Üzbegisztáni körutazás 2. nap

2. nap – Taskent 

A város múltja egészen az ókorig nyúlik vissza, amikor még egy oázis létezett a Tien-san hegység lábánál. Az első jelentős államalakulat a mai Taskent környékén az ún. Kangcsü vagy más néven kangarok országa volt, amely lakosai félnomád életmódot folytatott, és egyes kutatók szerint a mai Taskent területén volt a nyári fővárosuk. Ptolemaiosz ókori földrajztudós szerint ezen a környéken volt a híres Kőtorony, ami a középutat jelölte ki Kína és Európa között a Selyemút mentén. Ptolemaiosz szerint innen származik a város neve is, mivel Taskent eredetileg Tsots, később Toskant volt, ami köves város jelent. Az első olyan írott források a 3. századból származnak, amelyekben a várost említették. A 7. századra már több mint 30 város és közel 50 csatorna létezett a térségben. 751-ben megjelentek az arab hódítók, akik nyugaton elérték a kínai helyőrséget, ahol az arab kolóniák és az iszlám keleti határa volt. A 9–10. század folyamán Taskentet és környékét a Számánida emír dinasztia uralta, majd mikor hatalmuk meggyengült, a 11. században a Gaznavidák uralma alá került, és ekkor a város már Taskent néven kezdett szerepelni. 1220-ban a mongolok Dzsingisz kán vezetésével meghódították a várost, majd a 14. században Timur Lenk visszahódította a területet, és 1510-ig mongol birodalma központja lett. Ezt követően a szintén mongol eredetű, de az iszlámra áttért Sajbánidák egy évszázados uralma következett. A 15–16. század idején a város lakossága és kultúrája fokozatosan újjászületett, kiemelkedő stratégiai és kereskedelmi központ lett a Selyemút mentén. 1809-ben a Kokandi kánság része lett.

Ebben az időszakban Taskent lakossága körülbelül 100 000 fő volt, és Közép-Ázsia leggazdagabb városának számított. 1865 májusában egy merész orosz támadásnak köszönhetően az Orosz Birodalom része lett a város. Az Oroszországban kitörő polgárháború és a szocialista forradalom idején az üzbégek megpróbálkoztak egy önálló iszlám ország létrehozásával, de a szovjetek győztek, így a Szovjetunió része maradt a terület, és Taskent a Türkesztáni Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaság fővárosa lett. Üzbegisztán a függetlenséget 1991. szeptember 1-jén nyerte el, és ekkor Taskent maradt a főváros. Az ókori város nagy része az 1917-es forradalom és a későbbi, 1966-os földrengés során megsemmisült, ezért Taskent hagyományos építészeti örökségéből viszonylag kevés maradt fent. A megmaradt régi épületek egyike a Sajbánidák dinasztia idejében, 1570 körül épült Kukeldash medresze. A medresze (bentlakásos egyházi oktatási intézmény) sárga téglából épült, hagyományosan négyzet alakú nagy belső udvarral, ami körül a falak a hallgatók által lakott 130 cellát tartalmazzák. A medresze első emeletét 1830–1831-ben lebontották, és a téglákat egy közeli másik hasonló épület építéséhez használták fel. Az 1868-os földrengés során megsérült, amit 1902–1903-ban kijavítottak. Az 1950-es években felújították, és egyike lett annak a számos vallásos épületnek, amely túlélte az 1966-os taskenti földrengést. A 20. század első felében múzeumot rendeztek be itt, majd az 1990-es évektől az épület ismét medresze lett. A Khazrati Imám Építészeti Komplexum több csodálatos épületből áll. Itt található Taskent egyik első imámjának, a Korán híres tudósának és szakértőjének (Abu Bakr Muhammad Kaffal Shashi) sírjára épített mauzóleumot. Az épület téglalap alakú, és annak ellenére, hogy többször újjáépítették, a fennmaradt ősi falrészeken még láthatóak a mauzóleum díszítéséhez használt égetett csempék és téglák. A 16. századi Barak kán medreszét az 1868-as földrengés megrongálta, de utána helyreállították. A „Barak kán” szerencsés uralkodót jelent, ami a kormányzó beceneve volt, mert hivatalát szerencsésnek tartották. A Khazrati Imám mecset 2007-ben épült, mindössze négy hónap alatt, Karimov elnök utasítására. Egyedi Taskent-stílusban épült fel, két jellegzetes, nagyméretű kék kupolával, és két 53 m magas minarettel. A Khazrati Imám téren található még az 1856-ban épült Tilla sejk mecset, amelynek leghíresebb „darabja” egy, a 7. századból származó Korán, amely állítólag a világon a legrégebbi. Mohamed próféta halála után 19 évvel készült. Ezt a hatalmas, szarvasbőrre írt könyvet még Timur Lenk hozta magával. Eredeti terjedelmének mintegy harmada, 250 oldal maradt fent az utókor számára. A múzeum gyűjteményében több tucatnyi igen ritka, 14–17. századi könyv található még. Délután látogatás az Iparművészeti Múzeumba (Plovcev palota), melynek épületét egy taskenti orosz kereskedő vásárolta meg és újíttatta fel a 19. században. Ennek során átalakították a belső részeket, és megpróbálták a keleti stílusjegyekhez illeszteni a belső és a külső képet is. Az I. világháború idején az épületben elfogott osztrák tiszteket tartották fogva. Az orosz forradalom után az 1930-as évek közepéig az épület árvaháznak adott otthont. Ezt követően különféle szervezetek működtek a házon belül, ideértve egy faragó oktatóközpontot, valamint egy hímző műhelyt. 1937 júliusától a házba került a Kézműves Múzeum, az Iparművészeti Múzeum elődje. 1970-ben a múzeum épületét felújították, 1997-ben pedig az Üzbég Köztársaság Kulturális Minisztériumához került, és „Állami Iparművészeti Múzeum” nevet kapta. Miután Üzbegisztán függetlenné vált, nagy figyelmet fordítottak a nemzet szellemi és kulturális örökségének újjáélesztésére, ideértve a történelmi személyeket is, akik fontos szerepet játszottak az ország múltjában. Közéjük tartozik Timur Lenk (1336–1405) mongol származású fejedelem, hadúr, politikus és reformátor, a tudomány, az oktatás, a kereskedelem, a kultúra és a kézművesség védőszentje, aki egy hatalmas közép-ázsiai birodalmat hozott létre a 14. század végén. A központosított állam létrehozásával megerősítette hatalmát, és több nemzetet egyesített. Timur Lenk uralma elősegítette a tudományt, az oktatást, a kultúrát, az építészetet, a képzőművészetet, a zenét és a költészetet, megteremtve a timuridák időszakának alapjait. Islom Karimov Üzbegisztán első elnökének (1990–2016) idejében az 1996-os évet Timur Lenk emlékévnek nyilvánították, hatalmas ünnepségeket szerveztek országszerte, és ekkor került elhatározásra, hogy Taskent központjában egy múzeumot is építsenek az uralkodónak. Az Amir Timur Múzeum épületében több mint 5000 tárgy található, amiből 2000 a múzeumi kiállítótermekben megnézhető. A Timuridák dinasztiával kapcsolatos kiállítások között szerepelnek térképek, fegyverek, réz- és ezüstérmék, miniatűrök, ritka kéziratok, fazekastermékek és ékszerek egyaránt. A múzeum kertjében található Timur Lenk lovasszobra, amelyet a város legszebb kertje és szökőkútjai vesznek körül. A múzeum épületén megfigyelhetjük a kifinomult, közép-ázsiai iszlám építészeti jegyeket: díszes belső tér, hatalmas kék kupola a kerek épület tetején. Ezután következik az Operaház megtekintése kívülről. Az operát 1929-ben alapították, és egy évtizeddel később nevezték át üzbég Állami Opera- és Balett Színházra. A jelenlegi épület 1945–1947 között készült el, az építkezésen II. világháborús japán hadifoglyok vettek részt. A nap zárásaként a város központjában található Csorszú bazár kerül megtekintésre. Neve egy perzsa szóból származik, amelynek jelentése „kereszteződés” vagy „négy folyam”. Este szállás Taskentben.

Taskent, a szovjet mintaváros

Noha egykor az üzbég főváros is a Selyemút egyik prosperáló települése volt, ma szinte semmi sem emlékeztet belőle Közép-Ázsia többi hangulatos történelmi városára. A régió legnépesebb nagyvárosa egy XX. századi modern metropolisz, melyet az egykori Szovjetunió kirakatvárosává alakítottak. Bár azóta a kommunista idők is elmúltak, és Taskent is átlépett a rohanó, lüktető XXI. századba, a közelmúlt édes-bús hangulata továbbra is ott lebeg felette. De éppen csak annyira, hogy kellőképpen izgalmassá tegye.

A Kína és Európa között húzódó hírneves Selyemút egyik legrégebbi városaként Taskent komoly és hosszú múltra tekint vissza. A Nyugati-Tien-san lábánál, a Szir-darja egyik mellékfolyójának, a Chirchiq oázisában kialakult településre a legelső kínai források Yueni vagy Shi néven utalnak. A Selyemút mértani közepén található karaván pihenőhely a Kr. e. V. század körül jöhetett létre; földrajzi helyzetére utalhatott az a kőből épült torony, amelyet Claudius Ptolemaiosz alexandriai földrajztudós is megemlít, mint a Selyemút legfontosabb tájékozódási pontját. Nagy valószínűséggel innen eredhet Taskent (am. „kőváros”) mai elnevezése is, jóllehet, az ókorban, illetve a korai iszlám időkben előbb még Chach, vagy Shash néven volt ismert. A Taskent név csak a IX-XII. századi török forrásokban bukkan fel először.

Chach városa (ezen a néven) Firdauszi ’Királyok könyvében’ (más néven Shahname) is felbukkan, márpedig ez a X-XI. század fordulóján írt költői epikus mű a régió legfontosabb forrásai közé tartozik; Perzsia hősi küzdelmét meséli el a nomád türkök hazájával, Turánnal. A legkorábbi időkben először egy fellegvár épült meg a Szir-darjától 8 kilométerre délre. Ez volt Chach fejedelemség központja, melyhez több mint 30 kisebb város és egy 50 csatornából álló teljes hálózat tartozott. Chach – köszönhetően stratégiai elhelyezkedésének és kellemes éghajlatának – hamarosan kereskedelmi központként működött a helyi szogdok és a nomád türkök között. A VII. században Taskentnek egy újabb elnevezése is felbukkan: a Kínából Indiába Közép-Ázsián át utazó buddhista szerzetes, Xuanzang ’Zhěshí’ néven említi a települést, mely ekkor még a szaszanidák fennhatósága alá tartozott. Végül 751-ben az arabok elérték és meghódították a régiót, mely hamarosan áttért az iszlámra.

A szaszanidák idején Közép-Ázsia sok vallás hazája volt. Bár az uralkodó osztály, mint az Óperzsa Birodalom örököse, zoroasztriánus hitű volt, jelen volt itt a babiloni káldeus, a keresztény, a zsidó hit, a manicheizmus, a mazdaizmus, a Mithrasz-kultusz, a hinduizmus és a buddhizmus is. A 819-999 között regnáló perzsa (tadzsik) eredetű Számánida-dinasztia alapítója, Szaman Khuda maga is zoroasztriánus volt, aki később áttért a muszlim hitre. Bár Chach nevét ekkor Binkath-ra változtatták, az arabok a várost övező vidéket továbbra is Chach/Shash néven említették. A régió földrajzi neveiben oly gyakran felbukkanó ’kand’, ’qand’, ’kent’, ’kad’, ’kath’, ’kud’ szavak egyaránt várost jelentenek, melyek gyökere a perzsa/szogd ’kanda’ szóból ered, aminek jelentése város, település. Ezek a szavak olyan városnevekben találhatók meg, mint Szamarkand, Kokand, Pandzsakent, vagy Hudzsand. Így lett a XVI. század után Chachkand-ból Tashkand, még később, az orosz befolyással pedig Taskent, vagy üzbég nyelven Toskent.

De térjünk vissza a történelemhez, egész pontosan a XIII. századba, amikor Dzsingisz kán 1219-ben meghódította Közép-Ázsiát, s Taskentet – más városokhoz hasonlóan – feldúlta. De nem csak a város vált a földdel egyenlővé, a lakosság is elpusztult. Így az elkövetkező timurida és a sajbanida éra a lassú újjáéledés, újjáépülés időszaka is volt, de olyannyira, hogy a XVI-XVII. századra a település a Selyemút egyik legkiemelkedőbb kulturális és kereskedelmi központja lett. A XIX. században azonban Taskentet bekebelezte a Kokandi Kánság, Lakossága ekkoriban mintegy százezer fő volt, és Közép-Ázsia leggazdagabb városának tekintették, melyet az Oroszországgal való gyümölcsöző kereskedelmi kapcsolatoknak köszönhetett, de Kokand magas adói próbára tették a város lakosságát. 1865-ban végül a Mihail Grigorjevics Csernyajev parancsnok vezette orosz hadsereg tett pontot a kokandi megszállás végére, s orosz kormányzattal Taskent az Orosz Birodalom városa lett.

Csernyajev, aki Taskent katonai kormányzójává nyilvánította magát, egy évre elengedte az adókat, fegyver nélkül járt a városban és az egyszerű emberekkel is közvetlen volt, mindezt azért, hogy a lakossággal elfogadtassa az orosz főséget. II. Sándor cárnak ugyanakkor azt javasolta, hogy a város egy orosz védelem alatt álló független kánság legyen. Bár Taskent elnyerte a függetlenséget, az uralkodó nem sokára egy erősebb kezű tábornokot, Konstantin Petrovics von Kaufmant helyezte a város élére Csernyajev helyett. Taskent végül az Orosz Turkesztán fővárosa lett, melynek első kormányzója Kaufman volt. Hamarosan katonai szálláskörzet és egy orosz városrész is épült az óvároson kívül, ahol orosz telepesek és kereskedők telepedtek le. 1889-ben érte el a várost a Közép-Ázsiai Vasútvonal, melynek építőmunkásai szintén itt leltek otthonra. Ők hozták magukkal a bolsevik forradalom eszméit.

1918. áprilisában Taskent a Turkesztáni Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaság fővárosa lett, majd 1930-ban – Szamarkandot váltva – az Üzbég Szovjet Szocialista Köztársaság székhelye. 1941. júniusában – felrúgva a Molotov-Ribbentrop paktumot – a náci Németország megtámadta a Szovjetuniót. Ukrajna, illetve az ország nyugati részének gyárait a kormány Taskentbe helyezte át, hogy a szovjet ipar működőképessége továbbra is adott legyen. Ezzel a ’20-as, ’30-as években megkezdődött iparosodás a második világháború idején tovább erősödött. Ugyanakkor ebben az időben hatalmas számú migráns érkezett a városba (német kommunisták, illetve az ország háborús övezeteiből áttelepítettek), így az oroszok és ukránok hamarosan Taskent lakosságának felét tették ki. Sokan közülük a háború után is itt maradtak. Taskent a Szovjetunió negyedik legnépesebb városa lett Moszkva, Leningrád és Kijev után.

Az 1966. április 26-án bekövetkezett, a Richter-skála szerinti 7,5-ös erősségű földrengés azonban hatalmas vízválasztó volt a város életében: a régi Taskent eltűnt, s helyette egy új, modern, szovjet mintaváros épült. A katasztrófa a város több mint 80 %-át lerombolta, köztük az óváros valamennyi nevezetességét, egyedül a második világháború japán hadifoglyai által épített Navoi Színház maradt sértetlen. A szovjet híradások szerint csupán tizenöten haltak meg, a valóságban azonban kétszázra is teszik a halottak számát, a hajléktalanná lett lakosok száma a 300 ezret is elérte. Az újjáépítéshez más szovjet tagköztársaságból, illetve Finnországból is érkezett segítség. A széles, tágas terek, a hosszú sugárutak, parkok szobrokkal (a mai Függetlenség téren egykor a világ legnagyobb Lenin-szobra állt) a szovjet megalomán várostervezés sajátosságai, melyek mind megtalálhatók voltak az 1966 után újjáépült városban.

Ma Taskent Üzbegisztán leginkább kozmopolita városa. Jóllehet a városképre még ma is jellemzőek a szovjet kirakatváros sajátosságai, illetve a poszt-szovjet éra jellegtelen üvegpalotái, Taskentnek ma mégis van egy sajátos bája. A rengeteg zöldövezet, a szobrokkal, szökőkutakkal díszített parkok, a fákkal övezett utcák kimondottan jót tesznek a város imázsának. A Lenin és Sztálin szobrokat mindenütt lecserélték (többnyire Timuréra), így a látogató inkább egy (modern) Üzbegisztánt dicsérő eszmeiséget tapasztalhat, semmint egy egykori, de mára megkopott szovjet város hangulatát. S jóllehet ódon mecseteket, medreszéket, sírkomplexumokat itt nem lehet találni, a város múzeumai feltétlenül említésre méltóak. Az Iparművészeti Múzeum üzbég szőnyegek, textilek, illetve kerámiák lenyűgöző gyűjteményét mutatja be. Az Állami Történeti Múzeum az ország históriáját követi nyomon a korai paleolitikum idejétől napjainkig. De természetesen a nagy üzbég hősnek, Timur Lenknek is van itt múzeuma.

Üzbég szőnyegek és textilek

Ha kézművességgel kapcsolatban a Közel-Kelet vagy Közép-Ázsia kerül szóba, biztosak lehetünk benne, hogy a világ legszebb termékeivel van dolgunk. Legyen szó ékszerekről, használati tárgyakról, edényekről, fegyverekről, vagy éppen textilekről. Gondoljunk csak a finom perzsaszőnyegekre, amelyek a közeli Iránból indultak hódító útjukra, vagy a közép-ázsiai, Kaukázus-beli szőtt, csomózás nélkül készült szőnyegekre, a kilimekre, esetleg Közép-Ázsia színpompás, hímzett törzsi textiljeire, a suzanikra.

 A szőnyegszövés tudománya, vagy sokkal inkább művészete szinte egyidős az emberiséggel. A legelső ismert maradványokat a Kr. e. 5. évezredből fennmaradt sumér régészeti leletek között találták meg. Jóllehet, ma leginkább tömegtermelésre készült, gyári darabokkal találkozunk, az igazán szép, régi, és kézi szövésű példányok azonban nem csupán, mint lakásdíszek szolgálnak, de készítőikről is sok titkot elárulnak. Lényegében történelmi „forrásoknak” tekinthetjük őket. Egyrészt megismerhetjük belőlük alkotóik életmódját, készítésük módját, a környező tájat, vallásukat, kultuszaikat, etnikai hovatartozásukat, kapcsolataikat a környező népekkel, valamint esztétikai jelentőségüket. Közép-Ázsia népei – a türkmének, karakalpakok, kirgizek, kazahok, tadzsikok és üzbégek – egyaránt híresek szőnyegszövésükről.

Történelmileg az üzbég szőnyegkészítés viszonylag fiatalnak számít: a török eredetű, de többnyelvű és több törzsből kialakult üzbég etnikum – a baktriaiak, a szogdok, a hvarezmiek, a ferganaiak, valamint a sztyeppei nomádok, mint a szaka-masszagéta törzsek, tokhárok, heftaliták, türkök, karlukok, ogúzok (úzok) – etnogenezisének hagyományaiból merít. A török nyelvű törzsek utolsó nagy hullámával, a XVI. század elején érkeztek Transzoxánia oázisaiba a kun-kipcsakok, akikkel teljes lett az üzbég etnikum, melyet immár üzbég/ozbek néven ismert a régió. Utóbbiak közé tartoztak a mongoloktól származó kongratok (más néven Khongirad, vagy Ongirat) is, akik egykor szoros kapcsolatban álltak Dzsingisz kánnal, akinek anyja, dédanyja és első felesége is kongrat származású volt. Bár a kongratok elsősorban katonai hírükről voltak nevezetesek, ma az autentikus üzbég szőnyegszövés hagyományainak legjelentősebb ápolói.

Igazán régi szőnyegekre a gyapjú érzékenysége miatt nehéz bukkanni. Néhány antik darab azonban fennmaradt, ezek a megfelelő természeti, hőmérsékleti, és páratartalmi körülményeknek köszönhetik túlélésüket. Ilyen archeológiai értékű üzbég szőnyegeket azonban az ország határain kívül is találtak, melyek az itt élők vándorlási útvonalait, és széleskörű kapcsolataikat jelzik. Az egyik legismertebb lelet a Takla-Makán sivatag száraz és forró környezetében felfedezett baktriai töredék, mely a Kr. e. II. – Kr. u. I. századból maradt fenn és egy tokhár arisztokratát ábrázol. Orosz és mongol régészeti expedíciók bukkantak rá Noin-Ula hun/tokhár temetkezési helyére, mely a Kr. e. I. és a Kr. u. I. századok közé datálható; a helyszínen szép hímzett szőnyegeket is találtak, melyek a kor kulturális hátterét is tükrözik, mivel erősen érződik rajtuk a hellenisztikus hatás. E leletek is jól tükrözik, hogy már az ókori világban is Baktria volt az egyik legjelentősebb szőnyegkészítő régió. A Kr. u. V-VII. századból szogd szőnyegek is fennmaradtak, melyek feltehetően a perzsa szaszanidákhoz köthetők; sajátosságaik az állatábrázolások.

A textilkészítés és szőnyegszövés virágzása a muszlim hódítást követően is folytatódott a régióban. Bukhara egy speciális textil előállításáról lett híres, ez pedig a tiraz, mely jellegzetessége az epigrafikus díszítés. Ezt a fajta szövetet egészen a XIV. századig gyártották, s szerepe igen csak megbecsült volt: udvaroncok, követek kaphatták meg a különös elismerés jeleként, s a kalifával, kánnal, szultánnal szembeni feltétlen hűség szimbóluma volt. Az uralkodók nevével, a kibocsátás helyével és évszámával ellátott tirázok ma politikai és vallási „forrásokként” szolgálnak. A tiraz elnevezése a perzsa ’hímzés’ szóból ered, és a textilre, vagy a feliratra utal. A bukharai tiraz szövő műhelyt leszámítva azonban Közép-Ázsiában a szőnyeg- és textilszövés továbbra is a sztyeppei nomádok és a falusiak kiváltsága volt. Szamarkandban azonban másfajta divat hódított, melyről Ruy González de Clavijo kasztíliai követ számolt be 1404-ben: Timur Lenk udvarában az arisztokrácia az aranyszállal hímzett szőnyegeket kedvelte. Ez fellendülést is jelentett, ugyanakkor a perzsa művészetben ekkor nyert teret a mongol ornamentika.

A X. században az ogúzok (úzok) honosították meg a szőnyegszövés gyakorlatában a medalionok használatát. Nagy valószínűséggel az aktív vándorlás időszakában, illetve amikor az üzbég törzsek közé igyekeztek beilleszkedni, szükség volt egy jelzőrendszerre, mely az egyes törzsek hierarchikus helyét jelezte a törzsszövetségen belül. A késői középkorban ez a stílus vált jellemzővé a türkmén (az ogúzok leszármazottai) szőnyegek esetében: minden törzs a saját, csak rájuk jellemző medaliont szőtte bele a textilekbe. Ugyanakkor az üzbégeknél ez a gyakorlat nem honosodott meg. Ez valószínűleg annak köszönhető, hogy a kun-kipcsák törzsek könnyebben veszítették el identitásukat, illetve nevüket: felbomlottak, integrálódtak, sőt, a nomadizálásról áttértek a letelepedett életmódra. Csak az olyan nagy törzsek, mint a kungrat és a lakai tudták megőrizni tiszta vérvonalukat (ők máig büszkék is erre), amelyet a vegyes házasságok elutasításával és a régi tradíciók szigorú betartásával sikerült elérni. Ugyanakkor – a sámán szimbólumokon kívül – nem használtak törzsi jelöléseket szőnyegeiken.

Így a közép-ázsiai szőnyegszövés két fő vonalon fejlődött: a X. századtól az ogúz-türkmén vonal, mely a medalionok használatával az egyes törzseket azonosította be, illetve a XVI. századtól a kun-kipcsák (üzbég) vonal, amely dekorációiban a közös nomád világnézetet tükrözte. A két vonalnak ugyanakkor sok volt a közös vonása is, miután ugyanabba a sztyeppei kultúrkörbe tartoztak. Az egykori Transzoxánia területén kialakult kánságok idejéből azonban – a korábbi időszakokhoz képest – már igen nagyszámú szőnyeg fennmaradt. Ebben az időszakban a szőnyegeket már otthoni elfoglaltságként készítették, saját használatra, vagy éppen hozományként. Ezért e kor üzbég termékei már kevésbé voltak ismertek, mint az arab, vagy türkmén szőnyegek, amelyek nagy részét még mindig értékesítésre gyártották. Az üzbégek közül legfeljebb a kun-kipcsak törzsek szőttek eladásra, köztük a kungratok és a lakaiok is. A Bukharában letelepedett Nurata törzs ugyan üzbégnek vallotta magát, etnikailag azonban ogúz-türkmének voltak. Ők az úgy nevezett kalkan-nuska (pajzsmintázat) motívumot használták, mely távoli rokonságot mutatott a medalionokkal, jóllehet nem utalt a törzs azonosítására.

A kun-kipcsák (köztük a kungratok és lakaiok) szőnyegeiket úgy díszítették, hogy az a türk sztyeppei világot tükrözze; az uralkodó minta a kuchkorak vagy a kaykalak volt (kereszt egy rombusszal az alapnál, a keresztek oldalán aganccsal). Ez a motívum a legfontosabb és legszélesebb körben elterjedt kultusz szimbólum volt a múltban a nomád népek művészetében. Egyfajta „sztyeppei mandala”, ugyanakkor a Menny istenének, Tengrinek is a jele. A közép-ázsiai szőnyegek domináns alapszíne a vörös, mert ehhez jutottak hozzá, amikor gyökerekből és rovarokból kivonták a festéket. Így a szőnyegeken ennek árnyalatai, a dió, mahagóni, lila, bíbor és a skarlátvörös szín is megtalálható. Ami a lakaiokat illeti, a XX. század elején Tádzsikisztán és Afganisztán hegyvidéki területeire vándoroltak, és nem őrizték tovább törzsük egyedülálló szőnyegkészítésének tradícióját. Ma főként Szamarkand, Kokand és Khorezm környéke számítanak a szövés és értékesítés központjának. Mivel azonban e szőnyegeket máig sokszor elszigetelt helyeken készítik a nomádok, így érintetlenek maradtak a nyugati kereskedelmi hatásoktól és elvárásoktól.

Ebből a gazdag textilkészítési örökségből fejlődött ki Üzbegisztán, Tádzsikisztán, Kazahsztán és más közép-ázsiai országok sajátos védjegye, egy másik eljárás, a dekoratív, hímzett, törzsi kelme, a suzani, mely nevét a perzsa ’suzan’, vagyis tű szóról kapta (Iránban ezt a fajta textilt suzandozinak, vagyis kézimunkának nevezik). A suzani alapja általában pamutszövetből, vagy ritkábban selyemből készül, melyet selyem-, vagy pamutszállal hímeznek. A suzani készítésénél a leginkább használt öltésfajták a lánc-, a szatén, és a gomblyuköltés, de előfordul a laposöltés is. Az öltést tradicionálisan az úgy nevezett tambourral, egyfajta kampós tűvel végzik, míg a textil hímzőkeretre van kifeszítve. Magát az anyagot két, vagy több darabból készítik, melyeket a végén összevarrnak. A legkedveltebb motívumok között szerepel a nap, a hold (valószínűleg zoroasztriánus örökség), levelek, virágok (legfőképpen tulipán, írisz, szegfű), illetve gyümölcsök (elsősorban gránátalma, amely a térség ikonikus gyümölcse, és a jólétet, gazdagságot, termékenységet szimbolizálja), alkalmanként pedig halak, madarak is.

A különböző régióknak, illetve törzseknek sajátos motívumai, színvilága, öltési technikája van, így megkülönböztetjük egymástól a bukharai, a lakai, a nurata, a szamarkandi, a shahsirabzi, taskenti, illetve a tadzsik textilek közül a khodzsenti, illetve az Ura Tube-i suzanikat. Ugyanakkor nagyipari termelésben, gyári körülmények között, gépesítve is készítik már őket, de természetesen a nomádok által, kézzel készült suzanik jelentik ma is az igazi értéket. Az 1880-as évek végéig az alapszövet matt fehér vagy sárgás anyag volt, ezt követően azonban elkezdték használni a lila és narancssárga alapszíneket is. Talán számunkra szokatlan az a textilmennyiség, amit az üzbég otthonokban használnak, de ott ez a természetes: szinte minden felületet bevonnak, s legtöbbször épp a színpompás, mintákban és motívumokban tobzódó suzanikkal. Ez egyrészt praktikus, másrészt esztétikai értéke van: mindkét esetben melegíti a lakásokat. Legtöbbször azonban falikárpitnak, vagy ágytakarónak használják, de imaszőnyeg, asztalterítő, bölcsők takarója, sőt, fejfedő is készülhetett ilyen módon. A suzani hímzés a hagyományos üzbég belsőépítészet része.

A XV. században Timur udvarában vendégeskedő Ruy Gonzáles de Clavijo, kasztíliai követ által feljegyzett aranyszállal hímzett kelme lehetett a suzanik előfutára (magának a hímzésnek is igen részletes leírását hagyta az utókorra). Nyilvánvaló azonban az is, hogy a suzanik kialakulásának elengedhetetlen feltétele volt a Selyemút kereskedelme is, hiszen az egyik legfontosabb alapanyagához, a selyemhez itt lehetett hozzájutni. A legrégebbi muzeális értékű suzanik a XVIII-XIX. század fordulójáról származnak. De hogyan is készül a suzani? Bukharában például a kalamkash, vagyis a suzani-tervező az alapszövetre megrajzolja a vázlatot, majd több csíkra osztva kiadja hímzésre egy-egy család nőtagjainak (akik csíkonként hímezik ki). Ha ezzel készen vannak, a különböző csíkokat összeillesztik és összevarrják. A suzanikat hagyományosan a közép-ázsiai menyasszonyoknak készítették hozományuk részeként, majd az esküvő napján átadták a vőlegénynek. Mivel elkészítésük meglehetősen munkaigényes, így nem meglepő módon gyakran a lánygyermekek születése után nem sokkal elkezdték hímezni őket. Általában elvárták, hogy a kelengye legalább egy suzanit tartalmazzon, mely a fiatal feleség első otthonának szimbólumává vált.

Egy másik messze földön híres üzbég textil az ikat, mely azonban nem csak Közép-, hanem Délkelet-Ázsiára, a Távol-Kelet más országaira, sőt, Afrikára és Latin-Amerikára is jellemző. Ez esetben nem csupán az anyagnak, hanem a festési eljárásnak is ikat (maláj nyelven am. ’kötés’) a neve: a szálakat szorosan kötegelik, majd bizonyos mintázat szerint bekötözik őket, és színes festékbe teszik. Ahol a fonal, selyemszál be van kötözve, ott nem fogja be a festék. Ezt a folyamatot többször is meg lehet ismételni más-más helyen bekötözve a szálkötegeket, hogy minél bonyolultabb mintázatot kapjunk. S csak azután, ha kész a szálak festése, kezdik meg a szövési eljárást. Az ikat teljes mintázata végül itt, a szövőszéken válik láthatóvá. (Tehát a batikolással szemben itt nem a kész szövetet festik, mintázzák, hanem a fonalat, melyet csak utána szőnek kész anyaggá.) E bonyolult eljárás, magas szintű hozzáértés és képzettség miatt az ikat textíliák (melyeket Üzbegisztánban abranak neveznek) meglehetősen költségesek. Az ebből készült ruhadarabok viselőjük társadalmi helyzetét és vagyonosságát jelentik, mintegy státusz szimbólumként. Az üzbég ikat sajátossága, hogy a mintázatot csak a láncfonalra alkalmazzák, míg a bevető fonal monokróm marad.

Üzbegisztánban a Fergana-völgy volt az ikat-szövés hagyományainak bölcsője, ahol a mintákat és technikákat generációk során fejlesztették és finomították. A XII. századtól kezdve az uralkodói udvarokban nem pénzzel, hanem ikat köntössel jutalmazták az arra érdemeseket. Azonban az ikat sikertörténete a XX. században hirtelen véget ért, ekkor ugyanis a szovjet rendszer megszüntette a kézműves előállítást, helyette szövetkezeteket állított fel, a termelést gépesítette és szabványosította, a mintákat egységesítette. Ahogy azonban a Szovjetunió megszűnt, az ősi technika ismét feléledt, s ma másodvirágzását éli, olyannyira, hogy az üzbég ikat-üzemek napjainkban olyan divattervezőknek készítik az anyagokat, mint Valentino, Gucci (2010. tavasz/nyári kollekció). A színeket ma is természetes módon, az ősi eljárások szerint állítják elő, így a vöröset különböző gyökerekből, az aranyat szárított gránátalma héjából, a barnát dióhéjból, míg a kéket indigóból. Mivel az eljárás ilyen összetett és bonyolult, nincs két egyforma ikat szövet.