Üzbegisztáni körutazás 5. nap

Kizil-kum, Buhara

A Khívában elköltött reggeli után indulás vonattal Buharába. Az utazás Vámbéry Ármin nyomán halad a Kizil-kum (jelentése „vörös homok”) sivatagon keresztül. A Kizil-kum Közép-Ázsia legnagyobb sivatagja, majdnem 300 000 km2-en terül el, és több ország, így Kazahsztán, Üzbegisztán és kis részben Türkmenisztán osztozik rajta. A sivatag tulajdonképpen egy északnyugati irányban enyhén lejtő síkság, amelyet medencék és kisebb hegységek tagolnak. Nagyobbik hányadát homokdűnék és homokdombok fedik be, amelyek átlagos magassága 3–30 m között váltakozik. Az éves csapadékmennyiség elenyésző, felszíni vízfolyást szinte alig lehet találni, egyedül a talajvízkészletek mondhatók jelentősnek. Ezen a tájon keresztül utazva történik meg az érkezés Buharába, és a szállás elfoglalása. Amennyiben az idő engedi, akkor lehetőség szerint séta az óváros ódon negyedében, megtekintve a helyi zsidók egykori lakóházait.

A bukharai zsidók

 Bukharában sétálgatva hamar feltűnhet az embernek, hogy a városnak meglehetősen kiterjedt zsidó negyede van, ami ugyan építészetileg nem különbözik a közép-ázsiai stílustól, de betérve két zsinagógájának egyikébe, hamar nyilvánvalóvá válik, hogy a bukharai zsidók igenis komolyan vették a vallás gyakorlását és a hagyományok tiszteletét. De mégis hogy kerültek ők ide, mi közük van a mongol-török eredetű üzbégekhez?

 Mi anno, 2011-ben véletlenül tévedtünk a Lyab-i Hauztól délre elterülő bukharai zsidó negyedbe (mahalla), mivel eredeti programunk úti célja – Bukhara történelmi óvárosa – Schmitt Pál köztársasági elnök hivatalos látogatása miatt hermetikusan le volt zárva. Ehelyett kellett hirtelen valami hasznos opcionális programot találni, hogy a szokatlan novemberi hidegben mégse az utcán fagyoskodjunk. Így jött az ötlet, hogy pillantsunk be az egyik helyi zsinagógába és ismerjük meg a bukharai zsidóság történetét, mely meglehetősen valószerűtlennek tűnt ebben a környezetben, ezen a vidéken. Pedig egy évszázaddal ezelőtt még legalább hét zsinagóga volt a városban, 1920 után – a kommunista időkben – kettőre redukálták a számukat. Mi a régebbi imaházba tértünk be, ahol a rendkívül kedves, idős gondnok (aki maga nem zsidó, így eleinte furcsa volt a szájából az „ők” névmást hallani, mellyel a bukharai zsidókra utalt) mesélt nekünk a tradíciókról, a vallásról és a közösség történetéről.

A bukharai zsidók Közép-Ázsia egyik etnikai-vallási csoportja (olyan etnikai csoport, melynek tagjai közös vallási háttérrel rendelkeznek), akik – egyedüliként – a perzsa nyelv tádzsik ágának bukhori dialektusát beszélik, ugyanakkor írásuk a héber ábécén alapszik, de az elmúlt szovjet évtizedek után a cirill és a latin ábécé használata is általánossá lett közöttük. Elnevezésük a Bukharai Emírség időszakából maradt fenn, amikor hatalmas zsidó közösség élt Közép-Ázsiában, azon belül is Bukharában, ők viszont „Isro’il”-nak (izraeliták), vagy perzsául „Yahudi”-nak (zsidók) nevezik magukat. A Szovjetunió felbomlása után nagy részük kivándorolt Izraelbe, az USA-ba, Európába, vagy Ausztráliába. Bukharában mára alig tucatnyian maradtak. A bukharai zsidók a Közel-Keletet, Közép-Ázsiát és a Kaukázust magában foglaló mizrahi (keleti) zsidók közé tartoznak, akik azonban a Dél-Európában elterjedt szefárd judaizmust gyakorolják.  A közép-ázsiai zsidókról fellelhető legelső írásos feljegyzés a Kr. u. IV. századból maradt fenn a türkmenisztáni Mervből, az ókori Margianából.

Állítólag a legősibb iratok szerint már a Kr. e. X. században, Dávid király idejében is voltak olyan zsidó kereskedők, akik Közép-Ázsia felé indultak szerencsét próbálni. Az azonban történelmileg igazolt tény, hogy amikor Nagy Kürosz elfoglalta Babilont, a Nabukodonozor által odahurcolt zsidókat felszabadította, és bátorította őket, hogy Perzsiában telepedjenek le, mely a közép-ázsiai területeket is magában foglalta. Alig ötven évvel később, I. Xerxész perzsa király harmadik felesége a Bibliából ismert Eszter lett (Ószövetség, Eszter könyve), s ekkoriban a birodalomban élő zsidók nagy befolyásra tettek szert. (A történetírás azonban nem azonosítja biztosan I. Xerxészt Ahasvérossal, ahogy Eszter könyvében az uralkodót nevezik.) A középkor idejére egész Közép-Ázsia legnagyobb zsidó diaszpórája Bukharában élt. A bukharai zsidók elmélete szerint ők Izrael elveszett tíz törzse közül Náftáli és Isszakár törzsének leszármazottai, akiket a Kr. e. VII. században, az asszír fogság idején száműztek. Igen gyakori közöttük az Isakharov vezetéknév. A történeti források azonban a Kr. e. V. századi perzsiai emigránsok leszármazottainak tekintik őket.

Később – természetesen a Selyemút közvetítésével – más keleti zsidók is csatlakoztak hozzájuk, főként Irak, Irán, Jemen, Szíria és Marokkó területeiről. Bukhara első zsinagógája 1620 körül épült, jóllehet ekkoriban Omar kalifa rendeletére tilos volt a nem muszlim imaházak építése. Korábban a zsidók a Magoki Attoron nevű mecseten osztoztak a muszlimokkal, sőt egyes feljegyzések szerint egymás mellett is imádkoztak. A XVIII. század a megkülönböztetés és az üldöztetések időszaka volt; zsinagógáikat, közösségi házaikat bezárták, és a helyi muszlimok az áttérésre akarták őket bírni. Számuk annyira lecsökkent, hogy félő volt, kihalnak. Mindez, illetve a zsidó világ többi részétől való elszigetelődés a tradíciók és a gyakorlat kikopásához vezetett. Ezt a helyzetet mentette meg a marokkói Tetouanból származó Yosef Maimon rabbi, aki 1793-ban Bukharába utazott, s ott a helyi közösség spirituális vezetője lett, miután tapasztalta, hogy a bukharai zsidók mennyire elfelejtették a zsidó vallási szokásokat és a törvényt. Ekkor vették át a korábban használt perzsa liturgia helyett a szefárd kánont is, amit a spanyol és marokkói zsidók gyakoroltak.

Amikor 1865-ben az oroszok elfoglalták Taskentet, és létrehozták Orosz Turkesztánt, nagyszámú zsidó közösség költözött Közép-Ázsiába, ahol szabadon gyakorolhatták a vallásukat 1916-ig. A bukharai zsidók közül sokan elismert orvosok, jogtudósok lettek, sőt, többen a kormányban is szerepet vállaltak. Ennek ellenére, a XIX. században újabb megkülönböztetéseket kellett elszenvedniük: tilos volt az utcán lovagolniuk, jellegzetes viseletet kellett hordaniuk, gettókba költöztették őket, és a muszlim többség üldözte őket. A kommunizmus idején igyekeztek fenntartani az egyensúlyt a vallási hagyományok, illetve a politikai hatalom elvárásai között. A második világháború és a holokauszt után sok askenázi zsidó talált otthonra Üzbegisztánban, akik a Szovjetunió európai területeiről, vagy Kelet-Európából menekültek el. A hetvenes évektől azonban megkezdődött a tádzsikisztáni és üzbegisztáni zsidók kivándorlása Izraelbe és az USA-ba, mely Üzbegisztán 1991-es függetlenedése után is folytatódott, tartva az ország nacionalista politikájától, és az iszlám fundamentalizmus újjáéledésétől. A Szovjetunió összeomlása előtt Közép-Ázsiában 45 ezer bukharai zsidó élt. Ma Izraelben 150 ezren élnek, míg az Egyesült Államokban 60 ezren. Tádzsikisztánban szinte egyáltalán nem maradtak (holott 1991 előtt 15 ezren éltek itt), míg Üzbegisztánban néhány ezer bukharai zsidó maradt, Bukharában pár tucat.

Ami a tradicionális viseletüket illeti, az avatatlan szem alig veszi észre a különbséget a közép-ázsiai (főként török-mongol) kultúrák, illetve a bukharai zsidók megszokott öltözéke között, pedig vannak különbségek. Például esküvőkön a menyasszony, illetve a közeli rokonok az errefelé jellemző, hagyományos kaftánt, a dzsomát öltik fel. Ugyanakkor a zsinagógai öltözet tekintetében a bukharai és perzsa zsidók követik legjobban az ősi zsidó előírásokat. Egyéb iránt a bukharai zsidók elsődleges megélhetési forrása a szövetfestés volt, melynek titkait a Közel-Keletről hozták Timur és utódai idején, de emellett az alkohol lepárlással is ők foglalkoztak (melyet időről időre, több-kevesebb sikerrel igyekezett betiltani az éppen aktuális emír). A XIX. századtól kezdve azonban a Bukharai emírség és Oroszország között zajló kereskedelmet, a banki ügyleteket, a Selyemút értékes selymeket szállító karavánjait mind-mind a bukharai zsidók irányították.

A keskeny utcácskákat szegélyező épületek – akárcsak a bukharai óváros többi háza – patinásan kopottak, a vakolat szinte mindegyikről nagyrészt lepotyogott már, s a több száz éves viharvert fakapuk is olybá tűnnek, mintha évtizedek óta nem lépett volna be rajtuk senki. Pedig ha közelebbről is megnézzük ezeket az egyébként gyönyörű, ódon, 200-300 éves ajtókat, a régi fafaragások lenyűgözik az embert. De még itt sem tűnnek fel a zsidó vallás szimbólumai, a Dávid-csillag, a menóra, a kettős kőtábla, vagy éppen a mezuza. Helyettük a legtöbb helyen az egész kapuszárnyat beborító filigrán kidolgozású arabeszkek, geometrikus díszítések láthatók, illetve külön a nők és külön a férfiak számára elhelyezett, más-más hangot adó kopogtatók. Sőt, a zárt udvarra belépve folytatódik a tradicionális közép-ázsiai építészeti stílus a karcsú, faragott faoszlopokkal, a szamárhátívekkel, az ablakokat díszítő részlet gazdag rácsozattal, a mashrabiyával. Csak odabent, az imateremben tűnik fel először, hogy mely vallás otthonában vagyunk. Itt már bőségesen felfedezhetők a zsinagógák tradicionális díszítései, jóllehet a frigyszekrényt gyönyörű színes suzani takarja.

A régebbi bukharai zsinagóga építéséhez egy legenda is kapcsolódik: amikor Nadir Divan-begi (pénztáros) elhatározta, hogy felépíti a híres Lyab-i Hauz komplexumot (a khanakát, a karavánszerájt, mely végül medreszeként nyílt meg, illetve a kettő között a mesterséges tavat), a tervezett nagyszabású építkezés helyén eredetileg egy zsidó özvegy háza állt, aki, hogy ingatlanáról lemondjon, kompenzációként egy üres földterületet kért, ahová zsinagógát lehet építeni. Mivel feltehetően egyébként sem minden muszlim örült a korábbi megosztott mecsethasználatnak, így – az uralkodói tiltó rendelet ellenére – gyakorlati előnye is volt az új zsinagóga építésének. Ez a régebbi bukharai zsinagóga tehát az 1620-as évekből maradt fenn. Odabent a gondnok megmutatja a hímzett suzani mögött rejtőző tóra tekercseket is, melyek közül a régebbiek állítólag 600, illetve 900 éves darabok (ezeket komolyan őrzik). Az újabb zsinagóga a XIX. század elején épült, majd 1862-ben renoválták, és Bukhara megmaradt pár tucatnyi hívője inkább ezt az imaházat használja. A régi zsinagógában egyébként olyan prominens személyek is megfordultak már, mint Hillary Clinton.