Kuching történelme

Bár Kuching – mint Sarawak fővárosa – túl hosszú történelmet nem vallhat magáénak, az az alig kétszáz esztendő viszont rendkívül különleges volt, köszönhetően a „Fehér rádzsák” uralmának. A település az elmúlt hatvan évben aztán gyors fejlődésen ment keresztül, így mára a turisták egyik legkedveltebb megállója lett Borneón, köszönhetően múzeumainak, egzotikus hangulatának, nemzeti parkjainak, és nem utolsó sorban a macskáknak.

Sarawak dél-kínai-tengeri partjai évszázadokon át alig voltak ismertek a nyugati emberek előtt. A partvidék, melyen legfeljebb néhány, halászatból és vadászatból élő bennszülött törzs, a bidayuh-k, az ibanok és az orang uluk falvai jelentették az emberi civilizációt, fülledt, esőerdővel borított, ismeretlen és barátságtalan föld volt, melyet délnyugaton a krokodiloktól hemzsegő Sarawak-folyó osztott ketté. A tágabb terület felett viszont a XVI. századtól kezdve a brunei szultán gyakorolta a hatalmat, jóllehet, a keménykezű irányítás miatt egyre gyakoribbá váltak itt a törzsi villongások. A helyzet akkor vált tarthatatlanná, amikor Kuching környékén antimon ércet fedeztek fel, ezért a szultán, II. Omar Ali Saifuddin 1824 és 1830 között a terület fejlesztését rendelte el, a termelés növekedése miatt pedig egyre nagyobb adókat vetett ki a régió lakosságára, amely végül egy komolyabb felkeléshez vezetett, amit viszont az uralkodó képtelen volt egyedül megfékezni.

A szultán 1839-ben a brit tengerész és kalandor, James Brooke segítségét kérte, aki először elutasította azt, de két évvel később, következő sarawaki látogatása alkalmával már rábólintott az újabb felkérésre. A felkelés leverésének sikere után az uralkodó hatalmas földterületeket, a Sarawak legnyugatibb pontjától, a Tanjung Datu-ig terjedő vidéket adományozta Brooke-nak, majd kinevezte Sarawak kormányzójává is. A szultán súlyos politikai hibát követett el Brooke kinevezésével, ami később be is igazolódott, de az angolt a brit királyi haditengerészet támogatta. Cserébe Brooke beleegyezett abba, hogy Sarawak hagyományait és vallását nem bolygatja, évi 2500 dolláros adót fizet a szultánnak, és hogy az uralkodó engedélye nélkül nem választja el Sarawakot Bruneitől. James Brooke ügyesen irányította a megszerzett területet, az itt élő bennszülött törzseket a saját oldalára állította, a szomszédos vizeken fosztogató kalózokat visszaszorította, majd úgy döntött, hogy a brunei udvart – szövetségesén és barátján, Pangeran Muda Hashim hercegen, a szultán nagybátyján keresztül – brit-barát kormánnyá alakítja. 

Hashim herceg, aki mindaddig a bendahara (vezír, magas rangú politikai tanácsadó, miniszter) tisztjét is betöltötte, 1844-ben visszatért Sarawakból a brunei udvarba, ahol idő közben egy palotapuccs következtében megfosztották bendahara tisztségétől. Brooke a brit királyi haditengerészet támogatásával visszahelyeztette Hashim herceget korábbi méltóságába, sőt, ígéretet kapott arra is, hogy a herceg lesz a regnáló brunei uralkodó utódja. Csakhogy II. Omar Ali Saifuddin szultán fia ezt nem nézte jó szemmel, ezért merényletet tervezett a herceg ellen, melyet 1846-ban végre is hajtottak, de nem csak a herceget, hanem egész családját is megölték. Brooke megesküdött, hogy megbosszulja barátja és szövetségese halálát: a Thomas Cochrane ellentengernagy vezette brit flotta megtámadta és megszállta Kampong Ayert (mely ma Brunei fővárosának, Bandar Seri Begawannak tradicionális „óvárosa”). Ekkor került Labuan is a brit korona tulajdonába, melynek szintén Brooke lett a kormányzója. Az eset után a szultán a mai Bandar Seri Begawan melletti Damuanba menekült, ahonnan bocsánatkérő levelet írt Viktória brit királynőnek. 

A legtöbbet azonban James Brooke nyert az esettel: immár adómentesen birtokolta Sarawakot, és még az antimon bányászati jogokért sem kellett fizetnie a brunei szultánnak. 1846-ban gyakorlatilag Sarawak uralkodója lett és megalapította a Fehér rádzsák dinasztiáját. S noha Brooke-ot lovaggá ütötték, uralkodása alatt Sarawak nem lett koronagyarmat; az Egyesült Államok 1850-ben, míg Nagy-Britannia 1864-ben független államként ismerte el a Brunei Szultanátus rovására idő közben hatalmas területűre nőtt Sarawak Királyságot, mely idővel Bruneinél is sokkal nagyobbra hízott. 1858-ban az állam saját valutát bocsátott ki Sarawak dollár néven. Kuchingot 1827-ben a brunei szultán képviselője, Pengiran Indera Mahkota alapította, mint a helyi antimon kitermelés központját, így a település Sarawak harmadik fővárosa lett Santubong (1599-ben alapították) és Lindah Tanah (1820-ban alapították) után. 1842-től pedig James Brooke székhelyeként működött tovább, noha a város fejlesztése már unokaöccsének, Charles Brooke-nak, a második fehér rádzsának a nevéhez köthető.

A város nevének eredetét illetően több verzió is létezik, némelyik egészen hihető, míg mások inkább regényesek. Egyesek szerint az indiai Malabar-parton található Kocsin kikötőváros nevéből ered, melyet Kínában, illetve a gyarmati Indiában a kereskedelmi kikötőkre használtak általánosságban. Egy másik feltevés szerint a kínai Ku, vagyis ’régi’ és Ching, azaz ’kút’ szavak összetételéből ered, és azt jelenti, hogy ’régi kút’. Ezt arra a tényre vezetik vissza, hogy a Brooke-kormányzat idején Kuchingban nem volt megoldott a város csatornázása és folyóvízellátása, ami miatt gyakoriak voltak a betegségek, sőt, 1888-ban egy nagy kolerajárvány söpört végig a városon. A mai China Street-en található bazár kútja azonban tiszta vizet kínált, melynek segítségével sikeresen megfékezték a járványt.

A legaranyosabb (és talán a legkevésbé hihető) azonban az a verzió, amely egy félreértésen alapuló történetet mesél el: eszerint James Brooke egy alkalommal hajója fedélzetén közelítette meg Kuchingot, s miközben rámutatott, a város nevéről érdeklődött a helyi vezetőtől. Az viszont tévesen azt hitte, hogy az angol egy macskára (malájul kucing) mutatott. Ezzel a történettel viszont az a baj, hogy a sarawaki malájok a ’pusak’ szót használják a macskára, mely a filippinó pusa szóval rokon, nem pedig az általánosan elterjedt ‘kucing’ szót. A nyilvánvaló etimológiai eltérés ellenére a sarawakiak annyira megkedvelték a történetet, hogy a macska még Kuching város címerébe is bekerült, mint heraldikai szimbólum. Mára pedig egész turisztikai iparágat építettek a doromboló négylábú imázsára, hiszen köztéri szobrok, street-art művek, de még múzeum is létesült a macskáknak szentelve. Van egy másik, kevésbé ismert történet is, eszerint a szokatlan városnevet akkor választották, amikor a helyiek rövid farkú macskákat fedeztek fel a Sarawak folyó partján.

Lévén James Brooke-nak nem volt családja – bár egy törvénytelen fiút sajátjának ismert el – az első fehér rádzsa egyenesági leszármazott nélkül halt meg, halála előtt viszont nővére fiát, Charles Anthoni Johnson Brooke-ot nevezte ki utódjának, aki 1868. augusztus 3-tól uralkodott Sarawak felett. Kuchingnak egészen a második fehér rádzsa kormányzásáig kellett várnia, hogy olyan látványos épületekkel gazdagodjon, amelyek jó része még ma is látható (ilyen például a Margherita erőd, az Astana palota, mely utóbbit feleségének nászajándékba építtetett, a Sarawak Múzeum, a Square Tower, mely egykor börtönként funkcionált, vagy a Legfelsőbb bíróság épülete), de emellett a város csatornázása is az ő nevéhez fűződik. A XIX. század második felében Kuchingot rendezett, tiszta és prosperáló kisvárosnak írták le, ahol Kelet-Ázsia minden termékét lehetett kapni, az indiai selymektől kezdve a kínai teáig és porcelánig. Charles Brooke 1852-től dolgozott nagybátyja, James mellett rezidensként, ő volt a Sarawak Tuan Muda, vagyis a rádzsa feltételezett örököse (szó szerint ‘Kis Úr’), így első kézből ismerte meg a sarawaki állapotokat, és együtt dolgoztak a kalózkodás, a fejvadászat és a rabszolgaság visszaszorításán, a kereskedelem előmozdításán és az állam határainak kiterjesztésén. Charles Brooke 1903-ban megalapította a Government Lay School nevű fiúiskolát, ahol a malájok saját nyelvükön tanulhattak.

1888-ban Sarawak brit védelem alá került, noha még mindig a Brooke-dinasztia uralta, miközben az állam már parlamenti kormánnyal is büszkélkedett. Ugyanakkor a fejlődés megállíthatatlan volt: kiépült a vasút és Sarawak területén olajat is találtak. 1917-ben Charles Vyner Brooke lett Sarawak harmadik és egyben utolsó fehér rádzsája, aki apját követte a trónon. Miután londoni tanulmányait befejezte, 1897-től apja szolgálatában tevékenykedett Borneón. Uralkodása kezdetén a sarawaki ipar fellendülésén dolgozott, modernizálta az ország intézményeit, 1924-ben pedig bevezette a brit indiai mintára kidolgozott büntető törvénykönyvet. Kormányzása népszerű volt a helyiek között, ugyanis, bár a fejvadászatot betiltotta, támogatta a bennszülöttek hagyományait, és ellenezte a keresztény misszionáriusok térítő tevékenységét is. 

1941-ben Kuchingban tartották a fehér rádzsák uralmának centenáriumi ünnepségét, néhány hónappal később azonban a Brooke-ok kormányzása véget ért. Az utolsó fehér rádzsa az ausztráliai Melbourne-ben tartózkodott, amikor a japánok elfoglalták Sarawakot. Ami Kuchingot illeti, a város a második világháborút sértetlenül vészelte át, bár az év decemberében a japánok elfoglalták a települést, és az a háború végéig japán fennhatóság alatt maradt. Kárt nem tettek benne, bár a központtól mintegy öt kilométerre egy polgári internáló-, és hadifogolytábort (Batu Lintang-tábor) építettek 1942 márciusában. A megszállók egyetlen közigazgatási egységet alakítottak ki Kita Boruneo (Észak-Borneó) néven, Kuching központtal, mely a 37. japán hadsereg állomáshelyeként működött. Végül a japánok 1945. szeptember 11-én, három év és nyolc hónap után megadták magukat. Vyner 1946. április 15-én visszatért ugyan Sarawakba, és átmenetileg újra átvette a hatalmat rádzsaként, de – mivel nem volt elegendő forrás az ország háború utáni újjáépítésére – végül 1946. július 1-jén, végleg átengedte Sarawakot, mint koronagyarmatot a brit kormánynak. Ezzel véget ért a fehér rádzsák uralma Sarawakban. Vyner unokaöccse, Anthony Brooke, aki 1937 óta a Rajah Muda címet viselte, vagyis koronás hercegként a trón várományosa lett volna, ellenezte Sarawak koronagyarmattá válását, akár csak a sarawaki parlament, a Negri Tanács nagy része. 1951-ben Anthony végül lemondott a trónigényéről. Sarawak mindhárom fehér rádzsáját a dartmoori Sheepstor falu Szent Leonard-templomában helyezték végső nyugalomra.

Miután Sarawak koronagyarmattá vált (továbbra is Kuchinggal, mint fővárossal), a brit gyarmati kormány a régió infrastruktúrájának fejlesztésén és háború utáni gazdaságának javításán fáradozott. A japán megszállás alatt ugyanis Sarawak összesen 23 millió dollár veszteséget szenvedett el az olajmezők, a gumiültetvények, illetve a leszállópályák megsemmisítése miatt (mivel Sarawakot a brit erők nem védték, Charles Vyner Brooke a felperzselt föld taktikáját alkalmazta a japánok ellen), s ebben az összegben a Sarawak Olajtársaság 57 milliós vesztesége nincs is benne. 1963-ban végül megalakult a Maláj Államszövetség, melyhez Szingapúr mellett Észak-Borneó (Sarawak és Sabah) is csatlakozott. Kuching megtartotta státuszát, mint államszékhely, 1988-ban pedig városi rangot kapott. Azóta a város két közigazgatási egységre oszlik: Észak- és Dél-Kuching, melyeket két külön önkormányzat irányít. 2015-ben Kuching elnyerte az Egység Városa kitüntető címet, melyet a One Malaysa Foundation adományozott neki a városban tapasztalható faji egységesség (többnemzetiségű iskolák, ösztöndíjak igazságos elosztása, interraciális házasságok ösztönzése) miatt.