Kúszógébek (Periophthalmus koelreuteri)

Ez a roppant furcsa kinézetű hal, még a híres osztrák állatviselkedés kutató, Konrad Lorenz arcára is mosolyt csalt. Saját szavaival élve:

…amikor Hollandiából kaptam egy kúszógébet (Periophthalmus koelreuteri), és életemben először láttam, amint az állat a medencéjéből nem ki-, hanem felugrik annak peremére, majd „támaszülésben” letelepszik, felém fordítja a fejét, s azzal a mopszliképével, kidülledő, éles pillantású szemével rám bámészkodik – bizony, elnevettem magam. El tudják képzelni, hogyan hat egy hal – egy olyan igazi, hamisítatlan csontoshal – először: ha úgy üldögél, mint a kanárimadár a hintán; másodszor pedig: felém fordítja a fejét, mint holmi magasabb rendű szárazföldi állat, harmadszor: mind a két szemével fixíroz, ami pedig már a bagolynál is mulatságos, hisz a madarak sem használják ilyen embermódra a szemüket! De hát itt sem a váratlan, bizarr helyzet a komikus, hanem az, hogy az állat viselkedése annyira emlékeztet az emberre.

A kúszógéb elnevezés tulajdonképpen egy egész alcsaládot jelent a valódi csontoshalak közé tartozó sügéralakúak (Perciformes) rendjén belül, itt is a gébfélék (Gobiidae) családjában kell keresni, az Oxudercinae alcsalád elnevezéssel.

A Földön 43 fajuk él, tíz nembe szétosztva, ezek közül a szigorúan kúszógéb életmódú fajok a Boleophthalmus (6 faj), a Periophthalmus (19), a Periophthalmodon (3) és a Scartelaos (4). Malajziában hét fajuk él az előbb említett négy nemből, egy faj közülük ráadásul endemikus, csak a dél-kínai-tengeri régióban fordul elő (Boleophthalmus boddarti, Periophthalmodon schlosseri, Periophtalmus argentilineatus, P. gracilis, P. minutus, P. variabilis  endemikus faj és a Scartelaos Histophorus).

Az Atlanti-óceán keleti, a teljes Indiai-óceán és a Csendes-óceán nyugati részén terjedtek el, ily módon Amerikában ne keressük őket.

A szubtrópusi és trópusi övezetben élnek, az északi és déli 30. hosszúsági fokok között. Szorosan kötődnek az árapály hatásának kitett part menti mangrove erdőkhöz, folyótorkolatokhoz, mocsarakhoz és az ezekkel szomszédos iszappadokhoz. A sótartalom változásainak is jól ellenállnak, ezért fordulhatnak elő folyótorkolatokban, vagy olyan folyókban, ahol a tengervíz keveredik az édesvízzel (brakkvizes élőhelyek).

Szokatlan megjelenésük és különleges alkalmazkodási képességeik miatt kitűnnek a halak közül. Legtöbbjük barnászöld színű, de mindenféle sötétebb és világosabb változat előfordul. Párzási időszakban a hímeken élénk színű, vörös, zöld, kék foltok jelenhetnek meg, ezzel is fokozva a vonzerőt a nőstények számára. Testük torpedó alakú, fejüktől a farkukig vékonyodnak el, és akár 30 cm-esre is megnőhetnek. Két-két hát- és hasúszójuk, egy farok alatti úszójuk és bal-jobb oldali mellúszóik vannak. A szájuk a fejük alján nyílik, ami az iszapon történő táplálkozást segíti.

A többi halfajhoz hasonlóan a vízben ők is kopoltyúkkal lélegeznek. Ezt kiegészítve bőrük, szájgaratüregük nyálkahártyája, kopoltyúfedőjük és kopoltyúüregük belső felszíne is számos apró eret tartalmaz, amik segítségével képesek oxigént kivonni a levegőből. Ezeket még kiegészíthetik fajtól függően mindenféle felületnövelő képletek, mint például kis kiöblösödések (diverticulumok) a szájgaratüregben, amik a légzőfelület méretét növelik. Ez a légzés csak akkor lehetséges, ha nedvesen tartják magukat, ezért hiába jutottak ki a szárazföldre, még mindig erősen kötődnek a vízi élőhelyekhez. Időnként vissza kell térniük tehát a vízbe vagy sárba, hogy megnedvesítsék magukat. A jelenség neve bőrlégzés, amit még a kétéltűek is alkalmaznak. Vízen kívül hosszabb ideig is kibírja 60–80% páratartalom mellett. Kopoltyúüregeik megnagyobbodtak, és a szárazföldön szorosan zárhatók a szűk nyílású kopoltyúréseik kopoltyúfedőikkel, amik nem engedik kiszáradni. Ilyenkor levegő-buborékot és vizet tárolnak bennük, arcuk ezért szinte felpüffed, ebből képesek továbbra is lélegezni.

Mellúszóik izmai és csontjai a szárazulathoz is módosultak, funkcionálisan hasonló szerepet betöltő ízületeik vannak, mintha váll- és könyök ízületük volna. A többi halhoz képest vállövük szilárd felépítésű, erős izomzat tud rajta megtapadni. Szárazföldön a mellúszóik úszósugarait összehajtják, ezzel is fokozva azok támasztó képességét. Gyalogolni, futni, ugrani, mászni és úszni is képesek. Mellúszóikkal úgy sétálnak, mintha mankókat használnának, felváltva nem tudják őket mozgatni, csak egyidejűleg mindkettőt előre és hátra lendítve, hogy a test előre mozduljon. Ugyanígy tesznek futáskor, csak felgyorsítva. Izmos farkuk, törzsizmaik és mellúszóik segítségével még ugrani is képesek a sárban, ha menekülőre kell fogni, vagy kikerülni valamilyen magasabb tereptárgyat. Ez az ugrás akár 60 cm is lehet. Mellúszóikkal még felmászni is képesek a mangrove gyökerekre, léggyökerekre és iszaphalmokra, miközben alulról a farkukkal támaszkodnak. Egyes fajoknál a hasúszók egy tapadókorongszerű képletté nőttek össze, mely a kapaszkodást segíti. A vízben persze halak módjára úsznak, gyors úszáskor a farokúszóé és a törzsé a főszerep, míg lassabbnál a mellúszókkal eveznek.

Nagy, duzzadt szemeik magasan ülnek a fejen, egészen kiállnak, mint a békáknak. Szemeiket rendszeresen behúzzák egy vízzel teli zsákocskába a szem alatt, hogy a szárazföldön ne száradjanak ki. Olyan ez, mint a mi pislogásunk. Igen mozgékony érzékszerv, sőt a két szem egymástól függetlenül is mozgatható. Innen a másik gyakori magyar elnevezésük, a „szemforgató halak”. Majdnem 360 fokos szögben tudnak körbe tekinteni, így hatékonyabban figyelhetik környezetüket. Levegőben jobban látnak, mint víz alatt. Kiálló szemeik hasznosak a ragadozók mihamarabbi észlelésében is. Ilyenkor a vízbe menekülnek és elúsznak, vagy bebújnak a legközelebbi sárlyukba. Hallásuk nem valami jó, erre nem tudnak hagyatkozni. Furcsa szemük és életmódjuk miatt számos becenévvel illették már őket, mint az iszapbolha, ugrójancsi, békahal, dülledt szemű, mászóhal, kenguruhal.

Vadászatkor a fent említett tulajdonságaiknak nagy hasznát veszik, könnyebben észreveszik zsákmányaikat. A legtöbb fajuk rákokat, pókokat, rovarokat, soksertéjű gyűrűsférgeket, csigákat, ikrákat fogyaszt, vagy éppen más kúszógébeket.
Erős állkapcsuk és éles fogaik segítségével fogva tudják tartani zsákmányukat, és kisebb darabokra is tudják tépni azt, mielőtt lenyelnék. Akár a nagyobb rákok páncéljából is ki tudják enni a puhább részeket. A gyorsabban mozgó prédák üldözésekor is az ugrást használják. A mangrove ökoszisztéma táplálkozási láncában magasabb fogyasztói szinten van. Egyes fajaik, mint például a Boleophthalmus boddarti, alga- és törmelékevő.

Területtartó halak, saját kis sárlyukkal a territóriumon belül, amit agresszíven védenek. Ha betolakodó fajtárs közelít, akkor a tulajdonos váltakozva kifeszített, leengedett hátúszóval, színes torkának mutogatásával jelzi nemtetszését. Ha az ellenfél ugyanígy tesz, akkor üldözés és harc veszi kezdetét, szájukkal harapva egymást. A vesztes végül elhagyja a területet.

A lágy iszapba mély, elágazó üregeket ásnak, ami akár 125 cm hosszú is lehet. A sarat szájukkal ássák ki és hordják el. Bizonyos fajok még egy kis sáncot is emelnek az üregük körül, ezzel még több vizet csapdába ejtve apálykor. Ide menekülhetnek a ragadozók, az erősen tűző nap elől, magas dagálykor, illetve ide rakják ikráikat is. Sok faj úgy ássa ki ezeket a lyukakat, hogy dagálykor egy kis levegőbuborék reked odabent, amit ők hordanak bele, ebből tudnak lélegezni, ha a vízben kevés lenne az oxigén.

A hímek külön lyukat ásnak a peték számára, és mikor elkészülnek vele, nőstényeket csábítanak oda, mindenféle pózolásokkal, ugrásokkal, testhullámoztatással. A megnyert nőstény követi a hímet a lyukba, ahol több száz ikrát rak le, amiket a falhoz, vagy mennyezethez rögzítenek, majd a hím megtermékenyíti őket. A továbbiakban a hím feladata, hogy gondozza és védje a tojásokat a ragadozóktól. A levegőbuborékot is rendszeresen cseréli nekik, így biztosítva a megfelelő oxigénellátást. Az ikrák egy hét után kelnek ki egy nagy dagály alkalmával, ekkor el tudják hagyni a fészket, beúsznak az óceánba és a zooplankton (a plankton állati tagjainak összessége) részeként növekednek tovább, míg elég nagyok nem lesznek ahhoz, hogy csatlakozzanak a felnőttekhez az árapály zónákban.

Élőhelyén bioindikátor szerepét is felismerték, mert kopoltyúja, bőre és emésztőrendszere felhalmozza a parti vizekbe, főleg a folyótorkolatoknál bekerülő ipari fémszennyezéseket, például a kadmiumot (Cd), vasat (Fe), rezet (Cu) és cinket (Zn).

Aki megeszi ezeket a kúszógébeket, legyen az akár ember, vagy más ragadozó, az már feldúsult formában fogyasztja a fémszennyezéseket is.! Vannak területek, ahol egyéb vegyszerek okozta abnormális növekedési mintázatokat és elváltozásokat figyeltek meg náluk, mint például az egyik oldali szem tökéletlen kifejlődése (unilaterális anophthalmia).

Régen még igen ritkán látható egzotikumoknak számítottak. A Természet című folyóiratban, 1906-ban jelent meg a nagyérdemű közönséget akkor még ámulatba ejtő kijelentés, Dr. Tafner Vidor tollából:

A halak kizárólag csak vízben élnek. Egyes esetekben azonban a vízen kívül is találunk egyes alakokat, de csak nagyon ritkán és sohasem állandóan ott tartózkodókat, hanem csak rövidebb-hosszabb időre ott idézőket… a Periophthalmus trópusi faj pedig olykor-olykor a nedves iszapra megy ki s ott láthatjuk ficzkándozni.

Mára az érdeklődők szerencsére már nálunk is megcsodálhatják őket, a Fővárosi Állat- és Növénykertben, valamint a Nyíregyházi Állatparkban is megnézhető a Periophthalmus barbarus pár példánya. A hivatalos állatkerti világállományuk kb. 300 egyedre rúg, Periophthalmus és Periophthalmodon fajokkal lehet találkozni.

Számos faja, a fentebb ecsetelt különlegességek miatt, régóta a hobbi akvaristák kedvence, de nehezen tartható, igen érzékeny a környezetére és tartóhelyére. Emiatt néhány faját nagy számban gyűjtik be, hogy ezt az igényt kielégítsék, ami egyelőre még nem veszélyezteti a fajok további sorsát. Más fajokat rendszeresen halásznak, ám szerencsére csak kis léptékben és saját fogyasztásra, ami a fent említett iparilag szennyezett vidékeken, hosszú távon inkább az őket fogyasztó lakosságnak lehet kockázatos.

Globálisan a part menti mangrove erdők kivágása és átalakítása, a tenger menti ipari léptékű iszapkotrások és ipari szennyezések azok, amik nagymértékben befolyásolják a hosszú távú túlélésüket élőhelyük megszűnésével, megzavarásával, élhetetlenné tételével. Szerencsére számos védett tengeri nemzeti park létezik már, amik sok kúszógéb faj elterjedési területébe is beleesnek, így itt nagyobb a megőrzésük esélye. Szinte minden fajuk a legkevésbé veszélyeztetett kategóriába (LC) van besorolva a Vörös Listán.