A fehér bőr – „white skin” – kiváltsága

1. Definíció

A kiváltságokat, különösen a fehérek vagy a férfiak kiváltságait nehéz észrevenni azok számára, akik úgy születtünk, hogy hozzáférésünk van a hatalomhoz és különböző erőforrásokhoz. Nagyon jól látható e különbség azok számára, akik nem kaptak az életben kiváltságot. Ráadásul a témáról rendkívül nehéz beszélni, hisz sok fehér ember nem érzi azt, hogy kiváltságai lennének másokkal szemben. Ez olyan, mintha megkérnénk a halakat, hogy vegyék észre a vizet (Kendall 2002).

A fehér privilégium fogalmának megfogalmazása a fehérségkutatás virágzó interdiszciplináris tudományának részét képezte. A fehér privilégium a világ sajátos működésének paradigmája volt, azonban ez az irány megváltozott. Mielőtt az 1964-es polgárjogi törvény törvénytelenné tette a nyilvános fórumokon történő diszkriminációt, az írók összefüggésbe hozták a fehér privilégiumot a diszkrimináció kirívó nyilvános cselekményeivel, amelyeket állami szabályozások állandósítottak és védtek. Paradigmaváltás következett be, miután Peggy McIntosh, amerikai feminista, rasszizmusellenes aktivista, 1987-es előadásából cikk jelent meg az egyik folyóiratban (White Privilege: Unpacking the Invisible Knapsack), amikor a nyilvános diszkrimináció számos régi formáját illegálisnak minősítették. A tudósok és a nem akadémikusok ennek hatására úgy értelmezték a fehér privilégium fogalmát, hogy megfeleljen új szükségleteiknek: feltárták a választ arra, hogy a diszkriminációs cselekmények miért voltak még mindig jelen a társadalomban, még azután is, hogy a kongresszusi törvények törvénytelennek minősítették őket. A McIntosh által erősen befolyásolt paradigma a fehér privilégium felfogása felé tolódott el. A diszkrimináció és a kiváltságok inkább pszichológiai megértése válik normává olyan dolgok magyarázatában, mint a különböző kisebbségi csoportok teljesítménymutatóinak folyamatos elmaradása (Bennett 2012).

 

1. 1. Diszkrimináció és rasszizmus

 

Az amerikai kultúrát kezdetektől beárnyékolja a diszkrimináció és a rasszizmus, amikor is az alapító atyák úgy döntöttek, hogy nem tiltják be a rabszolgaságot, miközben megalkották az újonnan alapított nemzet első törvénycsomagját. A 19. században az Egyesült Államokban a fehérek továbbra is bizonyos jogi előnyöket élveztek azokkal szemben, akik sötétebb bőrrel születtek. A jogi diszkrimináció és előítéletek e korszakában a fehér privilégium kifejezés látszólag ismeretlen volt az amerikai intellektuális és populáris kultúrában. Soha senki nem tette egymás mellé a fehér és a privilégium kifejezéseket, ehelyett a fehéreknek adott törvényi és szociális juttatásokra hivatkozott, mint „a fehérek kiváltsága”. William Lloyd Garrison (1805–1879), aki a rabszolgaság eltörlésének lelkes híve volt, az általa alapított és szerkesztett The Liberator című újság 1837. június 2-i  számában a bostoni rabszolgaság-ellenes kongresszus jegyzőkönyveit tartalmazó rovatban arra kéri Van Buren elnököt, hogy adja meg a színes bőrűeknek azokat a kiváltságokat, amelyeket generációk óta a fehéreknek tartottak fenn. A kiváltságok közé tartozott a nemzet polgárává válás, a választásokon való részvétel, a tulajdon birtoklása és egyéb jogi meghatározásai. 1868-ban Johnson elnök aláírta az alkotmány tizennegyedik kiegészítését, amely azt a kiváltságot kívánta megadni a feketéknek az Egyesült Államokban, amelyekért oly sokan harcoltak az amerikai földön valaha látott legvéresebb összecsapásokban. Úgy tűnt, ennek a módosításnak a kidolgozásával véget ér a rasszizmus rendszere, amely csaknem egy évszázada sújtotta a szabadság országát. Sajnálatos módon az Egyesült Államokban – kevesebb mint 30 évvel később – a feketékre is kiterjesztett kiváltságok minden reményét meghiúsították.

A fehér privilégium manapság gyakran Peggy McInthos úttörő esszéjében megfogalmazott és bemutatott definíciója alapján használatos, mely személyessé és kézzelfoghatóvá teszi annak hatásait. Sokak számára a fehér privilégium egy láthatatlan erő volt, amelyet a fehéreknek fel kellett ismerniük. Ez az elképzelés a fehér privilégiumról, mint láthatatlan, öntudatlan előnyről, meghonosodott. Könnyűvé vált az emberek számára, hogy a fehér privilégium McIntosh-féle változatát – akár tisztességesen, akár nem – többnyire nehézségként és kényelmetlenségként értelmezzék. Ezek az értelmezések beárnyékolják a fehér privilégium eredetét, valamint a rendszerszintű döntések befolyásoló képességét, valamint azt a tényt, hogy a fehér privilégium a rasszizmus öröksége és oka is egyben. És beárnyékolják sok színes bőrű ember szavait, akik évtizedeken át felismerték a fehér privilégiumot tudatos tetteik eredményeként, és nem voltak hajlandók elválasztani azt a történelmi egyenlőtlenségektől.

 

1. 2. Privilégium 

Random House Dictionary (1993) a privilégiumot úgy határozza meg, mint „olyan jogot, mentességet vagy előnyt, amelyet csak egy személy élvez a legtöbb előnyén túl”. Peggy McIntosh (1995) arra emlékeztet bennünket, hogy mi, fehérek, általában úgy gondoljuk, hogy a kiváltságok „a mindennapi tapasztalat feltételei… [amelyek] mindenki számára egyetemesen elérhetők”. Továbbá azt mondja, hogy valójában „a szisztematikusan átruházott meg nem szerzett hatalomról” beszélünk. Nekünk, akik fehérek vagyunk, az egyik kiváltságunk az, hogy az emberi faj részének tekintjük magunkat. A legtöbbünk számára azonban világos, hogy azok az emberek, akiknek a bőre nem fehér, szintén az emberi faj tagjai. Számunkra az a meglepő, hogy bár nem tekintjük magunkat egy radikális csoport részének, a színes bőrűek általában így látnak bennünket (Kendall 2002). A fehér privilégium egy intézményi (nem pedig személyes) előnyök összessége, amelyet azoknak biztosítunk, akik faji hovatartozásuk szerint hasonlítanak azokhoz az emberekhez, akik uralják intézményeink befolyásos pozícióit. Az egyik elsődleges kiváltság az, hogy nagyobb hozzáférést kapnak a hatalomhoz és az erőforrásokhoz, mint a színes bőrűek; más szóval, tisztán a bőrszínük alapján olyan ajtók nyílnak meg előttük, amelyek mások előtt nem. Például a pontos pénzügyi előzmények alapján az Egyesült Államokban a fehér emberek kétszer-tízszer nagyobb valószínűséggel kapnak lakáshitelt, mint a színes bőrűek. Mi, akik fehérek vagyunk, számíthatunk arra, hogy egy nemzet történelemkönyveiben a történelemről szerzett tapasztalatainkat is továbbadják. Mindannyiunknak, akik fehérek vagyunk, faji hovatartozásuk szerint, megvannak a fehérek kiváltságai, bár ezek mértéke nemtől, szexuális irányultságunktól, társadalmi-gazdasági helyzetünktől, életkorunktól, fizikai képességünktől, méretünktől, testsúlyunktól és így tovább függ. Például, ha megvizsgáljuk a fajt és a nemet, azt találjuk, hogy a fehér férfiak jobban hozzáférnek a hatalomhoz és az erőforrásokhoz, mint a fehér nők.

 

1. 3. Fehér privilégium 

A fehér privilégium – talán leginkább ebben a civilizálatlan diskurzus korszakában – olyan fogalom, amely saját konnotációinak esett áldozatul. A kétszavas kifejezés dupla csapást rejt magában, ami visszaszorítást inspirál. 1) A fehér szó kényelmetlenséget kelt azok körében, akik nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy fajuk határozza meg vagy írja le őket. És 2) a kiváltság szó, különösen a szegény és vidéki fehér emberek esetében, úgy hangzik, mint egy szó, amely nem vonatkozik rájuk – mint egy olyan szó, amely azt sugallja, hogy soha nem küzdöttek. Ez a védekezés kisiklatja a beszélgetést, ami sajnos azt jelenti, hogy a fehér privilégium meghatározását gyakran azzal kell kezdeni, hogy mi nem az. A fehér privilégium nem azt jelenti, hogy a fehér emberek soha nem küzdöttek. Sok fehér ember nem élvezi a viszonylagos jóléttel járó kiváltságokat. És a fehér privilégium nem az a feltételezés, hogy minden, amit egy fehér ember elért, megérdemelhetetlen. A legtöbb fehér ember, aki elérte a magas szintű sikert, rendkívül keményen dolgozott, hogy odaérjen. Ehelyett a fehér privilégiumot beépített előnynek kell tekinteni, amely elkülönül az ember bevételi szintjétől vagy erőfeszítésétől. Francis E. Kendall definíciója szerint „jobb hozzáférést kell biztosítani a hatalomhoz és erőforrásokhoz, mint a színes bőrűeknek [ugyanabban a helyzetben].” Annak megértéséhez, hogy ez mit jelent, azt is fontos figyelembe venni, hogy a fehér privilégium meghatározása miként változott az idők során.

Jacob Bennett oktatáskutató egy átfogó cikkben követte nyomon a kifejezés történetét. Az 1964-es polgárjogi törvény előtt a „fehér privilégiumot” kevésbé használták, de általában az Egyesült Államokban a fehér embereknek biztosított jogi és rendszerszintű előnyeire utaltak, mint például az állampolgárság, a szavazati jog vagy a házvásárlás joga. Csak azután, hogy a diszkrimináció évekig fennállt az 1964-es polgárjogi törvényt követően, az olyan emberek, mint Peggy McIntosh, a fehér privilégiumot inkább pszichológiainak tekintették – ez egy tudatalatti előítélet, melynek tudatában nem feltétlenül éltek a fehér emberek. A fehér privilégium megtalálható a napi üzleti tevékenységekben és abban, hogy a fehér emberek viszonylag könnyen mozoghatnak a szakmai és személyes világban.

Néhány színes bőrű ember azonban továbbra is ragaszkodott ahhoz, hogy a fehér privilégium elemei közé tartozik a tudatos döntések utóhatása is. Például, ha a fehér cégvezetők nem alkalmaztak sok színes bőrű embert, a fehéreknek több gazdasági lehetőségük volt. Az, hogy képes volt fenntartani ezt a hatalmi dinamikát, önmagában fehér kiváltság volt. A törvényhozó testületek, a vállalati vezetők és az oktatók még mindig döntő arányban fehérek, és gyakran olyan tudatos döntéseket hoznak (törvények, munkaerő-felvételi gyakorlatok, fegyelmi eljárások), amelyek ezt erősítik a jövőben is. A bonyolultabb igazság: a fehér privilégiumot öntudatlanul élvezik és tudatosan is fenntartják. Mind az anyagi, mind a társadalmi-kulturális tényezők együttesen rögzítik a fehér privilégiumot. A fizikai világban gyökerező anyagi erők, mint például a társadalmi javak és erőforrások elosztása, a munkamegosztás és a bevándorlási politikák olyan világot hoznak létre, amely előnyben részesíti a fehérséget (Delgado 1990). A szociokulturális tényezők, beleértve a diszkurzív gyakorlatokat, a viselkedési mintákat és a nyelv által létrehozott gondolkodási mintákat, tovább erősítik a fehér privilégiumot, hozzájárulva annak folytonosságához (Lukes 1974). Bár a fehérséget előnyben részesítő anyagi erők áthatják a társadalmat (MacKinnon 1989), nagy részük ismeretlenek és láthatatlanok maradnak. Ezeknek az anyagi erőknek a részletes bemutatása sok-sok oldalt foglalna el, de néhány példa is jól illusztrálja ezen tárgyi feltételek terjedelmét és erejét. Az Egyesült Államok oktatáspolitikája, az oktatási szegregációtól egészen az ügyvédi hivatásból való kizárásig, a fehér privilégiumot hozta létre és erősítette meg, melyek következményei ma is érvényben vannak, ami a fehér vagyon növekedésében és a jólétben nyilvánul meg. A szociokulturális tényezők, mint például a társadalmi gyakorlatok és gondolkodási minták, beleértve magát a nyelvet is, az anyagi erőkkel együtt működnek, hogy megerősítsék a fehérek kiváltságait, lehetővé téve a fehérek számára, hogy domináns faji identitásként fennmaradjanak (Wildman 2005).

A modern rasszizmus kialakulásában jelentős szerepe van a „faj” fogalom elterjedésének. Rasszista attitűdök már korábban is léteztek, ugyanakkor a faj megszületése a 18–19. századi európai gondolkodás terméke. Gyakran J. A. de Gobineau grófot tekintik a „modern rasszizmus atyjának”, aki szerint 3 faj létezik: fekete, fehér és sárga, melyek közül a fekete a legkevésbé fejlett, állatias természet, erkölcsiség hiánya, valamint érzelmi labilitás jellemzi azt. A „fehér faj felsőbbrendűségéről” szóló elképzelés ugyan a valóságot talán a legcsekélyebb mértékben sem tükrözi, mégis a fehér rasszizmus alaptéziseként fogható fel. Például az amerikai Ku-Klux-Klán ideológiája nyíltan hirdeti azt.

A modern kori rasszizmust befolyásolhatta a nem fehérekkel kialakított kizsákmányoló viszony is. Ha a fehérek nincsenek arról meggyőződve, hogy a feketék alacsonyabb rendű, sőt állatokhoz tartozó faj lenne, akkor a rabszolga-kereskedelem sem alakulhatott volna ki. A rasszizmus alapján tehát igazolható, hogy a nem fehér népekre nem terjedtek ki a politikai jogok, melyeket az európaiak kivívtak maguknak. Ezen megkülönböztetésnek jelentős szerepe van a csoportbezárkózásban, mely az európai és a nem fehér népeket elválasztotta egymástól.

A fehérek és a nem fehérek közötti kapcsolat a gyarmatosítás típusa szerint változott, melyre hatással voltak még az európaiak között lévő különbségek is. A nem fehér lakosok világszerte gyakrabban jelennek meg munkanélküliként, vagy fizikai munkásként, mint a fehérek. A nem fehér nők helyzete pedig még bonyolultabb: kevesebb közöttük a képzett szakmunkás, illetve a szellemi munkát végző (Hamnett 1990). Sok nem fehér egyén él a városok központi területein kívül. Természetesen az is megfigyelhető, hogy vannak olyan városrészek, ahol gyakoribb a nem fehér bőrűek előfordulási valószínűsége, ennek oka pusztán az lehet, hogy az adott környék/terület a fehér lakosság számára a lehető legkevésbé volt népszerű, így a hátrahagyott, megüresedett ingatlanok a nem fehér lakosság lakhelyéül szolgálnak. A nem fehér lakosság legsikeresebb tagjainak az önálló kisvállalkozókat tekinthetjük. Ez leginkább a (dél-)ázsiaiakra jellemző. Bármennyire is tűnhet valaki nem fehérként is jómódúnak, a rasszizmus valamely formájának így is ki van téve. Leggyakoribb forma a személy ellen irányuló támadás.

 

1. 4. Marginális osztály 

Úgy vélem ezen a pontos érdemes megemlítenem és megismertetnem az olvasóval a marginális osztály fogalmát, mely a 70-es években merült fel, azzal kapcsolatban, hogy a nem fehér etnikai kisebbség számára nehéz a gazdasági előrejutás. Vagyis a nem fehérek más pozícióban helyezkednek el a munkaerőpiacon, mint a fehérek, továbbá a lakáshelyzetük és az oktatásban való részvételük is jelentős eltérést mutat a fehérekhez képest. Rex és Tomlinson (1979) úgy vélik, hogy mindez az előítéletekből és a diszkriminációból fakad, mely tovább nehezíti az egyébként is hátrányos helyzetben lévő csoportok helyzetét. A 80-as években azonban felmerült a marginális osztály fogalma, mint a rendszer alsó rétegeiben kialakuló „szegénység kultúrája”. Feltételezések szerint ezek az egyének képtelenek arra, hogy kihasználják az előttük álló lehetőségeket. A függésből való kitörésre nincs elég motivációjuk, hozzászoktak már, hogy az állam által nyújtott alamizsnán éljenek. Ezen következtetés tehát azt jelenti, hogy a szóban forgó egyének, csoportok saját maguknak köszönhetik nyomorúságukat. A marginális osztály fogalmát ennek kapcsán el is vetették (Lister 1990). Ugyanakkor az etnikai diszkrimináció és az osztálykülönbségek értelmezésében szükséges e fogalom használata. Nincs egyértelmű vagy abszolút határ a munkásosztály és a marginális osztály között, s a faj szerinti csoportosítás sem túl egyértelmű. E kategória részét képezik a nyugdíjasok, a tartós munkanélküliek és az egyszülős családok is.

 

2. Történelmi háttér

 

Amerika történelme során a fehér hatalom birtokosai, akik az egész fajunk nevében jártak el, olyan döntéseket hoztak, amelyek egészen másképpen érintették a fehér embereket, mint a színes bőrűeket. A történelem tele van példákkal egy olyan rendszerszintű struktúra céltudatos felépítésére, amely kiváltságokat biztosít a fehér embereknek, és megtagadja azokat másoktól.

A fehér emberek kiváltságaikat születés előtt kapják. Nem tudjuk nem megszerezni és nem adhatjuk el őket, bármennyire is nem akarjuk őket. Például, ha bemegyek egy ország bármely drogériájába, ahol hajápolási termékeket árulnak, biztos lehetek benne, hogy találok valamit, ami az én hajtípusomnak megfelelő. Továbbá tudom, hogy a sebtapasz dobozán feltüntetett szín az én bőrszínemet jelenti, nem pedig az ázsiai vagy latin egyén bőrszínét. A rasszizmus vagy a fehérség megértése gyakran intellektuális gyakorlat számunkra, amelyen dolgozhatunk egy ideig, majd továbbléphetünk, nem pedig túlélésünk központi eleme. Továbbá megvan az a luxus, hogy nem kell rendelkeznünk eszközökkel a faji helyzet kezelésére anélkül, hogy inkompetensnek tűnnénk.

A fehér, mint kategória a társadalmi hovatartozás kifejezésében nyújtott segítséget. A fehér jelzőhöz olyan kifejezések társultak, mint a szépség, tisztaság és érzékenység. A kínai költészetben megjelenik a fehér bőrszín dicsőítése is. A fekete-fehér színpárosítással hosszú éveken át lehetőség volt a társadalmi elit és a földműves, valamint az idegenek és a kínaiak megkülönböztetésére is. A közel-keleti középkor irodalmát illetően szintén megfigyelhető, hogy a fehér kifejezés segítségével nyílt lehetőség megkülönböztetni saját magukat a sötétebb bőrűektől. Akkoriban ugyan nem létezett rasszizmus, de a színeken alapuló identitás, valamint a társadalmi diszkrimináció szerepe fontos volt. Kínához hasonlóan a fehér bőrszín a társadalmi elitben elfoglalt helyet jelentette, mely értékes tulajdonság volt, s a kollektív identitás részét képezte. Ennek ellenére a fehérség soha nem töltött be olyan központi szerepet az azonosságtudat kialakulásában, mint később Európában. A fehér színhez köthető pozitív tulajdonságok társítása nem tekinthető általánosnak a pre-modern társadalmakban. (Kínában – és sok más társadalomban is – a fehér a gyász, a halál színe.)

Manapság a fehér ember kifejezés az európai emberre utal. A „fehérség” fogalmát erkölcsi, kulturális és területi tartalommal töltötte meg az Európával és a kereszténységgel való azonosulás. Kialakulásának fő oka a gyarmatosításra vezethető vissza, amikor megjelent a fehér, mint az alapvető európai emberi tulajdonság (Bonnett 1998). Franciaországtól Kolumbiáig és Dél-Afrikáig a demonstrálók a „fehér privilégium” kifejezést használták, hogy felhívják az emberek figyelmét,   nézzenek szembe a saját országukban tapasztalható faji különbségekkel. Nyilvánvaló, hogy a kifejezés sokféle kontextusban vált népszerűvé, néhányan ellene érveltek. Azt mondják, a „fehér privilégium” kifejezés megerősíti a sztereotípiákat, újrafogalmazza a faji fogalmakat, szembeállítja a potenciális szövetségeseket, és még nagyobb ellenállást kelt a változással szemben. Maga a   kifejezés az 1980-as években az Egyesült Államokból származik, utalva mind a nyilvánvaló, mind a rejtett előnyökre, amelyeket a faji igazságtalanság rendszeres formái biztosítanak a fehér embereknek. Ellentétben az olyan kifejezésekkel, mint a „faji igazságtalanság” és a „szisztémás faji elfogultság”, a privilégium gondolata az egyének köré összpontosul. Az egyénre való összpontosítás különösen hatékony az antirasszista tanítás és érdekérvényesítés szempontjából. Ha kibontjuk, hogyan működik a fehérség privilégiumának adományozása, akkor megérthetjük,  „másoktól” hogyan tagadják meg rendszeresen ugyanezeket a jogokat. A 2000-es évek közepére a fehér privilégium kifejezést sok oktató és aktivista átvette az Egyesült Államokban. Arra a számtalan módra akarták felhívni a figyelmet, ahogy a fehérek – osztályukra való tekintet nélkül – profitálnak a felsőbbrendűségükből, és ezért részt vesznek a rendszer fenntartásában. Az Egyesült Államokban élő fehérek számára, ahol sokan fajilag homogén közösségekben élnek, a fehér privilégium fogalma egyéni önreflexiót válthat ki, és ösztönözheti az egyéni politikai cselekvést. Míg néhány más országban a tudósok a közelmúltban ezt a kifejezést az egyenlőtlenség szisztematikus mintáinak tisztázására használták saját társadalmukban, addig máshol gyanakvóbbak voltak a fogalommal kapcsolatban. Dél-Afrikában a fehér privilégium a faji megkülönböztetés öröksége, amely mindenkit leigázott és leértékelt, akinek a bőrszíne nem volt fehér. A faji megkülönböztetésben,         politikai felszámolása ellenére, a fehér privilégium továbbra is fennáll. A faji szervezetek átalakítására irányuló felhívásokat fenyegetésnek tekintik a fehérek, akik helyesen a faji igazságosság követeléseit a fehér privilégiumok végének látják. Franciaországban a fehér privilégium fogalom használata viszonylag új keletű, a 2000-es évek végén vezették be társadalomtudósok, mely pontosan leírja a rabszolgaság és a gyarmati politika örökségét. Megragadja a strukturális rasszizmus tapasztalatait, amelyeket Franciaország szociális lakónegyedeinek sok lakója megosztott. A növekvő elfogadottság mellett természetesen ellenállás is tapasztalható. Egyesek a „fehér privilégiumot” kúszó amerikanizálódásnak minősítik, amely nem illik Franciaország liberális hagyományához és univerzalizmusához. Mások, az Egyesült Államok kritikusait visszhangozva, azzal érvelnek, hogy a faji egyenlőtlenségre való kizárólagos összpontosítás megerősítheti, nem pedig helyreállíthatja a faji megosztottságot az országban. Következésképpen ez a kifejezés időnként védekező reakciókat és a faji egyenlőtlenségek fokozott tagadását válthatja ki (Davidson és mtsai 2021).

 

2. 1. A fehér privilégium pszichológiai szempontból

Annak ellenére, hogy létezésének elsöprő bizonyítékai vannak, a fehér privilégium viszonylag kevés figyelmet kapott a pszichológiai tudományban. Tekintettel azonban a faji kiváltságokhoz kötődő krónikus és mindent átható előnyökhöz, magától értetődik, hogy az ilyen kiváltságokkal való együtt élés hatással van a fehérek mindennapi pszichológiájára. Kutatások igazolták, hogy az alárendelt csoportok különösen nagy valószínűséggel tapasztalják az attribúciós kétértelműséget (Crocker & Major 1989). Előfordulhat azonban, hogy a fehérek kisebb valószínűséggel tapasztalnak attribúciós kétértelműséget. Ennek oka nem azért van, mert kevésbé valószínű, hogy kétértelmű szelekciós folyamatokat (például favoritizmust) tapasztalnak, hanem azért, mert a falka láthatatlansága elfedte ezt a kétértelműséget (Brewer 1999; DiTomaso 2013). Hasonlóképpen, a csoportos és a személyi diszkrimináció motivált szétválasztása az alárendelt csoporttagok védelmi mechanizmusaként működik (Crosby 1984; Major et al. 2002), de a csoport és a személyes privilégium ilyen elkülönítése a domináns csoporttagokat is védi (Lowery & Wout 2010; Major et al. 2002; Phillips & Lowery 2015).

A tudósok a fehér privilégiumra olyan terminológiákat használva utaltak, mint az átruházott dominancia (Pinderhughes 1989; Utsey, Gernat & Hammar 2005), vagy a rasszizmus láthatatlan következménye (Sue 2003). A fehér privilégiumot úgy határozták meg, mint a fehér lét ki nem érdemelt előnyeit egy fajilag rétegzett társadalomban, és az intézményes hatalom megnyilvánulásaként jellemezték, amelyet a legtöbb fehér egyén nem ismer el (Neville és mtsai 2001). A fehér privilégiumok tudatosítása erős érzelmi, kognitív és viselkedési reakciókat eredményezhet, amelyeket fehér privilégium attitűdöknek nevezünk. Figyelemre méltó kivételektől eltekintve (például Ancis & Szymanski 2001; Iyer, Leach & Crosby 2003; Powell et al. 2005; Swim & Miller 1999) korlátozott empirikus vizsgálat elemezte a fehér privilégium attitűdjeit.

A tudósok egy sor affektív reakciót képzeltek el, amelyeket a fehérek a fehér privilégiumra reagálva fejezhetnek ki. E reakciók közé tartozik többek között a félelem, a bűntudat és a harag (Jensen 2005). A közelmúltban végzett empirikus vizsgálatok további dokumentációt kínáltak ezekről és más válaszokról a fehérséget illetően (Iyer et al. 2003; Poteat & Spanierman 2008; Spanierman & Heppner 2004). A félelemmel vagy aggodalommal kapcsolatban a tudósok számos változatot észleltek. Például a félelem összefüggésbe hozható az anyagi előnyök potenciális elvesztésével, a faji alapú előnyök hiányában a lefelé irányuló mobilitással és a hatalom elvesztésétől való félelemmel (Neville et al. 2001). Ezen túlmenően a félelem vagy aggodalom összefüggésbe hozható a kapcsolatokkal, például a család és a barátok esetleges elutasításával, ha valaki megvitatja a fehér lét előnyeit (Goodman 2001; Neville et al. 2001; Tatum 2002), vagy a faji kisebbségek elutasításától való félelemmel (Jensen 2005; Spanierman, Oh & et al. 2008). A félelem a fehér bőrszín privilégiumának megkérdőjelezésével járó ambivalenciával is összekapcsolható (Goodman 2001; Thompson & Neville 1999). A reménytelenség (Hobgood 2000), a bénulás (Titone 1998) és a tehetetlenség (Goodman 2001; Howard 1999; Kivel 2002) a félelmetes reakciók egyéb formáiként jelentek meg. A bűntudat és a szégyen is gyakori reakciója a fehéreknek a társadalmi egyenlőtlenségre és a fehér privilégiumra (Iyer et al. 2003; Kernahan & Davis 2007; Leach, Iyer  & Pedersen 2006; Spanierman & Heppner 2004; Swim & Miller 1999). Ezek a reakciók álltak a szociálpszichológiai és tanácsadás-pszichológiai kutatások középpontjában, és empirikusan a fehérek privilégiumához kapcsolták őket.

Kernahan és Davis (2007) azt vizsgálták, hogy egy egyetemi pszichológia és rasszizmus kurzus milyen hatást gyakorol a hallgatók fehér privilégium-tudatára, és azt találták, hogy a kurzus után nőtt a fehérek bűntudata, nőtt a fehér kiváltságokkal kapcsolatos tudatosság és kényelmetlenség. Más tanulmányok szoros összefüggést állapítottak meg a fehér privilégium-tudatosság és a fehér bűntudat között (Iyer et al. 2003; Powell et al. 2005; Swim & Miller 1999). Például Swim és Miller (1999) azt találta, hogy a fehér privilégiumok magasabb szintű tudatossága a fehérek bűntudatának magasabb szintjéhez és a megerősítő cselekvés támogatásához vezet. A fehér privilégium elismerése a kollektív fehér bűntudattal is összefüggésbe hozható, amelyet a csoport önhibáztatásának érzéseként határoztak meg jogtalan faji előnyökért (Powell et al. 2005). Powell és munkatársai (2005) 110 fehér pszichológia szakos hallgatóból álló mintánál azt találták, hogy a faji egyenlőtlenségnek a fehéreket előnyben részesítő besorolás magasabb szintű kollektív fehér bűntudatot eredményezett ahhoz képest, hogy a faji egyenlőtlenséget az afroamerikaiak hátrányos helyzetének minősítette. A fehér privilégiumra adott dühreakciókat is azonosították az irodalomban. A haragot védekező válaszként képzelték el, amely a fehér privilégiumának megtagadásával párosul (Fouad & Arredondo 2007; Kivel 2002; Spanierman, Oh et al. 2008), amelyet D’Andrea és Daniels (2001) fehér haragként jellemeztek. Ezzel szemben a harag az igazságtalanságra adott őszinte reakciókhoz is kapcsolódhat, amikor a fehér egyének tudatában vannak a meg nem érdemelt előnyöknek, amelyek a színes bőrűek rovására történnek. Az ilyen típusú harag motiváló válaszként szolgálhat a társadalmi rasszizmus elleni küzdelemre (Leach et al. 2006).

A fehér privilégiumok attitűdjének kognitív dimenziójával foglalkozó tanulmányok nagy része a fehér privilégium-tudatosság kontinuumára összpontosult, a tagadástól a kritikai tudatig. Ez a tartomány párhuzamos a fehér faji identitásmodellek fejlődésével, amelyek a rasszista identitásból a nem rasszista fehér identitás felé való elmozduláson és a fehér privilégiumok feladásán alapulnak (Hardiman 2001; Helms 1995). Így a fehér privilégium elismerése a fehér faji identitásmodellek központi feladata (Miller & Fellows 2007). A fehér privilégium és a társadalmi egyenlőtlenség kognitív dimenziói a kontinuum egyik végén a tagadás (Ancis & Szymanski 2001), a faji és társadalmi rasszizmus minimalizálása vagy torzítása (Neville, Lilly, Duran, Lee & Browne 2000), észszerűsítés és igazolás a szociáldarwinizmus vagy a társadalmi dominancia elméletein (Dı´az-Rico, 1998; Pratto, Sidanius, Stallworth & Malle 1994), valamint a modern rasszista attitűdök finom és rejtett előítéletes reakcióin (McConahay 1986) alapul. Például a fehér privilégiumról való gondolkodásra vonatkozó utasítások erősebb támogatást váltottak ki a modern rasszista attitűdökről a fehérek körében, mint azok körében, akiket nem utasítottak arra, hogy gondolkodjanak a fehérek kiváltságáról (Branscombe, Schmitt & Schiffhauer 2007). A kontinuum másik végén a tudósok olyan fehér egyéneket is leírtak, akik kritikusan tudatában vannak a fehér privilégiumnak, amely magában foglalja a változásért való felelősségvállalást személyes és intézményi szinten egyaránt (Ancis & Szymanski 2001; Hernandez, Almeida & Dolan-Delvecchio 2005; Spanierman, Oh & et al. 2008). A tanácsadó gyakornokok körében a Peggy McIntosh (1988) fehér privilégiumok alaplistájára adott kvalitatív válaszok a tagadástól a kiváltság rendszerszerűségének tudatáig terjedtek (Ancis & Szymanski 2001).

A fehér privilégiumra adott viselkedési reakciók a létezéséről való megvitatás elkerülésétől vagy annak érdektelenségéről (Rains 1998; Titone 1998) a fehér privilégium felszámolására irányuló szándékokig és tettekig terjednek (Leach et al. 2006; Pope-Davis, Vandiver & Stone 1999). A fehér privilégiumra adott gyakori válasz az apátia, vagy a beszélgetések vagy más tanulási lehetőségek iránti érdektelenség. Az elkerülés válasz lehet arra, hogy fenyegetve érezzük magunkat a fehér privilégiumról szóló viták miatt (Goodman 2001). Ezenkívül sok fehér egyén nem tudja, mit tegyen a faji alapú kiváltságokkal, és nem tudja, hogyan vegyen részt olyan viselkedésben, amely hatékonyan megzavarná fehér privilégiumát (Kendall 2006). Ezt a fajta reakciót az ambivalencia jellemzi (Dı´az-Rico 1998; Rains 1998; Titone 1998), amely a fehér privilégium fenntartásáért járó felelősség elkerülésére utal. Ezeket a reakciókat gyakran kíséri az, hogy képtelenség elképzelni a megoldásokat (Dı´az-Rico 1998), valamint az az állítás, hogy a fehér privilégium előnyeinek elnyerése nem szándékos (Kivel 2002). A rasszizmusellenes munka iránti érdeklődés kinyilvánítása enyhülést nyújthat a frusztráció és a kiváltságokkal, az elnyomással szembeni elkötelezettség kétségbeesése ellen (Dei, Karumanchery & Karumanchery-Luik 2004).

A fehér kiváltságokkal kapcsolatos magatartások közé tartozik a rasszista diskurzus vagy viccek megszakítása, tiszteletteljes meghallgatás és részvétel a színes bőrű közösségekkel, valamint a kiváltságok és az elnyomás dinamikájáról való továbbképzés (Hardiman, Jackson & Griffin 2007; Kivel 2002).

 

3. Fehér privilégium napjainkban

Világszerte gyakran figyelmen kívül hagyják az afroamerikaiak és más, nem fehér, világos bőrű, színes bőrűek szerepét, akik lehetővé teszik a fehérek számára a rasszizmust elősegítő felsőbbrendűséget. Ezt követően a rasszizmus korlátozott és félrevezető kontextusban jelenik meg. Ez annak ellenére így van, hogy a fehér felsőbbrendűséget a 21. századi rasszizmus eddig példátlan változatának tartják. Ezt a világos felsőbbrendűséget aztán a világos bőrű, nem fehér bevándorlók gyakorolják, akik asszimilációs törekvésekkel telepednek át az Egyesült Államokba (Hall 2016).

Definíció szerint a világos felsőbbrendűség a fehérek felsőbbrendűségének terméke, amelyet az európai uralom következményeinek tulajdonítanak (Polikeit 2004). A fehér bőrszín felsőbbrendűsége azon az ideológián alapszik, hogy a világos bőrű populáció tagjai a „fehérség” közelében, fajra való tekintet nélkül, jobbak minden más bőrszínűeknél (Owen 2007). A világos felsőbbrendűség legdrámaibb szemléltetése a sötét bőrű afroamerikaiak áldozattá válása, mivel ők jelentik a végső kontrasztot a faji fehérséggel, és ezáltal végső fenyegetést jelentenek a fehérek felsőbbrendűségének ideológiájára. Tudatos erőfeszítés hiányában ugyanakkor minden nem fehér lakos aláveti magát a fehérek felsőbbrendűségének, ezzel biztosítva a rasszizmus létezését jelenleg és a belátható jövőben is (Bery 2014).

Van lehetőség ennek felszámolására? Csak elképzeléseink lehetnek. Véleményem szerint azokon az Egyesült Államok által alkalmazott modellek mintáján érdemes elgondolkodnunk, melyek az etnikai kapcsolatok fejlődését szolgálják. Ezek az asszimiláció, az olvasztótégely, illetve a kulturális pluralizmus.

Az asszimiláció lényegében azt jelenti, hogy az eredeti szokásokkal és életmóddal szakítva, a többség értékeihez és normáihoz alkalmazkodva működnek a nem fehér (gyakran bevándorlóknak nevezett) egyének. Pszichológiai szempontból ez ugyanakkor érdekes kérdésnek bizonyul, hiszen ebben az identitás egy részét feladva válhatnak a nem fehér egyének egyenlővé a fehérekkel.

A második modell az olvasztótégely. Ebben az esetben a hagyományokat nem szükséges feladniuk a nem fehér embereknek a többség által uralt szokások kedvéért, mert az eltérő hagyományokból új kulturális minták születhetnek. Sokan úgy vélik, és azt hirdetik, hogy az etnikai sokszínűség legkívánatosabb modellje ez.

A harmadik modell a kulturális pluralizmus. Ennek értelmében a legjobb megoldás az, ha egy valójában plurális társadalom kialakítására törekszünk, melyben egyenlő helyzetben van jelen a különböző szubkultúrák sokasága. Az Egyesült Államokra ez többnyire jellemző, az etnikai különbségek többnyire egyenlőtlenséggel kapcsolódnak össze, és nem a nemzeti közösségben való egyenlő, ugyanakkor független részvétellel.

A jövőben is leginkább e három említett modell keveredésére számíthatunk, bár a pluralizmus modellje rendkívül jelentős lehet a többihez viszonyítva. Ugyanakkor hibáznánk, ha az etnikai pluralizmust arra vezetnénk vissza, hogy a társadalomba kívülről eltérő értékeket és normákat hozzanak be. A sokszínűséget azon tapasztalatok eredményének tekinthetjük, melyeket a kisebbségek szereztek az új társadalmi környezethez való alkalmazkodásban.

 

4. Fehér felsőbbrendűség Ázsiában

A fehér vagy világos bőr felsőbbrendűségét régóta a világos bőrűek státusával és kiváltságával, a sötét bőrűek megvetésével társítják világszerte. A Nyugat tudósai gyakran a világos bőr színpreferenciáját, amelyet néha kolorizmusnak neveznek, az európai gyarmatosításhoz, a nyugati rabszolgasághoz és a fehérek felsőbbrendűségéhez kapcsolódó faji és rasszista eredetére vezetik vissza. A Keletre és a Közel-Keletre összpontosító tudósok gyakrabban mutatnak rá az osztálystátusz, illetve az arab rabszolgaság körül forgó erők különálló csoportjára, mint a kolorizmus különböző irányzatainak forrására. A gyakorlati meghatározás kedvéért a „faj” általában az emberek fizikai típusa szerint felosztott kategóriáit jelenti, megjelenés vagy származás, valamint valós vagy feltételezett jellemzők alapján, amelyeket egy Európából származó, 18–19. századi faji ideológia nevez meg, határoz meg és rendez el. Ez az ideológia a fehéreket helyezi a társadalmi hierarchia tetejére, a feketéket és más nem fehéreket pedig az aljára.

A „bőrszín” általában egy fizikai jellemző gradációjára utal (a világostól a sötétig vagy a fehértől a feketéig), amelyek a nyugati világban szintén faji elképzeléseken, valamint faji vagy színhierarchián alapulnak. Japánban például a fehérség évszázadok, sőt több mint egy évezreden keresztül szimbolikus jelentéssel bírt, az osztálykiváltságokkal, a lelki tisztasággal és a női szépséggel asszociálva (Wagatsuma 1967). A japán művészet gyakran fehérebbnek mutatta be a japánokat, mint az európaiakat, akiket néha szürkének ábrázoltak (Jablonski 2012; Keevak 2011; Wagatsuma 1967). A japánok és más kelet-ázsiaiak „sárgának” való elképzelése csak a 19. században merült fel, amikor a sárga színt a mongoloid fajhoz kezdték társítani (Keevak 2011).

Indiával kapcsolatban jelenleg is tudományos vita folyik a kolorizmus és a kasztrendszer kapcsolatáról. Ebben az országban beszélhetünk az egyik legrégebbi diszkriminációról, mely már 3000 évre nyúlik vissza. Ayyar és Khandare (2013) azt állítják, hogy a bőrszín már a gyarmatosítási idő előtt szerepet játszott az emberek megkülönböztetésében. Más tudósok szerint kezdetben nem a bőrszín alapján jött létre a kasztrendszer, inkább minden osztályhoz tartozott egy szín, amely nem egyszerűen egy lineáris fehér-fekete kontinuum gradációja volt; a szín nem volt determinisztikus, mert sötét bőrűek is voltak magasabb kasztok tagjai, és egyes istenségeket sötét bőrrel is ábrázoltak (Jablonski 2012; Vaid 2009). Lehetséges, hogy a múltban különállóan kezelték kasztrendszert és a kolorizmust, ám idővel összekapcsolódtak. A nyugati faji elképzelések, majd a brit uralom megerősítette ezt az asszociációt (Jablonski 2012).

Ahhoz, hogy egy-egy személyt bizonyos kategóriákhoz, például „ázsiaiak csoportjába” soroljanak, bizonyos mutatókat hívnak segítségül. Ilyen lehet például a nem, nemzeti hovatartozás, származás, nyelv, akcentus, hajszín vagy akár az arcvonások is (Chew 1994). Első pillantásra úgy tűnik, hogy a bőrszínnek nincs akkora súlya az ázsiaiak és ázsiai amerikaiak fajhoz való hozzárendelésében (kivéve talán néhány dél-ázsiait), mint például az afroamerikaiak esetében. Úgy tűnik, a nemzeti hovatartozás, a fiziognómia (pl. a szem, az orr és az arc alakja) és a nyelvezet sokkal hatásosabb jelzők (Lopez 2000).

Egy empirikus elemzés szerint az ázsiaiak körében a fehér bőr jelentősen befolyásolja az ember sikerét az élet minden területén, fontos eszköz ahhoz, hogy nagyobb valószínűséggel kínáljanak nekik fel különböző lehetőségeket. A dél-koreaiak, japánok és kínaiak már évszázadokkal ezelőtt megalkották a nők fehér bőrének különleges fétisét. Japánban a gésákat a társadalom legszebb nőinek tartották, és egyben a legkeresettebb nőknek is, már jóval a nyugati gyarmatosítók Ázsiába érkezése előtt. A gésák az arcukra egy nagyon fehér púdert vittek fel, amivel még szebbek és kívánatosabbak lettek a japán társadalom számára (Ching, Leo 1998). Azonban az a tény, hogy Ázsiát körülbelül két évszázadon át európaiak uralták, erősen hozzájárult a szépség és a sápadt bőr közötti összefüggés megerősítéséhez. A gyarmatosítók a fehér fajhoz tartoztak, és a gyarmatosított bennszülöttek bőre sötét volt, ami erősebbé tette azt a közhiedelmet, hogy a fehérebb bőr az erőt és a szépséget képviseli. India egy olyan társadalom példája, ahol a társadalmi osztályokat szinte teljes mértékben a bőrszín határozza meg. Hasonló tendencia figyelhető meg Nepálban, Pakisztánban, Bangladesben, Srí Lankán és egész Délkelet-Ázsiában is, miszerint az emberek bőrszínük alapján foglalják el helyüket a társadalomban (Rodrigo & Caldeira 2016).

A fehér ideál gondolatát egyre jobban népszerűsítik Ázsiában, melynek egyik motivációja Kínában a munkaerőpiac, amely előnyben részesíti azokat a professzionális nőket, akik szeretnék karrierjüket elkezdeni, és potenciális partnert szeretnének vonzani. Délkelet-Ázsiában a sápadt bőrt az arisztokratikus származás és az osztályhűség társadalmi markerének tekintik. Történelmileg a sötétebb bőrű embereket általában az ország legszegényebb régióiból származónak tartják, akiket a  rizsföldeken végzett munkához kötik. Velük szemben a felsőbb osztályokba tartozó fehérebb bőrűek azok, aki az árnyékban maradtak. A fehérek előnyben részesítése a dél-ázsiai filmiparban is megfigyelhető, hiszen a filmek világos bőrű hősei és hősnői általában tisztességesek és szépek, míg a gazemberek sötétek és sárosak. Bár vannak kivételek a szépségversenyeken, ahol egyre nagyobb arányban jelennek meg a kissé barnább bőrű nők, a házassági rovatok és weboldalak felfedik a fiatal nő bőrszínének hatását a házassági partnerek számára való eladhatóságról (Shankar, Ravi & Subish, Palaian 2007).

Az a gondolat, hogy a világos bőr társadalmi előnyöket kínál, az ázsiai nők fejében meg sem fordul, ők a nők kiváló minőségének és szerénységének szimbólumaként tekintenek rá. Emellett az „arc” fogalma nagyon fontos Thaiföldön, a szépség pedig a fizikai vonzerő, a jó viselkedés és a modor kérdése. Emiatt azt is mondhatjuk, hogy a nők és egyes férfiak szépségre való törekvése egyfajta felhatalmazás a társadalmi elismertség elérése érdekében. A thai szépségképek legtöbbször a világos bőr és az európai megjelenés iránti vágyról szólnak, mivel ez összefügg a „jó arc” gondolatával, amely az adott személy erkölcsiségére is vonatkozik (Pakditawan, Sirinya 2015).

Hongkong több mint egy évszázadon át brit gyarmat volt, és egy régóta fennálló gyarmati kultúra uralta, amelyben a fehér emberek (először a britek, majd a fehér etnikai származású nyugatiak, különösen az amerikaiak a II. világháború után) különleges politikai, gazdasági és kulturális sztereotípiákat hoztak létre, amelyek rögzültek a hongkongiak körében, akik „tudatosan és öntudatlanul elfogadták a fehérek felsőbbrendűségét a fehér és a sárga csoport közötti gazdasági és politikai megosztottság miatt” (Lee & Law 2016). Ázsia-szerte a világosabb bőrű kelet-ázsiaiakat, különösen az európai jegyekkel rendelkező vegyes egyedeket idealizálják, és szembeállítják a sötétebb bőrű filippínókkal, kambodzsaiakkal és vietnamiakkal. A vegyes európai/ázsiai fenotípus előnyben részesítése – beleértve a bőrszínen kívül más testi jellemzőket is, mint az ajak, száj, orr, szem és különösen a szemhéjak (Hunter 2007) – eredményezi azt a megjelenést, melyet Rondilla (2009) úgy fogalmaz meg, hogy olyan, mint az „ázsiai szépség a fehér képzelet szerint”.

Az ázsiai kultúrák táplálják az emberek vágyát, hogy fehérebbé váljanak, nem a rasszizmus miatt, hanem azért, mert ezek az emberek nem akarják, hogy szegénynek tekintsék őket. A bőrszín Ázsiában a kulturális tőke szinonimájává vált, mivel az emberek mindenre hajlandóak a világosabb bőrszín elérése érdekében, hogy megmászhassák a társadalmi lépcsőket, és hogy egy felsőbbrendű társadalmi osztályhoz tartozónak tekintsék őket. P. Bourdieu (1986) kulturális tőkeelméletéhez hasonlóan azt is kijelentette, hogy a kulturális tőke a társadalmi egyenlőtlenség fő forrása, mivel egy bizonyos vagyonnal, ebben az esetben fehér bőrrel rendelkező osztályt kiváltságossá teszi, hogy több lehetősége legyen, és hogy jobban megbecsüljék, mint a többieket, akik nem rendelkeznek ilyen vagyonnal, ami végül meghatározza az ember pozícióját a társadalomban.

 

5. Fehér felsőbbrendűség Malajziában

Malajzia többpártrendszerű szövetségi parlamenti monarchia, melynek miniszterelnöke a kormányfő. A malajziai politikai rendszer egyedülálló alapokkal rendelkezik, amelyen az ország gépezete működik, politikai felépítését a westminsteri típusú kormányzati rendszer, a brit gyarmati uralom öröksége modellezte. 2018-ban Malajzia lakosságát 32,4 millióra becsülték (Malajziai Statisztikai Hivatal 2018-as adatai szerint), mely egy heterogén lakosságból álló pluralista társadalom, és amelyet nem jellemez sem merev etnikai határ sem etnikai hovatartozás (Hirschman 1987). Etnikai összetétele Bumiputerákból vagy a „talaj fiaiból” (69,1%), kínaiakból (23,0%), indiai etnikai csoportból (6,9%) és az „egyéb etnikai csoportból” (1,0%) áll (Malajzia Statisztikai Hivatal, 2018). A kínai és indiai etnikai csoportok kezdetben Kínából, illetve Indiából származó bevándorlók voltak; ma már olyan állampolgárok tartoznak ide, akik három-négy generáció óta Malajziában élnek. A Bumiputera osztályozása tovább oszlik etnikai maláj, Sabah és Sarawak őslakosaira. Az etnikai „egyéb” csoportba eurázsiaiak, thaiok, európaiak és mások tartoznak, akik nem tartoznak a három fő etnikai csoportba (Hirschman 1987). Ezen az amúgy is változatos etnikai megoszláson belül az egyes csoportok általában más-más vallást gyakorolnak, más-más anyanyelvet használnak, mások a kulturális értékeik és hiedelmeik (Hashim, Mohd-Zaharim & Khodarahimi 2012; Lina & Hashim 2019). Például a malájok, akik a malajziai lakosság többségét képviselik, többnyire muszlimok, főként a maláj nyelvet használják, és sajátos szokásaik és kultúrájuk van az etnikai indiaiakhoz képest, akik többnyire hindu vallást gyakorolnak, és általában a tamil nyelvet beszélik anyanyelvükként (Kessler 1992).

Mivel az országban változatos etnikai csoportok élnek egy társadalmon belül, így nem lehet interakcióba lépni anélkül, hogy ne legyen tudatában saját etnikai csoport-identitásának. Ennek eredményeként alapot teremt a társadalmi kategorizálási folyamathoz, amely tovább fokozhatja a csoportok közötti előítéleteket és konfliktusokat, beleértve a fajok közötti természetet is. Tajfel (1974) társadalmi identitáselmélete három mentális folyamatot javasolt, amelyek arra késztetik az embereket, hogy másokat „csoporton belüli” és „csoporton kívüli” csoportokra osztanak; így befolyásolja, hogy az emberek miként reagálnak azokra, akiket csoporton belülinek és csoporton kívülinek észleltek. Ez a folyamat lehet az alapja a faji mikroagressziónak (Lino et al. 2015). Az ilyen széttöredezett társadalmon belül faji sztereotípiák és előítéletek lappanghatnak, amelyek aztán rasszizmus formájában jelenhetnek meg. A nyílt rasszizmus azonban nem elfogadható, a malajziai polgári törvények tiltják a nyílt előítéleteket és rasszizmust, ám nincs olyan polgári szabályozás, amely a faji mikroagressziót büntetendőnek írná elő. A faji mikroagresszió nyilvánvaló az egyetemi hallgatók körében Malajzia északi régiójában, annak ellenére, hogy tőlük elvárt az egyenlőségre törekvő attitűd (Lino et al. 2015).

A fehér privilégium nyilvánvalóan jelen van Malajziában. Nézzünk csak meg néhány hétköznapi példát erre vonatkozóan. Egyes helyiek jobban szeretnek fehér emberekkel randevúzni, mondván, hogy ők vonzóbbak. Malajziában a fehér emberek megszámlálhatatlan médiavisszhangot kaptak a bahasa (vagy bármely más ázsiai nyelv) beszédéért, amikor a migráns munkavállalók néhány hónapon belül folyékonyan elsajátítják azt. Fehér embereket csillagászati bérekért alkalmaznak, még akkor is, ha a helyiek képzettebbek lennének az adott pozíció betöltéséhez. A pincérek általában gyorsabban szolgálják ki a fehéreket, még akkor is, ha mások már korábban leültek az asztalhoz. A régióban élni azért, hogy kihasználhassák a viszonylag alacsonyabb megélhetési költségeket, miközben saját pénznemükben keresnek – sokan illegális vízumfuttatást hajtanak végre Thaiföldre vagy más szomszédos országokba, hogy fenntartsák az itteni életmódjukat (melyről jól tudják, hogy nem lenne lehetséges hazájukban). Ezek az incidensek mind azt bizonyítják, hogy létezik fehér privilégium.

A kolorizmus az azonos faji vagy etnikai kisebbségi csoporthoz tartozó egyének fizikai jellemzői közötti különbségek miatti egyenlőtlen bánásmódját és megkülönböztetését jelenti (Wilder 2015). Bár úgy gondolják, hogy a szépség mércéi tetszőlegesen változnak, a világos bőrt mégis széles körben szebbnek, ezért kiváltságosabbnak tartják, ami megfelel a szebbnek tartott európai és fehér esztétikának (Hunter 2007). A rabszolgaság megalapozta a fehér felsőbbrendűség eszméjét, ahol a szebb bőrű rabszolgákat gyakran jobban kezelik, mint a sötétebb bőrűeket. A rabszolgaság évei után évszázadokkal a kolorizmus és a fehérség globalitása uralkodott Ázsiában. Nakamura (2012) azt állította, hogy a gyarmatosítás előtti időben a fehér bőr nem tartozott a szépség elemeihez, az csak a gyarmatosítás után változott meg. Ezt támasztja alá Shankar és Subish (2016), akik szerint a  Malajziát egykor uraló britek az egyik tényezői a „fehér szépség” hitnek. Ezt vallotta Christoph Meiners (1747–1816) fajelméletekkel foglalkozó filozófus is, aki a szépséget és a csúnyaságot a törzsek és népek legfontosabb jellemzőinek tételezte fel, és a keltákat (kaukázusi) a legnemesebb fajnak vezette le, az összes „csúnya fajt” a gyönyörű fehér faj alá helyezve (Hussein 2010). Egy optimistább fajelméleti szakember, Johann Friedrich Blumenbach (1752–1840) azonban úgy vélte, hogy az emberi különbségek éghajlati és örökletes tényezők következményei, és hogy minden faj egy emberi családba tartozik. A malajziai színes közösségekben a világosabb bőr gyakran a szépség és a státusz szinonimája. A hagyományos médiát, mint a televíziót és a magazinokat tartják felelősnek a fehér felsőbbrendűség és kolorizmus reprezentációjának megalkotásában. Mivel a szépség egyik meghatározó jellemzője a fehérség, így a médiában a bőrszín szinte mindig a szebb és a fehér csoportra összpontosul, ahol a bőrszínt már-már árucikknek hirdetik a globális piacon, a szépségről alkotott nyugati kép mellett (McLoughlin 2013).

Sengupta (2006) korábbi, a média által közvetített bőrszín-reprezentációval kapcsolatban végzett tudományos tanulmányait összehasonlította, miként ábrázolták a fehér, fekete és kelet-ázsiai nőket a divatmagazinok serdülő lányoknak szóló reklámjaiban, és kiderült, hogy az olyan sztereotípiák, mint például a „fehér szépségideál” még mindig létezik. Hasonlóképpen, Handajani (2014) a fizikai jellemzőkre, köztük a bőrre összpontosító tanulmánya az indonéz tinimagazinokban megtestesülő nyugati konstrukció elemzésére azt találta, hogy mind a reklámok, mind a szerkesztői tartalom megerősítette a világos bőr felsőbbrendűségét azáltal, hogy a szövegben és a képekben hiányzik a sötét bőr. Másrészt a malajziai kontextusban végzett kutatások kimutatták, hogy a nyugati fehérség erősen uralja a szépség fogalmát a női magazinokban (Khattab 2012). Ezt követően Razak és munkatársai (2018) arra a következtetésre jutottak, hogy a reklámok óriási szerepet játszanak abban, hogy Malajziában felvilágosítsák a színes bőrű fiatal lányokat és nőket a fehérítő kozmetikai termékek hosszú távú használatának következményeiről, és ösztönözzék őket eredetiségük megtartására és tisztelésére.

Manapság a faji megkülönböztetés eseteit politikai eszközként használják Malajziában. Ugyanakkor nehéz nem beszélni a róla anélkül, hogy a vallást érintenénk. Ez annak köszönhető, hogy a malájokat a muszlimokkal azonosítják (Stewart 2012). Még rosszabb a helyzet a kínai muszlim bevándorlók esetében, akik bizonytalanságban vannak aközött, hogy a nem muszlim kínai közösséggel vagy a nem kínai muszlim közösséggel azonosítsák magukat (Ma 2005). A malajziai diszkrimináció bizonyos esetekben nem túl nyilvánvaló probléma, tekintve, hogy túlságosan mélyen beépült a társadalomba és a kormányba. Etnocentrikus pozitív diszkriminációs politika is létezik Malajziában. Példa erre az 1971-ben bevezetett Új gazdaságpolitika (NEP), amelynek célja a malájok jövedelmi és gazdasági egyenlőtlenségek kezelése volt (Lee 2018), bár megvalósítása óta eltért eredeti céljától. Az etnikai csoportok közötti feszültség mind a mai napig megfigyelhető, annak ellenére, hogy a kormány hivatalossá tette a maláj nyelvet nemzeti nyelvként (Wan Husin 2013). Mindent egybevetve a malajziai társadalom fajivá vált: társadalmilag, politikailag és gazdaságilag (Fee & Appudurai 2011).

 

6. Önreflexió

Nem véletlenül választottam ezt a témát, vagyis a fehér kiváltság vagy a fehér bőr privilégiumának témáját. Írásom során azonban nehézségekbe ütköztem, melyekre szinte nem számítottam. Mire is gondolok ez alatt? Annak ellenére, hogy a jelenség és a téma áthatja az érintettek mindennapjait, valamint tele van vele a média, szakirodalom gyűjtése szempontjából rendkívüli kihívásnak tekinthető a feladat. Bár a téma érzékenységét illetően valamilyen szinten ez talán érthető is.

A kutatásokat és szakirodalmakat gyűjtve és olvasva a csalódottság érzése fogott el. A fehér bőr kiváltsága egyfajta nyílt titok, mégis úgy kezeljük/kezelik világszerte, mintha nem is létezne. Az az érzésem támadt, hogy „ha nem beszélünk róla, akkor nem is létezik” taktika ebben az esetben mennyire megállja a helyét. Világszerte megfigyelhető ez a tendencia. Nem is kell messzire mennünk… Ázsia, az Egyesült Államok, de Európa-szerte, Magyarországon is erőteljesen jelen van. Gondoljunk csak vissza a korábbiakban említett ázsiai vállalkozókra. Talán úgy tűnhet (valamint a kormány és a média is azt hangsúlyozza), hogy az idetelepülők helyzete mennyire kiváltságos, ez nem teljesen van így. Hisz ha belegondolunk, milyen gyakran találkozunk olyan ügyvéddel, orvossal vagy valamilyen magasabb beosztású személlyel, aki nem fehér?

A kolorizmus fogalma a bőr színe alapján megjelenő diszkriminációra vonatkozik, és bár Európában kevésbé vitatott, Amerikában és Indiában meglehetősen fontos téma. A kolorizmus önmagában nem létezik, de szorosan kapcsolódik az osztályhoz és a rasszizmushoz is. Kimberlé Crenshaw, amerikai polgárjogi szószóló vezette be az interszekcionalitás fogalmát, amely különféle marginalizált identitások (nem, etnikum, osztály, szexualitás stb.) kereszteződésének módjaira vonatkozik. E koncepció szerint fokozódik annak a személynek a sérülékenysége, aki az egyenlőtlenségek vagy hátrányok többféle formájával néz szembe, és interszekcionális szinten összetettebb, mint külön-külön véve. Hangsúlyozandó, hogy mennyire fontos, hogy egy fehér személy arra használja privilégiumait, hogy más fehéreknek elmagyarázza, a dolgok nem egészen úgy állnak a hátrányos helyzetű csoportokat illetően, mint ahogy ők látják vagy gondolják azt. Észre sem vesszük, mennyire alapvető dologként kezeljük fehér bőrünk kiváltságait.

Én nem szeretem, ha Madam vagy Mrs Schutters-nek szólítanak, nem szeretem a „Boss” (főnök) megszólítást sem. Viszont azt sem engedem, hogy Snow White-nak (Hófehérkének) hívjanak. Az Anita teljesen jó. Nem engedem, hogy előre vegyenek a sorban, nem engedem, hogy bármilyen meg nem érdemelt kiváltságban részesítsenek. Szeretném kihangsúlyozni az egyén felelősségét, tegyünk azért, hogy egyenlőek legyünk. Ezen érdemes egyes kedves fehér társaimnak elgondolkodniuk …