Üzbegisztáni körutazás 3. nap

Legendás Üzbegisztán

Bármerre is járjunk ebben a lenyűgöző országban, lépten-nyomon legendákba és mítoszokba ütközünk, melyek szinte egybeforrtak a régió történelmével, városaival, mitikus alakjaival, szokásaival, s ezek a történetek nem csak színesítik, de teljes egésszé is teszik ismereteinket Üzbegisztánról.

Közép-Ázsia nagy múltú, misztikus földjén a népi történetek olyan természetességgel keverednek a történelemmel, hogy szinte már az igazság, a hitelesség forrásaivá válnak. A legnagyobb hősök köré mindig színes mítoszokat sző a népi képzelet, s ha ezek a történetek beigazolódnak, a legendák csak még tovább erősödnek. Elég csak Timur Lenk „átkára” gondolni, melyre a koporsójában talált feliratok figyelmeztettek. Amikor Mihail Geraszimov 1941-ben feltárta a rettegett üzbég hős sírját, a koporsóban két szöveg is figyelmeztetett: „Amikor feltámadok a halottak közül, a világ reszketni fog” illetve „Aki megnyitja síromat, még szörnyűbb hódítót fog elszabadítani, mint én voltam”. Két nappal az exhumációt követően a náci Németország megindította a Szovjetunió tervezett megszállását, vagyis a Barbarossa-hadműveletet. Timur jóslata hát beigazolódott. Miután azonban az uralkodót iszlám rítus szerint, méltó módon újra temették (1942. februárja), a Vörös Hadsereg döntő győzelmet aratott Sztálingrádnál. A történelem mellett Közép-Ázsia vallásai is – mind az iszlám előtti időszak tanításai, mind maga az iszlám – rendkívül mély hatással voltak Üzbegisztán mítoszaira és legendáira. A prófétákról, nagy uralkodókról, csodálatos városokról, műemlékekről és halhatatlan szerelmekről szóló történetek nemzedékről nemzedékre öröklődtek tovább, és gazdagítják ma is Üzbegisztán megbecsült kulturális örökségét.

Az egyik legkedvesebb legenda éppen az üzbégek messze földön híres udvariasságát meséli el, de közben megtudhatjuk azt is, hogy miként kapták meg a Teremtőtől ezt a pompás vidéket. Amikor az Úr megteremtette a világot, annak földjeit a világ népei között osztotta szét. A kedves és udvarias üzbégek azonban minden nemzetet maguk elé engedtek, így amikor utolsóként sorra kerültek, az Úr széttárta karját, és sajnálkozva megjegyezte: „Túl későn jöttetek, már befejeztem a földek szétosztását. Hol voltatok eddig?” Mire az üzbégek szívükre tett kézzel meghajoltak a Teremtő előtt, s így feleltek: „Ó, Mennyei Atyánk, te megtanítottál minket arra, hogy mindig irgalmasak legyünk, és szeressük a szomszédainkat. És mi, Isten szolgái, mindenkit magunk elé engedtünk, aki kérte.” Erre Isten arca felderült, s így válaszolt: „Ti üzbégek! Igazán nagylelkű, tiszta szívű emberekké váltatok, ezért most olyan földet adok nektek, amelyet magamnak tartottam, s amely olyan, mint a Paradicsom.” Tehát a Menny és a Föld teremtője az üzbégeknek adta azt a földet, melyet a hegyekből kiömlő két nagy folyam ölel körbe, s a neve Üzbegisztán.

Egy másik legenda szintén az ország történelméhez, és a régió méltán elismert lovaihoz kapcsolódik. Kr. e. 104-102 között a kínai Wu-ti császár 60 ezer fős lovasságot küldött Dayuanba, a Ferghana-völgy királyságába, hogy megszerezzék maguknak az úgy nevezett „mennyei lovakat”, az argamakokat. Az erejükről és kitartásukról nevezetes lovaknak egy különös ismertetőjegye is volt, mégpedig, hogy vért verejtékeztek, amit a kínaiak isteni eredetük bizonyítékának tartottak. Wu-ti maga is vágyott a megistenülésre, ezért különösképpen fontosnak tartotta a lovak megszerzését, annál is inkább, mert a tökéletesen felfegyverzett nomád hsziungnu hun nehézlovasság (katafrakták) ellen való védekezésben sikeresebbek lehettek ezekkel az állatokkal, mint a sokkal kisebb és gyengébb kínai fajtákkal. A mennyei lovak olyan megbecsülésnek örvendtek Kínában, hogy még ódákat is írtak hozzájuk. Az azonban csak a XX. században derült ki, hogy a véres verejtékezésért egy parazita a felelős, mely a bőr alá jutva okozza ezt az egyébként kellemetlen tünetet. Amikor a kínaiak újra megtámadták Dayuant, a Ferghana-völgy lakosságának kompromisszumot kellett kötnie, s vállalták, hogy évente 300 lovat szállítanak a kínai hadsereg számára. A szakemberek szerint e „mennyei lovak” nagy valószínűséggel a türkmenisztáni Akhal Teke fajta ősei lehettek.

Üzbegisztán egy másik büszkeségének, az egyik legismertebb textilfélének, a khan-atlas selyemnek (ikat) is kedves története van. E szerint még az ősi időkben Margilan egyik öreg fejedelme úgy döntött, hogy ötödször is megnősül. Választása egy szegény textilszövő gyönyörű lányára esett, csakhogy a lány apja nem akarta a frigyet és térden állva könyörgött a kán előtt, hogy vonja vissza a választását. Az uralkodó azt válaszolta, hogy ha másnap reggelre készít valami rendkívüli dolgot, amely elfeledteti vele a leány szépségét, akkor eláll a házasságtól. A szomorú szövő tanácstalanul ült a folyóparton, s nem tudta, hogy mi tévő legyen. Ekkor észrevette, ahogy az égen átvonuló felhők, és az eső utáni szivárvány visszatükröződik a víz színéről. „Ó, egek, köszönöm az ötletet!”- sírta el magát az apa, s rohant haza, hogy munkához lásson. Másnap reggel szokatlan és gyönyörű ruhát vitt a kánnak, mely könnyű volt és levegős, mint egy felhő, hűvös, mint a tiszta hegyi levegő, és olyan irizáló, mint a szivárvány. „Hogy csináltad?” – kérdezte a megdöbbent uralkodó a szövőt. „Zöld esővel mosott leveleket szedtem, hozzáadtam a tulipánszirmok színét, a hajnali pírt, a kék éjszakai égboltot, a napfény foltokat a vízen és szeretett lányom ragyogó szemeit, és mindent összekevertem.” – válaszolta a szövőmester. A kánnak nagyon megtetszett az újszerű atlas selyem, s a leányt végül szeretett fiával házasította össze.

Bukhara, illetve annak legendás citadellája, az Ark alapításáról – melyet Firdauszi ’Shahname’ című eposza, valamint a zoroasztriánusok szent könyve, az Aveszta is elmesél – már megemlékeztünk Bukharáról szóló írásunkban. Az Ark mellett azonban a bukharai Kalyan minaretnek is érdekes története van. Kevesen tudják, hogy az ódon és magas épületnek a közismert nevén kívül egy másik, sokkal kevésbé jól csengő neve is van: a Halál tornya. Mégpedig azon lányok miatt, akiket innen dobtak le az egyik kegyetlen sah rendeletére. Ez a sah a földi gyönyörökben és a kínzásban lelte örömét. Azonban felesége jó szándékú, segítőkész és okos asszony volt, aki viszont csak titokban merte támogatni a rászorulókat. Egy alkalommal aztán kiderült a titka, és a sah rettenetes haragjában halálra ítélte az asszonyt. Megparancsolta, hogy a minaret tetejéről vesse le magát. Az asszony látszólag elfogadta a sorsát, de egy utolsó kívánsága volt, amit a férje teljesített is: megengedte, hogy az asszony valamennyi ruháját és szoknyáját magára vehesse, mielőtt leugrik a toronyból. A hatalmas tömeg, mely végső búcsút akart venni a tiszteletre méltó asszonytól, meglepve tapasztalta, hogy a sah felesége túlélte az ugrást, mert szoknyái ejtőernyő módjára lelassították a becsapódást. Felesége bátorsága és szellemessége miatt a sah is megbocsátott az asszonynak.

Azonban Szamarkandnak is van ám igazán érdekes legendája, mely egy leopárdhoz kapcsolódik. Abban az időben, amikor a város felépült, egy leopárd jött le a Zerafshan-hegyek közül. Az állat nyugodtan jött-ment az utcákon, az újonnan emelt épületek között, majd amilyen hirtelen feltűnt, ugyanolyan váratlanul visszatért a hegyekbe. Ettől kezdve Szamarkand lakosait leopárdnak nevezték; az állat képe a város zászlaján, sőt, számos épület homlokzatán (de még a nemzeti valután is) feltűnik, mint a bátorság, a nagyság és a hatalom szimbóluma. Leghíresebb ábrázolása a szamarkandi Registan tér egyik medreszéjének, a Sher Dornak az iwan-kapuzatán látható; perzsául a ’sher’ oroszlánt jelent, így valószínűleg az eredeti szimbólum – mely iráni közvetítéssel került Üzbegisztánba – az oroszlán volt, ám később, az arab és török befolyás leopárdra változtatta. Azóta a leopárd a büszke Szamarkand dicsőségét és hatalmát fejezi ki. A város azonban további legendákkal is büszkélkedik, melyek egy-egy híres épülethez, illetve történelmi személyhez kapcsolódnak.

Az egyik legkülönlegesebb a gyönyörű Bibi-Khanym mecset építésének érdekes történetét meséli el. Bibi-Khanym Timur Lenk kedvenc mongol felesége volt, aki egy gyönyörű mecsettel szerette volna meglepni urát, mire visszaérkezik az indiai hadjáratból. Azonban az építész halálosan beleszeretett a királynéba, és minden lehetséges módon késleltette a mecset befejezését. Bibi-Khanym mérges lett, és siettette az építészt, hisz Timur hazaérkezése időszerű volt. Az építész egy feltétellel vállalta a sietős munkát, ha megcsókolhatja az asszonyt. Bibi-Khanym erre különböző színre festett tojásokat hozatott. „Nézd meg ezeket a tojásokat. Csak kívülről különböznek egymástól, de belülről ugyanazok. Ugyanez igaz a nőkre is! Bármelyik szolgámat neked adom, amelyiket kéred.” Erre az építész két poharat hozatott, az egyikbe tiszta vizet, a másikba fehérbort öntetett. „Nézd meg ezt a két poharat: kívülről egyformák, de ha a vízből iszom, nem lesz semmi bajom, azonban ha a borból, megégetem magam. Ugyanez vonatkozik a szerelemre is.” Így a királynő végül engedett a kérésnek, de az építész heves csókja nyomot hagyott Bibi-Khanym arcán. Timur örült felesége csodás ajándékának, mely végül időben elkészült, de azonnal észrevette arcán a csók nyomát. A történetnek több befejezése is ismert, az egyik legismertebb, hogy Timur kivégeztette a vakmerő építészt, s testét egy földalatti mauzóleumba temettette. A nőknek pedig ettől fogva fátylat kellett viselniük.

Szamarkand egy másik igen lenyűgöző épületegyüttese, a Shah-i Zinda is különleges történettel büszkélkedik, mely a komplexum nevéhez (’az élő király’), illetve Mohamed próféta nagybátyjához, Kussama ibn Abbashoz kapcsolódik. Kussama ibn Abbas egy csatában halálos sebesülést szerzett, de Hazrat Hyzr próféta szelleme megmentette, s miután megmerítette az élet vizét tartalmazó Shaaban kútjában, meggyógyult és halhatatlanná vált. Innen ered ’az élő király’, vagyis a Shah-i Zinda elnevezés. Hét évszázaddal később, amikor Timur egy csatából hazatért, elhatározta, hogy meglátogatja a szamarkandi szent helyeket. Amikor a kúthoz ért, amelyben Shah-i Zinda eltűnt, kétségek kezdték gyötörni, hogy vajon ’az élő király’ valóban a kútban él, vagy meghalt? Kísérete azt felelte, hogy erre a kérdésre csak Isten tudja a választ. De Timur nem nyugodott bele a válaszba, ezért hatalmas vagyont ígért annak, aki lemerészkedik a kútba. Azonban egy Hida nevű vitézen kívül senki nem mert vállalkozni a veszélyes küldetésre.

Leereszkedve a kútba, egy minden képzeletet felülmúló csodaszép palotát talált, ahol azonban nem volt senki. Átment a palotán, végül egy ajtón át az Édenkertbe lépett, ahol egy réten három fénnyel körülvett embert látott, középen Shah-i Zindát, mellette két oldalt Illés és Hyzr prófétákat. Körülöttük pedig a jövő embereit, és a már elhunyt, de bűntelen emberek lelkeit látta. Shah-i Zinda haragosan rivallt rá Hidára, honnan vette a bátorságot, hogy lemerészkedjen a kútba és megjelenjen a bűntelen emberek előtt? Hida azt hazudta, hogy nem önszántából merészkedett le, hanem Timur parancsára. Az élő király azonban azt felelte, tudja, Timur nem kényszerítette Hidát, hanem az a saját kapzsiságának engedve ereszkedett le. Végül hazaengedte a vitézt, de azzal a kikötéssel, hogy senkinek nem mondhatja el, amit a kútban látott, különben megvakul és minden utódja is vakon fog születni, valamint, hogy Timur sosem fogja meghódítani Kínát. Visszatérve az uralkodó tudni akarta, hogy Hida mit látott, s bár a vitéz először nem akarta elmondani, végül engedett a kérésnek. Elmesélte, de abban a pillanatban megvakult, ahogy később leszármazottai is vakon születtek, s azt is tudjuk, hogy Timur a Kínába vezető úton meghalt.

Persze a Shah-i Zinda komplexumhoz további legendák is kapcsolódnak. A különleges sírépületekhez vezető 40 fokos lépcsősor a bűnbánat és az ima útját jelképezi, így – akár turistaként, akár helyiként – ha az ember ott jár, szorgalmasan számolja felfelé és lefelé is a fokokat. A legenda szerint, amikor mindkét irányban megegyezik a lépcsők száma, akkor az illető bűntelennek tekinthető. Ez a szokás a középkorból maradt fenn, amikor a helyszín egyfajta muszlim zarándokhelynek számított. Ekkoriban jelent meg a mauzóleumhoz vezető lépcsősor is, mely az emberi szellem nagy átalakulásának szimbóluma volt. A zarándokoknak valamennyi lépcsőfokon meg kellett állniuk és elmondani a Korán egy-egy versét. Nem messze Szamarkandtól egy másik próféta sírját is megtaláljuk. A Siab partján áll Dániel, az Ószövetség prófétájának mauzóleuma. A helyiek úgy vélik, hogy a szent szelleme védi Szamarkandot, és a város jólétét. A legenda szerint Timur hozta magával a szent tiszteletét, miután egész Kis-Ázsiát és Iránt is meghódította, de elérve a perzsa Susába, a város példátlan elszántsággal tartotta magát. Amikor Timur megkérdezte a helyieket, hogy lehetséges mindez, azt válaszolták neki, hogy Dániel próféta szelleme védi a várost. Ekkor Timur rábeszélte a helyieket, hogy adjanak neki a próféta maradványaiból, és azokat karavánra téve Szamarkandba küldte. A tevék azonban elérve egy Susához nagyon hasonló helyhez – ahol most a mauzóleum van – megálltak, és sehogy sem voltak hajlandók tovább menni.

Végezetül ismerjük meg Tomyris, a masszagéták legendás királynőjének történetét. A Kr. e. VIII-IV. század között, amikor a klasszikus történelemben Görögország, Róma, illetve Egyiptom és Perzsia játszott komoly szerepet, az eurázsiai sztyeppéken a legendás harcos nomádok, a szakák, masszagéták, szkíták és szarmaták voltak a meghatározók. Közülük a szakák és a masszagéták törzsei lakták Közép-Ázsia, a mai Üzbegisztán területeit. A Kr. e. VI. században Nagy Kürosz perzsa uralkodó létrehozta az Akhaimenidák hatalmas kiterjedésű birodalmát, az Óperzsa Birodalmat. Mielőtt megtámadta volna az egyébként erős Egyiptomot és annak uralkodóját, Amaszisz fáraót, úgy döntött, hogy előbb saját birodalma keleti határait erősíti meg, ahol a szakák és masszagéták éltek. E törzsek lenyűgöző katonai képességeikről és jól szervezett, kiszámíthatatlan manővereikről voltak ismertek, ezért bármikor hátba támadhatták Küroszt, aki tudta is ezt, s hogy megelőzze a rajtaütést, Kr. e. 530-ban sereget vezetett ellenük. Abban az időben a masszagétákat Spargapises leánya, Tomyris vezette, aki apja, a király egyetlen utódjaként állandóan azért küzdött, hogy nőként elismerjék, mint uralkodót. Bátorságával és hűségével azonban kivívta népe szeretetét.

Amikor Tomyris értesült Kürosz támadásáról, megparancsolta a masszagétáknak, hogy húzódjanak mélyen be a sztyeppékre, maguk után csalva a perzsákat. Kürosz azonban ismerve taktikájukat, csellel és hízelgő szavakkal akarta Tomyrist meghódolásra késztetni. A királynő azonban átlátott Kürosz tervén, és visszautasította a perzsa királyt. Amikor a perzsák a masszagétákat üldözve elérték a Jaxartészt (a mai Szir-darját), Kürosz újabb trükkhöz folyamodott: egy csali tábort állítottak fel, melyen az éjszaka folyamán rajtaütöttek a nomádok, de nem tapasztalva ellenállást, úgy döntöttek, hogy megisszák a táborban talált bort. A lerészegedett masszagétákat a perzsák legyilkolták, Tomyris fiát pedig foglyul ejtették. A királynő hiába próbálta Küroszt fia szabadon engedésére bírni, a perzsa király a fenyegetésnek sem engedett. Ekkor Tomyris fia öngyilkosságot követett el, hogy Kürosz ne tudja vele anyját zsarolni. Amikor a királynő megtudta fia sorsát, úgy döntött, hogy megtámadja a perzsákat. Minden erejét és haragját az összecsapásra koncentrálva legyőzték a perzsa sereget, maga Nagy Kürosz is elesett. Miután Tomyris lefejeztette, megparancsolta, hogy egy emberi bőrt töltsenek színültig vérrel, amibe belemerítette Kürosz fejét, így meggyalázva a holttestet. Tomyris királynő a szakák és a masszagéták szabadságának és erejének szimbólumává vált.