Mangrove Rhizophora

Evolúció

Az úgynevezett tengeri mocsaras élőhelyen találhatóak, melyek különlegessége, hogy napi kétszer sós víz borítja a területet, így az ott élő növényeknek ezzel a környezeti tényezővel szemben nagyfokú ellenállósággal kell rendelkezni. A többletként felvett sót elhalt leveleikben tárolják, vagy a leveleiken található speciális mirigyek segítségével kristályos formában választják ki. Ez később például a szél segítségével kerül eltávolításra a levelekről, vagy eső során lemosódik, így nem károsítja azt. Különleges látványt nyújtanak a talajból kiemelkedő légzőgyökereik (pneumatofórák), melyek segítségével az oxigénmentes (anaerob) iszap körülményeihez adaptálódtak. A gyökerek oxigénellátottságát a paraszemölcsök teszik lehetővé. A légzőgyökér másik funkciója a növény rögzítése. További érdekesség a növények szaporodása, mely elevenszüléssel történik. A folyamat a megtermékenyítéssel indul, a mag kifejlődésével, csírázásával és magonccá fejlődésével folytatódik, és minden a fán történik. Majd ezután esnek le az iszapba, és ott megkapaszkodva gyökeret eresztenek. Fontos, hogy a leesést követően azonnal rögzítsék magukat az iszapba, hiszen mikor elönti a területet a tengervíz, olyan területekre sodorhatja el őket, melyek alkalmatlanok arra, hogy ott kifejlődjenek.

Rendszertani besorolásuk

A mangrovék rendszertani besorolása – zárvatermők (Magnoliophyta) törzse, valódi kétszikűek (Eudicots) csoportja, a Malpighiales rendje, Rhizophoraceae családja és a Rhizophora L. nemzetsége.

Fajok bemutatása

Rhizophora apiculata

Örökzöld növény, akár 30 m magasra is nőhet, általában a hasznosított vagy kitermelt erdőkben alacsonyabbak. A törzse 10–12 m, a szára számos elágazó szárú gyökér által megtámasztott. Módosult gyökerei, a léggyökerei az alsóbb ágakról ágaznak le. A főgyökérzet kezdetleges. Levélállása keresztben átellenes, az ágak végén rozettaszerűen helyezkednek el. A virágok kétneműek, nyeletlenek és sárgák.

Rhizophora harrisonii

Lekerekített cserje, körülbelül 6 m magas, rövid, görbe ágakkal. Gyökerét gólyalábnak is nevezik, ahogy az ágakat kiemelve tartja megkapaszkodva az ingoványos talajban. A mangrovezóna mocsarak középső részén helyezkedik el.

Rhizophora mangle  – közönséges vörös mangrove

A közönséges vörös mangrove a mangrove életmódú fák legismertebb faja. Erős gyökereivel jól bele tud kapaszkodni a talajba, mely általában homokos vagy agyagos. Átlagosan 6,1 m magas, de akár 24 m-esre is képes megnőni. Szürke és vastag kéreg jellemzi, levelei elliptikus alakúak, szélük sima, virágai világossárgák. Nevét onnan kapta, hogyha a fát kivágjuk vagy a törzse megsérül, akkor vörössé válik.Érdekesség, hogy a Venezuelában található Delta Amacuro szövetségi állam címerfája lett. Tongában a kérgéből kinyert festéket használják fel ruháik megfestéséhez. 

Rhizophora mucronata

Lassan növő, sűrűn elágazó örökzöld fa, mely akár 27 m magasra is nőhet. Rendkívül sok gyökér ered az alapjából. Nagyon fontos tannin- és üzemanyagforrás, főként a vadonból gyűjtik, azonban már vannak félig művelt területek is, ahonnan erre a célra be lehet szerezni. A levelei egymással szemben állnak, elliptikus alakúak, az ágak végén sűrűn helyezkednek el. Virágai krémes fehér színűek.

Rhizophora racemosa

Nyugat-Afrikában tüzelőanyagként, valamint építőoszlopokhoz használják. Érdekesség, hogy a füstjének antimikrobiális hatása van, ezért húsok füstéléséhez is használják. Foltos megjelenést mutat Közép- és Dél-Amerika csendes-óceáni partvidékén, míg Nyugat-Afrika atlanti partvidékén szélesebb körben található.

Rhizophora stylosa

Ausztráliá és Indonézia jellegzetes mangrove növénye, ahol a fent ismertetett R. apiculata és R. mucronata mellett nő. Összehasonlítva más  Rhizophora fajjal, a R. stylosa képes hidegebb klímán is növekedni, így hódította meg Ausztrália keleti partvidékét is. Kb. 3–5 m magasra nő, azonban Ausztrália északi részén eléri a 30 m-es magasságot is.

Avicennia germinalis – sárga mangrove

A vörös mangrovéhoz hasonló termetű, viszont jellegzetessége, hogy a kéreg és a háncsszövet alatt sárga színű, erről a kapta a nevét is. Léggyökereinek egyik része a törzsből ered, másik pedig az iszapból függőlegesen, felfelé nő.

Laguncularia racemosa – fehér mangrove

Erdőalkotó faj, maximum 10 m magasra nő. Nevét nem fájának színéről, hanem fehér színű virágáról kapta. Rengeteg vékony, 10 cm hosszúságú léggyökeret növeszt az iszapból felfelé, így érdekes látványt nyújt apály idején.

Nypa fruticans – mangrove pálma

Más néven nipapálma, mely a pálmafélék családjába tartozik, a nemzetsége egyetlen recens faja. Annyira távoli rokonságban áll a többi pálmától, hogy a Nypoideae alcsaládba sorolják. A szárazföld belseje felé nem találkozhatunk vele, csak ameddig az árapály a magvait elszállítja. Tulajdonképpen csak mangroveerdőkben él, de megtalálható tengerpartokon és folyótorkolatokban is.

A mangrove név eredete

Mangrovénak nevezzük azokat az erdő vagy cserjés vegetáció típusokat, melyek a tengerpartok mentén a fent is említett árapály jelenség következtében kialakult vízszint-ingadozásoktól befolyásolt termőhelyeken alakultak ki. További követelmény, hogy a partok előtt a hullámokat csendesítsék kisebb szigetek vagy zátonyok, melyek így megtörik a hullámverést.

A név eredetét csak valószínűsítik. Feltehetően guaraní eredetű. Más nyelvekbe a spanyol és a portugál nyelvek segítségével kerülhetett. A spanyol alakja a mangle, mely a közönséges vörös mangrove nevében is helyet kapott. Angolul mangrow, melyet a népetimológia a grove szó hatására alakította jelenlegi formájába. A mangrove főnév jelentése forró égövi fa, melynek jellegzetes  légzőgyökere van. A sós- és édesvíz közös helyein, valamint sós vizű mocsarakban nő.

A mangrove erdők elterjedése a világban

A Föld legrégebben kialakult növényei közé sorolhatóak, és a földtörténet azon szakaszában keletkeztek, mikor minden kontinens a trópusi övezet uralta Pangea része volt. Ezt alátámasztja az is, hogy a mai trópusi élőhelyeken ugyanaz a három faj alkotja a mangrove erdőket. A három kulcsfaj a fent bemutatott vörös, sárga és fehér mangrove. Az életükhöz édes és sós vízre is szükségük van, így a folyók torkolati szakaszánál alkotnak erdős növénytársulást. A sós vízzel szembeni ellenálló képességével olyan területeken is képes életben maradni, ahol más növények nem. Például a leggazdagabb mangrove növényzet Dél-Amerika és Délkelet-Ázsia partvidéke mentén alakult ki. Ezek a fák hatalmas védelmet jelentenek a cunamik, viharok és hurrikánok ellen, mert a gyökérzetük képes felfogni az üledéket és megfékezi a vizet, valamint a rengeteg léggyökér remek rejtekhelyet biztosít a tenger élővilágának.

Ahogy a trópusi esőerdőket, úgy a mangrove erdőket is jelentősen meggyérítette az emberi tevékenységek sorozata. Kutatásokkal bizonyították, hogy több szén-dioxidot képes elnyelni egy mangrove fa, mint más lomberdő fajai, ezért már több helyen elindult a visszatelepítésük.

Általános jellemzésük, felépítésük, egyediségük

Léggyökérrel rendelkeznek, mely a talaj felszínén 10–20 cm-es kiálló struktúrát hoz létre. Ez szolgál az oxigénfelvételre, mely az oxigénszegény mocsárból nem valósulhat meg a növénynek szükséges mértékben. Ez az oxigénfelvétel a gyökérszövet paraszemölcsei segítségével valósul meg, mely féligáteresztő nyílásokkal van ellátva, így csak a levegőt engedik át, a vizet nem. Az apály során, mikor a tenger visszavonul, valósul meg az oxigén felvétele. Ahogy az embernél, itt is a nyomáskülönbség segíti a levegő felvételét, ugyanis a sejtek közötti állományban alacsony nyomás uralkodik.

Leveleik vastagok, babérszerűek, állandóan párologtatnak, hiszen a felesleges só kiválasztása itt történik. Különböző módszereket fejlesztettek ki az evolúció során az egyes fajok, hogy a felesleges sót miként távolítsák el a szervezetükből. Egyes fajok leveleiken speciális sómirigyek találhatóak, melyek cseppek formájában választják ki a sót, amit azután az eső lemos. Ha száraz az idő, akkor a szél fújja le a megszáradt cseppet. Más fajok az elhalt leveleikbe zárva szabadulnak meg a sótól.

Szaporodásuk

Korábban említettük szaporodásukat, azonban erre a rendkívüli jellegzetességre érdemes külön figyelmet fordítani. Az elevenszülés (viviparizmus) során a magok csírázása és az embrió további fejlődése az anyanövényről már levált és a kedvező körülmények közé jutott magokból történik. A mangrove ebben is különleges, hiszen ebben az esetben már az anyanövényen elkezdődik a csírázás, vagyis az új egyed fejlődése, ahol 30–50 cm hosszú nyúlványokat növesztenek. Ez a hosszú nyúlvány nem a gyökér, hanem a hipokotil, vagyis a hajtáskezdemény sziklevél alatti tengelye. Mikor leesnek az iszapba, a nehezebb alsó végükkel a talajba süllyednek és rögzülnek, ezzel ellenállóvá válnak a hullámoknak. Amint kiemelkedett a vízből, megjelennek a sziklevelei, majd gyorsan az első lomblevelek is. Az anyanövény közvetlen szomszédságában fejlődésnek induló új növénynek versenyeznie kell az anyanövénnyel a tápanyagokért és a fényért, így ha elsőre nem fúródik a talajba, az sem hátrány, ekkor a sodrással távolabb kerül, és akár több nap után horgonyoz le és kezdi a saját életét. 

Valódi viviparizmusnak nevezzük azt a jelenséget a növények körében, mely ivaros folyamatok következményeként jön létre. Ezt a folyamatot ne tévesszük össze az álviviparizmussal vagy pseudo viviparizmussal, mely vegetatív utódképződés. Ilyenkor a szukkulens növények leveleinek szélén jelennek meg az utódok (11. ábra), melyeknél először a hajtásrendszer fejlődik ki, majd azt követően a gyökérzet.

A mangrove jövője

A helyi lakosok a mangrove mocsarak fáit építő- és tüzelőanyagoknak használta fel, de csak annyit, amennyi a szükségleteiket fedezte. Napjainkban viszont egyre nagyobb mértékben csökken a mangrove erdők területe, mivel sok helyen teljesen kivágták azért, hogy szállodákat vagy aquakultúrákat létesítsenek a helyükön. Malajziában az árapály erdők helyén rizsföldeket, kikötőket és reptereket létesítettek a rákfarmok és a szállodák mellett. Ezeket a különleges élőhelyeket közvetett módon veszélyezteti a globális felmelegedés is, melynek több káros hatása lehet, mint a tengerszint megemelkedése, a levegő és a víz hőmérsékletének, illetve a légkör szén-dioxid mennyiségének a megemelkedése.