Nyugati koboldmaki (Cephalopachus bancanus)

„Ma is él még a Szunda-szigeteken … egy furcsa kis teremtmény, mely félig kis majomhoz, félig a guggoló ugró-egérhez hasonlít és egész külsejében annyira kómikus, hogy az emlősök leveli békájának nevezték el. Koboldmaki … hivatalos neve e kis erdei kísértetnek.” (Wilhelm Bölsche 1919. Az ember származása. Révai-kiadás, Budapest) Régen a bennszülöttek majmoktól eltérő, szokatlan megjelenése, furcsa viselkedése és éjszakai életmódja miatt féltek is tőlük és kerülték. Ezekre utalhat a magyar koboldmaki, sőt az egykori rémmaki megnevezése is.

Ezt a különleges félmajomfajt az állatrendszertan a főemlősök rendjébe (ordo Primates), az orrtükör-nélküli főemlősök alrendjébe (subordo Haplorrhini), azon belül a koboldmaki-szerűek alrendágába (infraordo Tarsiiformes), majd a koboldmaki-félék családjába (familia Tarsiidae) sorolja, ahol a nyugati koboldmaki a Cephalopachus nemzetség egyetlen faja. Anatómiai, hangadási és viselkedésbeli különbségek alapján négy alfaját különböztetjük meg a Szunda-szigetvilágban: a Cephalopachus bancanus bancanus Bangka-szigetén és Szumátra délkeleti részén (úgy gondolják, hogy északról a Musi-folyó a határvonal), a C. b. borneanus Borneón és Karimata-szigetén, a C. b. natunensis egy déli Natuna-szigeten (Sarusen), a C. b. saltator pedig Belitung-szigetén honos. Tudományos nevében a Cephalopachus vastagfejűt jelent, amit a görög kephale, vagyis fej, és a szintén görög pachys, vagyis vastag, kemény szavakból raktak össze. A bancanus fajnév az indonéziai Bangka-szigetére utal, mert onnan származott a típuspéldány, ami alapján leírták a fajt.

Evolúciójáról keveset tudunk, annyi biztos, hogy körülbelül 58 millió éve külön fejlődik az embertől, illetve ekkortájt élt az utolsó közös ősünk. Közeli rokonságába tartozhattak a paleocén (66–56 millió évvel ezelőtt) és az eocén (56–34 millió évvel ezelőtt) korokra jellemző Omomyidea félmajmok, akiknek Európában, Ázsiában és Észak-Amerikában ásták ki fosszilis csontjaikat.

Élőhelyek tekintetében főleg a síkvidéki másodlagos erdőket, sűrű bambuszligeteket, a sűrű növényzettel borított cserjéseket, ültetvények széleit, gyümölcsfa- és gumifa-ültetvényeket részesítik előnyben, de előfordulnak elsődleges esőerdőkben, mangrove-erdőkben, lakott területek mellett és még kertekben is. Habár síkvidéki fajnak tartják, legalább egyszer már bizonyítottan találkoztak vele 1200 m-es magasságban is, a kalimantáni Bukit Baka Bukit Raya Nemzeti Parkban.

Pontos elterjedése a szigetvilágban Malajziát (a borneói Sabah és Sarawak államok), Bruneit és Indonéziát (Bangka, Belitung, Karimata, Szumátra délkeleti részén, Serasen a Dél-Natuna-szigeteken és a borneói Kalimantan) fedi le.

Apró, gyapjas szőrű főemlősök, színük a vörösesbarnától a szürkésbarnáig terjedhet, testtömegük mindösszesen 100–140 g, a nőstények átlagosan 10 g-nál könnyebbek, mint a hímek. Testhosszuk 12–15 cm, amihez még egy 18–22 cm hosszú farok is járul.

Ugrálva közlekednek, ráadásul erősen alkalmazkodtak a főemlősök bizonyos csoportjaira oly jellemző „függőlegesen kapaszkodó és ugráló” mozgásformához (ún. vertical climbing and leaping). Hátsó végtagjaik ezért jelentősen megnyúltak, akárcsak a békák, vagy szöcskék esetében. Ezek a néhol csak frappánsan „szőrös békáknak” nevezett koboldmakik akár 3–5 m messzire és 1,5 m magasra is képesek ugrani. Lábaikban a lábtő (tarsus) csontjai nagyon meghosszabbodtak, erre utal a legtöbb koboldmaki latin Tarsius elnevezése is. Sőt ezt hangsúlyozza ki a régi nyelvújítók által használt „sarkanyúk”, vagyis nyúlt sarkúak kifejezés is, de néhol „csűdös-állatnak” is nevezték. Emellett lábszárcsontjaik, a megerősödött sípcsont (tibia) és a szárkapocscsont (fibula) kéz felőli vége részben összenőtt (distalis tibiofibularis fúzió).

A testénél is hosszabb farka csupasz, csak a legvégén szőrözött, bojtos, az ugrásoknál segít a kormányzásban és az egyensúlyozásban.

Ujjaik, a kapaszkodó életmódhoz alkalmazkodva, szintén nagymértékben megnyúltak, hüvelykujjaik szembefordíthatók a többivel. Ujjaik végén már a fogást segítő lapos, háromszögletű körmök ülnek, kivéve a hátsó láb 2. és 3. ujját, amiken egészen felálló, kissé meggörbült, hegyes és éles karomszerű körmük van, amit vakarózásra, a bunda ápolására, az élősködők eltávolítására használnak. Innen ered egykori elnevezésük, négykarmos félmajmok. Az ujjvégek emellett a tenyér felőli oldalon kiszélesednek, és így a levelibékák tapadókorongjaira hasonlítanak, amelyek a sima felületű leveleken, bambuszszáron történő biztonságos megkapaszkodást szolgálják. Az éjszakai életmódhoz alkalmazkodva szemei hatalmasra nőttek. Olyannyira uralják a teljes fejet, hogy az emlősök között – testméretéhez képest – az ő szeme lett a legnagyobb. Egy szemének az átmérője 1,5 cm, míg tömege nagyobb, mint a koboldmaki agya. E szembeszökő jellegzetessége miatt pápaszemes-makinak is nevezik. Pupillái rendkívül tágak, így szemük a legapróbb derengő fényfoszlányt is maximálisan be tudja fogni.

Ekkora szemgolyókat nehéz lenne forgatni az üregükben, hiszen már szinte az izmok is kiszorultak onnan, ezért rövid nyakuk rendkívül rugalmas lett, melynek köszönhetően a kerek, egészen a vállukon ülő fejüket mindkét oldalra el tudják fordítani 180º-kal. Egykoron, ha egy dajak fejvadász találkozott egy ilyen mozgékony nyakú koboldmakival, akkor az nagyon rossz előjelnek számított, mert saját fejének elvesztését jelentette, ráadásul a kis félmajmot is agyoncsapta.

Éjszakai látásuk tökéletesítéséhez a szem felbontóképességét a szemfenéki ideghártyában (retina) egy barázda (fovea) javítja. Itt nincsenek véredények, ellenben rengeteg fotoreceptort és idegsejtet tartalmaz. A fovea nagy térbeli feloldóképességgel rendelkezik, és a maximális látásélesség helye. Egyesek szerint a koboldmakik őse elsődlegesen nappali állat lehetett, és csak idővel vált másodlagosan éjszakaivá. Ezt bizonyíthatja, hogy a legtöbb éjszakai emlősfajjal szemben szemükben nincs meg a speciális fényvisszaverő réteg (tapetum lucidum) helyette alakult ki náluk a fovea , ami egyébként a baglyokra is jellemző.

„Nappal álmos és rövidlátó volt, és megzavarva mogorvának mutatkozott, azonban az esti homály meghozta elevenségét és szembogara tetemesen kitágult. Éjjel fürgén, zajtalanul ugrándozott …” (Alfred Edmund Brehm 1863–1869. Az állatok világa. Christensen és Társa Gutenberg Könyvkiadóvállalat, Budapest)

Hallásuk kiváló. Vékony, majdnem áttetsző, redőzött füleik viszonylag rövidek, kevesebb, mint 3 cm hosszúak. Nagyon mozgékony fülkagylóik egymástól függetlenül is mozgathatóak. Eddig 7 különböző hangadástípust azonosítottak náluk. Csak a kölykök nyikorognak, de a felnőttekkel egyetemben még képesek füttyenteni és csipogni. A felnőttek egyes hangjai az ultrahang tartományba (> 20 kHz) is beleesnek, mint például a riasztás, vagy a vészkiáltás.

Kör alakú orrlyukai oldalra néznek, és a többi félmajommal szemben már nincs állandóan nedves orrtükrük (rhinarium), a szőr teljesen körbenövi az orrlyukakat. Ez előrevetíti, hogy szaglásuk gyengébben fejlett, ugyanakkor területüket még illatokkal jelölik meg.

Ezek a territóriumok 1–8 hektár nagyságúak lehetnek, a hímek területei pedig mindig nagyobbak a nőstényekénél. Az ellentétes nemű egyedek territóriumai között jelentős átfedés van. Területüket vizelettel, az anogenitális (végbélnyílás és nemiszervek) régió mirigyeinek és az epigasztrikus (felső hasi) mirigy váladékával jelölik. Egyedsűrűségükre terültenként eltérő becsléseket adtak az évek alatt, 15–80 állat/km² volt a szórás. A nemek aránya 1:2 mutatkozott, vagyis egy hímre két nőstény jutott.

Éjszakai életmódja miatt napközben behúzódik a fák 3,5–5 m-es magasságában található mindenféle növényi szövedékbe, illetve kúszónövények gubancába, ahol estig magányosan alszik. Az éjszaka nagy részét a talaj feletti 2 m-es magasságban töltik, ritkán jönnek le a talajszintre. Közvetlenül az alkonyat utáni órákban a legaktívabbak. Táplálékkeresés közben a hímek hajlamosak messzebbre kalandozni, mint a nőstények.

Ragadozók, az egyetlen teljesen húsevő főemlősök. Főleg rovarokkal (bogarak, szöcskék, csótányok, lepkék, molylepkék, imádkozó sáskák, hangyák, termeszek, botsáskák és kabócák) táplálkoznak, de pókokat, kisebb gyíkokat, madarakat, denevéreket is elfognak. Széles szája miatt maguknál nagyobb prédát is el tudnak kapni.

Ritkán esznek a főemlősök kígyókat, de olykor erre is van példa. A világon először 1973-ban számoltak be arról, hogy egy félmajom zsákmányul ejtett egy kígyót, amit addig csak majmoknál figyeltek meg. Ez a félmajom a nyugati koboldmaki volt, aki elkapott egy 30 cm-es sávos malajziai korallkígyót (Calliophis intestinalis). Egy lecsüngő ágról ráugrott,  kezeivel lefogta, majd gyorsan, közvetlenül a feje mögött többször beleharapott. Ezután, szájában a kígyóval, visszaugrott egy kisebb fára és körülbelül 20 perc alatt a 2/3-át megette, majd a többi részét ledobta. A prédákkal egyébként mindig visszatér egy fához, hogy ott magasabban megüljön, és ott fogyassza el a zsákmányát.

Fogságban így fogadta a felkínált takarmányt: „Nagyon mulatságos látványt nyujtott, mikor a pápaszemes maki két vézna lábára és csupasz farkára támaszkodva minden irányba mozgatta nagy, gömbölyű fejét. Hatalmas két bagolyszeme csak huzamosabb idő mulva fogta fel élesen az elébe vetett rovart, de ha végre észrevette, akkor az örvendező gyermek módjára terjesztette szét két karját, kezével és szájával hirtelen hozzákapott és nyugodtan elköltötte prédáját.” (Alfred Edmund Brehm 1863–1869. Az állatok világa. Christensen és Társa Gutenberg Könyvkiadóvállalat, Budapest)

Ragadozóikról keveset tudunk, valószínűleg fán lakó kígyók és emlősök jöhetnek szóba. Helyenként az elvadult házimacskák is gondot okoznak.

Szaporodási szokásaikra valószínűleg a poligínia, vagyis a többnejűség jellemző,  amikor egy hím több nősténnyel létesít kapcsolatot. Nincs kifejezett párzási időszakuk, a nőstény ciklusa 18–27 nap között van, amikor 1–3 napig fogékony. Az ösztruszban lévő nőstények, a hímekkel megosztott területük határainál, illatjelöléssel jelzik, hogy készen állnak fogadni őket. Amikor a hímek felfedezik egy nőstény szagmintáját akkor gyakran udvarlási kiáltásokat hallatnak. Ha egymásra találtak, akkor a hímek általában a nőstény farkának megragadásával kezdeményezi a párzást.

A vemhesség körülbelül 178 napig tart, ami apró termetéhez képest szokatlanul hosszúnak számít. A 20–31 g-os, egyetlen újszülött viszonylag fejletten jön a világra, teste szőrös, szeme nyitott, tud sík felületen mászni, és rövid kis ugrásokra is képes. A tejet az anya egy pár mellkasi és egy pár lágyéki emlője biztosítja. A hímekkel szemben agresszívan védelmezi a kölykét. A kicsi körülbelül négy hetes koráig nem képes követni az anyát a vadászatokra, addig a növényzetben elrejtőzve várja vissza. Ritkán lehet azt megfigyelni, hogy az anya kölyköt hordoz a hátán. A kis koboldmakit 80 napos korában választja el az anyja. A felnőttekre jellemző testsúlyt csak 15–18 hónapos korában éri el. Élettartamáról keveset tudunk, olyan 16 évre becsülik.

A nyugati koboldmaki Malajziában is törvényi védelem alatt áll. Szerepel a CITES II. függelékében, és az IUCN Vörös Listáján a sebezhető kategóriába (VU) sorolták. Ezen belül is az alfajokat külön-külön is kiértékelték. A C. b. natunensis alfaja kritikusan veszélyeztetett (CR), mert igen korlátozott az elterjedése, a Déli-Natuna-szigetek közül csak Serasan-en (Sirhassen) lelhető fel. A veszélyeztetett (EN) C. b. saltator alfaj is csak az indonéziai Belitung (Billiton) szigetén él, ami ráadásul kiterjedt erdőirtáson ment keresztül, emiatt kevés a megfelelő élőhely, és az ismert koboldmaki populációk is erősen széttöredezettek. 2006-ban populációját 29 440 főre becsülték. Sajnos ez a két alfaj egyetlen védett területen sem fordul elő. A C. b. borneanus és C. b. bancanus alfajok csak sebezhetők (VU), és több védett terület is otthont ad nekik. Aggodalomra ad viszont okot a nagyarányú illegális ónbányászat miatti erdőpusztulás Bangka-szigetén.

A fajt fenyegető fő veszély a terjeszkedő olajpálma-ültetvények, erdőtüzek és az intenzív fakitermelés miatti élőhelyek elvesztése. A szelektív fakitermelés kevésbé érinti őket, hiszen kedvelik a bolygatott környezetben felnövő sarjnövényzetet. A fajt illegális kisállat-kereskedelem céljából is gyűjtik, egyre többen tartják őket is otthonaikban kedvtelésből, különösen a szumátrai Way Kambas Nemzeti Park környéke érintett. A befogott egyedeket olykor szembajokra orvosságként használják fel a népi gyógyászatban. Előfordul, hogy tévesen mezőgazdasági  kártevőnek tekintik és üldözik. Ezzel szemben a rovarkártevők elfogyasztásával ők a biológiai védekezés élharcosai. Ráadásul a koboldmakik sokat szenvednek a kiszórt növényvédő szerekkel, rovarirtókkal  szennyezett táplálékállataik miatt. Az sem válik az előnyükre, hogy Borneón azt beszélik róluk, hogy esténként a tábortűzek körül gyülekeznek, hogy onnan izzó parazsat lopjanak,  amivel felgyújthatják a kunyhókat. 

Ennek a történetnek valószínűleg az az alapja, hogy a tűz fénye odavonzza a rovarokat, ami pedig a koboldmakikat csalja oda vadászni. A rovarok kitinpáncélján és a makik szemén megcsillanó tűz fényét vélhették izzó fadaraboknak.

Régen több állatkert is tartotta. Fogságban „nagy kedvelője a tisztaságnak. Sohasem nyúlt hozzá valamely már kikezdett táplálékhoz és ugyanabból a vízből sohasem ivott másodszor. Nagyságához képest nagyon sokat evett. A vizet lefetyelve, de nagyon lassan itta. Nappal a legsötétebb zugba húzódott és nagyon sokat aludt. Ha valaki igen közel jött ketrecéhez, nagy, nyitott szemét elsőben hosszasan rámeresztette, de nem mozdult; ha az illető még jobban közeledett, vagy ha valamit melléje hajított, akkor arcizmát széthúzva, fogait vicsorította. Hangot ritkán adott, de ha megszólalt, akkor egyszerű rikácsoló volt a szava. Megfelelő ápolás mellett rendkívül ragaszkodóvá válik, ápolója arcát és kezét nyalogatja, fölkúszik rája és mindenkép azon van, hogy kedveskedésre bírja.” (Alfred Edmund Brehm 1863–1869. Az állatok világa. Christensen és Társa Gutenberg Könyvkiadóvállalat, Budapest)

A nyugati koboldmakit jelenleg nem találjuk meg állatkertekben. Közeli rokonait viszont igen, például négy Fülöp-szigeteki koboldmakival (Carlito syrichta) Moszkvában találkozhatunk. A keleti-koboldmakik (Tarsius tarsier) 10 egyedét a jávai Batu Secret Zoo-ban, míg Szingapúrban és a tokiói  Ueno Zoological Gardens-ben 1-1 példányát nézhetjük meg.

A Magyar Természettudományi Múzeum Állattárában viszont fellelhető egy Szumátráról származó kifejlett nőstény nyugati koboldmaki alkoholban megőrzött példánya, melyet még 1882-ben egy bizonyos Machik D. adományozott az intézetnek.