Üzbegisztáni körutazás 6. nap

Buhara

A város Üzbegisztán legnagyobb és leghíresebb települései közé tartozik, amelynek a népessége megközelíti a 250 000 főt, amivel közép-ázsiai mértékkel nézve is a legnagyobbak közé számít. Egy olyan ősi civilizációs központnak számít, amelynek a környezete már több évezrede is lakott volt, napjainkban pedig az UNESCO Világörökség listán is szerepel a város. Maga a város neve, eredete nem teljesen tisztázott, az elképzelések közül a legvalószínűbb a perzsa származás, ami a név „szerencsés föld” jelentését helyezi az előtérbe. Kb. i. e. 500 körül alapíthatták a várost, de már azelőtt is lakott volt a környezete, több mint 5000 évvel ezelőtt a Szapalli kultúra néven ismert fejlett bronzkori kultúra nyomait is megtalálták a régészek. Nagyjából i. e. 1500 körül a szapallik és az ide vándorló árja nomádok összeolvadásának köszönhetően egy új kultúra jött létre, és a szogdok lakóhelye lett az ókorban. A környékbeli falvak összeolvadását és fallal való körülkerítését tekintik Buhara születésének. A város a Perzsa Birodalom része lett, majd Nagy Sándor hódításait követően a hellenisztikus Szeleukida Birodalomhoz tartozott. Egy ideig a Görög-Baktriai Királyság, majd azt követően a Kusán Birodalom része lett a terület. Mindezen időszakok alatt a város egy kulturális központként is működött, ahol a perzsa vallás mellett megfért sok másféle kultúra is. A kereskedelem lett az egyik legfontosabb gazdasági ágazat, melynek bizonyítéka a régészek által itt megtalált eddig ismert legnagyobb aranyból készült pénzérme is. A virágzó időszak a Kusán Birodalom bukásával véget ért, a város hanyatlani kezdett, majd az 5. század környékén ismét kezdett felvirágozni. Az arab invázió és az iszlám megjelenése előtt egy multikulturális központnak számított a város, pl. igen magas számban itt éltek a nesztoriánus keresztények is. Az i. sz. 650 körül megérkező arab hódítók elfoglalták ugyan a várost, de az iszlám győzelméhez még sokkal több időre volt szükség. A térség jövője azonban a 751-es talaszi csatában dőlt el, ahol az Abbaszida Kalifátus és szövetségesei vívták csatáikat az ekkor terjeszkedőben lévő kínai Tang-dinasztia seregével. A Kalifátus győzelme évszázadokra meghatározta a térség sorsát, és egyben az iszlám, mint vallás győzelmét is elhozta a térség többi vallásával szemben. A város a fénykorát a 9–10. század környékén élte, amikor a Samanid Birodalom fővárosa is volt egy évszázadon keresztül. Buhara lett ebben az időben az iszlám világ szellemi központja, Bagdad riválisának tartották. A birodalom bukása után a törökök által alapított Hvárezmi Birodalom része lett egészen a mongol hódítók megérkezéséig. 1220-ban Dzsingisz kán 15 napos ostrom után tudta elfoglalnia a várost, ami eléggé megszenvedte a mongol támadást, de a többi leigázott városokhoz képest mérsékelt pusztításban volt csak része a lakóknak. A mongol birodalom részeként közép-ázsiai és  buharai muszlimok kerültek Kínába, ahol adminisztrációs feladatokat láttak el, míg Buharába kínaiakat hoztak a mongolok, hogy azok irányítsák a lakosságot. Dzsingisz kán halála után második fia, Csagatáj kán lett az uralkodó, és ekkor a rövid életű Csagatáj Kánság része lett a város és a mai Üzbegisztán egésze. Rövidsége ellenére ez a kánság mégis fontos, mert a térségbe vándorolt különböző nomád népek idővel eltürkösödtek, és csagatájoknak kezdték nevezni önmagukat. Az így létrejött nép, és az általuk beszélt csagatáj nyelv lett a mai üzbég nyelv és nép őse. A mongol uralom Timur Lenk idejében egy rövid időre visszatért, amit azután a Buharai Kánság, majd a 18. század végén a Buharai Emirátus uralma követett az országban, egészen az orosz hódításig. Ennek a bőségesnek nevezhető múltnak köszönhető, hogy Buhara igen gazdag történelmi helyekben, mintegy 140 építészeti műemlék ismert a városban. Közülük elsőként a város központjába található Po-i Kaljan (jelentése „a nagy torony lábánál”) épületegyüttes kerül megtekintésre, ami négy műemlékből áll. Ezek egyike a 12. században készült Kaljan minaret (jelentése „nagy minaret”), melyet a Halál Tornyának is nevezik, mivel a legenda szerint ezen a helyen évszázadokig a bűnözőket úgy végezték ki, hogy innen dobták le őket. A minaret arab eredetű kifejezés, ami a midzana megnevezésből származik, jelentése „az imára hívás helye”. A régió minaretjei a korábbi perzsa vallás, a zoroasztrizmus „tűztornyainak” lehetséges adaptációi voltak. Az építész, akinek neve egyszerűen Bako volt, a minaretet kör alakú téglatorony formájában tervezte meg, amely felfelé szűkül, így az alap átmérője 9 m, míg a tetején 6 m. A 45,6 m magas torony nagy távolságból is jól látható. A Kaljan mecset (jelentése „nagy mecset”) a 16. század első felében készült, és méretét tekintve a szamarkandi mecsettel egyezik meg. Eredetileg nagyobb mecset állt a helyén, de azt a mongol invázió során lerombolták. Később annak a helyére építették fel az új mecsetet, amely mintegy 12 000 ember befogadására képes, és 288 oszlopból álló galéria fut végig a belső udvaron. Egy nagy méretű kék színű kupola is a része. A komplexum utolsó darabja a környező épületek fölé magasodó két nagy kék kupolájáról felismerhető Miri Arab medresze, amely a város szellemi központjának számít. Építésének pontos dátuma nem ismert, annyi bizonyos, hogy az 1530-as években készült ez az épület. Egyes források szerint egy, a század elején vívott sikeres háborút követően építették fel, és a pénzügyi fedezetet a háborúban ejtett több ezer iráni hadifogoly eladásából teremtették elő. A medreszét a város egyik legérdekesebb emlékművének tekintik, ami ma is működik, imámok oktatása folyik a falak között, ezért csak a belső udvart nyitják meg a látogatók számára. A medresze központjában található az építtető emír szellemi vezetőjének tartott Miri Arab sírja, akiről az épület a nevét kapta. Ez a mederesze volt az egyetlen, amely a szovjet korszakban működhetet, így az akkor időszak összes vezető imámja itt tanult és végzett. A medresze megtekintése után séta a bazár fedett boltíves csarnokai alatt, ahol aranyművesek, süvegárusok, pénzváltók csarnokai kerülnek megtekintésre. A bazár után meglátogatott egykori Magok-i Attari mecset még a 9. században épült, és egy régebbi zoroasztrista templom maradványaira épült. A mecset többször is megsemmisült a történelem során, de mindig újjáépítették. A legrégebbi része a déli homlokzat, amely a 12. századból származik – ez egyike Buhara legrégebbi fennmaradt építményeinek, és egyike azon kevésnek, amelyek túléltek Dzsingisz kán támadását. A környező talajszint süllyedése miatt a mecset is megsüllyedt, ezért 1935-ben gyakorlatilag kiásták az épületet. A mecset homlokzata aszimmetrikus, díszítésénél kombinálták a téglák, a mozaikok és a növényi mintázatú mázas csempéket. Napjainkban már nem mecsetként működik, hanem egy szőnyegmúzeum van a falai között. Ulug bég Timur Lenk unokája volt, aki amellett, hogy uralkodó is lett, neves történetíró, költő, matematikus és csillagász is volt. Az ő nevéhez fűződik Szamarkand felvirágoztatása, és az ő idejében épült fel Buharában – 1417 körül – az Ulug bég medresze. A falon még ma is olvasható az építést vezető mester neve, akiről azt valószínűsítik, hogy a Timur Lenk által fogolyként ide hurcolt mesteremberek egyike, vagy annak leszármazottja lehetett. Ez a medresze viszonylag kis méretű, egy négyzet alakú udvar és két szint alkotja. Az Ulug bég medreszével szemben található az 1652-ben épült Abdul-Aziz kán medresze, amit  napjainkban a város egyik legkiemelkedőbb építészeti együttesének tartanak. A közép-ázsiai építészet fejlődését reprezentálja, főleg ha összehasonlítjuk Ulug bég medreszével. Míg az utóbbi épület közepes méretű és szerény, egyszerű dekorációkkal rendelkezik, addig a másik hozzá képest sokkal nagyobb és díszesebb. Maga a bejárat is elképesztően magas és pompásan díszített, a feliratok pedig híres költők verssorai és nem Korán idézetek. Az udvar jobb része és a homlokzat bal oldala díszítetlen maradt, mivel Abdul-Aziz kán távollétében politikai puccs történt az országban, és egyik mester sem maradt ott, aki a munkát befejezhette volna. A Lyab-i Khauz (jelentése „a tó mellett”) együttes egy érdekes színfoltja a városnak, aminek létrejötte is egy igen érdekes történet. A történet szerint egy bizonyos Nadir Divan bég, aki a város egyik megbecsült tagja, valamint a kán rokona volt, találta ki, hogy létre kell hozni egy tavat a városban. A kinézett terület viszont egy zsidó özvegyasszony tulajdonában volt, aki nem akarta eladni a telket és a rajta lévő házát. Hiába került az ügy a kán elé, ott is az özvegynek adtak igazat, az eladást nem kényszerítették ki. Nadir Divan erre válaszul épített egy kisebb tározót a ház közelében, és tette mindezt úgy, hogy a tavat tápláló csatornát az özvegy háza mellett ásták ki, ami aztán idővel kezdte alámosni és pusztítani az épületet. A végeredmény azután egy egyezség lett. Az özvegy eladta a házát, amiért cserébe egy másik telket és engedélyt kért egy zsinagóga építésére, amivel a város zsidó negyedének az alapjait vetette meg. Mindezek eredményeképpen a város gazdagabb lett egy zsinagógával és egy nagyobb tóval. A városban számos ilyen tó létezett, amelyek vízforrásként szolgáltak, de a betegségek terjesztésében is szerepük volt, ezért a szovjet időkben a legtöbbjüket megszüntették. A Lyab-i Khauz annak köszönhetően maradt meg, hogy számos híres épület található mellette, így az egész komplexum középpontjának tekinthető. Az együttes egy 17. századi vándorló szufi vendégházból és Nadir Divan bég medreszéből áll. Az épületet  gazdag és színes formák jellemzik, a falakon a Nap mellett tigrisek, antilopok, madarak kerültek ábrázolásra, ami még az iszlám világban is egyedülállónak számít. A 16. századi Kukeldash medresze a városban lévő hasonló intézmények közül a legnagyobb méretűnek számít 60 x 80 m-es területével. Több mint 130 cellából áll, és mind a mai napig 320 hallgató tanul itt. A buharai fellegvár évszázadokig a kánok lakóhelye volt. Az erőd gyakorlatilag egyidős a településsel, a régészeti feltárások szerint az alapjai egészen az i. e. 4. századig nyúlnak vissza. A közel két és fél évezredes történelmi múlt eredményeként egy 20 m magas mesterséges domb alakult ki. A trapéz alakú fellegváron belül szabályos derékszögű utcák találhatóak. Az erődön belül volt az emír trónterme, ahol időközönként ünnepségeket is tartottak. Az erőd 1920-as ostroma során az utolsó emír, Alim Khan (1880–1944) elrendelte az erőd felrobbantását, miközben a kincstárral együtt Afganisztánba menekült. Teljes felrobbantása végül nem sikerült, csak egyes részek sérültek meg, ám az erőd fából készült részei teljesen leégtek. Az erőd megtekintése Vámbéry Ármin miatt is fontos, ugyanis a híres magyar kutató is megfordult benne a 19. században. Az erődtől nem messze található a Bolo-Khauz komplexum, melynek legrégebbi része a Bolo-Khauz víztározó (jelentése „gyermeki víztározó”), mely a több mint 100 tározóból fennmaradt egyike. A mellette található Bolo-Khauz mecset 1712-re készült el az emír megrendelésére. Kifinomult, 12 m magas festett faoszlopok szegélyezik és teszik igazán látványossá. A mecset belseje a 18. századi közép-ázsiai stílusban lett kialakítva, a hozzá tartozó kis minaret pedig 1917-ben épült. Közép-Ázsiában számos olyan hely létezik, amelyeket korábban valamilyen szentnek tartott személy látogatott meg évszázadokkal ezelőtt. Ezek közé tartozik a Chashma-Ayub mauzóleum is. A legenda szerint a bibliai Jób próféta mikor látta, hogy a sivatagban élő emberek mennyire szenvednek a víz hiányától, dobbantott egyet a földön, ahogy Isten mondta neki, s nyomában kristálytiszta vizű forrás tört elő, melynek vizéről az emberek úgy vélik, hogy gyógyító ereje van. A forrás fölé egy hosszúkás, prizma alakú mauzóleum épült fel. A buharai középkori épületek közül a Számánida mauzóleum különös érdeklődésre tart számot. Ezt a világhírű építészeti remekművet a 9. század végén építették fel a Számánida dinasztia idejében, I. Iszmáil apja halála után, de ide lett eltemetve Iszmáil és az unokája is. A mauzóleum felállítása akkoriban ellentétes volt az iszlám törvényekkel, mivel az iszlám megtiltotta a halál utáni emlékművek felállítását a muszlim hívők sírjain. A tiltást azonban a 9. század közepén az egyik kalifa eltörölte, akinek szintén mauzóleumot építettek, így Iszmáil csak követte a példáját. A mauzóleum egy félgömb alakú kupolából áll, amely egy kockán nyugszik. A mauzóleum összes eleme négyzeteken és átlókon alapul: az elemek geometriailag eltérő vonalakat képeznek. A mauzóleum érdekessége, hogy az időjárástól függően változtatja a színét, a szakértők szerint a titok a téglák speciális elrendezésében rejlik. Az építész tizennyolcféleképpen tudta sorba rakni a téglákat. Igény szerint további séták a buharai óvárosban, majd szállás Buharában.

Bukhara, a soknevű város

 A türkiz kupolákról, karcsú faragott faoszlopokról és monumentális erődjéről, az Arkról nevezetes Bukhara kivételes város; noha történelmi központja az, amiért a legtöbb turista felkeresi, mégis egyszerre érezhető benne a ragyogó középkor és a szovjet idők hangulata. Itt két eltérő korszakba is visszarepülhet az, aki szereti az időutazást és a különleges atmoszférát.

 Az Ürgencstől 415 kilométerre délkeletre, a Szamarkandtól 260 kilométerre nyugatra fekvő Bukhara környékét már jó ötezer éve lakják. Legelső lakói árja bevándorlók voltak, akik mintegy 2500 éve alapították meg a várost. Noha korábban az egész oázist ezen a néven emlegették, a Kr. u. X. századtól kezdve a Bukhara elnevezés már csak a városra vonatkozott. Kr. e. 700 körül alakult ki a régióban a szogd kultúra, melynek képviselői városállamokban telepedtek le; három ilyen kis erődített településből jött létre végül Kr. e. 500 körül Bukhara azon a területen, ahol ma az Ark, az erőd magasodik. Létrejöttének legendáját a perzsa Firdauszi ’Shahname’ című eposzában is megtaláljuk. Eszerint Bukharát az iráni Kej Káusz sah fia, Szijávus herceg alapította, akit korábban azzal vádoltak, hogy elcsábította a mostoháját. A herceg – hogy igazát bizonyítsa – tűzpróbának vetette alá magát, melyet sértetlenül túlélt. Majd átkelt az Oxus folyón (a mai Amu-darja), ahol Szamarkand ura, Afraszijáb király hozzáadta a lányát, és hozományul a bukharai oázist, ahol Szijávus várost alapított. De a herceg nem kerülhette el a sorsát; ismét megvádolták, ezúttal azzal, hogy apósa hatalmát akarja megdönteni. Ezért Afraszijáb megölette a herceget, végül a perzsa sah, hogy megbosszulja fia halálát, a legendás Rosztammal meggyilkoltatta Afraszijábot.

Nem sokkal a város megszületése után Bukhara és környéke a hatalmas Óperzsa Birodalom egyik szatrapiájának, Szogdiának a része lett. A birodalmat létrehozó Nagy Kürosz Kr. e. 538-ban foglalta el Baktriát és Szogdiát, de 530-ban éppen az itt élő nomádok, a masszagéták elleni háborúban esett el. A terület azonban ezt követően Kr. e. 329-ig a perzsák kezén is maradt, ekkor foglalta el Szogdiát Nagy Sándor. Őt a hellenisztikus utódkirályságok, a Szeleukidák, és a Görög-Baktriai királyság követte, majd a Kusán Birodalom hódította meg a területet. Ebben az időben Bukhara már kulturális és kereskedelmi központként virágzott, melynek legfontosabb vonzereje az Anahita termékenység istennőhöz kapcsolódó templomgazdaság volt. Következő virágzását akkor élte, amikor a Han-dinasztia idejében megnyílt a keletet a nyugattal összekötő Selyemút kereskedelmi forgalma, és Bukhara a karavánút egyik legfontosabb megállója lett (Kr. e. 206- Kr. u. 220). A selyemkereskedelemnek köszönhetően a város gyors iramban növekedett és gazdagodott. A Kusán Birodalom bukásával, és a mongol Hua törzsek hódításával azonban ez a prosperitás megszűnt. Az V. századtól azonban lassan újra fejlődésnek indult a régió.

Az arab hódítás előtt, a szaszanida uralom idején Bukhara két üldözött felekezet, a manicheizmus és a nesztoriánus kereszténység híveinek menedéke volt, talán még az uralkodó réteg hivatalos vallása is a kereszténység volt. Amikor az arabok 650-ben elérték a térséget, egy soknemzetiségű, több vallású, decentralizált Bukharát találtak, melynek urai a környékbeli régióra is kiterjesztették hatalmukat. Az arabok könnyű győzelmeket arattak a központosított hatalom nélkül működő Közép-Ázsiában, de épp emiatt nem is tudták huzamosabban megtartani ezeket a területeket. Ugyanakkor a bukharaiak – más szogd városokhoz hasonlóan – sokáig az arabokat játszották ki a Tang Birodalom ellen. A 751-es talasi csatában azonban az abbaszida seregek döntő győzelmet arattak a Tang-csapatok ellen, ezzel az arabok végleg megvetették a lábukat a térségben, s a vallás is szép lassan teret hódított a lakosság körében. 892-ben Bukhara lett a Szamanida Birodalom fővárosa, s amellett hogy az iszlám volt a hivatalos vallás, a perzsa nyelv és kultúra újjáéledését hozta az eddigi arab helyett. Ebben az időben Bukhara az iszlám világ szellemi központja volt, a város egyik híres szülötte Muhammad al-Bukhari iszlám tudós.

Ezután előbb a karahanidák (1005-1200), egy török származású dinasztia következett Bukhara élén, ebből a korból maradt fenn a gyönyörű Kalyan-minaret, melyet Mohammad Arslan Khan 1127-ben építtetett, majd a város 1207-ben a Hvarezmi Birodalom része lett. 1220-ban azonban Dzsingisz kán lerohanta, és a földdel tette egyenlővé Bukharát. A mongol uralomnak volt egy igen érdekes gyakorlata: a megszállt területeken idegen adminisztrátorokat alkalmaztak – így Bukharában kínaiakat, míg a kínai területeken közép-ázsiai muszlimokat – azért, hogy így korlátozzák a helyiek túlzott megerősödését. Dzsingisz kán halála után fiai megosztva örökölték a meghódított területeket, így Közép-Ázsiát – az akkori Transzoxániát – Csagataj kapta. 1333-ban a térségen átutazó híres berber tudós és felfedező, Ibn Battuta feljegyezte, hogy a város romokban van a mongol pusztítás óta, mely akkor már több mint száz évvel korábban történt. Mecsetek, medreszék, bazárok pusztultak el, és az itt élők közül senki nem ismerte az iszlám tanításait. Bukhara tehát a lassú újjáépülése után előbb a Csagataj kánság, majd Timur Lenk birodalmának területe lett.

A XVI-XVIII. század közti időszak új virágzást hozott Bukhara történelmében. Ez volt a Bukharai kánság kora, mely élén a timuridákat (1370-1500) követő mongol-üzbég eredetű sajbanidák (1500-1598) álltak, akik Dzsingisz kántól származtatták magukat (a kán címet csak az viselhette, aki Dzsingisz kán egyenes ági leszármazottja volt). A sajbanidák Bukharába költöztették udvarukat, s ez a város lett a kánság fővárosa. A dinasztia legkiemelkedőbb uralkodója Abdullah Khan (ur. 1577–1598) volt, akinek a nevéhez fűződik a bukharai Kosh-medresze építése, mely nem messze található az 1712-ben épült Bolo Hauz mecsettől. A XVII. században egy új dinasztia, az Asztraháni Kánság uralkodóitól származó dzsanidák kerültek hatalomra, akik szintén Dzsingisz kán leszármazottainak vallották magukat.1740-ben egy rövid életű perzsa uralom következett, amikor Nadir sah meghódította Bukharát. Halála után, 1747-ben a kánságot az üzbég emír, Khudayar Bi leszármazottai, a Manghit-dinasztia tagjai irányították, mivel azonban ők nem Dzsingisz kán egyenes ági leszármazottai voltak, ezért nem a káni titulust használták, hanem az iszlám legitimitást hangsúlyozó emíri címet vették fel, a Bukharai kánságból pedig emírség lett.

A XIX. századot az orosz befolyás erősödése jellemezte Bukhara történetében, amely 1785 óta már emírségként működött. Ez az időszak Nagy-Britannia és Oroszország vetélkedésétől volt hangos, a két nagyhatalom Afganisztán, illetve Közép- és Dél-Ázsia befolyási övezetéért vetélkedett, mely ’A nagy játszma’ néven vonult be a történelembe. A diplomáciai konfliktus elnevezését a Hatodik Bengáli Könnyűlovasság kötelékében szolgáló hírszerzőnek, Arthur Conollynak tulajdonítják, aki maga is ’A nagy játszma’ áldozata lett: 1842-ben Charles Stoddarttal együtt a bukharai emír lefejeztette. A vetélkedésből végül az Orosz Birodalom került ki győztesen, mely előbb Taskentet, majd Bukharát, Szamarkandot, végül Mervet is elfoglalta, így megszerezve Közép-Ázsia nagy részét. 1920-ban Mihail Frunze vezetésével a Vörös Hadsereg bevette Bukharát. Az emírség előbb Bukharai Szovjet Népköztársaságként, majd 1924-től Bukharai Szovjet Szocialista Köztársaságként létezett tovább a Szovjetunión belül. 1924-ben a Bukharai SZSZK-t összeolvasztották a Khívai Kánságból kialakított Khívai SZSZK-val, létrehozva az Üzbég SZSZK-t, a modern Üzbegisztán elődjét. A XX. század második felében az afganisztáni háború, illetve a tádzsikisztáni polgárháború eredményeként nagyszámú perzsa (dari és tádzsik) nyelvű bevándorló érkezett Bukharába, akik beilleszkedtek a helyi tadzsik lakosság közé (a tádzsikok is a perzsát beszélik, de írásban a cirill ábécé betűit használják).

Khíva után másodikként, 1993-ban Bukhara történelmi óvárosa is Üzbegisztán UNESCO Világörökségi listájára került, mint a közép-ázsiai középkori városok egyik legszebb fennmaradt példája. A város igazi jelentőségét jellegzetes városszerkezete és magas színvonalú építészete adja. Egyszerre van benne jelen a világi hatalmat jelképező épületkomplexum (az Ark), illetve a tér túloldalán, vele szemben a vallási hatalmat jelképező Bolo Hauz mecset, mely 1712-ben épült, és a bukharai emírek idején péntek mecsetként szolgált. Az egykori Selyemút jelentőségét hangsúlyozza a kupolás Toqi Zargaron, mely az ékszerárusok, aranyművesek fedett bazárjaként működött. Bukharában számos ilyen, szakmánként elkülönülő piac volt, így például a pénzváltók bazárja (Toki-Sarrofon), a könyv és fejfedők bazárja (Telpak Furushon), illetve a szőnyeg és textilárusok bazárja (Tim Abdullakhan bazár). A XVI. században, mint a híres karavánút egyik legfontosabb állomásán rengeteg ilyen bazár működött a városban, melyek közül mára csupán e négy maradt meg hírmondónak, jóllehet napjainkban már nem e konkrét szakmánként oszlanak meg bennük az árusok.

A város legrégebbi része a mai citadella, az Ark területén alakult ki a Kr. e. IV. században. A folyamatos építkezéseknek és rombolásnak köszönhetően az idők során egy 20 méter magas mesterséges domb keletkezett itt, melynek legfelsőbb rétegén már a bukharai emírek építkeztek. Az erőd az évszázadok során folyamatosan változott, de mindvégig az uralkodó rezidenciájaként, illetve adminisztratív központjaként működött. Ezen kívül volt benne: közrend felügyeleti részleg, istállók, műhelyek, konyhák, börtön, fegyver- és kincstár, mecsetek, szabóság, és egyéb kisebb-nagyobb épületek. Az impozáns kapuzat felett – mely a bukharai Registan térre néz – a XVII. századtól zenepavilon volt, illetve egy olyan galéria, ahonnan a téren rendezett előadásokat, illetve kivégzéseket lehetett figyelemmel követni. A citadella egyik legérdekesebb látványossága az emír trónterme, amely egyben ünnepi rendezvényteremként is funkcionált. Maga a trón egy 1669-ben készült márvány ülőalkalmatosság (perzsául takht), mely felett faragott márványoszlopokkal alátámasztott famennyezet látható.

A város egyik leghíresebb vallási épületkomplexuma a Poi-Kalyan, mely a már említett Kalyan minaret mellett található. Neve ’Nagy talapzatot’ jelent, melyet a minaret talapzataként kell értelmezni. Az együttes négy műemléképületből áll: egymással szemben, a főfronton magasodik a Kalyan mecset és a Mir-i Arab medresze, a kettő között a 45,6 méter magas minaret, illetve a kicsi Amir-Allimkhan medresze. Az eredetileg 1514-ben épült Kalyan mecset az idők során leomlott, ma látható formájában a szovjet időkben építették újjá. Hatalmas belső udvarát galériák veszik körül, melyek tetején 288 kisebb kupola található. Az udvar felé néz a lenyűgöző, csempedíszítésű iwan kapu, mely a fő imaterem bejárata. A XVI. században, 3000 iráni hadifogoly eladásából befolyt összegből épült Mir-i Arab vallási iskola két azúr színű kupolájáról felismerhető. A medresze egykor Bukhara spirituális és szellemi központja volt, mely egyetlenként a II. világháború utáni szocialista rendszerben, iszlám vallási iskolaként folytathatta működését. A volt Szovjetunió valamennyi imámja ebben a vallási központban végzett. Ma turisztikai nevezetesség is egyben.

Egy másik jelentős műemlék együttes a Lyabi Hauz komplexum, mely a Kukeldash medreszéből, a Nadir Divan-begi khanakából (egy kifejezetten a szufi testvériség vagy tariqa összejöveteleire tervezett épület, amely a szellemi visszavonulás helyszíne volt), illetve medreszéből áll. A komplexum elnevezésének jelentése: ’a tónál, vagy tározónál’, ugyanis az épületek között egy mesterséges medence terül el, mely egykor a város fő vízforrásaként működött. A szovjet időszak előtt több ilyen víztározó is volt Bukharában. Az 1568-69 között épült Kukeldash medresze Bukhara legnagyobb méretű vallási iskolája volt. Itt áll Naszreddin Hodzsa, a XIII. századi szúfi tanító szobra is, aki kedves, szellemes történeteivel erkölcsi iránymutatást nyújtott az embereknek. A városban két mauzóleumot is találunk; a régebbi az Ismoil Samani mauzóleum, mely a IX. században a szamanida dinasztia alapítójának épült. A kis ékszerdobozhoz hasonló épület akkoriban az iszlám tanításai ellenére épült, az ugyanis tiltotta a halál utáni emlékművek felállítását. Ezt a szabályt nem sokkal később eltörölték. A másik mauzóleum a Chashma-Ayub, vagyis Jób forrása fölé emelt sírépület. A Timur idején épült mauzóleum jellegzetessége a hvarezmi csúcsos kupola, mely igen ritka a régióban.

Bukhara talán legkülönlegesebb formájú medreszéje az aprócska, négy tömzsi, kék kupolás minarettel körbevett Chor Minor (am. ’négy minaret’). Az épületet a gazdag türkmén kalifa, Niyazkul pénzéből építették 1807-ben, de egyes feltételezések szerint már a XVII. században is létezett. Építtetőjéről Niyazkus kalifa medreszéjének is nevezik. Mind a négy minaretje különböző formájú, és úgy vélik, hogy ezek a világ négy nagy vallásának lényegét szimbolizálják. Érdemes megemlíteni a IX. században épült Magoki Attori mecsetet, mely a város egyik legrégebbi műemléke. Helyén korábban egy zoroasztriánus templom állt. A mecset többször is megsemmisült, majd újjáépült, a ma látható épület legrégebbi része a XII. századból maradt fenn, és egyike annak a kevés építménynek, mely túlélte Dzsingisz kán pusztítását. Jelenleg egy szőnyegmúzeum működik a falain belül. Bukhara egyik legszebb homlokzatával az Abdullazizkhan medresze büszkélkedik. Csempedíszítéses iwan-bejáratát színpompás sztalaktit, vagyis cseppkő boltozat díszíti. Az 1651-52-ben épült vallási iskolát a korszak minden kényelmével ellátták.

Bukhara történelmi városmagja példátlan épségben élte túl az elmúlt századok megpróbáltatásait, de ha az ember kicsit kijjebb sétál, hamarosan a szovjet időszak megkopott hangulatával találja magát szemben. Itt még érintetlen formában tapasztalhatjuk meg a XX. századot uraló rendszer megalomán építészeti stílusát: a széles és hosszú sugárutakat, melyeken autók alig közlekednek, a tágas, nagy tereket, a posztszovjet időszak jellegtelen üvegpalotáit, vagy éppen az ötvenes évek kockaházait. Jóllehet Bukhara neve ma egybeforrott a jellegzetes középkori közép-ázsiai kereskedővárosok példájával, valójában pontos jelentése máig nem ismert. Egyes feltételezések szerint a szanszkrit „Vihara”-ból (buddhista kolostor) ered, azonban a város környékén eddig még nem találtak a buddhizmussal összefüggő leleteket. Egy másik elképzelés szerint a szogd eredetű βuxārak-ból származik, melynek jelentése ’a jó szerencse helye’. Az arabok Rézvárosnak (’Madinat al Sufriya’), és Kereskedők városának (’Madinat Al Tujjar’) is nevezték a középkorban. Bármi is legyen, Bukhara ma Közép-Ázsia egyik legkülönlegesebb városa, mely tökéletes lenyomata az egykori Selyemút dicsőségének.