A Penang Háborús Múzeum

A sziget délkeleti csücskében, Bayan Lepasban, Sam Poh Lábnyomának templomától egy 20 perces sétára (autóval 4 perc), míg a Cheng Chooi Keong templomtól 16 perces sétára (autóval 3 perc), a Batu Maung-dombon található a Penang Háborús Múzeum, mely Délkelet-Ázsia legnagyobb ilyen jellegű gyűjteménye. A Teluk Kumbar felé vezető úton található Muzium Perang Pulau Pinang – ahogy a helyiek a múzeumot nevezik – ugyanakkor szellemeiről is nevezetes; a National Geographic egyik 2013-as cikke óta Ázsia TOP 10 szellemjárta helyeinek egyike, ahová éjszakai túrákat is szerveznek. A gyűjtemény lényegében az egykori brit Batu Maung-erőd maradványaira épült, melyet a britek az 1930-as években hoztak létre azzal a céllal, hogy a szigetet, illetve a Penang-csatorna túloldalán található Királyi Légierő Butterworth-i bázisát megvédjék egy tengeri inváziótól. Penangot 1936-ban erőddé nyilvánították, s a japán megszállásig a C.A. Lyon dandártábornok parancsnoksága alatt álló penangi szövetséges helyőrség nagy része (britek, szikhek és malájok) a Batu Maung erődben állomásoztak. Az erőd ágyúk és légelhárító ütegek számára kialakított állásokból, egy parancsnoki központból, egy börtönből, hálóhelyiségekből, gyengélkedőből, egy kantinból, és betonbunkerekből állt, melyeket alagutak kötöttek össze egymással. Gáztámadás esetén a földalatti parancsnoki bunkert teljesen le lehetett zárni, hogy saját újrahasznosított levegőellátásával átvészeljék a támadást.

Azonban 1941-ben, mielőtt a japán császári hadsereg partra szállt volna decemberben, a brit és nemzetközösségi csapatok – Arthur Percival altábornagy parancsára – harcok nélkül kiürítették az erődítményt.

A britek a tenger, a Melakka-szoros felől várták az ellenséges támadást, de a japánok Thaiföld felől (1939-ig az ország hivatalos neve Sziám volt, 1945-ben ugyan visszakapta eredeti nevét, de 1949-től újra Thaiföld a hivatalos elnevezése), szárazföldön rohanták le a britek által birtokolt Malayát, így a Batu Maung-erőd kihasználatlan maradt. Pontosabban csak 1941. december 16-ig, amikor a japánok Tomoyuki Yamashita tábornok vezette csapatai végül birtokba vették, hogy területén főként kínai hadifoglyokat őrizzenek, illetve a sziget körüli japán hajózást támogassák (az erődből 320 fokos kilátás nyílik a sziget körüli vizekre). Az itt végbevitt kegyetlenkedések, kínzások és más háborús bűnök miatt a hely ekkor kapta a sötét hangulatú Bukit Hantu, vagyis Szellemdomb elnevezést, az itt lefejezett több száz ember után. Penang kínai lakossága pedig állandó rettegésben élt amiatt, nehogy a japánok áldozataivá váljanak. Máig látható a múzeum területén annak a guillotine állványnak a maradványa, az az akasztófa, illetve az a helyiség, melynek golyó ütötte fala arról tanúskodik, hogy miként végezték ki itt a megkínzott hadifoglyokat és civileket.

A japán megszállás alatt a Batu Maung-erőd egyben tranzitpont is volt a kínai, indokínai, dél-thaiföldi és maláj foglyok számára, akiket magasságuk, nemük és szakértelmük szerint osztályoztak.

Néhányukat később a thaiföldi Kanchanaburiba vitték, ahol a halálvasút megépítésén dolgoztak, míg másokat kényszermunkára küldtek, vagy kamikaze küldetésekre képezték ki őket. Megtalálható itt annak az akasztófának is a másolata, amelyen 1946-ban a háborús bűnökért elítélt Yamashita tábornok, a Malayában és Szingapúrban szolgáló 25. japán császári hadsereg parancsnoka meghalt a Fülöp-szigeteken. Nem csoda hát, hogy az erődről azt mondják, ma is természetfeletti jelenségek helyszíne, ahol sokan láttak már szellemeket, furcsa jelenségeket. Az egyik alagútban az egyik, már meghalt japán hóhér, Tadashi Suzuki szellemét lehet látni időnként, akiről az a történet járta, hogy minden egyes gyilkosság után egy whiskys üvegben mosta meg szamurájkardját, majd megitta a whiskyt. Mások az erőd környékén figyeltek meg gyanús alakokat, amikor a területet tisztították meg. Ezeket a lidérceket, démonokat a múzeum meg is jeleníti a fák között felakasztott, vagy épület tetejére állított bábuk képében, mintegy illusztrációként.

A japán megszállás egészen 1945-ig tartott Malayán (s így Penangon is), amikor végül a császári hadsereg megadta magát a szövetséges erőknek. A Batu Maung-erődöt ekkor újra kiürítették, s a hely majdnem 60 évre elhagyatottá vált (a környékbeliek féltek idejönni), benőtte a körülötte burjánzó dzsungel, szinte teljesen elfeledkeztek róla. 2002-ben azonban az alapító, Johari Shafie civil kezdeményezésre megtisztította a területet és a legsötétebb napok mementójaként az erődöt múzeummá és oktatási központtá alakíttatta (az egykor 19,36 hektár területű erőd ma 20 hektáron várja a hadtörténet iránt érdeklődő látogatókat). Az itt található épületek többsége máig olyan állapotban maradt fenn, ahogy az erőd építésekor elkészültek. Persze, az ajtók, ablakok mára már többségükben elenyésztek, de az épületek szerkezete kiállta az idő próbáját. Ahogy az az út is ugyanaz maradt, melyen ma a látogatók végigjárhatják a múzeum látnivalóit. A földalatti aknák – melyek közül volt, amelyik 9 méter mélyen épült – egy része egészen a tengerpartig vezet, ugyanis ezek kötötték össze az erődítményt a tengeralattjárókkal. Az intézmény ma makettek, fotógyűjtemények, illetve a háború idején Penangon élő, szolgálatot teljesítő katonáktól és túlélőktől vett tanúvallomások által igyekszik bemutatni a múltat. A felújított múzeum földalatti termében viszont a radardetektor és a kommunikációs berendezés még mindig működik.

Johari Shafie 1986-ban bukkant rá a romokra, amikor a Malajziai Turisztikai Promóciós Testület (ma ’Turizmus Malajzia’-ként ismert) irodájában dolgozott. A szövetségi kormánytól megszerezte a szükséges engedélyeket az erőd területének megtisztításához és helyreállításához, illetve kiállítássá, oktató központtá alakításához, mely összesen 22 millió RM-be került. A terület megtisztítása éveket vett igénybe, miközben Johari 5000, a japán hadsereg által használt puskát, illetve rengeteg emberi csontot, földalatti alagutat, és zárkákat talált az erőd környékén. A Penang Háborús Múzeum – mely ma magántulajdonban van – 2015-ben az első délkelet-ázsiai háborús múzeum volt, melyet a II. Világháborús Nemzetközi Múzeumszövetség Alapító Kongresszusának tagjai közé is meghívtak. Ebben a múzeumban az az igazán jó, hogy itt nem régi fegyvereket, egyenruhákat, dokumentumokat kell végtelen tárlók sokaságán át végigjárni, hanem bunkerekbe, földalatti alagutakba lehet bepillantani, végigmászni, megnézni a kilátást egy-egy ágyúállásból, miközben az ember a természetben túrázik. És elsősorban a brit gyarmati, illetve a második világháborús hadtörténetre érdemes fókuszálni, ahelyett, hogy valóban szellemeket akarnánk hajkurászni, ami inkább csak a múzeum kissé olcsó reklámjának tűnik.