Az Eastern & Oriental Hotel, Penang

Penang gyarmati múltjának, illetve a szigeten keveredő etnikumoknak köszönhetően George Town-ban számos olyan örökségi státuszú szállodát találunk, melyek amellett, hogy letűnt korok eleganciáját és igényességét képviselik, tükrözik az adott időszakok építészeti stílusát is. Ezek egyik leghíresebb példája a koloniális stílusú, hófehér Eastern & Oriental Hotel.  

1884-ben négy örmény testvér – Martin, Tigran, Aviet és Arshak Sarkies – úgy döntöttek, hogy luxus szállodát nyitnak a brit gyarmati Penangon: ez volt az Eastern Hotel, mely egyetlen év leforgása alatt olyan közkedveltté és jó hírűvé vált, hogy a testvérek a szálloda kibővítéséről döntöttek. Így született meg 1885-ben a ma is jól csengő elnevezésű Eastern & Oriental Hotel (vagy egyszerűen csak E&O) George Town történelmi városmagjában, a tengerparti Lebuh Farquhar mentén. Az üzlet olyannyira bejött a fivéreknek, hogy gyors egymásutánban még további két szállodát – a szingapúri Hotel Raffles-t, illetve a rangooni (Burma) Hotel Strandot – is felépítették. Ezek a szép viktoriánus épületek ma is eredeti funkciójuknak megfelelően működnek, sőt, Délkelet-Ázsia leghíresebb szállodái között tartják őket számon. Az Eastern & Oriental Hotel először 1901-ben esett át szélesebb körű felújításon, majd a teljes komplexum 1929-re nyerte el mai formáját.

A második világháború kitörését megelőző években újfajta kedvtelés dívott a világ arisztokratái, tehetős utazói, vagy celebritásai körében: a XVIII. században közkedvelt Grand Tour-hoz hasonlóan újabb Grand Tour útvonal bontakozott ki, csak ezúttal Ázsiában. Az első Grand Tour a tömegturizmus első szárnypróbálgatásainak tekinthető, mely a vasút és gőzhajó elterjedésével elérhetőbb távolságba hozta Európa aranyifjai számára az öreg kontinens (és elvétve Egyiptom) klasszikus kultúráinak megmaradt nevezetességeit. A XVII-XVIII. századi Grand Tour-nak még elsősorban oktatási célja volt, s főként olyan állomásokat érintett, mint Párizs, Genf, Torino, Firenze, Velence, Róma, Nápoly és környéke (főleg az ókori romvárosok), Szicília, Görögország, majd vissza a német nyelvterületen Bécs, Drezda, Berlin, és esetleg Hollandia és Flandria. A XX. század első felének új Grand Tour-ja viszont már főleg a Brit Birodalom ázsiai gyarmatait, illetve annak befolyási területeit érintette: az indiai Bombayt, a Sri Lanka-i Colombot, a thaiföldi Bangkokot, Hongkongot, vagy a malajziai Penangot. S ezen az útvonalon bizony igen fontos szempont volt a megfelelő szállodaválasztás, mely George Town esetében mindig az E&O volt.   

A szálloda történetében a második világháború utáni időszak hosszabb mélypontot jelentett, több évtizeden át meglehetősen lepusztult állapotban vegetált, s csak 1996-ban döntöttek az épületkomplexum újabb felújításáról. Erre az időre a szállodát be is zárták. Elsőként az épület fő frontját, az úgy nevezett „Heritage szárnyat” újították fel, majd a hotel többi része – köztük az 1929-ben hozzáépített úgy nevezett „Új szárny” is megújult. Ez első körben a szerkezet teljes lecsupaszítását jelentette, majd eredeti stílusában újjáépítették és bútorozták. Ekkor újultak meg a szálloda híres öntöttvas keretes verandái is, melyek a leglátványosabb kiegészítői az elegáns, egyszerű vonalvezetésű, viktoriánus épületnek (hasonlók láthatók a szingapúri Raffles Hotelnél is). 2013-ban azonban a komplexum „Victory” elnevezésű szárnyát lebontották, s helyette egy teljesen új, 132 szobás épületet húztak fel, mely elődjének fantázianevét kapta. A „Heritage szárnyat” legutoljára 2019-ben újították fel.  

Az épület – mely szerencsére napjainkban is ezt a hatást tükrözi – tökéletes leképeződése volt a XIX. század végi délkelet-ázsiai, pontosabban „Brit India” (angolul British Raj) gyarmati stílusának. Politikai és közigazgatási szempontból Brit India – mely korábban a Brit Kelet-indiai Társaság uralma alatt állt – ekkoriban Indián kívül Pakisztánt, Mianmart, és Bangladest foglalta magában, tehát Sri Lankát és a Maláj-félszigetet nem, építészetileg azonban a stílus sokkal tágabb területen virágzott, így nem meglepő, hogy George Town-ban, illetve Szingapúrban is találkozhatunk vele. A Hotel Eastern & Oriental híres volt arról is, hogy megnyitásának idején a világ leghosszabb szállodai tengerparti frontjával büszkélkedett (majdnem 84 ezer négyzetméter). Előkelő vendégei között pedig megszállt itt Rudyard Kipling, Somerset Maugham, Douglas Fairbanks, Hermann Hesse, Charlie Chaplin, Szun Yat-Szen, vagy éppen Karl May is. 

Érdemes néhány mondatban megemlíteni az építtető Sarkies testvéreket is, hiszen tökéletes megszemélyesítői a XIX-XX. század fordulóján Délkelet-Ázsiában sikeresen működő etnikai kisebbségeknek. A négy fivér az iráni Iszfahánban született: Martin 1852-ben, Tigran 1861-ben, Aviet 1862-ben, és Arshak 1868-ban. Iszfahán máig híres örmény keresztény diaszpórájáról, akik a XVII. század eleje óta élnek a perzsa város Dzsolfa negyedében. Mivel azonban a Selyemút megszűnésével a perzsa termékek is eltűnőben voltak, Iszfahán gazdagsága lehanyatlott, sok örmény más lehetőségek után nézett, s közülük többen – így a Sarkies család is – Délkelet-Ázsia felé vették útjukat. Martin Sarkies 1869-ben telepedett le Penangon, majd követték őt öccsei is. Egy darabig aukciós üzletekkel próbálkoztak, de ez az út, mint utólag kiderült, nem vezetett sehova. Felfedezték azonban, hogy a Szuezi-csatorna megnyitásával összehasonlíthatatlanul lerövidül az út Ázsiába, amely a kereskedelmet és a turizmust is fellendítheti. Ugyanakkor a Távol-Keleten ekkor még nem voltak megfelelő színvonalú, luxust kínáló szállodák, így megtalálták a megfelelő piaci rést, mely mentén elindulhattak.

Az akkor 23 esztendős Tigran volt az, aki elsőként vágott bele a szállodaiparba, s megalapította a penangi Eastern Hotelt. A többi szállodába (illetve az első Eastern Hotel kibővítésébe) már testvérei is beszálltak. Hamarosan a Távol-Kelet legjelentősebb szállodai szolgáltatóivá váltak, s főként Penangon és Szingapúrban működő hoteljeiknek köszönhetően közel ötven évig meg is őrizték ezt a szerepüket. Mivel korábbról nem volt nemzetközi vendéglátás terén szerzett tapasztalatuk, így nyugodt szívvel vágtak bele a saját maguk által elgondolt és kifejlesztett, az európai és ázsiai vendéglátás keverékeként aposztrofálható sajátságos szemlélet kialakításába. Ezek közé tartozott például, hogy perzsa kereskedelmi összeköttetéseiknek köszönhetően a Kaszpi-tengerből (az itt élő tokhal ikráját tartják a világ legízletesebb kaviárjának) mindig friss és jó minőségű kaviárt szolgáltak fel valamennyi szállodájukban. Szintén ezek közé tartozik, hogy biliárdtermet építettek szállodáikban, illetve szándékosan kerestek olyan területet az építendő hoteljüknek, mely a tengerparton helyezkedik el, mivel a vendégek körében a tengerre néző panoráma mindig izgalmasabb. 

1890 végén Martin visszavonult az üzlettől, s visszatért Iszfahánba, de három fiatalabb testvére a szállodaiparban folytatta továbbra is: Tigran a szingapúri Rafflest irányította, Aviet megnyitotta a Sarkies Hotelt Rangoonban (ezt 1925-ben végül eladták), míg Arshak az E. & O. élén maradt egészen 1931-ben bekövetkező haláláig. Szintén a testvéreké volt a Penang Hillen álló Crag Hotel is. Arshak halála után pár hónappal a szingapúri Raffles Hotel ellen csődeljárást indítottak, melynek eredményeként a család elveszítette irányítását a szállodák felett. Az ügy a Straits Settlements leghírhedtebb csődeljárási botrányává hízott. Ennek ellenére a Sarkies család más ágai (Martin és fivéreinek unokatestvérei) szintén szállodaüzemeltetéssel foglalkoztak egészen a hatvanas évek végéig.