A kuchingi Margherita-erőd – A Brooke Galéria

Gyönyörű, hófehérre meszelt, historizáló stílusú erőd magasodik Kuching dúsan zöldellő folyópartján. A romantikus hangulatú épület egykor kalóztámadások elleni védekezés céljából épült, később rendőrmúzeumként működött, ma pedig Sarawak fővárosának egyik legkedveltebb turisztikai nevezetessége, ahol a Fehér rádzsák történetével ismerkedhetnek meg a látogatók. 

A lustán kanyargó Sarawak folyó déli partján, egy kőhajításnyira a párás, sűrű és a zöld ezernyi árnyalatát felvonultató esőerdőtől, közvetlenül a Sarawak állam törvényhozó gyűlésének jellegzetes stílusú, új épülete mellett, és az Astana palotától egy 5-6 perces autóútra található az 1879-ben, Charles Brooke, Sarawak második fehér rádzsájának uralma idején épült Margherita-erőd, amely könnyen felismerhető kastélyszerű főépületéről (bár az erőd főbejárata felett az 1880-as évszám szerepel). Az erőd – amely egy kisebb dombon épült – Sir Charles feleségéről, Margaret Alice Lili de Windtről, a Ranee-ről, vagyis Sarawak királynéjáról kapta a nevét, s bár az épület Kuching egyik legismertebb nevezetessége, nem árt tudni, hogy csak egyike a rádzsák idején épült több mint húsz erődítménynek. Ezek az erődök Sarawak szinte teljes területén megtalálhatók, és azzal a szándékkal épültek, hogy megvédjék azokat a településeket, amelyeket a kalózok, az ellenséges dayak törzsek, vagy bárki más hódító szándékkal megtámadott volna. A Margherita-erőd az akkoriban gyorsan kiépülő városközpont egyik legkorábbi épülete volt, így lényegében tanúja volt Kuching történelmének. 

Mint ismert, bár Kuchingot 1827-ben alapította Pengiran Indera Mahkota, a brunei szultán megbízottja, hogy a település a helyi antimonkitermelés központja legyen, azt még hosszú évtizedeken át csak cölöplábakon álló, attappal borított, fából épült kampungházak alkották, majd miután az 1857-es Liu Shan Bang-féle lázadás idején az egész települést lángba borították a felbőszült bányászok, Kuchingnak a hamvaiból kellett újjáépülnie. Ennek ellenére, egészen Charles Brooke kormányzásáig nem létesültek maradandó épületek, a város leginkább a délkelet-ázsiai kampungfalvakhoz hasonlított.

Charles Brooke 1869. októberében vette feleségül Margaret Alice Lili de Windtet, akinek tiszteletére, mintegy nászajándékul épült fel 1870-ben az Astana palota, az uralkodó pár első számú rezidenciája, majd kilenc évvel később elkészült az erőd is, amely a Ranee nevét viseli.

Csakhogy ekkorra a rádzsa és felesége már elhidegültek egymástól, majd az asszony az 1880-as években elhagyta férjét. Így aztán máig nem lehet tudni, hogy Charles vajon az idő közben megszületett egészséges fiú örökös miatt hálából nevezte el az erődöt az asszonyról, vagy pedig összetört szíve vitte erre a cselekedetre. 

Az erődöt, elhelyezkedését tekintve úgy tervezték, hogy a város felé futó folyó hosszú, egyenes szakaszán a legideálisabb ponton álljon a szárazföld belsejéből érkező támadások elhárítására (ekkor ugyanis főként az ellenséges bennszülött törzsek ellen kellett megvédeni Kuchingot). Az épületet fegyvertárként, börtönként, és a központi irányítás főhadiszállásaként is használták. Kezdetben néhány tucat, a rádzsához hű, elit őslakos rendfenntartó (Fortman) látta el az egyes erődök védelmét, később azonban Charles Brooke létrehozott egy több ezer főre duzzadt hadsereget, a Sarawak Rangerst (rohamosztag), melynek magját iban harcosok képezték. A legelső iban származású “Fortmeneket” még 1846-ban toborozta az első rádzsa, James Brooke, feladatuk pedig az ő rezidenciájának védelme volt, amely valahol az Astana közelében állhatott. Bozótvágó szerű, úgy nevezett parang késekkel és fúvócsövekkel voltak felfegyverezve, amely éles ellentétben állt európai öltözékükkel, világoskék felöltővel, piros nadrággal, és piros, fez-szerű fejfedővel, melyhez ugyanakkor nem viseltek lábbelit. Sarawak legelső erődjét, a Belidah-erődöt egyébként még 1852-ben építtették az első rádzsa parancsára.

Ahogy a rádzsák fokozatosan egyre nagyobb és nagyobb területeket szereztek meg Bruneitől, egyre több erődre volt szükség, így Bintuluban megépült a Fort Keppel, Lubok Antuban  a Fort Arundel (1868-ban), épült egy erőd Balehben (1873), illetve Belagában (1884) valamint a Trusan-erőd Lawasban.

De valamennyi közül az ikonikus kuchingi Fort Margherita a legismertebb, melynek kilátó pontjáról ellenőrizhették a Kuching felé tartó hajóforgalmat.

A komplexum egy háromszintes, angol reneszánsz kastély stílusában épült toronyházból, annak tetején egy őrtoronyból, illetve egy magas fallal körülvett udvarból áll, melynek falain lévő faablakok lőrésként szolgáltak. A második világháború idején, 1941 decemberében a japánok megpróbálták lebombázni az erődöt, de a célzás félresikerült, így a folyó túlpartján elterülő utcarészt pusztították el, mely során rengetegen meghaltak. Később a japánok börtönként használták az erődöt, melynek udvarán rendszeresen kivégzéseket hajtottak végre. A háború után az erőd, illetve a mögötte épült bungaló a rendőrség tulajdonába került, ez lett az úgy nevezett gyarmati “rendőrparancsnoki rezidencia”, sőt, 1967-ben az első már maláj rendőrfőnök, Dato’ Sri J.G. Ritchie is innen intézte az állam rendfenntartó ügyeit.

Maga a Fort Margherita 1971-től rendőrségi múzeumként működött, amelynek gyűjteménye a Brooke-kormányzat, majd a gyarmati időszak rendvédelmétől kezdve a Sarawak Rangers relikviáiig, időben az 1860-as évektől a sarawaki rendőrség 1931-es megalakulásáig mutatta be Sarawak rendőri intézményének történetét.

Az erőd leghátborzongatóbb látványossága a “nevető koponyák tornya” volt, az udvart körülvevő magas fal egyetlen tornyában. Ezeket az emberi koponyákat a rádzsák dayak fejvadász “Fortmenjei” zsákmányolták portyázásaik során (jóllehet, a fejvadászatot kezdettől fogva igyekeztek visszaszorítani a rádzsák), nevüket pedig onnan kapták, hogy alkalmanként nevetni hallották a borzalmas gyűjteményt. Miután a rendőrmúzeum megszűnt, a koponyákat ismeretlen helyre szállították.

Ami a rendőrparancsnokok rezidenciáját illeti, az egyébként kísértet járta helyként ismert bungaló még harminc éven át a rendőr főparancsnokok lakóhelye volt, majd a 2000-es évek elején lebontották, hogy helyén parkolót alakítsanak ki. Az évtized második felében a rendőrségi múzeum is megszűnt, az erődöt állami támogatással felújították, s jelenleg a Brooke Galéria tárlata látható benne, mely ma Kuching, sőt, egész Sarawak egyik legkedveltebb múzeumi gyűjteménye. 

A 2016-ban megnyílt Brooke Galéria – mely állami támogatással és a Brooke Trust együttműködésével jött létre – Sarawak történetét mutatja be James Brooke Kuchingba érkezésétől kezdve (1841 szeptember), egészen Vyner Brooke lemondásáig (1946 július). A gyűjteményben festményeket, mellszobrokat, könyveket, személyes tárgyakat, az első fehér rádzsa szkúnerének kicsinyített mását, egyenruhákat, korabeli fegyvereket, Sarawak zászlaját, címerét és más műtárgyakat láthatnak az érdeklődők. A Brooke-ok sarawaki története mellett persze bepillantást kaphatunk az állam politikai függetlenedésének történetébe is, mely Sarawak részvételével a Maláj Föderáció megalakulásában csúcsosodott ki (1963 szeptember). Az erőd egykori szerkezetét megtartva, ma is érzékletesen szemlélteti a XIX. századi angol gyarmati erődök sajátosságait. Udvarán sétálva ma is megfigyelhetők a faablakok mögé helyezett vaskos ágyúk, melyek a Sarawak-folyó felé néznek, őrizve Kuching nyugalmát. Persze az ágyúknak nem csak védelmi szerepük volt: egykor minden este innen dördült el egy ágyúlövés, mely a kormányzati munkanap végét jelezte. A Margherita-erőd – mely Kuching Örökségi Ösvényének állomása – ma is Borneó egyik legjobb állapotban megőrzött gyarmati épülete. Tetejéről lenyűgöző folyóparti panoráma tárul az ember elé.

A Fort Margherita hétfőtől péntekig 09.00-16.45 között, szombaton, vasárnap és állami ünnepnapokon 09.00-16.00 között tart nyitva. A belépés külföldiek számára 20 RM, 7 év alatti gyermekek számára azonban ingyenes. Mivel a The Brooke Gallery kezeli a Ranee Múzeumot is, ezért különleges Explorer Passt is lehet kapni, amennyiben mindkét gyűjteményt szeretné megnézni valaki. A két múzeum belépésére jogosító Explorer Pass külföldiek számára 30 RM-be kerül. Az erőd és a galéria megtekintése nagyjából egy órát vesz igénybe. A Margherita-erődöt legegyszerűbben tampanggal, vagyis vízi taxival lehet elérni a folyón keresztül, mely az erőd alatti mólónál köt ki (a hajóút ára 1 RM).