A Western Road temető

Penang három régi temetővel is rendelkezik, s a maga nemében valamennyi történelmi jelentőségű, mindegyik saját történetet mesél a sziget egykori telepeseinek sorsáról, hovatartozásáról, kultúrájáról és vallásáról. Bármelyikben is tegyünk látogatást, valódi bepillantást kaphatunk a sziget elmúlt 200 évének eseményeibe, történetébe.

Amíg az 1786-ban létesített Régi protestáns temető Penang alapításáról, a sziget korai történetéről, a gyarmati múltról és magukról a gyarmatosítókról, az első telepesekről mesél, addig az 1805-ben, de inkább 1835-ben alapított Penangi zsidó temető, Délkelet-Ázsia legrégebbi izraelita sírkertje a XIX. században Brit-India kikötővárosaiban letelepedett zsidó közösség múltjával ismerteti meg a betérőket. E két temetőt egészíti ki a Western Road sírkert, mely az 1890-es években, a Régi protestáns temető bezárása után, annak pótlására, helyettesítésére létesült. Georgetown városvezetése ekkor döntött úgy, hogy a régi sírkert, melyet Penang ekkorra már „kinőtt”, nem elegendő a lakosság számához képest, ezért be kell zárni (megszabott méretei és a köré nőtt város miatt már bővíteni sem lehetett). Ugyanakkor a lakosságot tizedelő trópusi betegségek, illetve az általános közegészségügyi helyzet arra késztették az itt élőket, hogy a korábbinál nagyobb temetőt alapítsanak a várostól távolabb. Így jött létre a Penang Hill lábánál elterülő sírkert.   

Sokan szívesen sétálnak és nézelődnek temetőkben, melyek megnyugtató csöndje és békéje egyszerre nyújt kikapcsolódást és különleges történelmi, illetve társadalmi ismereteket. Ez különösen igaz az olyan trópusi klímájú helyszínek esetében, mint Georgetown, ahol a hatalmas fák árnyékában üdítő a séta a nyüzsgő város közege után. Közben pedig felfedezhetjük az egyes sírok titkait, vagy csak gyönyörködünk a temető szépségében, a sírkövek romantikájában. Érdemes megfigyelni az ódon, itt-ott repedezett, megfakult sírköveket és szobrokat, melyek egyrészt az ott eltemetettekről, másrészt élettörténetükről mesélnek. Rengeteg apró, kerubokkal és angyalokkal díszített sírt találunk, melyek arra utalnak, hogy a XIX-XX. század fordulóján igen magas volt a gyermekhalandóság, ami a nehéz viszonyoknak és a trópusi betegségeknek is köszönhető. A tífusz és a malária a vezető halálozási okok között szerepeltek, melyekhez az európaiak nem voltak hozzászokva.

A Western Road sírkert két részre különül, egyik részen a katolikusok, másikon a protestánsok temetkeznek, illetve van egy rész a kolumbáriumnak is, hiszen már most gondolnak arra, hogy idővel ez a temető is szűk lesz. Jelenleg mintegy húszezren nyugszanak itt. Ismert emberek, katonák, különböző etnikumok, vagy egyszerűen csak olyan személyek, akik azután lettek híresek, hogy eltemették őket, és olyan sírjuk van, mely vonzza a látogatókat. Ennek talán legismertebb példája – s egyben a Western Road temető leghíresebb sírja – az 1931. július 7-én, 43 éves korában elhunyt Andrew Duncan nyughelye, amelyet egy hófehér márvány kutya szobra díszít. S bár maga Duncan nem volt híres személy, és a sírhoz fűződő történet sem annyira romantikus, mint a japán Hachikoé, az állat életszerű alakja szó szerint vonzza a turistákat a penangi sírkertbe. Duncan a Sungai Petani közelében található Sungpara birtok vezetőjeként dolgozott, s a kutya itt volt hűséges társa. A férfi 1931 elején Szingapúrba látogatott, s itt ismerte meg feleségét, Evelyn Mary Duncant. Csakhogy a házasság mindössze fél évig tartott, amikor a fiatal férj elhunyt. Az asszony később Ausztráliába költözött, de előtte még megbízott egy olasz művészt, hogy készítse el a szobrot, melyet néhai férje sírjára helyeztek. Népszerű legenda, hogy a szobor időről időre elmozdul a helyéről, de valószínűleg csak azért, mert nincs a sírhoz rögzítve. A kutya egyébként nem a temetőben pusztult el.

Nem messze Duncan sírjától találjuk Arshak Sarkies síremlékét, aki Penang egyik leghíresebb örmény bevándorlója volt, a négy Sarkies testvér egyike, akik a híres E&O Hotelt alapították. Arshak a négy Iszfahánból bevándorolt fivér legfiatalabbja volt. Magát a szállodát két bátyja, Tigran és Martin hozta létre, Arshak csak 1890 végén csatlakozott hozzájuk, de Martin egy idő után visszatért Perzsiába, Tigran a szingapúri Hotel Raffles irányítását vette át, Aviet testvérük pedig a rangooni Sarkies Hotel üzemeltetésébe fogott, így Arshakra maradt egyedül Penang legelegánsabb szállodájának működtetése. Sajnos azonban a nagy gazdasági világválság és Arshak rossz üzletpolitikája (meggondolatlan nagylelkűsége odáig fajult, hogy még tehetős barátai is ingyen étkezhettek a hotelben – innen eredt a szálloda „gúnyneve”, vagyis E&O, de ezúttal nem az East and Orient rövidítéseként, hanem az ’eat and owe’, vagyis enni és tartozni szavakból) csődbe vitte a patinás szállodát, neki pedig élete végén 3 millió dolláros adósság nyomta a vállát. Arshak 1931-ben hunyt el, özvegyét és lányát pedig – akik a szálloda egyik lakosztályát foglalták el – halála után kilakoltatták.

 Az 1800-as években a Penangon letelepedett örmény közösségnek saját temploma volt a Bishop Street-en. A Világosító Szent Gergelyről – Örményország védőszentjéről – elnevezett templom kertjében temették el az ebben a korszakban elhunyt örményeket, de a templomot végül 1906-ban bezárták és 1910-ben lebontották. Az itt eltemetettek maradványait átszállították a Western Road temetőbe, ahol most egy külön parcellában nyugszanak. A templom helyén később egy emlékmű épült, de idővel azt is lebontották, amikor 1932-ben a telket eladták. Érdemes egy kicsit kitérni a penangi örmény közösségre, akiknek – érdekes módon – magához az Armenian (Örmény) utcához valójában semmi köze nem volt, itt semmiféle örmény tevékenységről nem lehet tudni. Az örmények a King Street és a Penang Street között fekvő Bishop Streetnél csoportosultak, ahol 1822 óta a templomuk is működött (több mint egy évtizeddel a szingapúri templom előtt alapították). A Sarkiesek mellett híres örmény család volt még Arratoon Anthony kereskedőé is. Ők is Perzsiából, Shirazból érkeztek Penangra Bombay és Kalkutta érintésével, majd vagyonukat az AA Anthony and Co. tőzsdei közvetítő cég felfuttatásával alapozták meg. Ma a penangi Arratoon Road viseli a nevét. 

Az örmények mellett furcsa módon oroszok is nyugszanak a temetőben, pedig orosz telepesek soha nem is érkeztek Penangra. Ők a penangi csata áldozatai; az első világháború idején, 1914. október 28-án éjszaka az Emden német könnyűcirkáló vakmerő módon rajtaütött a brit haditengerészeti támaszponton, és elsüllyesztette az antant két hadihajóját, az orosz Zsemcsug védett cirkálót és a francia Mousquet rombolót. Mivel a Zemscsug javítási és karbantartási munkálatokra érkezett Penangra, így nem volt harckészült állapotban, kapitánya, Cserkaszov fregattkapitány az E&O Hotel ablakából nézte végig hajója pusztulását. Az orosz cirkáló legénységéből a 121 sebesült mellett 88-an haltak meg, de csak tízet temettek el a penangi temetőben, kettőt Pulau Jerejakban, a többieket valószínűleg a hullámsír nyelte el. A temetőben látható láncos horgonyt formázó emlékmű a 88 elesett orosz katonának állít örök emléket. A franciák 47 embert veszítettek és 36-an megsebesültek, őket maga az Emden legénysége mentette ki, és miután a németek emberségesen bántak a hadifoglyokkal, még az antant és a semlegesek elismerését is kivívták. A New York Times így írt: „Remélem, elsüllyesztik az Emdent, de szégyen lenne, ha bárki is életét veszítené a legénységéből.”

Az oroszok mellett brit katonák is nyugszanak a Western Road temetőben. Ők, mintegy százan az 1948 és 1960 között Malajziában dúló Maláj vész, vagy Anti-Brit Nemzeti Felszabadítási Háború elnevezésű gerillaháborúban (a Brit Nemzetközösség és a maláj kommunista párt között zajlott) hunytak el. Az elesett katonák különféle egységekből valók voltak, így például a yorkshire-i könnyű gyalogságtól, az ausztrál királyi légierőtől, a Royal Scots Fusiliers-től, a királyi légierőtől, a királyi haditengerészettől és a Nepálból toborzott ezredtől, a Royal Ghurka Rifles-től. Emlékük – illetve valamennyi, a Maláj vész idején elesett ember emléke előtt – egy nagyméretű emlékmű tiszteleg, melyet a temető bejáratának közelében állítottak fel, rajta azoknak a nevével, akik e korszak áldozatai voltak. Hasonló témájú emlékmű, melyet Malajzia szabadságának, benne a Maláj vész áldozatainak is szenteltek, az 1966-ban felállított Kuala Lumpur-i Malajzia Nemzeti Emlékműve, a Tugu Negara háborús szoborcsoport. 15,54 méteres magasságával ez a világ egyik legnagyobb köztéri szobra, melyet Felix de Weldon osztrák-amerikai szobrász tervezett. 

Végezetül ismerjünk meg még egy izgalmas történetű sírt, pontosabban az itt eltemetett tragikusan rejtélyes sorsú John Saint Maur Ramsden történetét. Ramsden a buckinghami báró legidősebb fia és a Penang Rubber Estates ügyvezető igazgatója volt, akit 1948. június 8-án, titokzatos módon megöltek híres kúriája, a Byramban, Nibong Tebalban álló Caledonia House lépcsőjén. A sírhoz sokan elzarándokolnak, nem csak azért, mert Ramsden élete és halála is rejtélyes volt, de azért is, mert máig nem tudják, ki lőtte fejbe: kommunista gerillák, vagy saját gumiültetvényes dolgozói. Az esetben senkit nem ítéltek el. Halála után özvegye is öngyilkos lett, s az a hír járja, hogy a Caledonia House azóta kísértetjárta épület. A kétszintes ház nem csak tulajdonosai története és furcsa halála, nem csupán a kísértetek miatt ismert, hanem azért is, mert bár csak tíz szobája van, mégis 99 ajtóval büszkélkedik: a legtöbb szobához öt-hat ajtó is tartozik, melynek köszönhetően a Caledonia House elnyerte a 99-ajtós kastély becenevet. Sajnos a történelmi kúria ma meglehetősen romos állapotban van, s jelenlegi tulajdonosa nem sokat tesz annak érdekében, hogy felújítsa, megmentse az örökségi besorolású épületet.