Borneói sörtésmadár (Pityriasis gymnocephala)

Borneó egyik legikonikusabb madárfaját 1836-ban a híres holland ornitológus, illusztrátor és gyűjtő Coenraad Jacob Temminck (1778–1858) írta le a tudomány számára. Temminck tehetős ember volt, aki madarakból hatalmas múzeumi és élő példány gyűjteménnyel rendelkezett, ugyanakkor ez nem csak a hobbija volt, hiszen emellett ő volt a leideni Nemzeti Természettudományi Múzeum első igazgatója (1820–1858) is.

Felfedezése után, majd 150 éven keresztül, a sörtésmadár rokonsági kapcsolatai parázs vitákat szültek zoológus berkekben. Pontos rokonsági viszonyai még mindig homályosak, nemrég úgy gondolták, hogy az új-guineai és ausztrál fojtógébicsfélék (Cracticidae család) fajaival állhat kapcsolatban. Legújabban pedig a bokorgébicsfélék (Malaconotidae család) testvércsoportjaként tekintenek rá, de a végleges álláspont még várat magára.

Állatrendszertanilag a madarak osztályán (classis Aves) belül a verébalakúak rendjébe (ordo Passeriformes) tartozó Pityriaseidae család egyetlen, páratlan tulajdonságokkal bíró faja. „A gébicsekről alkotott képbe nehezen illik bele csaknem fejhosszúságú és magas varjúcsőrével, szinte kopasz, vörös fejtetőbőrével és rövid farkával a zömök, 26 cm varjúgébics (Pityriasis gymnocephala), amely Borneo (Kalimantan) erdeiben honos. … Színezete főként fekete, tarkója és torka, valamint a tojók oldala és combja is piros. Amennyire tudjuk, a nem félénk, lomha madár kizárólag rovarokat és pókokat eszik. Hogy táplálékszerzésében milyen szerepe van bunkós csőrének, az nem könnyen érthető meg.” (Dr. Rer. Nat., Gottfried Mauersberger 1978. Urania Állatvilág – Madarak. Gondolat Kiadó, Budapest)  

Ez a közepes méretű madár élénk színeivel, kontrasztos mintázatával szinte vonzza a tekintetet. A fej élénkvörös tollazatú, a fejtetőn egy sárga folttal, az arcon kétoldalt pedig egy-egy feketével. A fejtető foltját 3–4 mm hosszú, sűrűn álló, sárga, narancssárga sörték, illetve csupasz tollszárakból álló, úgynevezett csőtollak alkotják. Kétoldalt a fültájékot hasonló sörték fedik, csak ezek színe fekete.

Emellett a test tollazata javarészt sötét palaszürke, kivéve a vörös combokat. A torok alsó és a mellkas felső részén a tollak végei fekete sörteszerűek, valamint a mell- és a lapockatájék fedőtollai szénszürkék, fekete szélekkel, ami szinte pikkelyes hatást kelt. Repülés közben egy fehér foltokból álló szárnysáv mutatkozik a fekete evezőtollakon.

A tojók színezete némileg eltér ettől, fekete oldaluk vörös foltos (bár néha a hímeknek is lehet ilyen), és a szárnyukban is feltűnnek a vörös foltok.

Egyenes, fekete csőre kúpidomú, széles és masszív, vége horgas, orrlyukai hosszanti rést képeznek rajta. A gébicsekre jellemzően egy-egy lekerekített „csőrfog” van a felső csőrkáván. Erős lábakkal, valamint éles karmokkal rendelkeznek.

Tudományos nevében a pityriasis a görög pituriasis szóból ered, ami a fejbőr korpáját jelenti, amivel a fent említett sárga kitüremkedésekre (sörtékre) utalnak a fej tetején. A nemzetségnévben szereplő gymnocephala a fejtető tollatlanságára, kopaszságra utal, amit a görög gumnos, vagyis csupasz és a szintén görög kephalos, vagyis fejű szavakból raktak össze. A legtöbb nyelv köznapi megnevezésében is a fej sörteszerű képletei és tollatlansága jelenik meg, így angolul bristlehead vagy sörtésfejű, németül Warzenkopf és Kahlkopfwürger, vagyis szemölcsösfej és kopaszfejű gébics. Magyarul a borneói sörtésmadár, sörtésfejű gébics vagy varjúgébics neveivel találkozhatunk. Malajziában burung jambul, vagyis tarajos madárként utalnak rá.

Borneó szigetének bennszülött (endemikus) faja, csak itt található meg az egész Földön. Mivel erdei életmódot folytat, így eredeti élőhelye a sík- és dombvidéki esőerdők, dipterocarp erdők, mangrove erdők, tőzegmocsár erdők, trópusi fenyérerdők (kerangas), de bolygatott és másodlagos erdőkben is él, akár falvak közelében is. Ültetvényeken viszont szinte sohasem látták. Az 1000 m-es tengerszint feletti magasságokba csak ritkán hatol föl,  főként 600 m alatt fordul elő.

Táplálékát a lombkorona közepes magasságaiban szerzi meg. Zömében nagyméretű rovarokat és más gerincteleneket, de kétéltűeket, kisebb hüllőket is fogyaszt, amiket néha apróbb bogyós gyümölcsökkel egészít ki. Gyakran csatlakozik különféle madárfajokból összeverődött táplálékkereső csapatokhoz, különösen a drongószajkóhoz (Platysmurus leucopterus).

Nagyon szociális faj, általában 5–12 madárból álló, zajos csapatokban látható. Már az 1800-as évek végén beszámoltak arról is, ha a közösségből lelőttek egy madarat, akkor a fajtársai mind lerepültek hozzá, ami megkönnyítette a befogásukat.

Talán azért is olyan hangos madárfaj, mert valószínűleg így kommunikál a fajtársaival. „Igen zajos szokásokat és sipító szót tulajdonítanak nekik. Apró madarakat üldöznek.” (Georges Cuvier 1841. Az Állat-Ország Fölosztva Alkotása Szerint. A Magyar Királyi Egyetem Betűivel, A M. Academ. Költségein, Budán) Jellegzetes hívásait gyakrabban lehet hallani, mint meglátni a madarat, ritkán kerül szem elé. Változatos repertoárjában sajátos dallamtalan horkantások, nyafogások, károgások, dudálások, füttyök és egyfajta különös orr-zihálás is szerepel. Egyik leggyakoribb hangja valahogy úgy írható le, hogy pi-pit-peeoo/piou vagy pit-pree-po, amit még egy varjúszerű fecsegés is tarkít.

A sörtésmadár csapatok nomádok, valószínűleg viszonylag nagy területeken mozognak, és egy területen csak rövid ideig, napokig vannak, hogy mindig elegendő táplálékot találjanak.

Szaporodásukról szinte semmit sem tudunk. Költéskor azonban úgy tűnik, hogy a madarak hosszabb ideig is egy területen maradhatnak. Valamiféle fészket is építhetnek, mert már megfigyeltek fészekanyagot csőrükben szállító egyedeket, de ez sem most volt, hanem még 1982. májusában!

Annyi viszont biztos, hogy fehér tojásaik 3,2 x 2,5 cm-esek, rajtuk kevés, különböző méretű, kerek és ovális, élénkbarna és palaszürke foltok díszlenek, melyek zöme a tojás szélesebb végén szabálytalan gyűrűt alkotva helyezkedik el. Ez a leírás is az egyetlen, eddig megszerzett tojásról készült, ami egy begyűjtött tojó petevezetékéből került elő.

Egyszer láttak két nőstényt, akik egy fiatalt tápláltak, ami talán arra utalhat, hogy a még nem teljesen ivarérett, vagy nem költő, rokon egyedek segíthetnek a fészekalj felnevelésében.

A  már röpképes fióka tollazata sokkal több élénkvörös színnel rendelkezik, mint a kifejlett madár, melynek eltérő eloszlása is feltűnő. A fiatal madarak testének alsó része javarészt vörös, combjai feketék, szemben a kifejlett sörtésmadarakkal.

Generációs idejét (szaporodási ciklus ideje) 4,4 évre becsülik, vagyis ennyi évesen szaporodhatnak először.

A faj jövőjét tekintve aggasztó, hogy az IUCN Vörös Listáján már a sebezhető (VU) kategóriába sorolják. Populációjuk teljes méretéről szintén nem sokat tudunk, nehéz bármilyen becslést is adni. Ugyan Borneón széles körben elterjedt, de általánosságban elmondható, hogy sehol nem gyakori, ráadásul kis csapataik állandóan vándorolnak is. Tekintettel arra, hogy elsődleges élőhelyei, a síkvidéki erdők mérete gyors ütemben fogy a fakitermelés, ültetvénnyé alakítás és tűzvészek miatt, ezért valószínűleg az erdőpusztulással közel azonos ütemben csökken az egyedszámuk is. 2015–2020 között például évi 2,3–2,5%-os erdőcsökkenési ütemet rögzítettek a szigeten. A madarászok körében Borneó egyik legkeresettebb endemikus madárfaja, mely szerencsére a sziget szinte egész területén előfordul. Megpillantása még a sokat látott, tapasztalt madarászok számára is igazi csemege, mert nomád szokásai és alacsony egyedsűrűsége miatt a fajjal való találkozás esélye csekély. Malajzia számos nemzeti parkja  is otthont ad nekik, többek között a Kubah NP, a Kuching Wetland NP, a Semilajau NP, a Lambir Hills NP, a Maludam NP, a Gunung Mulu NP és a Tawau Hills NP.