Fejvadászok Borneón

Természeti népek fogalma

A természeti népek alatt olyan népeket, népcsoportokat értenek, amelyek nem rendelkeznek magasabb technikai kultúrával. Velük kapcsolatos szóhasználat még az ún. törzsi társadalmak kifejezés, valamint a primitív népek vagy társadalmak is. Vannak példák az őslakos népek elnevezés használatára is, de ez nem olyan pontos, arról nem is beszélve, hogy nehéz meghatározni, ki is számít őslakosnak. A természeti népek mellett napjainkban az érintetlen népek kifejezés használatára lehet példákat találni. A történelem kezdetén gyakorlatilag minden nép megfelelt a természeti népek fogalmának, és főként vadászattal, gyűjtögetéssel foglalkoztak. A földművelés, a letelepülő életmód megjelenésével megjelentek az agrártársadalmak, de ez nem jelentette azt, hogy minden nép áttért erre, voltak, akik csak idővel, és vannak azok, akik mind a mai napig nem váltak azzá. Mindezek következtében az idő előrehaladtával fokozatosan csökkenni kezdett a természeti népek száma, ami oda vezetett, hogy már csak nagyon kevés helyen lehet velük találkozni. Napjainkra a becslések szerint kb. 150 millió olyan ember él még a Földön, akik megfelelnek a természeti népek fogalmának, de ezek döntő többsége nem él olyan elszigetelten, azaz ismerik a rajtuk kívül elterülő világot, valamilyen fokú kapcsolatban állnak is vele, de nem kívánnak a globalizálódó világ aktív polgáraivá válni.

Borneó múltja

Az indonéz szigetvilághoz tartozó Borneó Földünk harmadik legnagyobb szigetének számít. A szigeten az első modern emberek már évezredekkel ezelőtt megjelentek. A sziget keleti részén található Lubang Jeriji Saleh barlangban 50 ezer éves barlangi festményeket találtak a régészek. Míg a sarawaki Niah-barlangban talált tárgyi leletek kb. 40 ezer évesek. A szigetről az első információk már az ókor folyamán eljutottak Európába, amit bizonyít az ókor egyik híres földrajztudósa Ptolemaiosz Geográfia című, i. sz. kb. 150 körül megírt műve, amiben már említésre került Borneó szigete. A régészeti leletek alapján tudjuk, hogy az i. sz. 2–3. században a sziget és Európa között, ha nem is rendszeresen, de voltak kereskedelmi kapcsolatok. Európa mellett Kínával, Indiával intenzívebb regionális kereskedelem épült ki. Az indiaiak Kámfor-szigetnek vagy az arany földjének hívták a szigetet, de ekkoriban jelent meg egy szankszrit eredetű kifejezés is, a Kalimantan, ami égő időjárást jelent, és a sziget forró, trópusi időjárására utal. A 10. században jelent meg a térségben az iszlám vallás térhódítása a muszlim kereskedőknek köszönhetően, akik a tengerparti területeken telepedtek meg, és elkezdték az ott élő népcsoportok iszlám hitre való térítését. Egészen a 14. századig a sziget különféle regionális hatalmak hűbéresének számított, így többek között a Madzsapahit Birodalom, a kínai Ming-dinasztia, vagy a Lupah Sug állam. A sziget belsejében – a földrajzi adottságok miatt –  eléggé elzárt módon élő törzsek voltak, amelyeket összefoglaló néven dajakoknak neveznek mind a mai napig. Ezek a törzsek vadászattal, gyűjtögetéssel és némi földműveléssel foglalkoztak, és számos kisebb-nagyobb törzsből álltak, amelyek egymással is sokszor harcban álltak. A 14. században jött létre a függetlenségét hűbéri státuszból elnyert Brunei Szultánság, mely a következő két évszázad folyamán regionális hatalommá vált a térségben. Brunei mellett a Sulu Szultánság uralta a sziget egy részét, és mindkét állam

életében fontos szerepet játszott a kereskedelem, amiben a legfontosabb partner Kína volt. Az első európai hatalom, ami elérte a szigetet, a portugál volt, de ők megelégedtek a Brunei állammal való kereskedéssel. A 17. század elején jelentek meg az angolok Borneó északi részén, amit pár évtizeddel később a hollandok követtek a déli területeken. Az európaiakkal érkező misszionáriusok megkísérelték a sziget belsejét uraló dajak törzsek keresztény hitre térítését, de nem értek el komoly eredményt. A tengerpart mentén élő muszlimok körében sem koronázta siker a kereszténységre való térítést.

Az európaiak egyre komolyabb szerepvállalását mutatja az a tény, hogy több évtizeden át tartó vetélkedés folyt a sziget birtoklásáért a Holland Kelet-indiai Társaság, valamint a Brit Kelet-indiai Társaság között. A Borneó belső területein élő fejvadász dajakok viszont ellenszegültek az európai gyarmatosítók törekvéseinek, amiben gyakorlatilag a tengerparton élő ibanok is a partnereik voltak. Az ibanok a tengeren törtek borsot az európaiak orra alá, a folytonos kalóztámadásaikkal. A 19. század folyamán kezdett kikristályosodni a két vetélkedő európai hatalom érdekszféráinak a határa, Borneó középső és déli része a hollandoké, az északi a briteké lett.

A brit területek James Brooke, az ún. fehér rádzsa nevével forrnak össze, aki 1842-ben jelent meg a szigeten. A brit kalandor megszerezte a brunei szultán támogatását, amit a sarawaki lázadás leverésében nyújtott segítségével nyert el. Aktív szerepet vállalt a kalózok elleni harcokban is, így  szolgálatai fejében a szultántól hatalmas földbirtokadományt kapott, ami után nem sokkal már Sarawak kormányzója, azt követően pedig a rádzsája lett. Ezzel pedig kezdetét vette a James Brooke családjának egy évszázadig tartó uralma. A terület eleinte Brunei vazallus államának számított, amit követően 1888-ban brit protektorátus lett. A 19. század második felében gazdasági fellendülés vette kezdetét, aminek következtében kínai mezőgazdasági vendégmunkások jelentek meg nagy számban a szigeten. Sarawak lett a világ egyik legnagyobb fekete bors termelő vidéke, majd a század vége felé fellendült az olajkitermelés és a gumiipar is a kaucsukfának köszönhetően. A terület egészen a II. világháborúig békésen fejlődött, amit a japán megszállás szakított meg, és a több éves uralmuk után az utolsó fehér rádzsa inkább átadta a brit államnak, így az koronagyarmat lett.

A sziget északi részén lévő Sabah kialakítása a német Gustav Overbecknek volt köszönhető. A diplomata és üzletember megvásárolta a terület koncessziós jogait, 1877-ben pedig a brunei szultán kinevezte a terület rádzsájává. Alig egy évtizedes viszonylagos önállóságot követően 1888-ban brit protektorátus lett Sabah. A II. világháború idején a sziget belső területein élő dajak törzsek a japán megszállók elleni harc legfontosabb szereplői lettek, akiket az ausztrál állam is aktívan támogatott. A híres Z alakulat vállvetve harcolt az őslakókkal, akik ezekben az években visszatértek az egyik ősi foglalkozásukhoz, újra fejvadászatba kezdtek, és ezúttal a japán katonák jelentették a célpontot.

1963-ban került aláírásra az ún. Malajzia-egyezmény, ami értelmében Sarawak, Sabah, Szingapúr és a Maláj-félsziget egyesült a Maláj föderáció égisze alatt. Ebből két évvel később kivált Szingapúr, és ezzel létrejött a mai független Malajzia.

Sabah fejvadász népei

Sabah lakossága heterogén és kulturálisan sokszínű, több mint 30 különböző etnikai közösség él ott, akik több mint 80 helyi dialektust beszélnek. A népcsoportok eredetét egy régi népmese magyarázza el, ami a legendás elemek mellett valós történelmi események keveréke. A népmese egy bizonyos Nunuk Ragang nevű helyről beszél, amit Sabahan Édenkertjének is neveznek, és valahol Sabah szívében terült el. A Nunuk Ragang név két szóból származik – a nunuk a banyánfára vagy indiai fügére utal, a ragang pedig az aragang vagy aagang szóból ered, ami viszont vöröset jelent. Egy folyó futott át rajta, a partján pedig egy hatalmas nunuk fa állt. A gyerekek szerettek a folyóban játszani, majd utána felmászni a fa hatalmas ágaira, hogy napozhassanak, miközben a fa nedveitől vörös színt kapott a bőrük. Az emberek boldogan éltek együtt, de a Nunuk Ragang nagyon hamar túlzsúfolt lett. A családoknak el kellett költözniük, hogy új helyet keressenek. Egyesek völgyi síkságokon meneteltek, ahol azután gazdálkodóként telepedtek le, míg mások feljutottak a felföldre, és megtanultak vadászni, illetve kihasználni a dzsungel gazdagságát. Néhányan a keleti partig jutottak el, és ott telepedtek le. És így terjedtek szét az emberek Sabah területén. Sok etnikai csoport hasonló szóbeli történelemmel, nyelvvel és hagyományokkal rendelkezik az állam területén. A legnagyobb őslakos etnikai csoportok közé a Kadazan-Dusun, a Sama-Bajau (tengeri cigányok) és a Murut népek tartoznak.

Kadazan-Dusun nép

A Kadazan-Dusun kifejezés (Kadazandusun vagy Mamasok) tulajdonképpen két etnikai csoportot jelent, amelyek az ősi Nunuk Ragang legenda alapján származtatják önmagukat. 2004-óta az UNESCO őslakos nemzetnek ismeri el a csoportot.

A kadazan kifejezés kapcsán számos elmélet létezik, a legelfogadottabb szerint a föld népét jelenti, míg a dusun a maláj nyelven farmot, gyümölcsöst jelent. Az elmúlt évtizedekben több genetikai vizsgálatot is végeztek a kadazanok körében, amivel a népcsoport származási helyét próbálták meg beazonosítani. Ennek során arra a következtetésre jutottak, hogy Borneó, és azon belül Sabah őslakóinak tekinthetők, és genetikai szempontból rokonságban állnak a térség számos más népével.

A kadazan népcsoport tagjainak döntő többsége (kb. 75%) napjainkban római katolikus, ami mellett az iszlám számít még jelentősnek (kb. 22%). A kereszténység döntő befolyása a 19. századi brit misszionáriusok tevékenységének köszönhető, akik az anglikán egyház és a Borneói Evangélikus Egyház nevében végezték a munkájukat. A kereszténység előtt az animizmus volt a lakosság vallásában a meghatározó, ami olyan hitet takar, amely szerint minden egyes dolog, tárgy, természeti jelenség spirituális jelentőséggel bír, így azokat tisztelni kell. 

Sabah területén a momolianizmus néven ismert hitrendszer volt a leginkább elterjedt, melynek központi eleme az a hiedelem, hogy a Kadazan-Dusun nép egy olyan környezetben él, amely az „ismert anyagi világból” és a „láthatatlan szellemvilágból” áll. A hitrendszer hívei nagyon fontosnak tartották a természeti és szellemi környezet egyensúlyának és rendjének a folyamatosságát. A momolianizmusban a szellemvilág és a riniba (emberi) világ lakói mindig kommunikálni próbálnak egymással, ezért ehhez a rituáléhoz egy közvetítőt, médiumot hoztak létre, a bobohizánt (papnőt). A szellemekkel való kommunikáláson kívül feladata volt a betegségek gyógynövényes gyógyítása, a rizsszellemek megbékéltetése. A hitrendszer szerint szellemek uralkodnak a rizs ültetése és betakarítása felett, ezért minden betakarítás előtt és után különleges szertartásokat végzett a törzsi papnő. Amikor egy közösség valamilyen válsággal néz szembe, akkor a bobohizán lelki útmutatást ad, amit a szellemvilágtól kap. A momolianizmus szerint az emberi világot egy, a mennyországban (Libabou) élő isten (Kinorohingan) teremtette, aki elvárja az emberektől, hogy kövessék a szabályokat és szokásokat, és kerüljék el az olyan bűnöket, mint pl. a sumbang (családtagok közötti házasság), a házasságtörés, vagy a monindaat (mások megölése fekete mágiával).

A fejvadászat a Kadazan-Dusun közösség egyik ősi hagyományának tekinthető, a fejvadászokat pedig pengait vagy tonggorib néven ismerik. A lefejezett ellenségek fejét több okból is gyűjtötték. Egyrészt trófeaként, másrészt vallási és gyógyászati eszközként szolgált. A lefejezés hagyománya maga is több célt szolgált, így a háborús célok mellett a helyi társadalom elvárásai, a kulturális és vallási hagyományok is megkívánták. A kereszténység megjelenése előtti időben a helyi közösség férfitagjainak az erejét, bátorságát a hazavitt ellenség számában mérték. A lefejezéssel kapcsolatban nagyon fontos alapszabály volt, hogy az ellenségnek még élnie kellett akkor, tehát egy már halott lefejezése nem volt elfogadott. Maga a fejvadászat gyakorlata annak a hagyományos elképzelésnek volt köszönhető, hogy az ember intelligenciája, szelleme és bátorsága a fejében van, míg a szív a test életforrását jelenti. A halott szív haszontalan fejet jelent, ezért is kellett még élnie az áldozatnak. Ha bármelyik lefejező megszegte a szabályt, az átkot hozott rá, ami abban nyilvánult meg, hogy szerencsétlen lett az illető.

A fejvadászatnak öt célja is volt. Háborúban a saját klánjának az erejét, valamint győzelmét lehetett vele bizonyítani. Az összes emberi fejet pedig a klánok a saját koponya házukban (bangkawan) tartották. A fejvadászat a kisebb polgárháborúk és családi viszályok megszüntetésében is fontos szereppel bírt. A legyőzött, fejét vesztett ellenség halálával a családja is felbomlott, tehát megszűnt az ellenség, a feje pedig a szellemével együtt a győzteshez került, ahol a szellem a jövőben afféle talizmánként, amulettként funkcionált. A fejvadászat erősítette a férfiasságot, hiszen a lefejezés gyakorlata eleve bátorságot igényelt. Akinek pedig nem volt elég bátorsága, annak nem is volt helye a helyi társadalomban, és meg sem nősülhetett. A férfiaknak egy ellenséges klánból legalább tíz fejet kellett ahhoz szerezni, hogy a saját klánja elismerje, férfiként tekintsen rá, és ezzel lehetett bizonyítani az alkalmasságot arra, hogy valakiből idővel vezető lehessen. A fejvadászat alkalmas volt egy harcos bátorságának a népszerűsítésére is, ami szoros kapcsolatban volt a régi hittel, ami szerint a lefejezett ellenség erejét és szellemét a lefejező nyerte el.

A megszerzett ellenséges fejeket a régi hagyományok és szokások szerint nemcsak elhelyezték, hanem időnkét karban is tartották, tartósították is. A helyiek úgy gondolták, hogy a lefejezett fejből származó szellem fogja majd megvédeni a család házát, az ott lakókat az ellenségek, a természet veszélyeivel szemben. De használták a fejeket építkezések során is, hogy védjék az épületet.

A kadazan népcsoport fejvadászai számos fegyvert használtak harcaik során. Ezek egyike volt a mandau, ami a dajakok hagyományos fegyverének is számított. A nagyméretű kés pengéjének fő jellemzője, hogy az egyik oldalon domború, a másikon pedig homorú volt. Edzett fémből készült, a markolatot pedig állati szarvból, emberi csontból vagy fából készítették el. A markolat mellett a hüvelyét is igényesen készítették el, és madártollakkal is díszítették.

A Fülöp-szigetekről származó gayang is egy gyakori, hagyományosnak mondható kétélű kard,  melynek horogmarkolata megakadályozza a csúszást. A kések, kardok mellett a lándzsa és egy fapajzs jelentette még a fejvadászok hagyományos fegyverzetét.

Murut népcsoport

A murut népcsoport 29 kisebb etnikai csoportot magába foglaló közösség, ami Borneó szigetének északkeleti belső régiójában él. A murut szó szerinti fordításban hegyi embereket jelent. A népcsoport a Malajziához tartozó Sabah mellett Sarawakban, valamint Bruneihez és az Indonéziához tartozó területeken él. Az alig 100 ezer főt számláló népcsoport majd 100%-a Sabah területén él.

A murut népcsoport volt az utolsó, amely Sabah területén felhagyott a fejvadászattal. Más népekhez hasonlóan a vallásukban, a kultúrájukban is nagy szerepe volt az ellenségeik fejének a gyűjtése. Ahhoz, hogy egy murut férfi megházasodhasson, legalább egy ellenséges fejet be kellett mutatnia a kiszemelt leány családjának, így bizonyítandó a férfiasságát.

A murutok a hegyekben némi földműveléssel, vadászattal, horgászattal foglalkoztak. Legtöbb településük folyó mellett fekszik, mert a víz fontos közlekedési eszközként is szolgál számukra. Jellegzetes hosszúházakban élnek. Napjainkra a lakosság döntő része keresztény, kb. egyötödük pedig az iszlám vallás híve.

A mindennapokban a régi hagyományok szerint a férfiak fakéregből készült ruhát hordtak, piros ágyékkötőt, valamint egy tollakkal díszített fejdíszt. A nők többnyire fekete ujjatlan felsőt és szárongot (tipikus maláj ágyékkendő) viselnek. A környezetükben élő többi törzsekhez hasonlóan gyöngyökkel díszítették a ruháikat, ezüstpénzekből pedig övek készültek.

Sarawak fejvadász népei

Sarawak állam neve nagy valószínűséggel a 16. században született meg, és az elsőként idevetődő portugáloknak köszönhető. A portugál térképészek a maláj serawak vagy cerava szóból alkották, amely antimon ásványt jelent. Sarawak beceneve a szarvascsőrűek földje (Bumi Kenyalang). Ezek a madarak fontos kulturális szimbólumnak számítanak a dajak nép számára. Azt is tartják, hogy ha egy szarvascsőrűt látnak repülni a lakóhelyek felett, az szerencsét hoz a helyi közösségnek. Sarawakban a világ 54 szarvascsőrű fajából 8 él, az orrszarvú szarvascsőrű pedig Sarawak állami madara.

Dajak emberek

A dajak név alatt egy őshonos népcsoportot értenek Borneó szigetén. A kifejezés valójában több, mint 200 etnikai csoportot, törzset jelent, amelyek nagyobbik része a sziget középső és déli részén él. Ebbe a csoportba tartozik a korábban bemutatott Sabah területén élő murut népcsoport is. A dajak nyelvek mindegyike az ausztronéz nyelvcsaládba tartozik, de minden borneói népcsoport nyelvre is igaz ez. Az ausztronéz nyelvcsaládba majdnem 400 millió ember és kb. 960 nyelv tartozik. A nyelvcsalád születési helyének Tajvan szigetét tartják, ahonnan kiindulva a helyi népek kivándorlása nyomán terjedt el Madagaszkártól kezdve egészen a Csendes-óceán keleti feléig.

.

A dajak név etimológiája viszonylag egyszerű. Az iszlám hitű Brunei Szultánságból származik, és a kifejezés maga „belső embereket” jelent, utalva arra, hogy a sziget belsejében élőket értették alatta. A megjelenő európaiak a sziget nem iszlám hitű őshonos lakóira kezdték használni. James Brooke, a „fehér rádzsa” ezzel szemben csak két népcsoportra, a bidayuh és az iban törzsekre használta a kifejezést. Az idő előrehaladtával a dajak alatt értett népek tekintetében két párhuzamos értelmezés terjedt el, és van használatban mind a mai napig. Indonéziában minden nem iszlám hitű őslakost, míg a Malajziához tartozó területeken csak a már említett két csoportra alkalmazzák a kifejezést.

Napjainkban a legtöbb dajak esetében kétnyelvűségről lehet beszélni, azaz a saját nyelvük mellett vagy a maláj vagy az indonéz nyelvet is beszélik, attól függően, hogy melyik államban élnek. Csak megbecsülni tudják, hogy mennyi dajak nyelvet és dialektust is beszélnek a szigeten, a hatóságok 170-ről tudnak, de ezek száma csökkenő tendenciát mutat, ami annak a következménye, hogy némelyiket csak alig pár százan beszélik, így a kisebb etnikai csoportok egyszerűen eltűnnek, beolvadnak. Többen is megpróbálkoztak a dajak népcsoport egyfajta csoportosításával, az 1950-es években elkészült felosztás 18 törzsbe sorolta a dajakokat, amin belül 403 altörzset különített el.

A múltban a dajak törzsek hozták létre Borneó szigetén az első államokat, amelyek némelyike a hinduizmust gyakorolta államvallásként. Ezek egyike volt a Kutai Királyság a sziget keleti partján. Az egyes dajak törzsek ősi vallása a kaharingan, melyben központi szereppel bírnak a sámánok, akiknek legfontosabb feladata a földi és a felső világ (menny) közötti közvetítés. A gyógyítás során a betegek lelkét kellett visszahozniuk, mert az a holtak világában volt olyankor. A hagyományos törzsi vallásokat már csak a dajak népesség alig 5%-a gyakorolja, a legnagyobb vallásnak a római katolikus kereszténység és az iszlám számít, mindkettőt kb. a népcsoport harmada gyakorolja. Jelentősnek számít a protestáns vallás is, ami a korábbi holland gyarmati múlt következménye.

A legtöbb dajak törzs égetéses irtásos földműveléssel foglalkozott, vagy foglalkozik mind a mai napig. Ezt egészítették ki gyűjtögetéssel, ami során sok olyan növényt gyűjtöttek, amit aztán eladtak. A hagyományos halászat, vadászat is fontos volt évszázadokon keresztül, napjainkra pedig inkább az időszakos mezőgazdasági bérmunka az, amit végeznek. Sok dajak költözött be a nagyobb városokba, ahol a helyi gazdaságokban vállalnak munkát.

A szigeten a dajakok körében a kereszténység, valamint az iszlám megjelenése előtt a félmeztelenség a mindennapok része volt még a nők esetében is. A nők így dolgoztak és pihentek, és csak akkor takarták el a mellüket, ha már elég idősek voltak, vagy ha már több gyermekük is volt, és a látvány már kevésbé volt elfogadható. A vallási és gazdasági változásokkal egyetembe a félmeztelenség szép lassan eltűnt a dajak nők körében. 

A dajakok, a többi őslakos néphez hasonlóan, hosszú házakat építettek, amelyek nemcsak az egyes családok elhelyezésére

szolgáltak, hanem a közösségi életben is fontos szereppel bírtak. A legnagyobb ilyen épületek hossza meghaladta a 200 m-t, és több család is lakott bennük. A hosszúházban közös helyiségek szolgáltak a főzés és egyes vallási szertartásokhoz, vagy a társasági élet számára voltak fenntartva. A hosszúházak akár 12 m magasak is lehettek, és több mint 100 családnak adhattak otthont, biztonságot nyújtva a támadásokkal szemben a háború idején. Belül a családok egy központi folyosó mentén elhelyezett külön lakásokban laktak.

A hagyományos tetoválás szokás volt mind férfiak, mind a nők körében a dajak népek több csoportjában. Kígyók, madarak és növények motívumait használják, néha kombinálva, hogy olyan jelentéseket szimbolizáljanak, mint a bátorság, a türelem és a szépség. A motívumok a társadalmi osztályt, és egy bizonyos társadalmi helyzetű egyéneket szimbolizálják, akiket meghatározott motívumokkal tetoválhatnak. A szarvascsőrű a dajak népek számára egyaránt fontos faji és kulturális szimbólumnak számít. A hagyományos dajaki szarvascsőrű tánc a nagy, hosszú, lefelé ívelt csőrű, fekete-fehér tollazatú madárról kapta a nevét. A táncot a karok stilizált mozdulataival adják elő, hogy egy repülő szarvascsőrűre hasonlítsanak. Férfiak és nők egyaránt díszes fejdíszt viselnek, a női táncosok szarvascsőrű tollat kötnek a kezükre, amelyek a kezek mozgatásakor kinyílnak, míg a férfi táncosok pajzsot és rituális kést fognak. A táncot általában a leggyakrabban használt hangszerrel, a sape-pel kísérik, mely e közösség hagyományos lantja. Eredetileg a táncokat a háború utáni rituálé részeként mutatták be, hogy üdvözöljék a visszatérő harcosokat, akik harcoltak az ellenséggel vagy sikeres fejvadász expedíciókról tértek vissza. Manapság a táncokat általában a rizsszüret időszakában, újévkor és más ünnepségek alkalmával, vagy a közösség fontos látogatóinak köszöntéseként szokták bemutatni.

A dajak törzsek jelentős része folytatott fejvadászatot a múltban. Ez nem sokban különbözött az eddig bemutatott módoktól. A fejvadászat fegyverei is hasonlóak voltak, a legfontosabb a már említett mandau mellett az ahhoz hasonló parang volt, ami külsőre leginkább a macsétához hasonló késszerű fegyver. A fejvadászatot hivatalosan 1874-ben fejezték be, amikor a hollandok gyarmati részén, Damang Batuban megegyezés született több dajak törzs között, aminek értelmében békét kötöttek egymással, és elhatározták, hogy felhagynak a fejvadászattal. Ez azonban az 1940-es években – a sziget japán megszállásával párhuzamosan – újjáéledt a dajakok körében. Ezt követően újra abbamaradt, de az 1990-es években újra megjelent az indonéz területeken, aminek az oka az egyre több betelepülő volt, akik ellen ilyen módon vették fel a küzdelmet néhányan a dajakok közül. A korábbi fejvadászok leszármazottjai ma is fontos katonai szerepel bírnak. A dajak katonákból álló Sarawak Rangers a brit hadsereg egyik elit egysége lett, ami több háborúban is becsülettel harcolt. Malajzia megalakulásakor az egység az ország hadseregének lett a szerves része.

Kayan nép

A kayan bennszülött törzset a dajak népcsoport tagjának tekintik, amelynek a létszáma napjainkra erősen megcsappant, és alig 200 ezer körüli lehet. Ebből kb. 30 ezren élnek Sarawak tartományban. A kayan emberek az Orang Ulu (maláj kifejezés, jelentése belső emberek) népcsoportnak is a tagjai, amibe 27 kisebb törzset sorolnak, amelyek Sarawakban és Középső-Borneóban élnek. A dajakokhoz hasonlóan egykor szintén fejvadászok voltak, akiket könnyen meg lehetett ismerni a mindkét nemnél gyakori tetoválásokról, valamint a megnyújtott fülcimpáikról. Nevüket nagy valószínűséggel a Kayan folyó után kapták, ahonnan a népcsoport származik. Az onnan való elvándorlásukban nagy szerepe lehetett más népekkel való konfliktusoknak, így többek között az ibán néppel is többször háborúztak a múltban. Így kerültek Sarawak területére, a Baram, Bintulu és Rajang folyók vidékére.

A kayan törzs kultúrája nagyon hasonló a többi dajak népcsoportéhoz. Mind a mai napig földműveléssel, leginkább az árasztásos felvidéki rizstermesztéssel foglalkoznak. Mellette, a többi törzshöz hasonlóan, kukoricát, jamgyökeret, sütőtököt és dohányt is termesztenek.  Mindennapjaikban fontos szerepe van még a halászatnak, valamint az időnként fúvócsővel és mérgezett nyilakkal történő vadászatnak is. Házaik mellett csirkéket és disznókat tenyésztenek. Kovácsmesterségük messze földön híres volt, az általuk készített mandau fegyvereket más törzsek harcosai is szívesen forgatták, és fontos cserealapot képezett a más népekkel folytatott kereskedelem során. Kiváló asztalosok, csónaképítők, valamint igen kelendőek a kerámiáik, maszkjaik és egyéb, kézzel készített dísztárgyaik. 

Hagyományosnak tekinthető hosszúházakban élnek a folyópartok mentén. A településük többnyire egy vagy több, akár 300 m hosszú házból áll, amely akár 100 család (kb. 400–600 fő) befogadására is alkalmas, és közös verandából és szobákból állnak. Minden hosszúház lakói egyben egy törzsi közösséget is alkotnak. A kayan nép a házasságkötés gyakorlata szerint három csoportra oszlik. A háztulajdonos csoportra, ami a gyakorlatban az arisztokrata réteget jelenti, ők általában a közösségen kívül kötnek házasságot. Jellemzően vezetőt is közülük választanak. A középsőbe tartoznak a közemberek, míg a harmadik rétegbe a rabszolgák. Ez utóbbi két csoportba tagjai   általában a közösségen belül házasodnak össze.

Iban népcsoport  

Az ibanok vagy tengeri dajakok Borneó szigetének egyik legharciasabb fejvadász törzsének számított már az európaiak megérkezése előtt is. Földrajzi szempontból az iban nép a malajziai Sarawak mellett a Brunei Szultánság, valamint az indonéz területnek számító nyugati területek fő alkotóelemét jelentik mind a mai napig.

Az ibanok történelme többnyire a szóbeli hagyományok révén maradt fent, de ismertek írásos feljegyzések is. Ezek alapján tudjuk, hogy az „őshazájuk” a sziget nyugati területén elhelyezkedő Kapuas folyó, ami ma indonéz területen folyik. Innen indult el a nép lassú vándorlása több irányba, és jutottak el Sarawak területére is.

Az ibanok a szárazföldön folytatott fejvadászat mellett aktív szerepet vállaltak a Dél-kínai-tengeren folyó kalózkodásban is. Amikor James Brooke 1841-ban Sarawak kormányzója lett és megkapta a rádzsa címet, eltökélte, hogy véget vett az ibanok „áldásos” tevékenységének. Egyrészt meg akarta tisztítani a tengert a kalózoktól, másrészt el akarta törölni a fejvadászatot. Legnagyobb ellenfele egy Rentap nevű iban katonai parancsnok volt. A fehér rádzsa három expedíciót vezetett a sziget belsejébe, hogy legyőzze Rentapot és iban harcosait. A kitartó Brooke abban látta a győzelem esélyét, hogy elkezdett ő maga is iban-dajak harcosokat felvenni a seregébe, mert azon a véleményen volt, hogy csakis dajak tud megölni egy dajakot. A Rentap elleni harcok közel két évtizeden át tartottak, és csak 1861-ben sikerült döntő győzelmet aratni a fejvadász ibanok felett Sadok-hegyi erődjük bevételével. Rentapnak megmaradt híveivel sikerült elmenekülnie, ám két évvel később természetes halállal halt meg. Mind a mai napig nagy tiszteletnek örvend az ibanok körében Rentap, akire úgy tekintenek, mint egy igazi harcosra, hadvezérre, aki számos győzelme és veresége ellenére sem adta fel a harcot és küzdött a népéért.

Még éppen csak elkezdődött Brooke harca az ibanok ellen, amikor a vele nem rokonszenvezők szervezkedni kezdtek ellene. 1851-ben vita bontakozott ki, aminek az volt a lényege, hogy megvádolták a „fehér rádzsát” azzal, hogy a kalózellenes tevékenysége során túlságosan is sok erőszakot alkalmazott. Három évvel később Szingapúrban egy vizsgálóbizottságot is felállítottak annak kivizsgálására, de a bizottság végül minden egyes vádat ejtett. Brooke szinte minden katonai expedícióján használt iban törzsi harcosokat, nemcsak a többi törzs ellen, hanem a maláj vagy kínai kalózok elleni hadműveletek során is. A kereszténység terjedésével, valamint a helyi kormányzat által hozott fejvadászellenes törvények következtében a fejvadászat intézmény kezdett visszaszorulni a 19. század második felében. Brooke viszont a neki hűséges, a hadjárataiban szolgálatot teljesítő ibanoknak megengedte a katonai akciók során a fejvadászatot, aminek következményeként sokáig fennmaradt a fejvadász szellemiség és tradíció az ibanok körében. A fejek gyűjtése mellett, mint afféle szabadcsapatoknak, engedélyük volt az ellenséges falvak, házak felgyújtására, és adót sem kellett fizetniük. Sok esetben a szolgálataik fejében kaptak földterületeket is, ahova a családjaikkal le tudtak telepedni.

A II. világháború során a japán megszállók igen keményen bántak minden egyes őslakos néppel. Ezért a dajak-iban törzsek harcba szállták ellenük. Amerikai és ausztrál segítséggel a katonai kiképzést követően gerillaháborúba kezdtek. A körülbelül 1000 fős alakulat a háború időtartama alatt kb. 1500 japán katonát ölt meg, és sok értékes információt szolgáltattak a hírszerzésnek. A háború után a brit gyarmati hatóság továbbra is alkalmazott iban harcosokat a Maláj Nemzeti Felszabadító Hadsereg ellen. Az 1950-es években az ibánok a gyarmati hatóságtól újra megkapták a fejvadászat jogát a felkelők elleni harcban, amit a felkelés végével, valamint a függetlenség megadásával visszavontak, így gyakorlatilag azóta tilos a fejvadászat Sarawak területén.

Az iban nyelvet a dajak egyik ágának tekintik, így szintén az ausztronéz nyelvek közé tartozik. A maláj nyelvekkel van legközelebbi rokonságba, és regionális dialektusok is jellemzik. Az ibanoknak saját hagyományos vallási rendszere alakult ki a múltban, amiben több istenkategória is létezett. Ebben vannak teremtő istenek, főistenek, valamint szellemhősök, mitikus lények. A legfontosabb istennek Petara számít. A különböző istenek és hősök az emberek álmaiban vagy madarak formájában jelennek meg.

Az iban társadalomban a nők és a férfiak egyenlő jogokkal rendelkeznek személyi és tulajdonjogi szempontból is. Társadalmukban fontos szerepet töltöttek be a hosszúházak, amelyek akár több 100 m hosszúak is lehettek. A sarawaki ibanoknak 500 m hosszú ilyen épültei is voltak. Minden hosszúházban volt egy főnök (tuai rumah), egy ún. madárvezér (tuai burong), egy gazdálkodási vezető (tuai umai) és egy sámán (manang).

Az ibanoknak, a többi dajak törzshöz hasonlóan, a rizstermesztés volt a legfontosabb az életükben, ami mellett számos más növényt, zöldséget is termesztettek (pl. sütőtök, uborka, kukorica, tápióka, cukornád, édesburgonya). A rizstermesztés szempontjából nem releváns hónapokban gyapotot is termesztettek a földeken. Nagy gondot fordítottak arra is, hogy ne zsigereljék ki teljesen a földet, ezért hagytak meg bőven szabad élettereket, ahonnan a szükséges faanyagot tudták kitermelni, de vadászni is lehetett benne. A vadászat során elejtett állatnak a feje az elejtőt illette meg, míg a többi húst egyenlő mértékben elosztották a közösség családjai között, így senki nem éhezett, mindenki szinte egyformán juthatott értékes fehérjeforráshoz.

A fejvadászat mindig is fontos volt az ibanok életében, és a kezdete a mítoszok ködébe veszik. A legenda szerint egy szellem miatt indult az egész, aki arra kért egy harcost, hogy szerezzen friss emberfejet, amire azért volt szüksége, hogy kinyithasson egy ún. gyászedényt. A harcos elvégezte a feladatot, és ezzel kezdetét vette a fejvadászat, ami főleg az egyéni akciókra vagy véletlen találkozásokra épült, de időnként előfordultak tömeges rajtaütések is.

Napjainkra az ibanok nagy része (kb. 76%) valamelyik keresztény egyházhoz tartozik, de sok pogánynak tartott szokást és hagyományt is megőriztek (pl. házasságkötés, egyes ünnepek). Az ibanok körében gyakori a kettős név, ami azt jelenti, hogy mindenki rendelkezik egy keresztény keresztnévvel, ami után egy régi ibani név adja a teljes nevet. Az ibanok zenei örökségét különböző típusú ütőhangszer-együttesek jelentik, amelyek dobként működnek, kísérő dallamhangszer nélkül.

Az ibanok szívesen tetoválják az egész testüket, és minden testrészhez hagyományos motívumok tartoznak. A tetoválások célja az, hogy megvédjék a viselőjét, vagy jelezzenek bizonyos eseményeket az életében. Egyes motívumok tengeri élőlényeken alapulnak, mint például a rák, míg más motívumok olyan veszélyes lényeken alapulnak, mint a kobra, a skorpió és a sárkány. 

A tetoválás fontos motívumai közé tartoznak azok a tárgyak vagy események, amelyekre érdemes megemlékezni, és amelyeket az egyén megtapasztalt. Annak a jelzésére, hogy az egyén megölt egy ellenséget, jogosult a torkát vagy a kézujjait tetoválni.

Az ibanok igen széles skálájú vadász- és harci fegyverekkel rendelkeznek. Így többek között számos fajta csapdát használnak a vadászatokhoz, de kutyákat is rendszeresen alkalmaznak. A hosszúházakban nevelt kutyák figyelmeztették az ibanokat minden közeledő veszélyre. A 19. században a „fehér rádzsa” idején a kormányzattól lőfegyvereket is kaptak, de a legfontosabb fegyverek közé a fúvócső, valamint számos penge, kard, kés és lándzsa tartozott. Az ibanok csónakokat is készítettek. A mindennapos használatra szánt kenukat perau-nak, a nagy hadihajókat bangkongnak vagy bongnak hívják. A kenut általában hosszú lapátokkal és vászonból készült vitorlával szerelik fel.

A hagyományos iban férfi öltözet egy kis ágyékkötőből, színes, madártollas fejfedőből vagy turbánból és láncból állt, amit kiegészített több gyűrű is a combon és/vagy a karon. Az iban hagyományos női öltözéke egy rövid szőtt szövetből állt, ami számos színes vagy díszes kiegészítőt is tartalmazott (pl. sárgaréz gyűrűs fűző, karkötők). Az ibanok nagyra értékelik a nők által készített ruhákat. Létezett az özvegyi díj fogalma, ami az elhalálozott nőknek a társadalmi helyzete és szövési készségei szerint, a férfiaknak pedig az életében elért eredményei alapján került kifizetésre.

Az ibanok megszokták, hogy dzsungelben és kemény terepen élnek, a növények és állatok alapos ismeretének köszönhetően rendkívül jól követik mind a mai napig az állatok nyomait vadászat közben, és követték az embereket is vagy az ellenségeiket, így egyesek nagyon jó nyomkövetőkké váltak a dzsungelekben, amit később a hadseregben tudtak hasznosítani.