Üzbegisztáni körutazás 9. nap

Szamarkand

A Zarafsán folyó völgyében található Szamarkand Üzbegisztán második legnagyobb városa, és ugyanolyan korú, mint Babilon vagy Róma. Szamarkand története kb. 2750 éves, és olyan nevek és események hatottak a városra, mint Nagy Sándor, az arab hódítás, Dzsingisz kán és Timur Lenk. Mindezek következtében Szamarkand kultúrájában az iráni–perzsa mellett az indiai, a mongol kultúra elemei, a keleti és a nyugati világ találkozása figyelhető meg. A közel félmillió lakossal rendelkező várost egyesek a keleti muszlim világ gyöngyszemének, a kelet Rómájának tartják. A történelem folyamán a Selyemút nagy hatással volt a városra, hatott  növekedésére, és többször okozója is volt hanyatlásának, pusztulásának. De minden csapás után újjáéledt a város, és ma egyedülálló építészeti és szellemi kincsei okán szerepel az UNESCO világörökségi listáján. A város számtalan nevezetessége közül elsőként Timur Lenk és családja Gúr-e Mir-mauzóleuma kerül megtekintésre. Ez az azúrkék kupolájú építészeti komplexum Timur Lenk, két fia, valamint unokái, Ulug Bég és Muhammad szultán sírja. A sírban még Timur Lenk egyik kedvenc tanárának a hamvait is elhelyezték. Építése 1403-ban kezdődött Muhammad szultán váratlan halála után, aki Timur Lenk örököse lett volna. Timur eredetileg nem ide lett volna eltemetve, de amikor 1405-ben, a Kínába irányuló katonai expedíciója során meghalt, a Sahriszabz felé vezető utakat a hó eltorlaszolta, ezért inkább ide temették el. Ulug bég fejeztette be az építési munkálatokat, és lett a Timuridák családi kriptája a komplexum, amiből mára csak az alapjai, egy medresze, a bejárat egy része és négy minaret maradt. A komplexum központi eleme egy egyedi struktúrájú dob alakú építmény, ami mintegy 26 m magas, és a tetején látható azúrkék bordázott kupola meghatározó része a város látképének. A mauzóleum a középkori iszlám építészet kiváló példája, amelynek harmóniáját már a kortársak is csodálták. A bordázott kupolát és a boltozat falait világos- és sötétkék mázas téglamozaikkal borítottak. A kupola domborműves belseje a csillagos eget utánozza. Ezt követőn a Szamarkand szívében található Registan tér kerül megtekintésre, mely az itt található keleti építészet emlékművének köszönhetően világhírnévnek örvend. A teret három oldalról egy-egy medresze veszi körbe, melyek mindegyike a tér felé néz. Mind más időpontban készült, és teljesen egyedi vonásokkal rendelkezik. Ennek az együttesnek is köszönhető, hogy Szamarkand 2001-ben felkerült az UNESCO világörökségi listára. A tér neve „homokhelyet” jelent, ami utal régi állapotára, ugyanis ezt a területet a múltban mindössze homok borította. A tér más szempontból is fontos volt a város életében. Itt gyűltek össze a város vezetői, itt jelentettek be minden fontos törvényt, rendelkezést a nép számára, itt tartottak minden fontosabb ünnepséget, és végezték a nyilvános kivégzéseket is. Különböző uralkodók járultak hozzá a tér átalakulásához, aminek köszönhetően változott a tér jelentősége, de napjainkra is a társadalmi élet központja maradt. A tér körül álló medreszék közül elsőként a muszlim csillagász, Ulug bégé készült el 1417–1420 között. Az igazán impozáns épület homlokzatánál a sarkokon minaretek állnak, a bejárati ív felett pedig stilizált geometriai díszek találhatóak. Építése idejében ez volt a legnagyobb tudományos-oktatási intézmény Szamarkandban. A hallgatók filozófiát, csillagászatot, matematikát, teológiát tanultak a falak között. A 17. század első felében épült fel Ser Dór medresze, amelyet Ulug bégével szemben építettek a téren azzal a szándékkal, hogy annak tükörképe legyen. Az építkezés során viszont nem vették észre, hogy a talaj megsüllyedt a mintának használt medreszénél, így a pontos tükörkép helyett az új medresze 2 m-rel magasabb lett. Annak ellenére, hogy az épület homlokzata teljesen az első medreszére hasonlított, új technológiákat alkalmaztak az építésben, ami a 14. században még nem volt szokásos. Építéskor az épületet a megrendelő tiszteletére nevezték el, de ez a név nem tetszett az embereknek, akik az épületet a Ser Dórnak nevezték át. A név az épületen látható két nagy arany tigrises faldísztől (sher – tigris) származik, amelyek éppen egy fehér dámvad után indulnak. Alig egy évtizeddel az első medresze felépülte után kezdtek bele a harmadikba, ami 1660-ra készült el. A Tilla-Kari („aranyozott”) medresze sokban hasonlít a már meglévőkre. Ez nem csak oktatási intézmény volt, hanem mecsetként is funkcionált. Délután folyamán látogatás történik Afrászijábba, Szamarkand ókori városába. Ez a terület kb. i. e. 500-tól egészen a mongol invázióig, 1220-ig jelentette a mai Szamarkand ősét. Védelmi okokból egy magasabb részen helyezkedett el, a folyóvölgytől délre, egy nagy termékeny terület északi részén. Ez a város volt egykor Szogdia, a szogd nép egyik központja. Ez az iráni nép volt a mai Üzbegisztán egyik fontos népcsoportja egészen a középkorig. A perzsák hódítása után lett tartományi központ, majd  fontos kereskedelmi központ a Selyemút mentén. Afrászijáb területe körülbelül 220 hektár, és a régészeti rétegek vastagsága eléri a 8–12 m-t. A város egyenlő szárú háromszög alakú volt, és magas falakkal volt körülvéve, amelyek most egy masszív, 40 m magas, agyagból álló domboknak tűnnek. Az utcák maradványait eddig nem igazán tudták feltárni, mivel az épületek összeomlottak. A városban a kutatók lakó- és kézműves negyedeket találtak, egy mecsetet, és egy 7–8. századi uralkodó palotájának maradványait, ahol csodálatos freskót találtak, melyen a városi élet eseményeit örökítették meg. Az 1220-as pusztulás olyan mértékű volt, hogy a túlélők nem itt építették újjá Szamarkandot, hanem a romok szomszédságában. Szamarkand történelmi emlékművei közül különös helyet foglal el Ulug bég obszervatóriuma, amelyet 1428–1429-ben építettek fel az egyik dombon. Fénykorában egy háromszintes, 46 m átmérőjű, 30 m magas kör alakú épület volt. A főcsarnokban hatalmas műszert helyeztek el a Hold, a Nap és a csillagok megfigyelésére. A szamarkandi csillagászok megfigyeléseinek pontossága elképesztő volt, mivel optikai műszerek nélkül, szabad szemmel történtek. A bég halála után az obszervatóriumot a vallási fanatikusok megsemmisítették, az értékes könyvtárat elpusztították, a tudósokat elüldözték. Csak a 20. században kezdték a régészek feltárni az épületet, és alkották meg az obszervatórium makettjét. Szamarkandtól északnyugatra található a 16 darab mauzóleumból álló Sáh-i Zinda nekropolisz (jelentése „élő uralkodó”). A Timur Lenket követő időszak egyik legjelentősebb épületegyüttese, amely tulajdonképpen egy muszlim szent, a Próféta unokaöccse, Kászim ibn Abbász sírja köré épült. Abbász hittérítőként érkezett a városba, és itt halt meg 677-ben. Az első épület Abbász mauzóleuma lett, ami a 14. század első felében épült, mázas, faragott terrakotta lapok használatával. A mértani díszítések a timurida kor építészetre is hatással voltak a későbbiekben. A temetkezési helyek három egységet alkotnak. A legidősebbek az 1360-as években készültek, a középső csoportban találhatóak Timur Lenk rokonai, a katonai vezetők és az arisztokrácia tagjai. Az alsó csoportban épültek közül kiemelkedik Rumi Kazi Zádán kettős kupolájú mauzóleuma, aki híres csillagász és tudós volt a maga idejében. Szamarkand építészeti emlékei között kiemelt szerep illeti meg a Bibi Khanumot, amely egyszerre volt mecset és mauzóleum. Az indiai hadjárat után határozta el Timur Lenk, hogy kedvenc felesége számára egy olyan mecsetet építtet, ami méretben meghaladja a világ összes hasonló létesítményét. Az építkezés az 1390-es években kezdődött, és az 1400-as évek elején fejeződött be. A mecset udvarát fényűző galéria vette körül, amelyek boltívei több mint 300 márványoszlopon feküdtek. Az építkezés befejezése után nem sokkal összeomlott az épület, melynek vesztét a túl merész építészeti elgondolások okozták. A 20. században kezdték feltárni és részben helyreállítani az épületet az üzbég hatóságok. A Sziáb bazár megtekintése zárja a napot, amely egy 5 hektáron elterülő hatalmas piac. A háromrészes boltíves bejáratot kék mozaikok díszítik. A kereskedők sátrak alatt dolgoznak, hogy megóvják áruikat a nyári naptól, télen pedig a széltől és az esőktől. A bazár gyakorlatilag soha nem alszik. A vétel és eladás a napkelte előtt indul, és késő este ér véget. A bazárban a sok gyümölcs és zöldség mellett rengeteg különféle fűszer is megtalálható, még a ritkák is. A keleti bazár legfontosabbja természetesen az alku-hagyomány. Minden vásárlónak kötelező alkudnia az eladóval! Este szállás Szamarkandban.

Szamarkand, Timur Lenk fővárosa

 Ha azt mondják Selyemút, a legtöbb embernek valami hasonló város jut eszébe róla, mint Szamarkand. Talán ez a gyönyörű település adja vissza leginkább a középkori karavánút lényegét. Persze Szamarkand nem csak a selyemkereskedelemről szólt. Timur Lenk kora egyik legfényűzőbb és legszebb fővárosát hozta létre, melynek hajdani tündöklését – csodás épületeinek köszönhetően – valamennyire még ma is átérezhetjük.

 A Bukharától 270 kilométerre keletre, a Taskenttől 310 kilométerre délnyugatra fekvő Szamarkand Közép-Ázsia talán legemblematikusabb városa, mely magában hordozza a régió valamennyi  esszenciáját, szépségét, értékét, misztikumát. Ha egy szóval akarnánk jellemezni Közép-Ázsiát, vagy a Selyemutat, talán Szamarkand lenne rá a legjobb választás, hiszen mindent megtestesít, amiről a régió és az ősi karavánút szól. A város születésének ideje a múlt ködébe vész, már a paleolitikumban is lakták a környéket, így lényegében a térség egyik legrégebbi folyamatosan lakott települése. Magát a várost – egyes feltételezések szerint – valamikor a Kr. e. XIV-VII. század között alapították. Legrégebbi része a Qala ye Afrasiab (Afrasiab vára, vagy telepe) a vaskor óta lakott. Az Óperzsa Birodalomban, az Akhaimenidák uralkodása idején Szogdia szatrapia fővárosa volt Marakanda néven. Ez utóbbi elnevezés eredetéről többféle nézet is létezik, az egyik szerint szanszkrit, a másik szerint héber, és ’Meru-kand’, vagy ’Maurakand’ alakban ’Szent várost’, illetve olyan várost jelent, mely növényzettel borított partvidékű folyó mellett található. Ez akár igaz is lehet, hiszen Szamarkand a Zeravshan-folyó mellett fekszik, melynek partját sűrűn benőtte a tugai (Közép-Ázsia félszáraz és sivatagi körülmények között élő partvidéki erdeje).

Amikor Nagy Sándor Kr. e. 329-ben elérte Szogdiát, más városok mellett Marakandát is elfoglalta. Alexandrosz élettörténetének egyik szomorú eseménye köthető a városhoz: egy italozásba fúló vacsorán hirtelen haragjában megölte egyik leghűségesebb hadvezérét, Kleitoszt, aki a granikoszi csatában megmentette Sándor életét. A makedón hódító halála (Kr. e. 323) után Marakanda elveszítette szatrapai fővárosi státuszát, sőt, a szeleukidák idején egész Szogdia Baktria tartomány része lett, s Marakanda jó időre eltűnt a forrásokból. Ugyanakkor Sándor hódításai a klasszikus görög kultúrát is elterjesztették Ázsiában; ez a hellenisztikus örökség az elkövetkező évszázadokban is éreztette hatását. Bár Kr. e. 130-ban a kínaiak megnyitották a Selyemút nyugat felé vezető szakaszát – melynek később Szamarkand az egyik legfontosabb megállója lett – a város ezekben az időkben mintha nem is létezett volna. A Kr. u. III-IV. században azonban már a manicheizmus és a nesztoriánus kereszténység egyik legfontosabb központjaként említik a források, de a későbbiekben számottevő volt a zoroasztriánus, a buddhista, hindu és zsidó vallás követőinek a száma is. A VII-X. századra, amikor a Tang-dinasztia császárai ismét megnyitották a Selyemutat, Marakanda már a legfontosabb pihenőhely volt a karavánúton. Az Afrosiab korabeli palotájában feltárt freskórészletek a szaszanidák bukása és az arab hódítás közötti időszak prosperitását jelzik. 711-ig, az arab hódításig a nyugati türk (göktürk) kaganátusok kincsesbányája és legértékesebb birtoka volt a város. A VIII. századra Szamarkand az iszlám világ egyik legfontosabb kulturális központjává vált.

Az arabok azonban nem telepedtek le az általuk meghódított közép-ázsiai területeken, helyettük hozzájuk hű, helyi vazallus királyok uralkodtak. Ez alól Szamarkand kivétel volt: itt arab helyőrség és arab kormányzati adminisztráció működött, és a lerombolt zoroasztriánus tűztemplomok helyett mecsetek épültek. A lakosság is szép lassan áttért az iszlámra. Valamikor ebben az időben lett elfogadott elnevezés a Szamarkand, mely óperzsa és szogd szóösszetételként ’sziklaerődöt’ vagy ’kővárost’ jelent. Korai virágzását Kína és a Nyugat közötti központi elhelyezkedésének, illetve az iszlám világban betöltött jelentős kulturális szerepének köszönheti: itt épült fel az abbaszidák birodalmának első papírgyára is, a papírgyártás titkait a legenda szerint két kínai hadifogolytól szereztek meg, akik a 751-es Talas-csatában kerültek fogságba. A VI-XIII. század között a város nagyobb és népesebb volt, mint napjaink Szamarkandja. Ezt követően a települést a perzsa számánidák, a türk karahanidák, a szeldzsuk törökök, a karakhitánok és a hvarezmi sahok kormányozták, mielőtt a mongolok 1220-ban elfoglalták volna. Dzsingisz kán, majd Baraq kán is kifosztotta a várost, a férfiakat pedig besorozták a mongol hadseregbe. Kormányzati tisztviselőknek idegeneket jelöltek ki (kínaiakat és karakhitánokat), és keresztény püspökségek létrehozását is engedélyezték. Évtizedekig tartott, mire Szamarkand ismét felvirágzott a mongol pusztítás után. Mikor Marco Polo a XIII. század végén a városban járt, már feltételezhetően visszanyerte korábbi pompáját, mert a velencei utazó úgy írt róla, hogy „nagyon nagy és csodálatos város”.

1370-ben Timur Lenk (Tamerlan, 1336-1405) – aki maga Shahrisabz mellett született –Szamarkandot tette meg Indiától Anatóliáig terjedő birodalma székhelyévé. A város alig 35 év alatt nyerte el azt a pompáját, melynek számos látványossága máig fennmaradt; ez volt Szamarkand történetének legkimagaslóbb korszaka. A város szépítésén a meghódított területek legügyesebb kézművesei dolgoztak, de az uralkodó maga is a művészetek patrónusa volt. Az ő és utódai időszakát tekintik a timurida reneszánsznak, mely éppen akkoriban virágzott, amikor Európában is ugyanez a stílus dívott. Az uralkodó terveivel gyakran személyesen is részt vett az építkezések folyamatában, a munkások szakmai tudása sokszor nem is volt elegendő elképzelései megvalósításához. Szamarkand ebben az időben szinte állandóan építési terület volt, előfordult, hogy egy már csaknem elkészült épületet átépíttetett, ha nem volt elégedett az eredménnyel. Ennek a kornak a legkimagaslóbb építészeti emlékei az Afrosiyab mellett található Shah-i Zinda nekropolisz, melynek összesen tizenegy síremléke – melyek egymás mellet, mint egy gyöngyfüzér sorakoznak – 1370-1449 között épült. Az uralkodói családtagok, nemesek mauzóleumai mellett a legfontosabb sír egy kenotáfium (szimbolikus sír), mely Mohamed próféta unokatestvérének, Kusam ibn Abbasnak, vagyis az Élő királynak (Shah-i Zindának) épült, aki a térségben az elsők között hirdette az iszlám hitet. Sírja valódi zarándokhely lett az évszázadok során, a középkorban elzarándokolni ide egyenlő volt a mekkai hadzzsal.

Timur korának másik híres épülete a Bibi Khanym mecset, melyet a legenda szerint az uralkodó legkedvesebb felesége építtetett az indiai hadjáratból hazatérő férjének. Valójában azonban maga Timur építtette a mecsetet, melyhez 90 elefánt szállította Indiából az ékköveket. A kapkodó építkezésnek azonban meglett a böjtje: az elegáns épület nem sokára omladozni kezdett, végül egy földrengés használhatatlanná tette. A 2010-es évek elején a mecsetet felújították. Timur halála után készült el a Gur Emir mauzóleum, amely a középkori Kelet egyik legjelentősebb építészeti emléke. Az épületegyüttes – mely jelenleg sajnos részben romos – egy khanakából (a szúfi testvériség spirituális gyülekezési helye – a khanakák általában szentélyek, mecsetek, medreszék mellett épültek), Muhammad Sultan medreszéjéből és természetesen a timuridák férfiágának mauzóleumából áll. Az épületet még Timur életében unokája, Muhammad Sultan kezdte építeni vallási iskolának, de idő előtti halála miatt Timur mauzóleummá alakíttatta, ahol elsőként Muhammad Sultánt temették el, majd magát Timurt, illetve két fiát, Shahrukhot és Miranshaht, unokáját Ulugh Beget, valamint Timur spirituális mentorát, Mir Said Barakát. Az épületkomplexumot Ulugh Beg uralkodása alatt fejezték be. Timur sírköve – mely középen kapott helyet – egyetlen darab zöld jádéból készült. Az épület minden belső díszítése, cseppkőboltozata festett papírmasé, hogy a súlyt elbírja a gyönyörű, bordás kupola.

Timur unokája, a tudós uralkodó, Ulugh beg 1424-29 között építtette a szamarkandi obszervatóriumot. A 11 méter hosszú szextáns kora legnagyobb ilyen jellegű szerkezete volt. Az obszervatórium eredetileg három szintes, üvegezett tetejű, 46 méter átmérőjű épület volt, a szextáns ennek főcsarnokában volt. Pontossága ma is figyelemreméltó, ahogy a középkori szamarkandi csillagászok megfigyelései is, mivel optikai műszerek nélkül, szabad szemmel készültek. A szerkezetet azonban 1449-ben a vallási fanatikusok elpusztították, s az obszervatórium föld alatt rejtőző részét csak 1908-ban fedezték fel. Szintén Ulugh Beg nevéhez köthető a város jelképének tekinthető Registan téren álló Ulugh beg medresze, ahol ő maga is tanított matematikát és csillagászatot. A tér – mely ma az ország első számú emblematikus látványossága – három híres medreszéjével lényegében a tudás szentélye volt. A Registan homokos helyet jelent, mely burkoltan utal egykori központi piactér jellegére, ahol még kivégzéseket is végrehajtottak, persze azelőtt, hogy a vallási iskolák megépültek volna. A Registan mindig is a város társadalmi életének központja volt. Elsőként az Ulugh Beg medresze készült el (1417-20) a tér nyugati oldalán, s mintegy 100 hallgatót tudtak benne elszállásolni. Homlokzatán az eget és a csillagászatot szimbolizáló csillagok láthatók. Korának legnagyobb és legjelentősebb tanintézménye volt, ahol a matematika és csillagászat mellett filozófiát és teológiát is tanítottak a gazdag családok fiú utódai számára, akik gyakran 20 éven keresztül „koptatták itt a padokat”.

A tér másik két vallási iskolája csak a XVII. században készült el. A tér keleti oldalán magasodik a Sher-Dor medresze, melyet Yalangtush Bahadur szamarkandi emír építtetett 1612-36 között. Tervei szerint a már meglévő medresze tükörképét akarták felépíteni, ami nem teljesült maradéktalanul, mivel az építész nem vette figyelembe, hogy az Ulugh Beg medresze az elmúlt 200 évben 2 métert süllyedt, így az új iskola ennyivel magasabb lett – igaz, ez a különbség alig látszik szabad szemmel. Az épületet az addig ott álló Ulugh Beg khanaka helyén építették fel. Elnevezését a homlokzaton látható két arany oroszlánról (leopárd) kapta, ami Szamarkand szimbóluma. Utolsóként a középen látható medresze, a Tilya-Kori készült el, melyet szintén Yalangtush Bahadur emeltetett (1646-60). Helyén egy karavánszeráj állt. Az új medresze harmonikusan illeszkedik a már meglévő épületekhez: kétszintes homlokzata vizuálisan zárt teret képez a Registan többi épületével. A Tilya-Kori építészetileg kiegyensúlyozza a két nagyobb medreszét, anélkül hogy az építészeti stílus egységét megbontaná. Elnevezését („aranyozott”) aranysárga dekorációjának köszönheti. A XVII. században – amikor a főváros szerepét Bukhara vette át – Szamarkand elnéptelenedett, s az egykor gyönyörű Registan és három medreszéje lepusztultan vegetált. A város csak 1875-ben szerezte vissza korábbi jelentőségét, de 1918-ban a medreszék működését betiltották. Való igaz, a három épület ekkorra komoly károkat szenvedett a földrengések és a kemény idősjárási viszonyok miatt. Végül a teret az épületekkel a szovjet időszakban újították fel. A helyreállítási munkálatok éppen a Szovjetunió bukása előtt fejeződtek be.

De térjünk vissza Szamarkand történetéhez. 1500-ban a város irányítása az üzbég nomádok közül kikerülő Sajbanida-dinasztia kezébe került, akik a XVI. században Bukharát jelölték ki fővárosuknak. Ez az időszak már Szamarkand hanyatlását hozta. 1599-től 1756-ig a várost a bukharai kánok asztraháni ága irányította. 1740-ben a perzsa Nadir sah egy rövid időre meghódította Transzoxániát: Khívát, Bukharát, és megtámadta Szamarkandot is, majd ezt követően, a XVIII. század során ez utóbbi város lassan el is néptelenedett (1720-70 között alig 1000 család lakta). 1868-ban miután a szamarkandi fellegvárt Konstantin Petrovich von Kaufman ezredes elfoglalta, a város orosz kézre került, de nem sokkal később a bukharai emír lázadó fia, Abdul Malik Tura megostromolta az orosz helyőrséget. Az oroszok nagy veszteségeket szenvedtek, de vissza tudták szorítani az üzbég csapatokat. Az óvárostól nyugatra ekkoriban épült Szamarkand orosz városrésze. 1886-ban végül Szamarkand az újonnan alakult orosz Turkesztán Szamarkand Oblast fővárosa lett. 1888-ban a Közép-ázsiai vasút is elérte a várost, melynek jelentősége ezáltal tovább nőtt. 1925-ben a település egy rövid időre az Üzbég Szovjet Szocialista Köztársaság fővárosa lett, mely címet 1930-ban Taskent vett át tőle.

Természetesen a legfontosabb nevezetességek mellett érdemes más látnivalókat és érdekességeket is felkeresni. A város északi részén elterülő rommező, Afrosiab ősi telepe Szamarkand legrégibb városmagja, melyet a Kr. e. VII. századtól az 1220-as mongol pusztításig laktak. A várost Dzsingisz kán a földdel tette egyenlővé, s a lakosok annyira féltek haragjától, hogy többé nem mertek visszaköltözni. A belső városban lakó-, és kézműves negyedek voltak, mecsetek, illetve egy uralkodói palota maradványait is feltárták. A települést a legenda szerint Turan királya, a mitikus Afrasiab alapította. A helyszínen egy múzeum is található, ahol a rommező kisebb leleteit csodálhatjuk meg. A Bibi Khanym mecset és a Shah-i Zinda között, az Afrosiab település lábánál, egy természetes magaslaton áll az iwanból, egy khanakából és egy minaretből összetevődő Hazrat Hyzr mecset, mely a legendás zarándok szent (az utazók védőszentje), Hazrat Hyzr tiszteletére épült. Kultusza az iszlám előtti időkre nyúlik vissza. Egy helyi legenda szerint egy karaván a jelenlegi mecset helyén haladt át, amikor rablók támadtak rájuk, s az utazókat meggyilkolták. Hazrat Hyzr azonban az „élet elixírje” segítségével életre keltette őket. Szintén a közelben található a Siab bazár, amely a keleti piacok egyik leghíresebb példája, ez az a hely, ahol máig átérezhetjük az egykori Szamarkand – mint kereskedőváros – igazi szellemiségét. Az öt hektáros piacon Közép-Ázsia minden ínyencségét megtaláljuk: friss és szárított gyümölcsöket (főleg gránátalmát), zöldségeket, dióféléket, fűszereket, a méltán híres szamarkandi kenyeret és más mezőgazdasági terményeket.

Szintén az Afrasiab település szélén találjuk Dániel próféta (egyik) sírját. Azért egyik, mert van belőle több is, például az iráni Susában, az iraki Babilonban, Kirkukban, Moszulban és Muqdadiyah-ban, a törökországi Tarsusban és Mersinben, illetve a marokkói Jorf El-Yhoudi-ban. Hogy melyik lehet az igazi, talán csak Isten tudja, az azonban bizonyos, (illetve mégsem, mert, hogy ez is legenda) hogy a szamarkandi kegyhelyet Timur Lenk alapította, miután az iráni Susát hosszan és hiábavalóan ostromolta. Végül megkérdezte a helyieket, hogy lehet, hogy ilyen hatalmas és egyébként sikeres sereggel képtelen bevenni az ekkorra kicsi és jelentéktelen várost? Mire a susaiak közölték vele, hogy a települést Dániel próféta védi. Ekkor az uralkodó megparancsolta, hogy a szent maradványaiból (egyes feltételezések a karját említik, mások csak egy marék földet) szállítsanak el valamennyit Szamarkandba. A karaván útnak is indult, de nem érték el a város központját, mert a tevék ott, ahol ma a sírépület áll, egy olyan hely, amely Susára emlékeztette őket, megtorpantak, és egy tapodtat sem voltak hajlandók tovább menni. A hosszúkás, öt kupolával fedett épület rejti Dániel próféta 18 méter hosszú sírját, ugyanis a hiedelmek szerint a szent maradványai folyamatosan nőnek, megint mások szerint azért ilyen hosszú a sír, hogy ne lehessen tudni, hol vannak benne a relikviák. Bárhogy is legyen, Dániel próféta mauzóleumához muszlim, keresztény és zsidó vallású hívek is érkeznek a világ minden tájáról.

A régi város tervei szerint az utcák a XI. században épült falak hat kapujától a központi tér (Registan) felé haladtak. Bár a falakat és a kapukat az oroszok elpusztították, a középkori városkép megmaradt. A város orosz negyedének építése 1871-ben kezdődött, mely a szovjet időszak folyamán jelentősen kibővült, középületek, házak, parkok épültek. Van üzbég és orosz színház, sőt egyetem is (1933-ban alapították) és – a város korábbi kulturális szerepéhez hűen – számos más felsőoktatási intézmény is létesült. Az óváros a közép-ázsiai építészet egyik legszebb középkori műemlék együttesét tartalmazza. Az épületek legfőbb értékei a csodálatos iwanos homlokzatok, a hatalmas azúr színű kupolák és a figyelemre méltó külső díszítések: majolikák, mozaikok, márvány, jáde és arany dekorációk. Szamarkand gondosan megőrizte az ősi kézműves hagyományokat, a hímzést, az aranyművészetet, a selyemszövést, a rézmetszést, a kerámiát, a fafaragást és a fafestést. Ennek, illetve a Selyemút múltjának és hagyományainak köszönhetően a történelmi települést 2001-ben az UNESCO Világörökség részének nyilvánították, mint a világ ’kultúráinak kereszteződésében’ fekvő várost.