A melakai Baba-Nyonya Örökségi Múzeum

Minden bizonnyal Melaka egyik legkülönlegesebb gyűjteménye bújik meg a Jalan Tun Tan Cheng Lock 48-50 szám alatt. A kívülről viszonylag egyszerű homlokzatú, de gyönyörűen felújított, Straits eklektikus-stílusú egykori lakóépület ma a peranakán kínaiak, a baba-nyonyák életterét, lakókörnyezetét, kultúráját és mindennapjait mutatja be felbecsülhetetlen értékű berendezési és díszítő tárgyaikon, használati eszközeiken keresztül. Aki ide belép, úgy érezheti magát, mint Alice Csodaországban. Nem véletlenül.

Alig egy aprócska kőhajításra a híres és mindig nyüzsgő Junker Street házsoraitól, az azzal párhuzamosan futó Jalan Tun Tan Cheng Lock elején (a korábbi Heeren utca – melynek plasztikus jelentése, „úr”, jól tükrözi az egykor itt élők társadalmi státuszát) található a melakai Baba-Nyonya Örökségi Múzeum, mely ma a városban élő peranakán kínaiak kulturális örökségét mutatja be igen szemléletes formában. A gyűjtemény és az annak otthont adó épület több okból is jelentős: egyrészt építészetileg, másrészt etnikailag is képet nyújt arról a sokszínű és izgalmas kevert kultúráról, amely a XIV. századtól kezdve alakult ki a Maláj-félszigeten. Ekkor kezdtek ugyanis elvándorolni Kína déli részéről azok a kínai telepesek, akik aztán Burmában, Sziámban, a Maláj-félszigeten, a Melakai-szoros városaiban, valamint az indonéz szigetvilágban telepedtek le. Az ő leszármazottaik a peranakán, más néven szorosban született kínaiak, akik a transzkulturáció és a fajok közti házasság révén, összeolvadva a Nusantara régió (Délkelet-Ázsia tengeri régióinak indonéz elnevezése) helyben élő őslakos népeivel, egyfajta hibrid kultúrát hoztak létre, ugyanakkor megőrizték eredeti kultúrájuk számos vonását is.

A Maláj-félszigeten, Melakában, Penangon, illetve Szingapúrban baba-nyonya, míg Indonéziában kiau-seng néven emlegetik őket. A többnemzetiségű peranakán kínaiak (Peranakan Cina) identitása meglehetősen bonyolult és családonként eltérő: sem kínainak, sem az adott más nemzethez tartozónak nem kifejezetten érzik magukat, ezt a furcsa viszonyulást leginkább az „orang Cina bukan Cina” („nem kínai kínai személy”) maláj/indonéz kifejezés szemlélteti. Maga a peranakan szó több jelentéssel is bír, ez esetben azonban a genealógiai leszármazást jelöli, így például nem csak a kínaiak lehetnek peranakanok, hanem az arab (Jawi Peranakan), vagy a holland (Peranakan Belanda) leszármazottak is. A peranakan szó leginkább a „helyben született, de nem őshonos” jelentéssel értelmezhető. A kifejezést ma mégis leginkább a Maláj-félszigeten és környékén élő, kevert népességű kínaiakra használják. Noha a későbbiekben is érkeztek kínaiak a Nusantara régióba, amennyiben nem mutattak bizonyos kínai-maláj szinkretikus tulajdonságokat, mint például az öltözködést, a gasztronómiát, a beszélt nyelvet illetően, akkor nem baba-nyonyának, hanem kínainak tekintették őket. 

A Szoros-településeken (Straits Settlements: Penang, Melaka, Szingapúr) élő peranakan kínaiak ugyanakkor mindig baba-nyonyaként hivatkoznak magukra. Érdekes ugyanakkor, hogy mindkét szó, a baba és a nyonya sem kínai, még csak nem is maláj eredetű. A ’baba’ szó hindi közvetítésű, de perzsa gyökerű szó, melyet a malájok a nagyszülők (ez esetben nagyapa) iránti szeretet, tisztelet kifejezésére használnak, így a szó a peranakan kínaiak megtisztelő megszólítása. A ’nyonya’ szó eredete a portugál korba vezethető vissza – portugálul a nő jelentése donha – és a malájok a házas külföldi hölgyekre, így a peranakan kínaiakra is használták, azonban az évszázadok során a szó jelentéstartalma már kizárólag csak rájuk korlátózódott. Noha történelmi alapja nem bizonyított, a peranakan kínaiak Hang Li Poh hercegnőtől és kíséretétől származtatják magukat, akit a kínai császár barátsága jeleként küldött Melakába 1459-ben, hogy feleségül menjen Parameswarához, vagyis Iskandar Shahhoz.

Dacára, hogy anyanyelvüket a letelepedésüket követő néhány generáción belül elveszítették, eredeti kultúrájukat és vallásukat részben megőrizték. A peranakánok nyelve, a baba maláj (Bahasa Melayu Baba) a maláj nyelvvel rokon kreol nyelv, mely azonban sok hokkien szót tartalmaz. Kihalófélben lévő nyelv, melyet manapság már inkább csak az idősebb generáció használ. Érdekes ugyanakkor, hogy míg a melakai baba-nyonyák, akik alig beszélik kínai őseik anyanyelvét, főként a maláj nyelven alapuló peranakan malájt használják, addig a Maláj-félsziget keleti partvidékén élő peranakánok nem csak saját hokkien alapú nyelvüket, de Kelantanban a thai és a kelantani malájt, míg Terengganuban a terengganui malájt is beszélik. A penangi perenakanokra ugyanakkor olyan mély hatással volt a hokkien nyelvjárás, hogy az ő nyelvüknek ez az alapja, melyet penangi hokkien dialektus néven ismernek. Indonéziában természetesen az indonéz, illetve a jávai nyelv keveredik a hokkien nyelvjárással.

Ami építészetüket illeti, örökségük ebben is az eklektikát követi. A XIX. század végén alakult ki az úgy nevezett Straits-eklektikus stílus (más néven kínai palladianizmus), mely a régióban megfordult népek jellegzetes építészeti irányzatait – a viktoriánus, a kínai és a maláj architektúrát – olvasztotta össze egységes egésszé. A helyiek ezt maláj nyelven „rojaknak”, vagyis kevertnek nevezik, mely lényegében egyesíti magában a kelet és a nyugat kulturális sokszínűségét. A legjellegzetesebb peranakán lakóépületek többnyire Straits-eklektikus kínai sorházak, ezek közül is a melakaiak a legrégebbiek, melyek még a XVII. századból maradtak fenn.

A kínai sorházaknak kétféle megjelenése ismert: az egyik a hagyományos üzletház, melyek földszintjén üzlethelyiség, felső szintjén pedig a lakóterek találhatók, a másik a sorház, ahol a földszint és a felső szint is lakóegységként működik. A melakai Baba-Nyonya Örökségi Múzeum épülete utóbbi kategóriába tartozik. E Straits-eklektikus sorházak általában két, vagy több szintesek, a földszintes épületek igen ritkák. Jellegzetességük az első emeleten található, hármas elrendezésű, teljes hosszúságú, íves ablaksorok, melyek árnyékolásáról zsalugáterek gondoskodtak.

Gazdagságuk markáns díszítésükben nyilvánult meg: a pilasztereket, a boltívek öbleinek kitöltését, szinte minden négyzetméternyi üres helyet stukkódíszítéssel láttak el. Ezek a gipszminták virágcsokrokat, füzéreket, gyümölcsöket, mitikus figurákat, geometrikus formákat ábrázolhatnak. A falakat élénk színűre festették, gyakran csempével borították. Ugyanakkor sokszor magukat az ablakokat, ajtókat is aprólékos faragásokkal díszítették. Míg a fekete, vagy vörös háttér előtt látható aranyozott kínai írásjelek a keleti stílust közvetítették, addig a gazdag stukkódíszítés a nyugati hatásról tanúskodott. Ezek a gazdag dekorációs elemek amellett, hogy a tulajdonosok vagyonát jelezték, általában a helyi közösségben elfoglalt pozíciójukat is tükrözték. Érdemes megjegyezni, hogy a Szoros-települések kínai peranakán sorházai minden esetben keskenyek, viszont hosszúak, ez pedig azért alakult ki így, mert a tulajdonosok így tudták csökkenteni a hollandok által, megszabott adót, melyet az adott épület homlokzatának szélessége határozott meg.

A peranakán kínai házak legfontosabb helyisége a fogadóterem, melynek központi eleme egy nagy és szépen faragott oltár, melyen az égő joss-botok között általában Guan Yint, az Irgalom istennőjét imádták. A bútorok többnyire import feketefából, vagy rózsafából készültek, melyek szintén gazdagon díszítettek: gyöngyházzal, márvánnyal, elefántcsonttal kirakott mesterművek, és rend szerint a falak mellett sorakoznak. A falakról a család őseinek aranyozott keretes arcképei tekintenek le. A nappali mögött az étkező, leghátul pedig a hatalmas, tágas konyha kapott helyet. Az alapvetően sötét belső terű épület egy, vagy több belső udvaron keresztül juthatott természetes fényforráshoz. Az udvarokat cserepes növények, szökőkút, díszmedence, vizeskorsó díszítette, és a földszint többi részéhez képest mindig alacsonyabban és lefolyónyílásokkal ellátva alakították ki őket, hogy az esővíz lefolyhasson, és ne árassza el az épület többi részét. A hálószobák az emeleten, egy gazdagon díszített lépcsősor tetején kaptak helyet. A szobák és a fürdőhelyiségek tágasak, a lakberendezési tárgyak között pedig faragott, lakkozott fát, porcelánt és aprólékos hímzéseket figyelhetünk meg. 

A Jalan Tun Tan Cheng Lock 48-50 alatt található gyűjtemény, mely tökéletes példáját nyújtja a XIX-XX. század fordulóján élt, tehetős baba-nyonya családok fényűző otthonának, valójában egy három sorházból álló épületkomplexum. Az épületben 1985 márciusáig négy generáció lakott, amikor is múzeummá alakították. A két szomszédos polgári ház (a 48 és az 50-es számú), ahol egykor a család élt, ad otthont a gyűjteménynek, a harmadik (52-es számú) pedig, az egykori cselédszállás, ma kávézóként (Café 1511), illetve a felső emeleten hat hálószobás vendégházként működik. A három épület egyenként 6-6 méter széles és 55 méter hosszú, középen egy légcsatornával a megfelelő légáramlás érdekében. Az épület megjelenése, berendezése, építészeti és dekorációs stílusa a XIX. század végi, XX. század eleji Malaya jellegzetességeit tükrözi, miközben hű képet nyújt a második világháború előtti idők divatos peranakán otthonairól: itt nem csak a gyarmati viktoriánus, a kínai és adott esetben a hindu, de a portugál és a holland építészet jegyei is megtalálhatók. A mennyezetről függő, meleg, borostyán árnyalatot adó lámpák viktoriánus stílusúak, a kézzel festett csempék a holland időket elevenítik fel, az öntöttvas elemek és olajlámpák angol gyárakból érkeztek, míg az aranyozott, dombornyomott kínai írásjelek a család mottójával az őshaza emlékei.

A ház ékességének számító hivatalos fogadóterem (thia besar) falait hatalmas, tradicionális mintájú, kínai selyemhímzéses panelek borítják, melyek a család ősi kínai gyökereire emlékeztetnek. A helyiség funkcionalitása szemléletesen tükrözi a baba-nyonyák patriarchális társadalmi berendezkedését: ebbe a terembe kizárólag férfiak léphettek csak be, míg az asszonyok számára a szomszédos, kicsi és gyér megvilágítású thia gelapot, vagyis sötét termet tartották fenn, s a két helyiséget elválasztó fal áttört rácsain keresztül kukucskálhattak csak be. A baba-nyonya otthonokban ennek a teremnek általában saját lépcsője volt, mely az emeleti hálószobákhoz vezetett. A peranakán szokások szerint ugyanis a fiatal nyonyák nem mutatkozhattak nyilvánosan, ezért ebből a sötét teremből figyelték a látogatóba érkező vendégeket. Gyakran a fogadóterem feletti hálószoba padlójába is lyukat fúrtak, mely lehetővé tette az eladósorba kerülő lányok számára, hogy megnézhessék a számukra kijelölt kérőket. Ami ezeket a fiatal, még nem házas nyonyákat illeti, az utcán, sűrűn lefátyolozott szedánszékek rejtekében utaztak, melyeket hosszú rudakon, két férfiszolgáló hordozott a vállán.

Szintén kínai gyökereikre vezethető vissza a másik igen fontos helyiség, az ősterem (thia abu) megléte és jelentősége, hiszen az ősök kultusza, a vének tisztelete és a családi kötelékek megőrzése ősidők óta a kínai vallás legfontosabb eleme, melyet a peranakánok is évszázadokon át megőriztek. A terem arra szolgál, hogy a jelenlegi és az elkövetkező nemzedékek emlékezzenek arra, hogy honnan jöttek és itt ápolhatják a családi kapcsolatokat, kötődéseket is. Noha manapság egyre kevesebb baba-nyonya követi az ősi vallást, a családi örökséget ők is fontosnak tartják. A Jalan Tun Tan Cheng-en található rezidencia ma is a rumah abu, vagyis az ősi otthon szerepét tölti be a Chan család tagjai számára, ahol évente hét alkalommal (az ősök születési és halálozási napján, illetve a kínai újév előtt) imádkoznak támogatásukat kérve. A múzeum egy másik igen érdekes helyisége a konyha (dapur), amely a család nőtagjai számára mindig is központi helyet jelentett. Intimitását jól tükrözi, hogy ide csak a szűk család tagjai léphettek be, ezzel is védve az asszonyokat az idegen pillantásoktól. De az igényesen faragott teakfa ajtók mögött a peranakan otthonok más fontos helyiségeibe is bepillanthatunk a múzeumban, így például a nyitott udvarba (chim chae), a hálószobákba, vagy éppen az étkezőbe.

Az épület egyes helyiségeit úgy alakították át, hogy amellett, hogy azok továbbra is képet adnak eredeti rendeltetésükről, bepillantást nyújtanak a peranakánok életmódjába, hétköznapi elfoglaltságaikba, ünnepi eseményeikbe, hagyományos szertartásaikba, az érdeklődők megismerhetik a tradicionális baba-nyonya esküvőket, születésnapokat, temetéseket, de akár a kedvenc időtöltéseiket is. A termekben, szobákban a család mindennapi használati eszközei láthatók, mintha csak a ház urának, vagy úrnőjének érkezésére várnának: monogrammal ellátott, elegáns mosdótálak, porcelán teáskannák, súlyos kőmozsarak, konyhai edények, amelyekben a ház nőtagjai megtanulhatták a jellegzetes baba-nyonya gasztronómia legkülönfélébb fogásainak elkészítését. A falakon látható számos korabeli fotóról a Chan család életének pillanatai köszönnek vissza, melyek egy egész évszázadot öleltek fel. A család gazdagságát tükrözi az a tömör cengalfa lépcsősor, a bonyolult faragású arany levéldíszítésével, amely a felső szintre, a hálószobákhoz vezet. Ez a lépcső egész Délkelet-Ázsiában egyedülálló műalkotás. 

A Chan család a dél-kínai Fujian tartomány Tong’An megyéjéből származik, és a XIX. század elején költöztek Melakába, ahol a kínai közösség vezetőiként működő, utolsó Kapitan Cinákkal is kapcsolatban álltak. A XVII. században épült lakóházat a család második generációs tagja, az 1865-ben született Chan Cheng Siew JP vásárolta meg, és újította fel 1896-ban. Chan Cheng Siew gambier ültetvényesként kezdte karrierjét (ez a növény gyógyhatásáról volt ismert, emellett bőrcserzésre is használták), majd idővel átváltott a gumifák termesztésére, ami igen hasznos váltásnak bizonyult, mert az új világ egyre növekvő igényeinek köszönhetően hamarosan igen gazdag ember lett belőle. Más kínai eredetű bevándorlókhoz hasonlóan Cheng Siew is ismert volt emberbaráti cselekedeteiről: békebíróként működött, mellette több kínai templom és klánszövetség, valamint tanácsadó testületek ügyvezetője, tagja is volt. Az ültetvények mellett ingatlanokba is fektetett, így Melaka mellett voltak földjei és házai a Cameron Highlands területén, illetve Szingapúrban is. 

Cheng Siew a művészeteket is támogatta, házában időről időre ronggeng esteket is tartott. Ez az ősi, jávai eredetű tánc, melyet hagyományosan rebab, hegedű, illetve egy gong kísér, egy prostituált táncos lány történetét meséli el, így ezeket az előadásokat meglehetősen erotikusnak tartották. Cheng Siew 1919-ben, 54 évesen hunyt el, vagyonát felesége, Chee Gee Geok Neo, három ágyasa, valamint fia, Chan Seng Kee örökölték, utóbbi lett apja örökségének kezelője. 

Seng Kee nem szeretett az egyre nyüzsgőbbé váló Melaka belvárosában élni, ezért a ’30-as években egy tengerparti ház építésébe kezdett Klebang Besar területén, amely 1932-re készült el teljesen. Seng Kee egész családját oda költöztette, így a Chan család a második világháborút megelőzően, illetve a háború alatt már ott élt, s csak a japánok kapitulálása után költöztek vissza egy rövid időre a városba. Seng Kee gyermekei aztán saját családot alapítottak, illetve külföldre költöztek, így a belvárosi ősi rezidencia már csak időleges otthonként, illetve irodaként, és rumah abuként, vagyis ősi otthonként funkcionált, ahol a vallási szertartáshoz kapcsolódó imákat végezték.

Visszatérve még néhány mondat erejéig a két háború közti időszakra: a ’20-’40-es évek között érte el csúcspontját a maláj gumitermelés, melyből kifolyólag Malaya is felvirágzott. A tehetős és szorgalmas peranakan közösség tagjai között pedig igen sok ültetvényes volt, akik ennek köszönhetően meglehetősen jómódban éltek. Ez a prosperálás a második világháború kitöréséig, illetve Malaya japán megszállásáig (1941. december 8.) tartott. Melakát a japánok kifosztották, lakóinak pedig megparancsolták, hogy maradjanak otthonaikban. Ebben az időben a Chan család tengerparti házát farmmá alakította, ahol édesburgonyát termesztettek, illetve megtanultak garnélarákot és halat fogni, amelyet aztán eladhattak a piacon. Ez már nem az az időszak volt, amikor minden peranakan gyermeknek saját szolgálója, vagy szobalánya lehetett. Bár a japán megszállás 1945-ben véget ért, a baba-nyonyák életmódja örökre megváltozott, régi, tradicionális gyakorlataikat maguk mögött hagyták, s alkalmazkodtak az új világ feltételeihez.

A Melaka belvárosában álló ősi rezidenciát 1985-ben Chan Kim Lay, a ház első tulajdonosának dédunokája alakította át múzeummá, azzal a céllal, hogy családja és a baba-nyonya közösség történetét, kulturális örökségét megőrizze. Chan Kim Lay éveken át gyűjtötte az autentikus műtárgyakat, emlékeket, hogy a rendkívül gazdag peranakán örökséget minél átfogóbb gyűjtemény szolgálhassa. Bár az épület napjainkban már nem privát rezidencia, a múzeumot továbbra is a Chan család üzemelteti, miközben elsődleges feladatul a peranakán tradíciók, múlt, örökség tovább adását, a kultúrák közti kapcsolat ápolását tűzték ki célul. A múzeumhoz tartozó Café 1511-ben a tradicionális baba-nyonya gasztronómia ízeit lehet megkóstolni, amely lényegében a kínai és a maláj ízek fúziója, és egy sor egyedi ételt vonultat fel. Ilyen például az Otak-Otak, vagyis a fűszeres haltorta, vagy a különleges, fekete dióval főtt csirkeétel, az Ayam Buah Keluak.   

A múzeum a peranakan finomságokat áruló kávézó mellett ajándéküzlettel is várja a látogatókat, amely hagyományos kézműves termékeket, a baba-nyonya kultúrához kapcsolódó egyedi ajándéktárgyakat kínál a vásárlóknak. A Baba-Nyonya Örökség Múzeum kedd kivételével minden nap nyitva tart, a belépés díjköteles. A múzeumban tilos a fényképezés!