Sabah történelme

A Borneó északkeleti felén elterülő Sabah állam históriája szorosan összefonódik Brunei és Malajzia történelmével, melyet a nyugati gyarmatosítók csak tovább színeztek. Bár a területet már 23-30 ezer évvel ezelőtt benépesítette az ember, mégis, Sabahnak csak a XV. századtól van írott története, amely azt bizonyítja, hogy a régió szervezett civilizáció része volt. Az ezt megelőző évezredek azonban csak lassú változásokat hoztak az itt élő törzsek számára. 

A Borneó szigetének északi csúcsán található Sabah Malajzia legkeletibb, a tőle délnyugatra elterülő Sarawak viszont az ország legnagyobb területű állama. A kettő közé ékelődik be az aprócska Brunei szultanátus, mely sokáig regionális nagyhatalomnak számított, és amely évszázadokon át meghatározta Sabah és Sarawak történetét is. Az 1300-as években született Brunei szultanátus előtt azonban a terület bennszülöttjei törzsi társadalmakban éltek, jóllehet, ezek az őslakos törzsi társadalmak egészen az 1900-as évekig fennmaradtak. Nagyjából húszezer évvel ezelőtt, az utolsó glaciális maximum, vagyis az utolsó jégkorszak idején egy egybefüggő szárazföld, az úgy nevezett Szundaland kötötte össze egymással az Indokínai- valamint a Maláj-félszigetet, Szumátrát, Jávát és Borneót. Borneó, és azon belül Sabah legkorábbi őslakosai pedig ezen keresztül népesítették be későbbi szállásterületeiket. A jégtakaró eltűnését követően a globális tengerszint megemelkedett, Szundaland jó része (a mai szárazföld nagyjából a fele Szundaland egykori területi kiterjedésének) pedig víz alá került. Ekkor különült el Borneó Ázsia szárazföldi részétől. A sziget legelső lakói negrito, vagy ausztraloid népek lehettek, akiknek eszközeit megtalálták a helyi barlangokban.  

Sabah ma ismert ausztronéz eredetű őslakos népei – a murutok, lundayehek, kadazan-dusunok, és orang sungaiok – mintegy 5000 évvel ezelőtt telepedhettek le Borneo északkeleti területein. Manapság egyes antropológusok feltételezik, hogy a már itt élő negrito és ausztraloid népek összeolvadtak az újonnan érkező ausztronéz törzsekkel, és míg egy részük Borneón maradt, addig mások tovább vándoroltak a Kis-Szunda-szigetekre, Melanéziába, vagy akár Ausztráliába. A Kr. u. VII. századtól tűntek fel az első kisebb királyságok, melyeket Borneó északi partján, a mai Brunei területén a helyi dusun törzsek alapítottak. Az első ilyen formáció Vijayapura volt, mely az első jelentősebb regionális nagyhatalom, a szumátrai buddhista, thalasszokratikus Srivijaya Birodalom vazallusa volt. A IX. században, a Brunei-folyó torkolatvidékén jött létre a szintén dusun alapítású P’o-ni királyság, melyről úgy feltételezik, hogy a Brunei szultanátus elődje lehetett. A XIV-XV. század fordulóján kínai bevándorlás történhetett Sabah területére, a Kinabatangan-völgy vidékére, legalábbis erre utal a Brunei Annales, amely 1410-ben egy kínai települést említ az adott vidéken, melyet a legendás hírű Ong Sum Ping alapított, és akit a brunei Pengiran Maharaja Lelával azonosítanak, aki a brunei uralkodó lányát vette feleségül. A történet hitelességét erősíti az a tény is, hogy a közelmúltban olyan fakoporsókat fedeztek fel a közeli Agop Batu Tulup-barangban, melyek faragványai a kínai kulturális gyakorlatot követik. A régészeti bizonyítékok szerint Kína és Borneó között a VII. század óta léteznek kereskedelmi kapcsolatok és kínai feljegyzések szerint 1406-ban a brunei uralkodó ajándékokkal együtt, követet küldött Kínába.

A XIV. századtól egy új hatalom jelent meg Borneó északi partjai mentén, a jávai eredetű Majapahit Birodalom, mely kiterjesztette befolyását a csak nemrég alapított Brunei, az akkori P’o-ni területei felett. P’o-ni-nak – melynek ekkor már saját hűbéres államai voltak a Fülöp-szigeteken (például a Sulu királyság) – vazallus államként kámforban kellett fizetnie az adót Majapahitnak. A megszállás hírére Brunei korábbi alávetett népei fellázadtak ellene, és Sulu vezetésével megostromolták és kifosztották Brunei központját, így Brunei a megszűnés határára sodródott, csak a lakosságot kimentő majapahit flottának köszönhető, hogy megmenekültek. 1365 körül (más források szerint később, valamikor 1514-1521 között) a brunei uralkodó, Awang Alak Betatar, immár Mohamed Shah néven felvette az iszlámot, így ő lett a Brunei szultanátus első szultánja. Az iszlám terjedése első körben a virágzó kereskedelmi kapcsolatoknak, a selyem-, és fűszerúton érkező arab kereskedőknek volt köszönhető, akik gyakran helyi asszonyokkal alapítottak családot. Ezek a vegyes házasságok mind termetben, mind fizikai megjelenésben is új etnikai csoportot eredményeztek. Később pedig Melaka megerősödése hozta el az iszlám végleges térhódítását a régióban. A XV-XVI. század között a thalasszokratikus Brunei szultánság lassan ismét kiterjesztette hatalmát a környező területekre: északon Sabahra, délen Sarawakra, illetve a Sulu-szigetekre és Manilára is. Miután 1514-ben Melaka elesett, 1530-tól a hódító portugálok is kereskedni kezdtek Bruneivel, melynek fővárosát kőfallal körülvett erősségként írták le.  

Ez az időszak, Bolkiah, Brunei ötödik uralkodójának regnálása (1485–1524) volt Brunei aranykora, amikor a szultán befolyása a hatalmas sziget teljes partvidékére, illetve a Sulu-szigetcsoportra is kiterjedt, diplomáciai kapcsolatait pedig dinasztikus házasságokkal, szövetségekkel és hűbéri rendszerrel igyekezett bebiztosítani. Melaka XV. századi felemelkedése ugyanakkor egész Délkelet-Ázsia kulturális és politikai rendszerét befolyásolta. Ekkor terjedt el a maláj nyelv (különösen a kereskedelemben), mint a térség lingua francája, az iszlamizált maláj szokások átvétele a különféle államigazgatásokban, míg a brunei befolyás a Manilai-öböl környékén terjedt, az innen származó kapampangan és tagalog népesség kiáramlása Bruneibe, illetve Melakába ugyanakkor a kereskedelmi és politikai kapcsolatokat erősítette: e népek híres tengeri kereskedők, tengerészek, hajóépítők és zsoldosok voltak. Miután 1578-ban visszanyerte függetlenségét, a Sulu szultanátus Brunei fölé kerekedett, mivel a brunei nemesség és az uralkodó között állandósultak a konfliktusok, a belharcok, majd a szultán elveszítette a bajauk feletti hatalmát is. A XVII. század végére pedig a tökéletes hanyatlás állapotába került: a trónutódlás, a palotaforradalmak, az európai gyarmatosító nagyhatalmak terjeszkedése, a kalózkodás mind megoldhatatlannak tűnő problémát jelentett, ugyanakkor a birodalom területeinek nagy részét is elveszítette: a Fülöp-szigetek a spanyolok, Dél-Borneó a hollandok, míg Labuan, Sarawak és Észak-Borneó (a mai Sabah) a britek kezébe került.

De térjünk rá végre magára Sabah-ra, vagyis arra az északkelet-borneói területre, amely ma Sabah állam. 1658-ban a brunei szultán Borneó északkeleti részét átengedte a Sulu szultánnak, cserébe azért, hogy az támogatta őt a brunei polgárháborúban (1660-1673). A mai Sabah nyugati partvidékét viszont továbbra is ő kormányozta, hiszen e régióban a XV. századtól kezdve sok brunei maláj élt. Így tehát, amíg a szóban forgó terület nyugati partvidéke az ő, a keleti pedig a sulu szultán fennhatósága alatt állt, a belső szárazföldi régió – ahol az animista hitű fejvadász dayak törzsek éltek – nagyrészt független maradt mindkét hatalomtól. A XVIII. század végétől kezdve a Sulu-szigetcsoport felől érkező tengerész bajauk is fokozatosan letelepedtek Észak- és Kelet-Borneó partjainál, akik feltehetőleg a spanyolok elnyomása elől menekültek Sabah partjaira. 1761-ben a skót Alexander Dalrymple, a Brit Kelet-indiai Társaság tisztje megállapodást kötött Sulu szultánjával, hogy a Társaság kereskedelmi, illetve katonai állomást létesíthessen a régióban (Balambangan-sziget), azonban ez a terv végül, elsősorban a kontrollálhatatlan kalózkodás miatt kudarcot vallott, s egészen 1848-ig nem is történt újabb érdeklődés a terület iránt. Ekkor – James Brooke, Sarawak első fehér rádzsája közbenjárására – a Sabah nyugati partjai előtt fekvő Labuan-sziget Nagy-Britannia tulajdonába került, mint koronagyarmat, s a kalózkodás elleni hadműveletek legfontosabb bázisa lett.

1845-ben egy amerikai hadihajó, az USS Constitution Bruneibe érkezett azzal a céllal, hogy kereskedelmi szerződést és kizárólagos jogokat kérjen a brueni szénlelőhelyek kitermelésére. Csakhogy Brunei ekkor még elsősorban a britek védelmét kereste, így elutasította az amerikai megkeresését. Egy évvel később azonban, a brit tengeri támadások, valamint Labuan elvesztése miatt Brunei letett a brit védelemről és inkább más nagyhatalmak után nézett. 1850-ben végül az amerikai Joseph Balestier javaslatára a szultánság mégis beleegyezett egy amerikai-brunei kereskedelmi szerződés aláírásába, majd Balestiert kinevezték az első amerikai főkonzulnak Bruneiben. A szerződés ellenére azonban egészen 1864-ig nem folyt amerikai kereskedelmi tevékenység Sabahban. Ekkor Brunei új amerikai főkonzulja, Charles Lee Moses 10 éves bérleti jogot kapott Észak-Borneóra a szultántól (évi 4.500 dollárt fizetett érte), és gazdasági előnyöket, valamint a China Steamship és a Labuan Company adósságainak behajtását ígérte az uralkodónak, de ígéreteit végül nem teljesítette, így Moses kiesett az uralkodó kegyeiből és elbocsátották hivatalából. Moses ekkor Hongkongba utazott, ahol találkozott Joseph William Torrey, amerikai üzletemberrel, akivel új céget alapítottak, American Trading Company néven. Torrey Bruneibe utazott, hogy tárgyaljon a szultánnal: a bérleti jogokat végül megkapta Torrey Kereskedelmi Társasága, akit a szultán rádzsává nevezett ki, bázisát pedig Kimanisban építette ki. Csakhogy Torrey pénze elfogyott, nem tudta fizetni a szultánnak a bérleti díjat, ezért, miután Moses átruházta rá a jogait, így ő továbbadhatta azokat.  

Torrey-től 1877-ben Hongkong osztrák-magyar konzuljához, Gustav Baron von Overbeckhez kerültek Sabah koncessziós jogai, akit a brunei szultán “Sabah maharadzsájává és Gaya és Sandakan radzsájává” nevezett ki, majd tőle Nagy-Britannia szerezte meg a területet. 1881. augusztus 26-án Alfred Dent, brit gyarmati vállalkozó, a Dent Company tulajdonosa (amelynek eredetileg von Overbeck is tulajdonosa volt, később azonban eladta Dentnek a részesedését) örökös koncessziót kapott a Sulu szultántól annak Sandakan közeli birtokaira, majd, még ez év novemberében megalapította itt a British North Borneo Chartered Companyt, hogy általa kiaknázhassák Észak-Borneó erőforrásait. A régió első brit kormányzója William Hood Treacher lett, aki Kudatban, az új fővárosban rendezte be főhadiszállását. Az egyre-másra létesülő új ültetvényekre a kínai Guangdongból toboroztak hakka származású munkaerőt, akik elsősorban Kudatban és Jesseltonban (ma Kota Kinabalu) telepedtek le. A főváros gazdasági megfontolásból 1884-ben Sandakanba költözött. Idő közben a Sulu szultanátus is veszített hatalmából, illetve területeiből, melyek felett esősorban Spanyolország rendelkezett. Az 1885-ös Madridi Jegyzőkönyv – melyet az Egyesült Királyság, Spanyolország és Németország írt alá – elismerte Spanyolország szuverenitását a Sulu-szigeteken, ugyanakkor lemondott minden Észak-Borneóra vonatkozó igényéről (mely korábban a Sulu szultán fennhatósága alatt állt). 1879-ben még Hollandia is igényt tartott volna bizonyos földekre Sandakan közelében, de a Társaság ezt ellenezte. A problémát úgy oldották meg, hogy Borneót “ketté vágták”, az északi rész a briteké maradt, a délit pedig megkapták a hollandok.  

1888-ban végül Észak-Borneó az Egyesült Királyság protektorátusa lett, ennek ellenére igazgatása továbbra is British North Borneo Chartered Company kezében maradt egészen 1942-ig. Uralmuk – néhány regionális lázadástól eltekintve – általában békésen zajlott. Ez az időszak ugyanakkor Sabah népességnövekedéséről is szólt, ugyanis erőteljes migrációs hullámot élt meg a régió: a Sulu-szigetcsoport felől sok bajau-suluk menekült Észak-Borneóra a spanyol invázió elől, míg 1920-ban, miután a britek megváltoztatták bevándorlási politikájukat, rengeteg kínai érkezett Guangdong, Fujian és Hebei tartományokból. 1891-től jávaiak is érkeztek szép számmal, Dél-Szulavéziről bugik, illetve a Kis-Szunda-szigetek egyik tagjáról, Floresről, valamint Kelet- és Nyugat-Timorról is sok bevándorló érkezett, utóbbiak már az 1950-es években.

Ez a viszonylag békés és prosperáló időszak a második világháborúig, pontosabban a japán megszállásig tartott. A japán csapatok 1942. január 3-án szálltak partra Labuannál, ahonnan folytatták egész Észak-Borneó megszállását. 1945-ig a sziget nagy részét elfoglalták, miközben a szövetségesek a nagyvárosokat bombázták, Sandakan például a földdel vált egyenlővé. Ezalatt komoly ellenállás is szerveződött a japánok ellen Észak-Borneón, de akcióik meghiúsultak, résztvevőiket pedig a megszállók kivégezték. Sandakanban a japánok egy hírhedten kegyetlen hadifogolytábort üzemeltettek az elfogott brit és ausztrál foglyok számára, melyet a szövetségesek bombázásai miatt kénytelenek voltak átköltöztetni a 260 kilométerrel távolabbi Ranauba. A beteg, legyengült, kimerült és éhező foglyokat erőltetett menetben hajtották át egyik táborból a másikba; a halálmenetet csak kevesen élték túl, hat ausztrálnak viszont sikerült megszökni. 

1945. szeptember 10-én Baba Masao altábornagy, a 37. japán hadsereg parancsnoka végül az ausztrál erők előtt letette a fegyvert Labuanban. A kapituláció után, 1946-ig a brit katonai közigazgatás kormányozta Észak-Borneót, majd ezt követően ismét brit koronagyarmat lett. Sandakan súlyos háborús veszteségei miatt a főváros státusza Jesseltoné, a mai Kota Kinabalué lett, Észak-Borneó, pedig mint brit koronagyarmat, 1963-ig létezett. Ebben az évben, augusztus 31-én Észak-Borneó önkormányzatot kapott. A korábbi brit gyarmatok, mint Malaya, Szingapúr, Sarawak, illetve Észak-Borneó uniójának létrehozása már a XIX. század végén terítéken volt, de csak 1961 májusában történt előrelépés az ügyben, amikor Tunku Abdul Rahman (Malajzia majdani első miniszterelnöke) bejelentette a szövetség javaslatát. 1962-ben az úgy nevezett Cobbold Bizottság feladata volt megállapítani, hogy Sarawak és Sabah népe támogatja-e a javasolt uniót, melyet végül mindkét állam lakossága elfogadott. Az unió létrehozásáról szóló megállapodást végül 1962. augusztus 1-jén írta alá Tunku Abdul Rahman, Harold Macmillan, a brit miniszterelnök és William Goode, Észak-Borneó utolsó kormányzója. Malajzia eredetileg 1963. augusztus 31-én alakult volna meg, de mivel a Fülöp-szigetek, illetve Indonézia tiltakozott, az állam megalakulását szeptember 16-ra kellett halasztani. Ekkor egyesült egymással az 1957-ben létrejött Maláj Államszövetség, Sarawak, Észak-Borneó (immár Sabah néven), valamint Szingapúr, az ország nevét pedig Malajziai Államszövetségre változtatták. (Szingapúr végül 1965-ben lépett ki belőle). 

Ami Sabah elnevezését illeti, erre több variáció is létezik. Az egyik elképzelés szerint nevét a “Pisang Saba” nevű banánfáról kapta, amely elsősorban Brunei partvidékén nő. Mások szerint a maláj “sabak” szóból ered, amely a pálmacukor kivonására szolgáló hely. Egy harmadik opció a brunei maláj “saba” szót veszi alapul, amely azt jelenti, felfelé, márpedig Sabah Brunei északnyugati részén, attól felfelé terül el. De térjünk vissza a hatvanas évekhez, melyek a továbbiakban különböző konfliktusokról, felkelésekről szóltak: Indonézia például egészen 1966-ig ellenséges politikát folytatott északi szomszédjával, mivel Sukarno, a független Indonéz Köztársaság első elnöke szerint az angoloknak túl nagy volt a befolyása a régióban, ugyanakkor Borneó egészét saját kormányzata alá akarta vonni. 

Ugyanakkor a Brunei Néppárt egy Észak-Borneói Föderáció létrehozását akarta elérni Sabah, Sarawak, valamint Brunei részvételével, mely akaratát lázadások kirobbantásával igyekezett foganatosítani. A lázadást végül brit támogatással a brunei hadsereg fojtotta el 1962 decemberében. De a Fülöp-szigetek is területi igényt tartott fenn Sabah keleti felére, a korábbi Észak-Borneóra, melyet a Sulu Birodalom és a British North Borneo Chartered Company között 1878-ban aláírt megállapodásra alapozott. A Fülöp-szigetek kormánya azzal érvelt, hogy a szultánságnak a terület feletti szuverenitását nem törölték el, és hogy Észak-Borneót a North Borneo Chartered Company csak bérbe vette. Malajzia azonban rövid úton pontot tett a probléma végére azzal, hogy úgy ítélte meg, Sabah lakosai önrendelkezési jogukat gyakorolták, amikor 1963-ban a malajziai föderációhoz csatlakoztak.

Sabah első főminisztere Tun Fuad Stephens lett, az első kormányzó pedig Mustapha Harun. Tun Fuad Stephenst 1976-ban másodszor is megválasztották főminiszterré, de 44 nappal a választások után több minisztertársával együtt repülőgép-szerencsétlenség áldozata lett. A helyére Harris Salleh került, akinek kormányzása arról lett nevezetes, hogy ő engedte át Labuan szigetét a malajziai szövetségi kormánynak, melyet 1984. április 16-án szövetségi területté nyilvánítottak. Bár az elmúlt negyven évet kalóztámadások (például a Lahad Datu rajtaütés 1985-ben), politikai indíttatású zavargás, halálos áldozatokkal járó robbantások, korrupciós vádak és letartóztatások, militáns csoport általi terrorakció és túszdráma, illetve végzetes kimenetelű trópusi vihar (az 1996-os Greg tájfun) is tarkították, azért békés események is történtek Sabahban. Így például 2000-ben az állam fővárosa, Kota Kinabalu, az egykori Jesselton városi státuszt kapott, így ez lett Malajzia hatodik, illetve Sabah első városa. Szintén ebben az évben a Kinabalu Nemzeti Parkot az UNESCO hivatalosan is a Világörökség részévé nyilvánította, így ez a park lett Malajzia első világörökségi helyszíne. Mára Sabah a nyugalom és a biztonság szinonimája lett, amely számos festői úti céllal, és turisztikai attrakcióval várja az ide érkező utazókat.