Animizmus – fejvadászat – tetoválás

Borneón, a bennszülött törzsek között a tetoválást szent tevékenységnek tartották, mely a hagyományos dayak kultúra számos aspektusához kapcsolódott, különösen samanisztikus hitükhöz, az animizmushoz, illetve fejvadász életmódjukhoz. A szellemeket a levadászott fejekkel engesztelték ki, míg a fejvadászatban való részvételt jelző legfontosabb szimbólum a tetoválás volt, mely ugyanakkor védelmet is jelentett.

Borneó a világ harmadik legnagyobb szigete, melyen jelenleg három ország – Malajzia, Indonézia és Brunei – osztozik. S noha az európai gyarmatosítók hamar felfedezték, a sziget feltérképezése csak az utolsók között történt meg. Nem véletlenül. A nyugatiak számára egészen az 1900-as évek elejéig egy elszigetelt, párás, esőerdővel borított, áthatolhatatlan vadon volt, melynek legnagyobb visszatartó ereje veszélyességében rejlett, melyet az a maroknyi misszionárius, felfedező és kereskedő táplált, akik élve kijutottak az ismeretlen földről. Eszerint pedig Borneót olyan „primitív” népek lakták, akik szellemeket imádtak, emberi koponyákat aggattak a házaik elé és egészen furcsa tetoválásokat viseltek magukon. A sziget belseje egyszerre volt szörnyen veszélyes és borzongatóan érdekes. 

Ennek eredményeként a borneói hagyományos bennszülött tetoválások leírása is ritka volt a XX. század előtt. A Borneót a XIX. században elfoglaló britek és hollandok aztán egyre több tudományos expedíciót indítottak a sziget belsejébe, hogy feltérképezzék és megismerjék az ott élő, gyűjtő nevükön dayak törzseket; az életmódjukat, szokásaikat, kultúrájukat, a hitvilágukat vagy éppen a művészetüket. Miután ugyanis a gyarmatosító britek és hollandok megtérítették e népeket, majd előbb a fejvadászatot, aztán a hozzá kapcsolódó tetoválást is betiltották, nemcsak az őslakosokat ismerhette meg a nagyvilág, de a múlt ködébe vesző tetoválásaik funkcióját, jelentését és gyakorlatát is, illetve azt is, hogy e minták miként kötődtek hitükhöz és a fejvadász életmódhoz, immár csak, mint ősi tradíció.

A dayakok

A „dayak” szó (brunei és melanui nyelven a „belső emberek” szóból ered) Borneó több mint kétszáz, folyóparti és hegyvidéki etnikai közösségének gyűjtőneve, melyek mind az ausztronéz nyelvcsaládba tartozó nyelvet, de saját dialektusát beszéli (mintegy 170 van belőle), saját kultúrájuk, szokásaik, törvényeik és területük van. Mintegy három millió dayak – dusunok, rungusok, ibánok, murutok, kayanok és mások – élnek Borneón. Eredetileg mind animista hitűek voltak, a XIX. századtól azonban tömegesen tértek át a kereszténységre, vagy az iszlám hitre. Ezzel pedig felhagytak bizonyos kulturális rítusokkal és hagyományos gyakorlatokkal, mint amilyen a fejvadászat, vagy a tetoválás volt. Az iszlám felvételét főként a malajizálódással (maláj/indonéz: masuk Melayu) lehet magyarázni, vagyis a tágabb maláj etnikumhoz való asszimilációval, ezzel ugyanis bumiputerák lettek, amely speciális előjogokkal jár. 

1874-ben Holland Borneóban, Damang Batuban az összegyűlt kalimantani dayak törzsek megállapodtak, hogy véget vetnek a fejvadász gyakorlatnak és a törzsi háborúknak, mivel az feszültséget szül a különböző bennszülött törzsek között. Ez volt a Tumbang Anoi Megállapodás, melynek költségeit egyrészt a holland kelet-indiai kormány, másrészt a sarawaki fehér rádzsa, James Brooke viselte. A három hónapon át tartó találkozón, melyen 160 dayak törzs több, mint 1000 prominens 

tagja vett részt, mintegy száz határozatot tárgyaltak meg, melyet mindannyian kötelező érvényűnek fogadtak el. Közülük néhány még a mai napig is megtalálható Sabah és Sarawak régi törvényeiben, ilyenek például az eljegyzés, az esküvők és az örökség szabályai. Ezt követően a fejvadászat gyakorlata az 1940-es évek közepéig megszűnt, ezt követően pedig csak etnikai vagy politikai okból fordult elő.

Az animizmus

De térjünk vissza még a dayakok ősi vallására, az animizmusra, melynek lényege, hogy minden tárgy, dolog és természeti jelenség lélekkel, spirituális lényeggel bír, így azok tisztelete, vagy a velük szemben tanúsított magatartás e hit következetes érvényesítése. Minden dolgot, legyen szó állatokról, növényekről, sziklákról, folyókról, szelekről, élőkről, élettelenekről, lélekkel, szellemmel rendelkezőnek vél, azokat megeleveníti. Számukra minden élet szellemi vonatkozással rendelkezik. Az animisták imádatának tárgyai szellemlények, lelkek, tündérek, démonok, melyek segítők, de ellenségek is lehetnek, képesek behatolni az élők testébe, megbetegíthetnek, vagy növelhetik az életerőt. A szellemeknek – mind a jóknak, mind a rosszaknak – nagy hatalmuk van; ők garantálják a rizstermesztés, a háborúk, a textilszövés, de még a tetoválás sikerét is.

Hitük szerint a szellemek álmok útján lépnek kapcsolatba az egyénekkel, és úgy gondolják, hogy az álmok az istenek, vagy az istenné vált ősök kinyilatkoztatásai, amelyek a dayakokat a mindennapi életükben irányítják. Úgy gondolták, hogy születéskor minden dayak elmével, testtel és több lélekkel rendelkezik, melyek mindegyike nélkülözhetetlen ahhoz, hogy valaki a maga teljességében fejezze be az életét, és léphessen be a túlvilági élet szentségébe. A bennszülöttek hite szerint az egyik lélek a fejben lakik, és azzal, ha valaki a másét elveszi, azzal annak státuszát, hatalmát, erejét és ügyességét is megszerzi. Éppen emiatt a dayakok a trófeaként elvett emberi fejeket nemcsak megőrizték, de rendkívül nagy tiszteletben is tartották. 

A borneói őslakosok tehát szigorú isteni normák és parancsolatok szerint élték az életüket, ahogy azt már az őseik is tették: hogy a felsőbb hatalmakat kiengeszteljék, kedvükben járjanak, elnyerjék jóindulatukat, emberáldozathoz folyamodtak. A fejvadászat tehát egyfajta rituális felajánlás volt a törzs jólétének érdekében, mely a mezőgazdasági és közösségi termékenységet biztosította.

Ugyanakkor a szellemek, megistenült ősök számára az újabb és újabb fejek elvétele nemcsak öröm volt, de jutalmat is adtak érte: ők jelölték meg a helyeket az erdőben, ahol növényeket termeszthettek, megvédték a rizsföldeket a rossz terméstől, és elkísérték a harcosokat a háborúba, vagy a fejvadászatra, hogy sikerrel járjanak. Egy fejvadász legfontosabb külső jegyei pedig a tetoválásai voltak, melyek komoly jelentéssel bírtak.

A tetoválások

A múltban a tetoválás számított az egyik első és legfontosabb eszköznek arra, hogy egyben tartsa a testet annak minden alkotórészeivel (úgy, mint test, elme és a lelkek), ahhoz, hogy annak tulajdonosa élete végén a maga teljességében léphessen be a túlvilági életbe. Ez pedig egy ilyen veszélyes világban mindennél fontosabb volt. A Borneó déli részén élő ngajuk úgy tartják, hogy a tetovált férfi tökéletes és szent ember, és mint ilyen, csak ő kaphat tökéletes tetoválást. A kayanok mintái voltak az elsők, melyek leginkább elterjedtek Borneó-szerte, ezeket vette át aztán a többi törzs, majd a saját ízlésükhöz alakították őket. Ma az ibanok a legintenzívebben tetovált őslakosok. De mégis, hogyan védte meg a tetoválás a viselőjét? Elsősorban olyan mintákat tetováltattak magukra, melyeknek védelmező erőt tulajdonítottak. Ilyen például a Garing-fa, a Batang Garing, vagyis az életfa, amelyet például a kayanok halhatatlannak és sebezhetetlennek tartottak.

Az orrszarvú madár, mely az iban hadisten, Lang Singalang Burong hírnöke, védelmet nyújt a dzsungelben élő gonosz szellemek ellen. Hitük szerint a madár szelleme képes az ellenség hosszúházába repülni és meggyengíteni az ott élő fejvadászok szellemét. A karokra, vállakra az areca pálma leveleit tetoválták, mely, mint egyfajta jelképes lombkorona, védte viselőjét. A különböző tetoválások kombinálása pedig fel is erősítette e védelmet. A hüvelyk- és a mutatóujj közötti pöttyök arra utaltak, hogy az illető megölt valakit. Szintén a leggyakoribb tetoválási minták között szerepel az inkut nevű csuklótetoválás, melynek szerepe a lélek kiszabadulásának a megakadályozása volt a testből. A katak nevezetű torokmotívum pedig a torok elvágása, a fejvadászat ellen védett. De olyan kiemelkedő személyek is viselhettek toroktetoválást, mint a legsikeresebb harcosok, akik sok fejet zsákmányoltak, vagy hosszúházak vezetői, kiemelkedő sámánok, vagy elismert tetoválók.

Más figuratív minták is jelenthettek védelmet a dzsungel gonosz szellemei ellen, ilyen volt a skorpió, a kutya, vagy éppen a virághoz hasonló rozetta (azok a törzsek, amelyek tisztelték a kutyát, ezt a fajta mintát kutyaszemnek nevezték, bár a kutya nem szent állat a dayakok körében). Érdemes megemlíteni az úgy nevezett tegulunokat, vagyis azokat az antropomorf figurákat, melyeket az egyes kayan harcosok az ujjukra tetováltak egy-egy eredményes támadás után, amikor sikerrel jártak az ellenséges faluval szemben, és elegendő fejet tudtak szerezni trófeaként. Ezek a tegulunok a segítő szellem számára felajánlott áldozatok voltak. Szintén a kayanoknál volt szokás, hogy ha egy harcos ellenséges fejet zsákmányolt, a kézfejét és az ujjait is tetováltathatta, de amennyiben csak kisebb szerepe volt egy sikeres támadásban, akkor csak egy ujjára – többnyire a hüvelykujjra – kerülhetett minta.

Persze nem csak ilyen véres és vad jelentése lehet a dayak tetoválásoknak. Szintén a kedvenc minták között tartják számon a Bungai Terung, vagyis a padlizsán virágát, mely az ibánok számára a legelső tetoválás, amit megkaphatnak. Ez a minta a bejalai hagyományának (a tudás és bölcsesség utazása) sikeres teljesítését jelenti, vagyis amikor egy ifjú iban elhagyja törzse hosszúházát, hogy megtapasztalja a nagyvilágot. Ez a minta a váll elülső részére kerül, és a táskaszíj helyét szimbolizálja, ami felkészíti az egyént saját világa súlyának hordozására, vagyis a felnőtté válást jelképezi. Ezt követően minden egyes újabb tetoválás az illető „pecsétje élete útlevelébe”, vagyis amerre megfordul, ahol járt újabb tudást szerezni, mindenhol csináltat egy újabb mintát. Ezek az újabb, más és más stílusú tetoválások jelzik, hogy útja során merre járt.

A rozetta, virág-, és növénymotívumok sem csak esztétikai célt szolgáltak, sőt! Ennél sokkal fontosabb volt, hogy a dayakok a növényeket az élőlények legfontosabb rendszertani kategóriájának tartják, amelyek, épp úgy, mint az emberek, az élet és a halál alapvető tulajdonságaival rendelkeznek. Így a dayakok életének minden aspektusát átszövik a spirituális erőket és kapcsolatokat szimbolizáló virágképek. Az sem véletlen, hogy az ibanok olyan féltő gonddal gondozzák rizsföldjeiket (padi), ugyanis úgy vélik, hogy a rizs növények az ősök lelkei, melyet, ha elfogyasztanak, fizikai erőhöz, energiához jutnak. A már említett padlizsánvirág (Bungai Terung) mellett találkozhatunk az úgy nevezett Usung Dian tetoválással, mely a gyümölcsök királyát, a duriant szimbolizálja, vagy az Ipa Olim mintával is, mely a vad mangó kinyílt termését ábrázolja.

Maga a tetoválás beavatási szertartása is rituális folyamat, mely során a művészeknek spirituális útmutatást kell kérniük a tervezéshez, csak ezt követően kezdhetnek neki a munkának: a ngaju tetováló művész például állatáldozatot mutat be a szellemeknek, majd szertartásos éneklés következik, s csak ezt követően tervezi meg a munkát. A borneói törzsi tetoválások kézzel, koppintott módszerrel készülnek, a kisebb minták 6-8 óra alatt elkészülnek, de egy egész testet beborító minta akár éveket is igénybe vehet. A tetováló kis, fanyélből készült tetováló botot használ, melynek végén három vékony szög van. Ezek a tűhegyek viszik a festéket a bőr alá a ritmikus koppintások során, amit egy másik botnak a tetováló bothoz való ütögetésével végeznek. A kayan törzsnél a tetoválások elkészítése a nők kiváltsága, itt női ágon öröklődik tovább a tudás, míg az ibanok között kizárólag férfiak készítik a mintákat.

A képek előrajzolásának egyik legismertebb módja a kayan fanyomat bélyegző technikája: a fanyomatba mintákat faragnak, azt festékbe mártva viszik fel a bőrre, majd ezt követően kezdenek neki a koppintásos tetoválásnak. A tinták koromból, vagy szénből készülnek (hitük szerint ez megvéd a gonosz szellemektől), de gyakran kevernek hozzá állati szarv-, és csontőrleményt is. A tradicionális rozetták, stilizált virágminták máig kedveltek az idősebb generáció körében, korábban azonban az egyes minták, a tetoválások mennyisége és minősége a törzstagok státuszát, a törzsön belül elfoglalt helyét és megbecsültségét jelezték, illetve – ahogy említettem is – azt is, hogy tapasztalatszerzése során merre járt az illető.

Természetesen, akárcsak a férfiak, a dayak nők is viseltek tetoválásokat a múltban. Őket különösen a szövés, a tánc, az ének elismeréseként jutalmazták e motívumokkal, illetve védelmi szempontból is. A bennszülött nők ugyanis egy-egy nagyobb textilmunka elkészítését, mint veszélyes vállalkozást, a férfiak háborújához hasonlították, ahol fel kellett vértezniük magukat a megzavart ártó szellem gonosz beavatkozása ellen. A rituális óvintézkedéseket követően kommunikáltak spirituális segítőikkel, s csak ezután kezdtek szőni. Igen gyakori motívum az öklökön látható fekete háromszögek, melyek az ujjak felső percéig futnak. Ezt a motívumot dal irangnak, bambuszhajtásoknak hívják, és a növényi élet és a termékenység közötti kapcsolatot szimbolizálják. A csukló felett a nők is viselnek antropomorf mintákat, melyek itt is védelmező szellemeket jelentenek. 

Ahogy a férfiak egy-egy sikeres rajtaütés, és fej zsákmányolás után tegulunokat kaptak, úgy az iban nők is kaphattak tetoválást az ujjukra, ha elkészítettek egy erőteljes mintavilágú, bonyolult ábrákkal díszített pua kumbu nevezetű rituális fali szőttest. A nagy tapasztalatú mester szövők pedig egy pala tumpa nevezetű, a karkötőhöz hasonló tetoválást kaptak. Persze a nőket már pubertás korukban elkezdték tetoválni, először is, mint eladósorba került lányokat, ezzel jelölve házassági helyzetüket, illetve, hogy védelmet kapjanak a gonosz szellemek ellen. Idővel aztán ők is gyűjthették magukon a különféle mintákat: a lábukon, combtól a lábujjakig, az alkarjukon és az ujjaikon. Persze ezeket a nagyobb kiterjedésű tetoválásokat csak tehetősebb asszonyok engedhették meg maguknak, mert a tetoválót meg kellett jutalmazni (általános fizetség voltak a kardok, gongok, gyöngyök, malacok). Manapság ritkán látni 70 évesnél fiatalabb dayak nőket teljes láb tetoválásokkal.

A sámánok

A dayak közösségek talán legelismertebb, leginkább tisztelt tagjai a sámánok voltak, akik elsősorban gyógyítással foglalkoztak, de sok esetben jövendőmondással is, így bármennyire is tiszteltek voltak, legalább annyira félték is őket természetfeletti képességeik és a szellemekkel való kapcsolatuk miatt. Az olyan hatalmas, ismeretlen spirituális erők szócsövei voltak, amelyek az időjárást, a termést, a háborúk sikerességét irányították. Ő volt a kapocs az ember és a természetfeletti világ között. Az ibanok hite szerint a különféle betegségek, testi elváltozások a gonosz szellemek megnyilvánulásai, amelyek elsősorban azokat a személyeket környékezték meg, akik erkölcsileg megkérdőjelezhetőek. Ilyen esetekben a sámán vagy áldozással igyekezett kiengesztelni a szellemet, vagy ugatással, morgással elüldözni, esetenként akár meg is ölhette. 

.

Amennyiben ez nem sikerült, akkor a beteget névváltozási ceremóniának vetették alá, és új tetoválást kapott a csuklója köré. Az új név arra szolgált, hogy elrejtse a pácienst az ártó szellem elől, míg a tetoválás szimbolikusan újraöntözte a testét, hogy kijavítsa annak tökéletlenségeit. Ez az eljárás Selempandaitól, az iban kovácsistentől származik, aki embereket kovácsol. Így az is teljesen érthető, hogy az ibanok, de általában a dayakok olyan figurákat (lények, állatok, növények) tetováltatnak magukra, melyek gyógyító, vagy védő erővel rendelkeznek. Az őslakosok magában a hosszúházban nem végeztek tetoválást, hanem egy speciálisan erre épített kunyhóban, bizonyos csoportok körében. A teljes rituálé alatt a család férfi tagjai kéregruhát öltöttek magukra.

A tetoválások még a halállal is összefüggtek, ugyanis amikor egy bennszülött meghal, lelke elhagyja a testet, s miközben a halottak faluját keresi, átutazik a túlvilág ködös vidékein. Itt a Halál Folyója a legfélelmetesebb, amelyen csak a megfelelően tetovált nők és harcosok juthatnak át (a lelkek magukkal viszik a tetoválásokat, melyek ezen a homályos vidéken szinte világítanak). Ugyanis Maligang, a híd gonosz őre megtagadhatja az átjutást, s akkor ítélete szerint a léleknek alá kell szállni a folyóba, ahol Patan, egy óriási harcsa megeszi őket. Mindebből megállapítható, hogy a dayakok nem hajlandók elfogadni a halál véglegességét, így számukra a termékenység mellett a halál voltak a legfontosabb kérdések, melyek okán tetováltatták magukat. 

Sabah és Sarawak tetoválásai

Végezetül Borneó két maláj államának, Sabahnak és Sarawaknak a dayak tetoválási szokásait is érdemes górcső alá venni. Ami Sabahot illeti, itt elsősorban két törzs, a murut és a dusun voltak azok, melyek a legismertebbek voltak bonyolult tetoválási mintáikról.  Miután azonban a britek gyarmatosították a régiót, a törzsi tetoválási kultúra fokozatosan visszaszorult, szinte teljesen felszámolták (emiatt a sabahi tetoválások kevésbé dokumentáltak, mint a sarawakiak). Itt is szokás volt egyébként, hogy a férfiak csak az első fejvadász siker után kaphatták meg első tetoválásukat, ezzel is jelezve győzelmüket. Napjainkban modern tetoválók igyekeznek életben tartani a régi tradíciót, közülük többen is az ősi módszert alkalmazva, vagyis gép nélkül, kizárólag kézzel, a koppintásos módszerrel alkotva.

Sarawak törzsi tetoválói közül a már korábban is említett ibanok járnak élen, bár kayanok is élnek a területen, akik szintén híresek tetoválásaikról. Itt a korábban már említett padlizsánvirág motívum, a Bungai Terung a legelterjedtebb és legkedveltebb. Régebben minden felnőtt korú iban férfitól megkövetelték, hogy legyen Bungai Terung tetoválása, ez ma már nem követelmény. A sarawaki tetoválás olyannyira népszerű még a nyugati emberek körében is, hogy például a néhai híres séf, Anthony Bourdain maga is készíttetett egy jellegzetes csillag mintát, mégpedig a régi, hagyományos kézkoppintós módszerrel, nem megriadva még a fájdalomtól sem. A félig iban, félig angol származású Henry Golding pedig édesanyja öröksége előtt tiszteleg hagyományos iban motívumaival. Ő még a tradicionális bejalai hagyományt is elvégezte, mely után fügefa motívumú tetoválását szintén a kézkoppintós módszerrel csináltatta meg, de Bungai Terung ábrája is van a vállain.

Sajnos a hagyományos borneói törzsi tetoválások hagyománya, története egyre inkább a múlt ködébe veszik, a minták közül sok már nem is létezik. Az 1950-es, 60-as években a főként keresztény misszionáriusok a sziget nagy részét végleg keresztény hitre térítették, így a dayakok többsége mára maga mögött hagyta animista hitét, a tetoválások lényege értelmét veszítette, a tetováló művészek pedig már csak ősi értékmegőrzés gyanánt viszik tovább tudásukat, de számuk így is rohamosan csökken. Mára leginkább a borneói popkultúra vette át a régi hagyományos tetoválás népszerűsítését, mióta nagyjából egy évtizede ismét újjáéledt az érdeklődés e művészet iránt.