A kuchingi Astana

A Sarawak-folyó partján, közvetlenül a Sarawak Állami Törvényhozó Közgyűlés hatalmas, jellegzetes, modern épülete mellett bújik meg Kuching egyik legikonikusabb történelmi nevezetessége, az 1870-ben épült Astana rezidencia, vagy más néven Kormányzati épület, mely jól dokumentált, kezdetben romantikus múltjával beszédes tanúja volt a sarawaki székhely históriájának.  

Az épület, amellett, hogy architektúráját tekintve szép példája a délkelet-ázsiai brit gyarmati építészetnek, gazdag örökséget hordoz Kuching és azon belül, magának az Astanának a történetéről is, melynek leírását nagymértékben köszönhetjük a palota első és második úrnőjének, az aktuális Ranee-nek. Igaz, Sylvia Brett, a második királyné – Vyner Brooke felesége – visszaemlékezését komoly fenntartásokkal kell kezelni, miután ő hajlamos volt eltúlzott egzotikus részletekkel lefesteni az országot, amelynek egykor Ranee-ja volt (Nagy-Britanniában előszeretettel öltözött sarongokba és egzotikus ékszerekkel ékítette magát, londoni otthonát pedig lándzsákkal és más, félelmet ébresztő dayak fegyverekkel és használati eszközökkel díszítette). Viszont a második rádzsa, Charles Brooke felesége, Margaret Brooke, születési nevén Alice Lili de Windt, aki Sarawak első Ranee-ja volt (James Brooke-nak, az első fehér rádzsának nem volt felesége) hiteles és szemléletes leírást hagyott az utókorra Kuchingban eltöltött éveiről, melyet az Életem Sarawakban (1913) című memoárban olvashatunk.  

Ez utóbbi útikönyv hitelessége már csak azért is jelentős, mert a viktoriánus kor olvasóit főként az olyan történetek nyűgözték le, amelyekben az angolok hősies, rettenthetetlen férfiként jelentek meg: ennek tökéletes példája volt James Brooke, aki a gyönyörű, buja trópusi környezetben egyedülálló fehérként uralkodott a vadon élő törzsek felett.

E narratívákban a nőknek nem volt helyük. Ugyanakkor Margaret könyve abban különbözik a kor megszokott elbeszéléseitől, hogy Sarawak történetét (és benne a sajátját, ahogy azt az Astanában megélte), egy nő szempontjából vetette papírra. Ahogy őszintén mutatta be férjével, a rádzsával való sivár, csalódást hozó házasságát, vagy Sir Charles Brooke, a csendes és humortalan ember portréját, úgy a brit gyarmati életet is ambivalens módon jellemezte, szemben a korra jellemző, maximálisan pozitív és a kolonizációt ünneplő felfogásával. Így nyugodtan hagyatkozhatunk arra a leírásra is, amelyet az Astanában eltöltött évekről, illetve magáról a rezidenciáról írt.  

Charles Brooke, Sarawak második fehér rádzsája 1869. október 28-án vette feleségül Margaret Alice Lili de Windtet a wiltshire-i Highworthben, és házasságkötésük után a Sarawak Ranee, vagyis királyné címét adta feleségének. Bár Charles-nak már volt egy bennszülött felesége, akitől született egy fia is, Isaka (később Esca), a trónutódlást európai feleséggel köttetett frigyből született fiú örökös által akarta megvalósítani. Isaka trónutódlása már csak azért sem volt lehetséges, mivel anyja Skrangból származott, így az ő hatalma a Charlest támogató kuchingi malájok, illetve a datusok számára elfogadhatatlan lett volna. Ezért a Margarettel kötött házasság első és legfontosabb célja az volt, hogy örököst adjon Sarawaknak (mindez azonban 1871-ig Margaret előtt sem volt ismert: csak ekkor szerzett tudomást férje első családjáról). Charles és Margaret 1870-ben érkeztek vissza Kuchingba, ahol a királyi pár az újonnan épült Astanában rendezte be uralkodói rezidenciáját, a palotában, amely Charles gáláns nászajándéka volt feleségének. Az Astana elnevezés a szanszkrit eredetű “istana”, vagyis palota szóból ered, jóllehet, palotákhoz képest puritánabb berendezése inkább egy egyszerűbb kúriára emlékeztetett. Akkoriban főként Government House-nak, magyarul kormányzati háznak nevezték, mely kizárólag a Brit Nemzetközösség, és a brit tengerentúli területek főkormányzói által használt hivatalos rezidenciák elnevezése volt. 

Az Astana épülete a Sarawak-folyó északi partján épült, pontosan azon a helyen, ahol korábban a három előző rezidencia is állt. Az első, amelyet még James Brooke építtetett Sarawakba érkezésekor, egy egyszerű, helyi alapanyagokból, helyi technikával, maláj tervek alapján, malájok által felépített ház volt, melyet nibong pálma törzséből faragott oszlopokra építettek, minden oldalán kilenc ablakkal. Az épületet nipah-pálma leveleiből készült attap-tető fedte, padlója és válaszfalai mind deszkából készültek. Bútorzata ugyanakkor az európai kényelmet szolgálta: heverők, asztalok, székek, rengeteg könyv, ami egészen szokatlan volt a világnak ezen az eldugott felén. Belső térelosztása is a maláj gyakorlatot követte: feltehetően egy előtérben (luar) fogadta vendégeit, illetve itt intézte a közügyeket, emögött egy másik helyiség volt, a tengah, ahol privát találkozókat lehetett bonyolítani, és a tengah mögött, de a háztól külön állóan volt még egy konyha (dapur), egy mosdóhelyiség és egy cselédlak. Bár a rádzsa e lakhelye tágas, hűvös és kényelmes volt, mégis csupán átmeneti hajléknak lehetett tekinteni, mivel a cölöpök nem bírták az épület súlyát megtartani, és rövid időn belül összedőlt. Erre a házra még csak úgy utaltak, hogy „Mr. Brooke bungalója”.  

Első lakóháza ugyanis jól tükrözte a Sir James által kezdetben betöltött pozíciót: sokkal inkább tekintette magát helyi, semmint gyarmati tisztviselőnek (ekkor még nem rádzsa volt, hanem Tuan Besar, ami a helyi tartományi kormányzók titulusa). A második házát, melyet 1842-ben építtetett, az 1857-es Liu Shan Bang-féle bányászlázadás során felgyújtották. Ez a második épület – melyet egyszerűen csak “Ligetnek” neveztek – még jóval egyszerűbb és szerényebb hajlék volt, mint a kifinomult részleteiről nevezetes, későbbi Astana. Az első két rezidencia Sarawak történetének viharos, kezdeti időszakában épült, amikor Kuching még leginkább egy kampungfaluhoz hasonlított. Ez a szerkezet is teljes egészben fából készült, cölöplábakon állt, mindegyik sarkában egy-egy hálószobával, középen egy nagyobb közösségi térrel, hátul pedig egy kizárólag a rádzsa számára fenntartott szobával. 

A feltételezések szerint ez a második rezidencia azoknak a bungalóknak a mintájára épült, amilyenekben James Brooke a Brit Kelet-indiai Társaságnál töltött korai éveiben élt, ennek legszemléletesebb példája a kontyolt tető és a veranda volt.   

A lázadás ráébresztette Brooke-ot, hogy a biztonság érdekében erősebb védelemre van szüksége, ezért harmadik lakóhelyét – melynek már Government House volt a neve, tükrözve kapcsolódási szándékát a hatalmas, védelmező nagyhatalomhoz, a Brit Birodalomhoz, még ha ez a védelem valójában nem is létezett; nos, ez is politikai bizonytalanságát sugallta – egy toronyszerű, erődített építménnyel is kiegészítette, noha maga a ház továbbra is fából épült. A kétszintes, habarcsból és téglából készült torony vészhelyzet idején menedékhelyként szolgált. A lakóépület stílusában keveredtek a maláj tervezési sajátosságok (a fa felhasználása, beliánfából készült zsindely), illetve az egyenlítői éghajlaton bevált angol-indiai bungalók jellemzői, de a maláj és szingapúri stílusjegyek is megfigyelhetők voltak rajta. E harmadik házról ezen felül nem sok leírás maradt fenn, különösen azért, mert elátkozott, szerencsétlen épületnek tartották, miután az első rádzsa eredetileg kinevezett örökösének, a szintén itt élő Johnson Brooke-nak (Charles Brooke bátyja volt) három év leforgása alatt az első és a második felesége, Anne és Julia, illetve a fia, Francis is itt halt meg. Maga James Brooke nem sokat lakott az újonnan épült rezidenciában, mivel nem sokkal később végleg visszatért Angliába.  

Miután az első fehér rádzsa 1868-ban elhunyt, és helyére Charles Brooke-ot iktatták be uralkodónak, az új rádzsa 12 évvel elkészülte után lebontatta a rossz emlékű épületet, hogy helyet biztosítson az Astana téglából és habarcsból készülő, de a maláj építészeti hagyományokat követő épülettömbjének, melynek mély verandája és belső elrendezése ugyanakkor az európai stílusjegyeket tükrözte. Kuchingban a csodájára jártak az elegáns, új palotának, ami méltó lakhelynek bizonyult az új uralkodópárhoz. Mivel Charles Brooke messze földön híres volt takarékosságáról, már-már fukarságáról, meglepő cselekedet volt részéről ebben az anyagilag kiszámíthatatlan időszakban egy ilyen drága kastély építése. Feltehetőleg pénzügyi erőforrásainak “fitogtatása” állt szándéka hátterében, mellyel hatalmát is kifejezhette Kuching meglehetősen ellentmondásos és kiszámíthatatlan lakossága irányában, így a palota nemsokára Charles hatalmának szimbóluma lett. Lényegében még az épület elnevezése, az Astana is ezt a hatalmat igyekezett kifejezni, hiszen a maláj uralkodók is istanákban, palotákban éltek. Az Astana megjelenésében sokkal szebb és látványosabb épület volt, mint az első rádzsa, James bármelyik hajléka is. 

Az új rezidencia főbejárata a Margerita-erőd tornyához hasonló erődített szerkezet, melynek homlokzatán jawi írásmóddal a következő szöveg olvasható: Dum Spiro Spero, vagyis “Amíg van élet, van remény” (ez Sarawak mottója). Charles Brooke még egy bétel (areca) ültetvényt is telepített a palota mögé, amelynek friss termésével megkínálhatta a hozzá érkező dayak törzsfőnököket. Azt mondják, a mindig fegyelmezett Charles Brooke egyik kedvenc helye az Astana verandája volt, ahol reggelente távcsövén át azt kémlelte, hogy a folyón túl lévő munkahelyekre milyen pontosan érnek be kormányhivatalnokai. A későn érőknek perceken belül értesítőt küldött, emlékeztetve őket a hivatalos munkaidőről. Ebben az idilli, visszafogottan elegáns palotában élt Margaret Ranee is, aki más, gyarmatokon élő angol nőkkel ellentétben kereste a helyi asszonyok társaságát, maláj ruhát viselt, átérezte gondjaikat és azonosulni tudott velük. Nem úgy azokkal a gyarmatokon élő angol hölgyekkel, akiket kicsinyesnek, honvágytól gyötörtnek és státuszuk megszállottjának írt le. Margaret Brooke-ot, miután eleget tett kötelességének és három fiú utódot adott Sarawaknak, férje, a második rádzsa visszaküldte Európába. A Ranee végül sem Sarawakban, sem Nagy-Britanniában nem lelt otthonra, mintegy örökös száműzöttként, élete végéig az otthonát kereste Párizsban, Olaszországban és Londonban. 

A dolgok Charles Vyner Brooke regnálásával változtak meg. A harmadik fehér rádzsát 1917. május 24-én iktatták be hivatalába, s ettől kezdve az Astana az elegáns, gondtalan és rendszeres partik otthona lett, melyet elsősorban minden év szilveszterén tartottak a kuchingi palotában. A hagyományos szilveszteri banketteken évről évre mintegy száz vendég vett részt, melyet a rádzsa és a Ranee adott. Azt mondják, az Astana tornyát a második világháború előtt egy borostyánhoz hasonló helyi kúszónövény borította be, melyről az a hír járta, hogy azért nőtt oda, hogy az Astana lakóit megvédje, ezért eltávolítani, illetve a tornyot lemeszelni is balszerencsét jelentett volna. Csakhogy a második világháború alatt Toshinari Maeda, az észak-borneói japán erők parancsnoka az Astanát tette meg hivatalos rezidenciájául, és a parancsnoknak nem tetszettek a futónövények, mivel azt az időszakot idézték fel benne, amelyet Nagy-Britanniában töltött katonai attaséként 1927-1930 között. A parancsnok végül leszedette a növényeket, felfedve alatta a torony fehérre meszelt falait, de nem sokkal később balszerencsék sorozata sújtotta, végül 1942. szeptember 5-én felszállt egy Labuanba tartó repülőgépre, amely Bintulu partjainak közelében lezuhant. 

A háború után ugyan Charles Vyner Brooke visszatért Sarawakba, de szembesülve az örökléssel kapcsolatos családi vitákkal (neki nem született fiú örököse, lányai pedig nem örökölhették a sarawaki trónt, felesége, Sylvia Brett, a Ranee pedig mindvégig a kinevezett trónörökös, Anthony Brooke, – Charles fivérének, Bertramnak a fia – esélyeit igyekezett aláásni), illetve azokkal, az állam újjáépítésére vonatkozó kiadásokkal, amelyek a háború után az országot terhelték, végül úgy döntött, hogy Sarawakot koronagyarmatként átengedi Nagy-Britanniának. Döntését a Negri Tanács szűk többséggel, csupán három európai szavazattal, 1946. május 17-én fogadta el. Az Astanát végül a brit gyarmati kormányzók foglalták el, egészen Malajzia 1963-as megalakulásáig. Összegzéskét elmondható, hogy 1841-től kezdve a fehér rádzsák életkörülményeikben és az ország irányításában is előrelátó módon az európai és a borneói bennszülött elemeket egyesítették. Ma az Astana annak az európai és bennszülött együttműködésnek a figyelemreméltó szimbóluma, amelyen a Brooke-ok sarawaki uralkodása alapult, és rajtuk keresztül bepillantást kaphatunk a rádzsák hatalmának természetébe is.   

Az egy emeletes rezidencia eredetileg három különálló épületből állt, melyeket rövid átjárók kötöttek össze egymással. A palota később több felújítást, átépítést és bővítést is megélt, melyek mind szépségének és eleganciájának hangsúlyozását szolgálták. Az 1888-ban elkészült elülső óratorony Sir James Brooke, az első fehér rádzsa emlékét őrzi. Az Astana – mely a Kuching Heritage Trail, vagyis Örökségi Ösvény egyik fontos megállója – többszöri felújítás után, jelenlegi kialakítását tekintve méltó rezidenciája Sarawak kormányzójának, a Yang di-Pertuának, azonban mint állami hivatal, évente csak egyszer, a Hari Raya, más néven Aid Fitr idején, a Ramadán végén látogatható, szépen parkosított kertje viszont mindig nyitva áll az érdeklődők előtt. 2023. július 4-én azonban nyilvánosságra hozták, hogy Sarawak állam új, hivatalos rezidenciát tervez építtetni az államfő számára, és ezzel együtt a most 153 éves Astanát történeti múzeummá alakítanák, ahol a rádzsák kormányzásának időszakát mutatnák be, de emellett helyet kapnának itt a külföldi méltóságoktól kapott ajándékok is. A tervezett új rezidencia építésének, illetve az Astana múzeummá alakításának időpontja és egyéb részletei még nem ismertek. 

Az Astanát legegyszerűbben a folyóról, kampangokkal lehet megközelíteni, a palotának saját mólója van, kertjeiben kiépített sétautak találhatók, így kerekesszékkel is bejáraható, sötétedés után pedig színpompás kivilágítást kap az épület, így lenyűgöző fotótémát kínál a látogatóknak a folyóról vagy a túlsó partról.