat, amellyel a korona a gyarmatait kormányozta. Élete vége felé a második fehér rádzsa minden év egy részét a gloucestershire-i Cirencesterben lévő birtokán töltötte, ahol kedvenc időtöltéseinek, a rókavadászatnak és a madártenyésztésnek hódolt (1912-ben egy vadászat alkalmával elveszítette egyik szemét). 

Amikor viszont Sarawakban volt, az ország modernizálásán és gyarapodásán fáradozott. Az 1900-as évek elején az autók elterjedésével ugyanis drámai módon fellendítette a gazdaságot a gumiabroncsokra való egyre nagyobb kereslet, de Sarawak jövőjét mégis az 1910-ben felfedezett olaj jelentette, melyet az északkeleti parton, Miriben termeltek ki. Charles Brooke tehát megfelelő törvényekkel és renddel működtette a kormányzati gépezetet, a gazdaságfejlesztést nyugati technológiák bevonásával igyekezett elérni, bevezette a közigazgatási rendszert, modernizálta Sarawak fővárosát, Kuchingot, stratégiai erődhálózatot épített ki (ezek egyike a Margherita-erőd volt), a munkaerőforrás fellendítésére ösztönözte a tömeges kínai bevándorlást, megszervezte a közmunkát, a gazdaság élénkítésére egyre több és nagyobb gumiültetvény létesült. 

Finanszírozta az olajkutatást Miriben, létrehozta Borneó legrégebbi gyűjteményét, a Sarawak Múzeumot, és megalapította a sarawaki rendőrséget. Az ország területét tovább növelte, határait kiterjesztette Baramra (1881), Limbangra (1890) és Lawasra (1905), így Sarawak csaknem akkora volt már, mint napjainkban. Nem sokkal a halála előtt megindító beszédet intézett a Negri Tanács résztvevőihez, amelyben óva intett az idegenek és spekulánsok ellen, akik szemrebbenés nélkül zsákmányolnák ki az őslakosságot. 

Ami Charles Brooke személyiségét illeti, érdekes elegye volt az angol úriembernek és a keleti despotának, ugyanakkor nagybátyja uralkodói stílusa is jellemző volt rá: a jóindulatú tekintélyelvű paternalizmus, és mindig mindenki számára elérhető volt, akinek szüksége volt rá. Ő döntött a politikáról, ugyanakkor az adminisztráció részleteivel is személyesen foglalkozott. Tartózkodott a pompától, olyannyira, hogy inkább aszketikus, magányos életet élt, kerülte a nyilvánosságot, ugyanakkor határozott, szigorú, pragmatikus, szűkszavú, távolságtartó, és méltóságteljes ember, és Sarawak maximális elkötelezettje volt, bár megjelenése nem feltétlenül ezt tükrözte. Alacsony és vékony termetéhez mélyen ülő szürke szemek társultak, melyek sűrű szemöldök alól tekintettek a világra. Idősebb korában tömött bajuszt viselt. Feleségével gyakran a pénzügyek miatt volt konfliktusa. Politikai nézeteit tekintve radikális és liberális volt, és erőteljesen bírálta az arrogáns brit imperializmust. Rokonaihoz fűződő kapcsolataiban pedig gyakran szívtelennek tűnt: hagyta, hogy bennszülött feleségétől született fiát kisemmizzék, szenvtelenül nézte végig, ahogy James Brooke leváltotta a bátyját, és semmivel sem támogatta Brooke Brooke fiát, Hope-ot. Charles Brooke tüdőgyulladásban halt meg angliai otthonában, a Chesterton House-ban, Cirencesterben, Gloucestershire-ben, 1917. május 17-én.

Charles Vyner Brooke (1874-1963)

Sarawak harmadik, egyben utolsó fehér rádzsája 1874. szeptember 26-án született Londonban Charles Brooke, Sarawak második rádzsája, illetve Margaret Lili Alice de Windt negyedik gyermekeként, miután három idősebb testvére 1873-ban meghalt kolerában. Vynert még két öcs követte, Bertram Willes Dayrell Brooke, Tuan Muda (1876–1965), illetve Henry Keppel Brooke, Tuan Bongsu (1878–1927). A három fivér Londonban töltötte gyermekkorát, Vyner 1876-ban járt először Sarawakban, aztán két öccsével és tanítójukkal 1888-ban ismét Borneón jártak, majd Vyner 1893-ban újra meglátogatta jövendőbeli országát, de ezúttal már Raja Mudaként, ugyanis apja 1891-ben örökösének nevezte ki. 1897-ben már azzal a szándékkal érkezett meg Sarawakba, hogy hosszabb távon ott is marad: feladatait katonai szolgálattal kezdte, előbb Simanggangnál, majd Mukahnál és Oyánál vállalt szerepet, majd 1903-ban rezidensnek nevezték ki. Szép fokozatosan haladt felfelé a ranglétrán, 1903–04 között törvényszéki elnök, majd 1904–11 között a Legfelsőbb Tanács és az Általános Tanács alelnöke lett. 1902-ben részese volt annak a katonai büntető expedíciónak, amelyet a Batang Lupar folyón a lázadó ibanok ellen indított apja, a rádzsa. Csakhogy a 10 ezer főt felvonultató seregben kitört a kolera, és mintegy kétezren haltak meg a járványban, melynek híre világszerte bejárta a sajtót, Vynert pedig élete végéig nyomasztotta az emlék.

Apjával való konfliktusa elsősorban házassága miatt alakult ki, Charles ugyanis ellenezte Vyner Sylviával, Reginald Baliol Brett, Esher második vikomtjának és Eleanor Frances Weston második lányával való kapcsolatát. A frigy – szülei akarata ellenére – 1911. február 21-én köttetett meg a cranborne-i Szent Péter templomban, majd egy évre rá Vyner elvitte feleségét és annak öccsét Sarawakba, noha apja ezt is ellenezte. De nem csak ez a tény növelte a szakadékot apa és fia között: Vyner szerencsejáték adóssága, a lóversenyek, a gyors autók, az ökölvívás – melyek már korábban is jobban vonzották, mint a tanulás – és amelyek mind szemben álltak Charles szigorú, aszketikus életmódjával, a félelem, hogy a fiú átjátssza Sarawakot a brit érdekeknek, és nem utolsó sorban az a kudarc, hogy Sylvia nem tudott fiú örököst adni Vynernek, és végső soron Sarawaknak, mind arra késztették Charlest, hogy megváltoztassa korábbi döntését, és Vyner helyett Bertram örökölje a borneói ország trónját. A konfliktust azonban nagyrészt sikerült elsimítani, így, amikor Charles 1912-ben kiadta politikai végakaratát, abban úgy határozott, hogy a két fiú, Vyner és Bertram egyenrangúként, megosztva uralkodjon Sarawakon, és Londonban létrejött egy sarawaki kormánybizottság is.

Charles 1917-ben bekövetkezett halála után Vynert rádzsává választották, s apja akaratának megfelelően felváltva kezdtek uralkodni Sarawakban. Vyner cseppet sem volt alkalmas az államfői szerepre, gyengekezű, élvezeteket kedvelő ember volt, aki a kormányzás iránt sem sok érdeklődést mutatott, ennek ellenére nem akart szerepéről lemondani a nála sokkal alkalmasabb, rátermett és lelkiismeretes Bertram javára. Ehelyett a végrehajtó hatalmat előbb kegyeltjére, Gerard MacBryanre, majd annak kegyvesztettsége után az adminisztrációs bizottság néven ismert magas rangú kormányzati tisztviselők csoportjára ruházta. A gazdasági világválság, illetve a gumikorlátozás további nehézségeket okoztak Sarawak gazdaságának, de Vyner az ebből adódó gondokkal sem akart foglalkozni. 1927-ben azonban megkapta a Szent Mihály és Szent György Lovagend nagykeresztjét. Amikor viszont 1939 áprilisában az adminisztrációs bizottság erőltetett központosítása miatt unokaöccse, Anthony (Bertram fia) fellázadt ellene, Vyner kénytelen volt kinevezni őt Raja Mudának, és hat hónapra őt állította a kormány élére. Betram ugyanis a 30-as évek végén lemondott Sarawak feltételezett örökösi címéről fia, Anthony javára. 1940-ben azonban Anthonyt megfosztották címétől, majd nagybátyja száműzte is Sarawakból egy helyi kormánytisztviselő nővérével, Kathleen Mary Huddennel kötött házasság okán, amely miatt vitába keveredett Vynerrel, de később Bertram közbenjárására Vyner visszahelyezte őt hivatalába.

Az 1940-es évek elejére már nyilvánvaló volt, hogy Vyner nem akarja, de nem is tudja tovább vinni Sarawak ügyeit, ráadásul felesége és három lánya (Leonora Margaret Brooke, Elizabeth Brooke, Nancy Valerie Brooke) is folyton győzködték, hogy tegye pénzzé valahogy örökségét, és térjenek vissza Angliába. 

Ezért 1941 elején titkos megállapodást kötött Nagy-Britanniával: egy millió sarawaki dollárért lemondott előjogai nagy részéről és írott alkotmányt adott az országnak, amely elméletileg előkészítette az utat a nép önkormányzatához, és a rádzsa befolyását az ország ügyeibe a minimálisra csökkentette. Ez már tényleg Sarawak önállóságának hattyúdala volt, ellentéte mindannak, amit James és Charles, az első és a második fehér rádzsa képviseltek. Anthony élesen bírálta és ellenezte is az alkotmányt, mert az sértette Charles politikai céljait és akaratát. Ekkor Vyner ismét leváltotta és visszaküldte Angliába Anthonyt. S miközben a második világháború kirobbanása vészterhesen függött a világ felett, 1941 szeptemberében Sarawak népe megemlékezett a fehér rádzsák uralmának centenáriumáról. A baljós előérzetek ellenére hatalmas pompával, jelmezes felvonulással és egy különleges regattával ünnepelték a Brooke-ok száz éves regnálását Kuchingban. 1941. december 16-án azonban a japán csapatok megszállták Sarawakot, amíg a rádzsa Ausztráliában tartózkodott egykori kegyeltjével és tanácsadójával, MacBryannel, akinek Vyner idő közben megbocsátott.

A hír hallatán Vyner és MacBryan azonnal Batáviába, a mai Jakartába repült, hogy visszatérjen Sarawakba, de onnan a hollandok már a saját kolóniájukat evakuálták, így az események alakulása arra kényszerítette, hogy Ausztráliában maradjanak. Az elkövetkező két évet Melbourne-ben töltötték, miközben Sarawak ideiglenes emigráns kormányának feladatait Anthony vette át Londonban, ugyanakkor Vyner őszintén nehezményezte, hogy az 1888-as védelmi szerződés és az 1941-es titkos megállapodás ellenére Nagy-Britannia nem védte meg Sarawakot, miközben ő nagyobb összeggel járult hozzá a háborús erőfeszítésekhez. De Brooke-nak ekkor már nem sokat számított a szava. 1943-ban – az USA-n keresztül – sikerült visszatérnie Londonba, ahol ismét Anthonyra bízta Sarawak ügyeit (1944–45 között ő volt Sarawak különleges megbízottja), miután újra megerősítette a Raja Muda szerepében. Azonban 1945 októberében már újra elbocsátotta, amikor Sarawak háború utáni alkotmányos berendezkedéséről folytatott tárgyalásokat a Gyarmati Hivatallal, mivel Anthony ellenezte az alkotmányt, valamint a szuverenitás feladását is, amiről Vyner a Gyarmati Hivatallal tárgyalt annak érdekében, hogy ő és családja anyagilag „jól jöjjenek ki” a tranzakcióból, mely során azonban a Hivatal inkorrekt módon félrevezette a rádzsát, amikor azt hitette el vele, hogy a háborús károk rendezése, és az újjáépítés meghaladják a lehetőségeit.

Mivel Sylvia nem tudott férfi örököst adni Vynernek, Anthony már születésétől fogva a Brooke család tagjai közötti konfliktusok egyik fő forrása volt, s miután Bertram lemondott a trónról fia javára, Vyner folyamatos súrlódásokkal tarkított kapcsolatban állt unokaöccsével, aki ráadásul szögegyenest más nézeteket vallott, mint nagybátyja. Vyner ezért nem is tudott hinni Anthonyban, mint utódjában. 

Sarawakot végül 1945 szeptemberében szabadította fel a 9. ausztrál hadosztály, s Vyner 1946 áprilisában visszatért Kuchingba, hogy a felszabadulás után helyreállítsa szuverenitását, de alig egy hónappal később véglegesen átruházta Sarawakot, mint koronagyarmatot a brit kormányra. E, senkivel sem megvitatott lépése nem csak a sarawaki adminisztrációt, a helyi maláj és dayak lakosságot, de öccsét, Bertramot, valamint unokaöccsét, Anthonyt is felháborította, ugyanis ez egyet jelentett Sarawak egy évszázados önállóságának elvesztésével. Betram azzal érvelt, hogy apjuk kívánsága szerint minden fontos döntéshez mindkét testvér beleegyezése szükséges. Ugyanakkor az Államtanács (a Negri Tanács) esetében, amikor az elszakadási törvényjavaslatról tárgyaltak 1946 májusában, a nem európai tagok közül 13 szavazott Vyner kilépési javaslata ellen, és csak 12-en szavaztak mellette. Az Átruházási Okirat csak a Tanács európai tagjainak szavazatainak köszönhetően ment át. 1946. július 1-jén hivatalosan is bejelentette, hogy véget ért Sarawak egyedülálló kormányzati formája, de a bejelentésen csak néhány kínai és maláj volt jelen, dayak egy sem. Az eseményen részt vett viszont Malcolm MacDonald, Nagy-Britannia új délkelet-ázsiai főbiztosa is.

Hogy Vyner őszintén úgy gondolta-e, hogy csak a brit kormány lesz képes biztosítani a Sarawak újjáépítéséhez és a fejlesztési projektek megvalósításához szükséges pénzeszközöket és szakértelmet, vagy egész egyszerűen csak belefáradt a szerepébe, és inkább az az egy millió fontos összeg kecsegtette, amelyet állítólag a brit kormánytól kapott az átengedés ellenértékeként, már sosem fog kiderülni. Egy biztos, a Gyarmati Hivatalt Vyner felesége, Sylvia is ösztönözte a cselekvésre, miután képtelen volt belenyugodni abba, hogy lányai nem örökölhetik a sarawaki trónt. Ráadásul legidősebb lánya, Leonora áttért az iszlám hitre, amely szintén kizáró ok volt az öröklésben. Így aztán igyekezett befeketíteni és ellehetetleníteni Anthonyt, a Raja Mudát, hogy az ő trónutódlását is megakadályozza. Bár a média akkoriban arról számolt be, hogy Vyner megkapta a pénzt a brit kormánytól, valójában semmit sem kapott, sőt, adóznia kellett sarawaki nyugdíja után, és élete végén egészen szerény körülmények között élt Londonban, miközben Sylviát is támogatta anyagilag. Többé már sosem tért vissza Sarawakba, viszont élete vége felé kibékült testvérével, Bertrammal, akit Anthonyval együtt 1946-ban kitagadtak az örökségükből. Vyner Brooke 1963. május 9-én hunyt el Londonban, négy hónappal a Malajziai Föderáció kikiáltása előtt, amelynek Sarawak később a része lett. A dartmoori Sheepstor faluban található Szent Leonárd-templomban helyezték végső nyugalomra apja, illetve az első rádzsa, James Brooke földi maradványai mellé. Később itt temették el Bertramot, a Tuan Mudát is.

Bár Vyner politikai súlya, kormányzáshoz való affinitása kevésnek bizonyult – jóllehet, az adott történelmi helyzetben az sem valószínű, hogy akár Bertram, akár Anthony több szerencsével járhatott volna Sarawak megmentését illetően – sok tekintetben azonban jó vezető volt, akit népe szeretett. Folyékonyan beszélt malájul és ibanul, tökéletesen emlékezett nevekre és családi kapcsolatokra, és uralma kezdetén a sarawaki gumi- és olajipar fellendülésének köszönhetően modernizálni tudta az ország intézményeit. 1924-ben bevezette a brit-indiai mintára kidolgozott büntető törvénykönyvet. Korlátozta a keresztény misszionáriusok ténykedését, ápolta az őslakos hagyományokat, bár a fejvadászatot betiltotta (ez csupán a második világháború alatt volt valamennyire elfogadott, amikor ugyan törvényileg nem engedélyezték, mégis szemet hunytak a japán megszállók elleni fejvadászat felett). Szélesebb körben járta be Sarawakot, mint elődei és érzékeny volt a nép gondjait illetően. Vállalta a népszerűtlen döntést, hogy Sarawakot átruházza a brit koronára, de úgy érezte, ez a legjobb megoldás azok számára, akiknek jólétét, gyarapodását ígérete szerint mindenek elé helyezi, beleértve a sajátját és a családjáét is. Amíg Charles Brooke főként épületekkel gazdagította az országot, addig Vyner elsősorban olyan intézményekkel, melyek a modern kor követelményei voltak: autógyártás, hozzá autóutak, rádiókommunikációs rendszer országos szintű kiépítése, modern kórházi és gyógyszertári szolgáltatás, 1925-től pedig állami fogorvost is alkalmaztak.

A végjáték

Vyner unokaöccse, Anthony Brooke 1937-től volt Sarawak koronahercege (Raja Muda), miután a harmadik rádzsának csak lányai születtek, fia nem. Anthony mindvégig ellenezte a brit koronagyarmati státuszt, ahogy a Negri Tanács bennszülött tagjainak nagy része is, és Vyner lemondása után még öt éven át kampányoltak ellene. Datu Patinggi (Datu Patinggi Ali unokája, aki az 1830-as években játszott főszerepet a brunei uralom elleni lázadásban, majd James Brooke egyik legnagyobb támogatója lett) Anthony utódlását támogatta, majd az 1946-ban létrejött átengedés-ellenes mozgalom legjelentősebb kulcsfigurája lett. Az újonnan alakult maláj és dayak politikai egyesületek a Brooke-ok uralmának visszaállítását (Anthony vezetésével), illetve Sarawak politikai autonómiájának fenntartását tűzték ki célul. Csakhogy a brit gyarmati hatóságok Anthonyt kitiltották Sarawakból, aki ezért Szingapúrban telepedett le, hogy minél közelebb legyen a mozgalomhoz és közvetlenül is támogatni tudja azt. 

1947-re egészen komoly méretűvé nőtt a mozgalom, egyik demonstráció követte a másikat Anthony támogatására. 338, a dinasztiát támogató, többségében maláj tisztviselő lemondott, miután a brit gyarmati hatóságok azzal fenyegetőztek, hogy elbocsátják őket, ha a kormányzattal szemben cselekszenek. A hangulaton az első brit kormányzó, Sir Charles Arden Clarke keményvonalas kormányzása sem enyhített, jóllehet, a tiltakozás mindvégig alkotmányos keretek között zajlott, mindaddig, amíg 1949. december 3-án a Rukun 13 nevű radikális szakadár csoport türelmét elveszítve felesküdött az újonnan kinevezett második kormányzó, Sir Duncan George Stewart meggyilkolására. A halálos kimenetelű támadást a 19 esztendős Rosli Dhobie követte el: egy krissel megsebesítette a beiktatási körútján lévő kormányzót, aki egy hét múlva belehalt a sérülésébe. Ez a drámai kimenetelű esemény gyakorlatilag véget vetett az átengedés-ellenes mozgalomnak, annál is inkább, mert a gyarmati hatóságok Anthonyt vádolták a felbujtással, aki átmenetileg az MI5, a brit hírszerző ügynökség felügyelete alá is került. Bár végül felmentették a vád alól, két év múlva, 1951-ben ő maga mondott le a további politikai szerepvállalásáról, hogy elkerülje az újabb vérontást Sarawakban. Alkotmányos kérdéseket érintő tanácsadó szerepében azonban továbbra is hasznát vette a brit kormány, melyek végül Malajzia 1963-as megalakulásához vezettek.  Szerencsére, az új kormányzó, Anthony Foster Abell olyan emberségesen közelített a helyi lakosság ügyeihez, hogy azokat a fehér rádzsák uralmára emlékeztette, így az ötvenes évek közepére minden ellenállási mozgalom feloszlott. 

Ma a 2010-ben megalakult Brooke Heritage Trust őrzi a sarawaki fehér rádzsák gazdag örökségét. A szervezetet Anthony fia, James és két unokája, Jason és Laurence alapította azzal a céllal, hogy a család gazdag történelmét és örökségét megismertessék az érdeklődőkkel. 2012–13 között megtörtént a Brooke család tagjainak öt generációt (1840-1965) felölelő levelezésének, magán és hivatalos papírjainak, dokumentumainak és képanyagának a digitalizálása, a gyűjteményt pedig az oxfordi Rhodes House-ban helyezték el, de kutatási céllal Sarawakban is elérhetőek. 2016-ban a Margerita-erődben megnyílt a Brooke Galéria, amely a Brooke Trust és a sarawaki kormány együttműködésében valósult meg. A gyűjtemény a Brooke család sarawaki történetét, illetve Sarawak történelmét mutatja be a fehér rádzsák uralma alatt. Szintén a Brooke Heritage Trust, illetve Sarawak kormányának együttműködésével valósult meg az első fehér rádzsa, Sir James Brooke életét feldolgozó mozifilm, az Edge of the World, amely 2021-ben került a mozikba. A hitelesség érdekében a technikai tanácsadást a Trust vállalta magára, míg a pénzügyi támogatásról a kormány gondoskodott. A film eredeti helyszínen, maláj-amerikai-kínai-brit koprodukcióban készült. Persze James Brooke kalandjait már korábban is megfilmesítendő témának találták, így például a mozi hőskorában, 1936-ban Errol Flynn akarta filmvászonra vinni a saját maga által írt forgatókönyvből, de a projekt végül sosem készült el. 

A kor, amelyben Sir James Brooke élt, illetve maga a személye is olyan érdekes volt, hogy számos alkalommal feltűnik a popkultúrában: a legismertebbek a fiktív, mégis valós történelmi háttérrel rendelkező Sandokan történetek. A legendás maláj kalóz históriáját egy olasz író, Emilio Salgari írta meg, s jóllehet Sandokan maga sosem létezett, ellenfele, James Brooke, a fehér rádzsa valós személy volt. Emellett több könyv is megjelent a témában. Rudyard Kipling novellájának (The Man Who Would Be King) egyik lehetséges modellje Brooke és Sarawak lehetett, bár maga a történet egy misztikus országban, Kafirisztánban játszódik, melynek koronáját két angol kalandor akarja megszerezni. CS Godshalk (Kalimantaan), Nicholas Montsarrat (The White Rajah), Tom Williams (The White Rajah), George MacDonald Fraser (Flashman’s Lady), 

Joseph Conrad (Lord Jim) fiktív történeteiben szintén megjelentik James Brooke alakja, legyen szó fő-, vagy mellékszerepről. Charles Kingsley, aki egy I. Erzsébet királynő idejében játszódó történelmi regényt írt (Westward Ho! címmel), Brooke-nak ajánlotta könyvét, mivel az Erzsébet-kori magánemberek hősi értékeinek modern képviselőjeként tekintett rá. De maguk a rádzsák, illetve feleségeik is megörökítették életüket, kalandjaikat önéletrajzi ihletésű könyveikben, így például Charles 1866-ban kiadta „Tíz év Sarawakban” című művét, míg felesége, Margaret 1913-ban jelentette meg „Életem Sarawakban” című memoárját, amelyben szemléletes képet nyújt a korabeli életről az astanában, de a gyarmati Borneó hétköznapjaiba is bepillantást enged. Sylvia Brett – Charles Brooke felesége – pedig tizenegy könyv szerzője volt, köztük a „Sarawaki Sylvia”, illetve a „Fejvadászok királynője” című műveké.