Azok a híres Big Five-ok

A Big Five vagyis a Nagy Ötös kifejezés először több mint 100 évvel ezelőtt, vadászírók afrikai útikönyveiben bukkant fel, akik az ott élő öt legikonikusabb vadfajra utaltak ezzel a névvel.

Magyar vadászok kalandjaiban is olvashatunk róluk, akik maguk is áhítoztak elejtésükért.  Fuchs Antal, „a hazai vadászat és a vadvédelem neves tudósa” így emlegeti Tanzániáról szóló könyvében: „… az öt veszélyes nagyvad hazájában….”, vagy „… az öt afrikai “nagy”: az elefánt, a kafferbivaly, az orrszarvú, az oroszlán és a leopárd közül négy a Merun is jelen van.” (Fuchs Antal 1978. Bagamoyo. Móra Könyvkiadó, Budapest)

Akkoriban a Big Five fajok  megjelölés csakis a vadászok  vadászati szempontjait tükrözte, amely alatt az öt legveszélyesebbnek és gyalogosan legnehezebben vadászhatónak tartott, de ugyanakkor szép trófeát adó, ezért a legkívánatosabb afrikai vadfajokat értették. Ők tehát az afrikai elefánt (Loxodonta africana), a két afrikai orrszarvúfaj együtt: a szélesszájú  (Ceratotherium simum) és a keskenyszájú (Diceros bicornis), a kafferbivaly (Syncerus caffer), az oroszlán (Panthera leo) és végül a leopárd (Panthera pardus). Mindenki az ő trófeájukért epekedett, a nagyvad vadászokon kívül még politikusok és uralkodók is státuszszimbólumnak tekintették a vadászatukat.

Érdekes, hogy majdnem hatan lettek a listán. A foltos hiéna (Crocuta crocuta) „Fogazata láttán könnyen hihetővé válik az a vélemény, hogy az öt veszedelmesnek kikiáltott vad … mellett ő lehetne a hatodik. Állítólag egyetlen szorítással összeroppantja a kafferbivaly lábszárcsontját is. Gyávasága miatt azonban egyelőre nem érheti el ezt a tiszteletreméltó fokozatot.” (Fuchs 1978)

A hiéna talán örül is ennek, mert csak Teleki Sámuel, híres felfedezőnk vadásznaplója –  a majd két éves expedíciója alatt – 79 orrszarvú, 78 kafferbivaly, 32 elefánt, 3 oroszlán és 2 leopárd elejtéséről számol be. Némi mentségére szolgál az a tény, hogy több száz fős karavánját folyamatosan élelmezni kellett, ami korántsem volt veszélytelen feladat. Véber Károly írja az utószóban, hogy: „Elképzelhető, micsoda vadászparadicsom létezett abban az időben. Az orrszarvúak váratlan támadásai miatt Teleki élete kétszer is nagy veszélybe került. Megmenekülése hajszálon múlt. (Höhnel Lajos 1984. Teleki Sámuel gróf felfedező útja Kelet-Afrika egyenlítői vidékein 1887–1888-ban I-II. Magyar Hírmondó. Magvető Könyvkiadó, Budapest.)

Ma már Afrikában a természetvédelem és a turizmus a zászlajára tűzte a Big Five kifejezést, a szafarik szinonimája lett, ami által izgalmas, régi idők nosztalgikus kalandját sugallják a turistáknak.

Mivel jelenleg ezen fajok populációi a túlzott vadászat és orvvadászat miatt drasztikusan lecsökkent, ezért ezekkel a karizmatikus fajokkal szándékosan felkeltik a nagyközönség érdeklődését és figyelmét, hogy forrásokat gyűjtsenek természetvédelmi programjaikhoz.

Ennek egyik fő oka, hogy borzalmasan költségesen védhető fajokról van szó, másik pedig, hogy az orvvadászat elleni küzdelem és a helyi közösségeket ért károk megtérítése (termés letaposása és megdézsmálása, háziállatok elvesztése) tetemes pénzösszegeket emésztenek föl.

Persze a turizmus és a marketing már továbbment és megalkotta a „Magnificent Seven” a „Csodálatos Hetes” kifejezést, amiben a Big Five nagyvadai mellett helyet kap két további veszélyeztetett ragadozó, a gepárd (Acinonyx jubatus) és a hiénakutya (Lycaon pictus) is.

Sőt egyesek már „Big Ten”, vagyis „Nagy Tizes”-ről beszélnek, ahol a Big Five tagjai mellett helyet kaptak a hiénák (Hyaenidae), a víziló (Hippopotamus amphibius), a gepárd (Acinonyx jubatus), a zebrák (Equus spp.)  és a zsiráf (Giraffa camelopardalis) is.

Malajziába utazók is találkozhatnak az országra jellemző Nagy Ötössel, melyet a szumátrai orrszarvú (Dicerorhinus sumatrensis), a maláj gaur (Bos gaurus hubbacki), a maláj tapír (Tapirus indicus), a maláj tigris (Panthera tigris jacksoni) és az ázsiai elefánt (Elephas maximus) alkot. 

A borneói Big Five fajok kiválasztásánál fő szempont volt a sziget páratlan és veszélyeztetett biodiverzitásának bemutatása, védelme, szemben az eredeti afrikai ötössel, vagy azok ázsiai fajokkal való „megfeleltetésével”. A borneói Big Five így látványos és veszélyeztetett fajokból áll. A borneói törpeelefánt (Elephas maximus borneensis) a tipikus nagytestű növényevőket, az úgynevezett „megaherbivórokat” képviselteti. A szokásoktól eltérően felbukkan benne két majomfaj, a borneói orangután (Pongo pygmaeus) és a borneói nagyorrú majom (Nasalis larvatus) is. Mellettük a madarak, az orrszarvú madár vagy kalaó (Buceros rhinoceros) és a hüllők, a bordás krokodil (Crocodylus porosus) által szintén felkerültek a listára. Ez utóbbi a „régi vadászatokat idéző bestiájaként” került a listára.

A borneói törpeelefántok a világ legkisebb elefántjai, de még így is a sziget legnagyobb emlősei! Gömbölyded fején kisebb, kerekebb, szinte kölyökelefántokéra emlékeztető arcot látunk, amit ezért nagyobbnak tűnő fülek kereteznek. Törzse rövidebb, így teste is kerekebb megjelenésű. Ezzel szemben a farka hosszabb, sőt egyes egyedeknél egészen le is érhet a földig. Agyar csak néhány hímnél figyelhető meg, mely rövidebb és egyenesebb a többi ázsiai rokonánál.

Folyamatos legelésével és ösvények taposásával kordában tartja a növényzetet, és útvonalakat biztosítanak a többi kisebb állatnak.

Túlélésüket az élőhelyek elvesztése és feldarabolódása; az orvvadászat, csapdázás és illegális kereskedelem; az alacsony genetikai diverzitásuk; valamint az ültetvényeken egyre gyakrabban okozott károkozásuk miatti harag sodorja veszélybe.

A Vörös Listán a Veszélyeztetett (EN) kategóriába tartoznak, populációjuk csökkenőben van, mindösszesen már csak 1000–1500 egyed élhet belőlük a vadonban.

A borneói orangután a legnagyobb fán élő emlős a Földön, Borneó igazi őslakosa, az egész világon csak itt nézhetjük meg természetes élőhelyén. Nem mellesleg igen közeli rokonunk, hiszen DNS-ének 97%-a megegyezik a miénkkel! Talán nem véletlen, hogy a maláj eredetű orangután név „erdei ember”-t jelent.

Erősen csökkenő állományaik miatt ők már a legrosszabb állapotot jelző, Kritikusan Veszélyeztetett (CR) csoportba tartoznak. Pár éve számukat még 104 700 egyedre becsülték, mely 2025-ig előreláthatólag 47 000-re csökken.

Döntő veszélyforrás számukra is az élőhelyvesztés, majd utána a vadászat. Egy 2011-es becslés szerint évente átlagban 2000–3000 állatot öltek meg a megelőző 40 évben, ami felülmúlja a természetes szaporulatot, mely pótolhatná a számukat.

Élve is sokat befognak közülük, legfőképp kölyköket, akiket elnyel az illegális állatkereskedelem, ami az egész világra kiterjed a hobby-állattartók kiszolgálására. A borneói orangután érintett a legjobban a főemlősök közül, éves szinten ez több mint 1000 kölyköt is jelenthet. De ez a szám még elkeserítőbb lesz, ha tudjuk, hogy az anyjuk halálukig védték őket, ezért így már több mint 2000 állatot vettek ki a természetből.

A borneói nagyorrú majom az egyik legfurcsább kinézetű főemlős, különösen a nőstényeknél kétszer nagyobb, ivarérett hímek feltűnők. Legszembeötlőbb kampós, szájuk elé csüngő és álluk alá érő nagy uborkaorruk, mely a kifejlett állatoknál elérheti akár a 17,5 cm-t is! Ezzel a rendkívüli szaglószervvel imponálnak udvarláskor a szebbik nemnek, illetve ordításaik során hangerősítő szerepet is tulajdonítanak neki, mert rezonátorként működik. Táplálkozásnál igencsak útban van, ezért félre kell hajtani, hogy az élelmet a szájukba tömhessék.

A nagyorrú majmok a legtöbb főemlőssel szemben kiváló úszók, még a ragadozók elől is a vízbe menekülnek, ahol képesek alábukni és akár 20 m-t is úszni a  víz alatt, vagyis sokáig vissza tudják tartani a lélegzetüket.

A borneói trópusi erdei ökoszisztémában fontos szerepük van, mert az apró magvú élelmeik, mint amilyen a fügeféléké (Ficus spp.), érintetlenül mennek át a bélcsatornájukon, ezáltal messzebb kerülnek az anyanövénytől, és még így jobbak lesznek a csírázási esélyeik, ezért kicsit ők is az erdő kertészei.

Ez a faj is Veszélyeztetett (EN) besorolású, számuk folyamatosan csökken. Ennek legfőbb oka, hogy élőhelye pusztul az ember térhódításával, és az addig érintetlen tájat fakitermelések, ültetvények és új települések szabdalják fel.

Az orrszarvú madár Malajzia nemzeti madara, a borneói Sarawak pedig saját madarának tekinti, ezért az állam címerében is szerepel. Nagy termetű, fekete madarak, hatalmas ívelt csőrrel, melynek felső tövénél egy roppant feltűnő, felfelé hajló, alul sárga, felül vörös szarv ül, amelynek a hegye hímeknél egészen hátrafelé irányul. Ez az óriási színpompás csőr belül üreges, számos légkamra járja át, amiket lépsejtszerűen elrendeződött képletek merevítenek, ezért ezek a csőrök méretükhöz képest igen könnyűek.

Különleges szokása, hogy költéskor a hím befalazza a tojót a fészekodúba! Ebben az építkezésben belülről a tojó is aktívan részt vesz, és a végén csak akkora kerek nyílás marad, amin át a hím etetni tudja a bentlakókat.

Élőhelye egyre fogyatkozik a fokozódó erdőirtások miatt, sok területen a helyiek húsuk miatt  vadásszák, valamint élve is befogják az illegális állatkereskedelem számára. A fenti okok miatt populációi csökkenőben vannak, a Sebezhető (VU) kategóriába sorolják.

A bordás krokodil egy igazi hátborzongató, ősi nagyragadozó és a legnagyobb ma élő hüllőfaj! A felnőtt hímek 6–7 m hosszúra is megnőhetnek. Az eddig mért legerősebb állati harapás is az övék, 16 414 N, ami 1,6 t-nak felel meg.

Sokféle zsákmányt fogyaszt. Fiatal korában kisebb állatokra vadászik, például rovarokra, kétéltűekre, rákfélékre, halakra és hüllőkre. Felnőttként nagyobb zsákmányállatokkal is táplálkoznak, például tarisznyarákokkal, teknősökkel, kígyókkal, madarakkal, repülőkutyákkal, bivalyokkal, vaddisznókkal és majmokkal. De nem vetik meg a háziállatokat, sőt a kutyát, macskát sem, és olykor persze az embert.

Csúcsragadozóként zsákmányállataikat nem engedik túlszaporodni, így a trópusi folyók és  folyópartok egyensúlyáért ők is felelnek.

Viszonylag stabil összállományuk van, a Vörös Listán is csak a legenyhébb, a Legkevésbé aggasztó helyzetű (LC) kategóriában szerepel, tehát hosszú távon a faj túlélése biztonságban van.

A Big Five témakört körüljárva feltünhetett, hogy Afrika és Ázsia állatvilága között sok a párhuzam, több  bennük a szinte majdnem azonos, közös faj. Oroszlán, leopárd, elefánt, orrszarvú, hiéna, bivalyok, antilopok. Ez nem véletlen, hiszen a füves pusztákhoz alkalmazkodott patások és nagyragadozók zöme egykor Eurázsiában fejlődött ki, amit az indiai Szivalik-hegységben talált gazdag leletanyag után Szivalik-faunaként emlegetnek. Ez a fauna a miocén végén, illetve a pliocén elején (mintegy 5 millió évvel ezelőtt) vándorolt be Afrikába több hullámban. Kivéve az elefántok őseit, akik már a miocén előtt átjutottak Afrikából Eurázsiába.

Később, a legutóbbi jégkorszak alatt is cserélődtek ki állatfajok, mert ekkor még a Szahara is fás-bokros szavanna volt, amin a mozgékonyabb fajok könnyedén keresztül mehettek.