A melakai Poh San Teng templom és a Bukit Cina

Bájos kis taoista templom áll a Bukit Cina, a Kínai-domb lábánál. Az ódon, fehér falak mögött, a díszesen megmunkált íves tetőzet alatt Melaka egyik legrégebbi imahelye rejtőzik, melyet az itt eltemetett kínaiak emlékére alapítottak. A templomot a jólét istenének, Tua Pek Kongnak, a peranakán közösség egyik legfontosabb istenségének szentelték, aki rendszerint a temetői kegyhelyek patrónusa.

Kicsit távolabb az óváros leglátogatottabb nevezetességeitől, a híres Bukit Cina lábánál álló ódon kínai templom nemcsak a város, de az egész ország egyik legrégebbi, működő imaháza, mely erősen kötődik a szomszédságában magasodó Kínai-domb, valamint a templommal szemben található Hang Li Poh-kút történetéhez, pontosabban ahhoz a korhoz, amikor a terület az itt letelepedett kínai közösség otthona lett. A domb Melaka történelmi központjától, a portugál és holland gyarmati negyedtől több kilométerre északra található, bár napjainkra körbenőtte a gyorsan fejlődő nagyváros. Melaka születésének idején, a XV. században azonban még egy festői, erdős, ligetes magaslat volt, távolabb a szultáni várostól, és ideális helyszín a letelepedésre az uralkodó jövendőbelijének és a vele érkező udvaroncoknak.

A legenda ugyanis úgy tartja, hogy a XV. század közepén egy gyönyörű hercegnő, Hang Li Poh érkezett a messzi Kínából, hogy a melakai szultán, Manshur Shah (uralkodott: 1459 – 1477) felesége legyen, így megpecsételve a két ország közti kapcsolatokat. A hercegnővel 500 fős kíséret – férfiak és nők – is érkeztek, a szultán pedig a Bukit Cinát ajándékozta jövendőbelijének nászajándékként, ahol a hercegnő és udvartartása letelepedhetett.

Ekkor kapta a Kínai-domb elnevezést. Bár az máig nem bizonyított tény, hogy Hang Li Poh valóban élt-e, személyéről csak a Sejarah Melayu, vagyis a Maláj Annales emlékezik meg név szerint. Egy másik korabeli forrás, a portugál Suma Oriental viszont egy névtelen kínai lányt említ, akit Cseng Ho kísért Melakába, hogy egy másik melakai szultán, Magat Iskandar Shah (meghalt 1424-ben) felesége legyen, minden esetre a népemlékezet és a legendák kibogozhatatlanul összeszőtték a különböző történeteket, melyekben a kronológiai tények – úgy látszik – sokadrangúak voltak.

Egy biztos, Hang Li Poh – akár élt, akár nem – máig fontos szereplője a szorosban született kínai közösség, a peranakánok identitásának, hiszen tőle és a helyi férfiakkal és nőkkel összeházasodó udvaroncaitól eredeztetik magukat, mint a muszlim hitű, maláj többség között élő, taoista, buddhista vallású, kínai eredetű, de már az anyaországtól távol született és élő, transzkulturáció által létrejött hibrid népcsoport. Így tehát a legenda szerint Hang Li Poh és kísérete letelepedtek a Bukit Cinán, melynek aljában az uralkodó (más források szerint a hercegnő hívei) egy kutat ástak Hang Li Poh személyes használatára. Ez a kút – melyről úgy tartották, hogy soha nem száradt ki – ma is létezik. A melakai kínaiak nemcsak itt éltek, de a legenda szerint kezdettől fogva itt is temetkeztek, amikor azonban a portugálok 1511-ben elfoglalták Melakát, a velük érkező misszionáriusok lerombolták a Bukit Cinát, és csúcsán 1581-ben kolostort létesítettek.   

1641-ben aztán a hollandok elhódították a várost a portugáloktól, majd 1685-ben a holland gyarmati adminisztráció újra kínai temetővé nyilvánította a Bukit Cinát (illetve a két szomszédos dombot, a Bukit Tempuringot és Bukit Geduingot), melyeken napjainkban mintegy 5000-12.500 kínai sír található, de közülük mindössze csak 20 muszlim sír. A 250 000 négyzetméteren elterülő sírkert ma a Kínán kívüli legrégebbi és legnagyobb kínai temető. A legenda úgy tartja, hogy magát Hang Li Poh-t is itt temették el, azonban a legújabb vizsgálatok szerint a Bukit Cina legkorábbi sírja 1622-ből maradt fenn: ez Huang Wei-Hung és feleségének a temetkezési helye. Azt mondják, hogy a temetőben sokkal több és régebbi sír is volt, de a brit gyarmati uralom idején az angolok útépítési és meliorációs indokkal sok temetkezési helyet exhumáltak.

A valóságban azonban inkább az történhetett, hogy egy kisebb, régebbi temető lehetett a környéken, ahonnan az 1622-ből fennmaradt sír is származhatott. A holland megszállás alatt Lee Wei King, az akkori Kapitan Cina (a kínai közösség vezetője) megvásárolta a dombot a hollandoktól és a földet átadta a kínaiaknak, akik később a temető bővítésére használták. Korábban ugyanis a Bukit Cina nem volt temetkezési helyszín. A kínaiak egyébként úgy vélik, hogy a domboldalban épült temetők jó szerencsét hoznak. A domb ma is működő temető, bár napjainkra a nyilvános temetések már megszűntek, csupán néhány üres parcella maradt, melyeket a Cheng Hoon Teng templom vezetőinek tartanak fenn (egyébként a melakai Kapitan Cinák is itt leltek végső nyugalomra). A Bukit Cina, mint temetkezési hely, igen fontos a város számára, egyrészt történetisége, másrészt a Kína és Melaka közti kapcsolatok miatt is. Az ősi sírköveket egyébként mindössze kétszer restaurálták: 1933-ban, majd 2001-ben.

A domb aljában áll a Poh San Teng-templom, melyet 1795-ben alapított Chua Su Cheong (1750-1802), Melaka Kapitan Cinája, hogy a sírkertet őrizze. Temetői jellegét tükrözi az is, hogy a kegyhelyet Fu De Zheng Shen (más néven Tudigong, a jólét istene a kínai népvallásban), illetve Tua Pek Kong tiszteletére szentelték. Mindkét istenség a temetői templomok jellemző patrónusa, utóbbi különösen a peranakan népi vallásban közkedvelt, így nem meglepő módon a Straits Settlements városaiban – Penangon, Melakában és Szingapúrban is – több kegyhelyét lehet találni. Mind közül talán a penangi, Tanjung Tokong-i Tua Pek Kong-templom a leghíresebb, ugyanis a legenda szerint a szent ember 1746-ban itt ért partot, 40 évvel korábban, mint Francis Light. Halála után a helyiek imádni kezdték, és 1792-ben felépítették ott a Tua Pek Kong-templomot. Délkelet-Ázsiában Tua Pek Kongot szintén a jólét isteneként tisztelik.

A melakai Poh San Teng-templom, mely csupán három évvel fiatalabb a penangi Tua Pek Kong-templomnál, egy mandarin nyelven írt sztélén őrzi alapításának emlékét, melyen az olvasható, hogy a kegyhelyet azért létesítették, mert a közeli Bukit Cinán temették el azokat a korai kínai kereskedőket, akik még azelőtt meghaltak, mielőtt megvalósíthatták volna malajziai álmaikat. Család híján a kínai közösség, illetve a Kapitan Cinák imádkoztak értük, de mivel nem volt számukra megfelelő menedék, a gyakori esők és erős szelek akadályozták őket imáikban. Ezért 1795-ben Chua Su Cheong felülvizsgálta a problémát, majd kezdeményezte a templom építését a Bukit Cina lábánál, hogy többé ne kelljen a természet erőivel megküzdeni az ima során. Chua Su Cheong nagy filantróp hírében állt, ő volt az, aki a Poh San Teng-templom mellett az 1645-ben épült Cheng Hoon Teng templomot is újjáépíttette.

A templomot sokszor tévesen Cheng Ho admirálisnak szentelt kegyhelynek is tartják, ezért gyakran találkozhatunk a Sam Poh Kong-templom elnevezéssel is (Cseng Hot Malajziában Sam Poh néven ismerik), jóllehet semmi bizonyíték nincsen arra nézve, hogy az admirálisnak bármi köze is lett volna az imahelyhez, annál is inkább, mert jóval a templom létesítése előtt elhunyt (1433). Ennek ellenére az admirálisnak egy szobra is látható a templomban. A téves elnevezés feltehetőleg a San Bao Shan (a Bukit Cina egy alternatív elnevezése), vagyis a „Három drágakő dombja” félrefordításából eredhet. 

Cseng Ho-nak egy elég kalandos legendája is kapcsolódik a templomhoz, miszerint azt egy halról nevezték el, amely megmentette az admirális hajóját, amikor az egyik Melakába tartó útján viharba került. A hal titokzatos módon saját testét helyezte a hajótest sérülésébe, megakadályozva, hogy még több víz folyjon be, és elsüllyedjen. 

Talán nem a leggrandiózusabb, de a derűs hangulatú, szerény, és építészetileg is említésre méltó templom az egyik legkülönlegesebb taoista kegyhely a városban. A templom hátsó részében található örökségi galéria átfogó értelmezést nyújt a templom hátteréről, a történelmi kontextusról és a Maláj-félszigeten letelepedett kínai nép egész történetéről. Ugyanakkor a templom építészetileg is szép példája a dél-kínai taoista kegyhelyeknek. A főkaput, illetve a templom épületét borító íves tetőzetet létező állatok mellett a kínai mitológiából vett misztikus teremtményekkel díszítették, de emellett más érdekes részletek is feltűnnek rajta. Ilyen például az a panel, amelyen egy tömjéntartó, egy sycee (vagy yuanbao), valamint egy ruyi színes képe látható.

De vajon mit jelenthetnek ezek az európai, zsidó-keresztény kultúrkörben csak kevéssé, vagy egyáltalán nem ismert tárgyak és hogy kerülnek egy templom tetejére díszítő motívumként? A füstölő az egyetlen, amellyel, nagy valószínűséggel már mindenki találkozott, hiszen tömjént a világon szinte valamennyi vallásban égetnek: ez egyfajta áldozat az égieknek. A kínaiak úgy nevezett tiangong füstölőt használnak (ennek a képe látható a templom festményén is), egy háromlábú, kerek, öblös edényt, mely a legmagasabb rangú istenség, a Jáde Császár tiszteletének egyik eszköze. A füstölő – melynek minden körülmények között az ég felé kell néznie – három lába a Tigris, a Ló és a Kutya hármasát, vagyis az ég, a föld és az ember hármasát szimbolizálja. Így a füstölő képe nem is olyan szokatlan kép a templom falán.

A sycee már nehezebben összeegyeztethető dolog egy templommal, mégis van kapcsolódási pontjuk, pláne a Poh San Teng templom esetében. A sycee arany, vagy ezüst öntvény, mely törvényes fizetőeszköz volt a császárkori Kínában már a Csin-dinasztiától (Kr. e. 221 – Kr. e. 207), egészen a Csing-dinasztia XX. századi bukásáig.  A sycee nem pénzverdékben készült, hanem ötvösök, arany- és ezüstművesek készítették, így formájuk, díszítésük egészen eltérő is lehetett. A leggyakoribb formák a négyzetes, az ovális, a csónak (ilyen forma látható a Poh San Teng templom falán), a virág, vagy a teknős, és értéküket mindig a pénzváltók határozták meg. A mai Kínában az arany sycee a gazdagság és a jólét szimbóluma, és szívesen ábrázolják a kínai újévi ünnepségek során. Az arany- vagy ezüstszínű papírutánzatokat a pokolpénzzel együtt égetik el a kínai ősök tiszteletének részeként.

Végezetül essen néhány szó a ruyi-ról, vagyis a szertartási jogarról, amely a kínai buddhizmusban és taoizmusban, lényegében a kínai folklórban a hatalmat és a jó szerencsét szimbolizálja és gyakori eleme a kínai művészetnek, ahol általában a buddhista szentek, illetve a taoista xianok (hosszú életű, vagy halhatatlan emberek) attribútumai, és általában a jólét istenségeivel azonosítják. A fengshui gyakorlatában a ruyi a jólét elérését szimbolizálja. Tua Pek Kongot a jólét isteneként imádják, tisztelete pedig szorosan összefügg a vagyonnal, annak felhalmozásával. Érdekes azonban, hogy bár kínai, hakka származású volt, az anyaországi hakkák sem ismerik, ő a délkelet-ázsiai kínai közösségek istene. Bizonyos nézetek szerint viszont Tua Pek Kong nem egy valaha létező személy volt, aki halála után megistenült, hanem a tengerentúlon szerencsét próbáló kínai úttörők szellemének megszemélyesítése.