Jávai tobzoska (Manis javanica)

A Pholidota rend a görög „pholidotos”, vagyis „pikkelyesedett” szóból ered, ami a testüket fedő szarulemezkékre utal, amik zsindelyszerűen egymásra borulnak, és miattuk egy eleven fenyőtoboznak tűnik az állat. A Manis nemzetségnév ennél sokkal izgalmasabb, a latin „manis, manes”, vagyis „alvilág, kísértetek” szavakból származik.

Tudniillik a régi német állatleírások gyakran emlegetik „das formosanische Teufelchen” – formózai ördögöcskének, vagy „der javaische Teufel” – jáva ördögnek, amiket holland hajósok elbeszéléseiből vettek át. De miért hitték pokolbéli lénynek? Erre talán Gottlieb Tobias Wilhelm egyik 1792-es, még gótbetűs német természetrajzi könyvének magyarázata adhat némi támpontot: „Wahrscheinlich hat ihnen ihre Unverletzbarkeit den abenteuerlichen Namen Teufel erworden” (részlet az „Unterhaltungen aus der Naturgeschichte”című könyvből), vagyis valószínűleg a sebezhetetlensége miatt kapta ezt a kalandos ördög megnevezést, amivel valószínűleg páncélzatára gondoltak. De furcsa kinézete, zömében éjszakai, magányos életmódja, és összességében mindmáig rejtélyes élete, mind közrejátszhatott benne.

Magyarul a régi könyvek pikkelyes állat, pikkejér, és tobzoskaként utalnak erre az állatcsopotra, végül ez az utóbbi terjedt el. A letöbb nyelvben pangolinnak is hívják, ami a maláj „peng-guling” vagyis „összegöngyölödni” szóból fakad. Malájul ma már inkább a tenggiling névvel illetik. Georges Cuvier, francia anatómus 1841-es „Az állat-ország fölosztva alkotása szerint” című könyvében más megnevezéseket is bemutat: „Pangoeling, Séba szerint, a jávai nyelven annyit tesz, mint: összegömbölödő. Bengalában badjarkita vagy sziklák mászója, nevet visel; földi pontynak is neveztetik.”

Az általunk bemutatott jávai vagy hátsó-indiai tobzoska elterjedési területe Délkelet-Ázsia és a környező szigetvilág. Az alábbi országokban él: Brunei, Kambodzsa, Indonézia (a borneói Kalimantan, Szumátra, Jáva, és a szomszédos szigetek), Laosz, Malajzia (a teljes Maláj-félsziget, sőt még Penang államban is él, és a borneói Sarawak, és Sabah államok), Mianmar, Szingapúr, Tahiföld, és Vietnam.

A Nagy-Szunda-szigeteken akár 1,500-1,700 méter magasra is felhatolhat, de a kontinensen, mint Mianmarban, ritkán merészkedik 600 méter fölé, emiatt úgy tűnik, hogy a hidegebb klíma állítja meg a felfelé való terjeszkedésben. Leggyakrabban azért 1,000 méter alatt tartózkodik, alföldi régiókban.

Elsősorban erdőlakó faj, eredetileg érintettlen esőerdők, dipterocarp erdők, folyóparti erdők az élőhelyei, ahol öreg, magas, odvas fákat találhat magának. Mára már másodlagos erdőkben, és az ember közvetlen közelében is megtalálhatók, kertekben, olajpálma- és gumiültetvényeken is.

A jávai tobzoska testsúlya 2-12 kg között lehet, hossza farokkal együtt 79-88 cm. A hímek általában nagyobbak, mint a nőstények. Testüket az orrlyukaktól egészen a farok hegyéig több sorban elhelyezkedő, kemény, háromszögletű, egymást átfedő szarupikkelyek fedik.

Színük az olívabarnától a sárgáig terjedhet. Ezek a lemezkék kölcsönzik az állat fenyőtobozszerű kinézetét. Egész életükben növekednek, akár az emberi köröm, és ásás, mászás során folyamatosan kopnak, ezért szegélyük elég éles. A pikkelyek csak a torkon, a hason és a végtagok belső felén hiányoznak, itt fehéres vagy halványbarna szőrrel van a testük borítva. Csupasz bőrük árnyalata a szürkétől a kékesig terjed.

Igen speciális a táplálkozásuk, és ez testfelépítésükre, és viselkedésükre is jócskán kihatott. Főleg hangyákkal (67%) és termeszekkel (33%) táplálkoznak, ezt egészítik még ki hangyalárvákkal, méhbábokkal, legyekkel, férgekkel, tücskökkel és más rovarlárvákkal, valamint homokkal.

Koponyájuk kicsi, és csőszerűen megnyúlt. Szemük apró, látásuk fejlettlen. Külső fülük jelentősen visszafejlődött, hallásuk rossz. A rovarokat kifinomult szaglássukkal találják meg. Szájnyílásuk kicsi, és csak sziszegő, lihegő, fújó hangokat tudnak kiadni.

Az apró ízeltlábúakat 25 cm-es, ragacsos nyelvük gyors ki-be öltögetésével szerzik meg, amely minden irányban rendkívül mozgékony.

Ezt pontosabban Hanák János zoológusunk 1853-as szavaival mutatjuk be: „…nyelve fonálidomu, igen kinyújtható…” ”Mint a hangyászok rovarokat, különösen hangyát eszik, karmaival a hangyazsombékot szétrombolja, nyelvét beledugja, s a reá tapadt állatokat lenyeli;…” (Természetrajz című könyv) A nyelv nagy hossza miatt nem férne el a szájban, ezért a befogadására szolgáló zacskószerű képződmény egészen a mellüregbe nyúlik, és a szegycsonton rögzül. A ragacsos nyálat két rendkívül nagy, szintén a szegycsontig lenyúló nyálmirigy biztosítja.

Állkapcsuk fog nélküli, de a fogak embrionális korban még megfigyelhetők. A fogakat helyettesíti a „rágógyomruk”, mely szarufogacskákkal és súroló lemezekkel van ellátva, amik a rovarok kitines vázát a lenyelt homok, és borsószemnyi kövecskék segítségével megőrlik.

Táplálkozás közben a hangyák, és termeszek támadásai ellen pikkelyeit szorosan egymáshoz préseli, különleges záróizmaikkal lezárják az orrukat, fülüket, és szemhéjaik is emiatt szokatlanul vastagok.

Mellső lábaik hosszabbak és erősebbek a hátsóknál, és hosszú ívelt karmok vannak rajtuk ásáshoz, termeszvárak megbontáshoz, és kapaszkodáshoz. Négylábon közlekednek, közben a mellső lábfej külső élén járnak, miközben nagy karmaikat a mancsukba hajlítják. Ennek ellenére meglepően gyorsan tudnak futni, és gyakran állnak fel hátsó lábaikra, hogy a levegőbe szimatoljanak. Érdekes még, hogy az összes tobzoska képes úszni, jól alkalmazkodva ezzel a vizenyős erdei élőhelyekhez is.

Fákra, sziklákra is kiválóan mászik, ebben roppant karmaik, és izmos, kapaszkodó fogófarka nagy segítségére van. Gyakran hágnak fel a fák magas lombkoronájába is, ahol szövőhangyák fészkeit fosztogatják.
Magányos, éjszakai életmódú, félénk állatok. Nagyon keveset tudunk még róluk, csak az utóbbi időkben kezdték intenzívebben kutatni őket, ezért sok rejtély övezi még viselkedésüket, szokásaikat.

Nappal jellemzően fák és farönkök üregeiben, ágvillákban, lent a fák törzsénél, vagy maguk ásta üregekben alszanak. Olykor nappal is aktívak lehetnek, de ez csak olyan két órán át tart.

A nőstények 7 hektár, a hímek 41 hektár territóriumot tartanak fenn. Egész évben szaporodhatnak, habár északi elterjedési területén ez lehet szezonális is, mivel a téli hónapokban a hidegebb hőmérséklet csökkenti a zsákmányállatok aktivitását, vagyis nehezebb élelmet szerezni. A nőstény körülbelül 6 hónapos (180 nap) vemhesség után egy növényzettel bélelt üregben szüli meg egyetlen kölykét, aki olyan 15 cm-es és 100-500 gr-os. Az újszülött súlya valószínűleg az anya testmérete szerint változik. Pikkelyei még lágyak és sápadt színűek, csak a második napra kezdnek megkeményedni. Az nőstény alváskor és veszélyhelyzetben védekezőleg a kölyke köré gömbölyödik. Egy pár emlőjéből 3-4 hónapig szopik a kölyök, de az elválasztást megelőző hónapban már anyja farka tövén, fejjel előre lovagolva kijár az üregből, elkíséri a táplálékszerző utakra, ahol maga is megkóstolja a hangyákat, termeszeket. Egy évesen válik ivaréretté.

Az emberen kívül, tigrisek, leopárdok, ködfoltos párducok, elvadult kutyák, pitonok a ragadozói. Veszély esetén először körbe csapkodnak maguk körül pikkelyes farkukkal, majd ha ez nem elég, szoros labdává gömbölyödnek össze, amit a testük két oldalán húzódó, nagyon rugalmas, és erős bőrizomzat tesz lehetővé. Ilyenkor szinte lehetetlenség kibontani szoros testhelyzetéből. Pethe Ferencz 1815-ös „Természet-História és Mesterségtudomany” című könyvében szépen szemlélteti, hogy „…a’ pikkejek’ szélei élesek, és hátúl-felől nintsenek a’ testhez ragadva holmi serteforma szőrszálak választják azokat külön.

Úgy mozgathatja ezeket a’ Pikkejér, valamint a’ Tüskésdisznó a’ tövissét; és ha haragszik, felberzeszti: ha pedig megszoríttják, összegöngyölödik, valamint a’ Sül, és minden darab pikkeje éllel áll kifelé: ’s akkor nem fél semmi ellenségétől. A’ legehesebb állat sem bóldogúl vele tovább, hanem ha hempejgeti, ’s utoljára, mérgében tsakugyan ott hagyja.” Azt is beszélik, hogy ha a pórul járt támadónak véletlenül a tobzoskalabda közepébe kerül a lába, akkor a tobzoska ritmikus mozgásokkal elkezdi pikkelyeivel fűrészelni a végtagot. Másik védekezési módjuk, hogy a támadóra végbelükből, és az akörüli mirigyekből bűzös, maró folyadékot lövellnek.

Kulcsszerepük van az erdő egészséges életében. Az ízeltlábúak nagyarányú fogyasztásával a rovarpopulációkat tartják kordában, nehogy túlságosan elszaporodjanak.

Becslések szerint egy kifejlett pangolin több mint 70 millió rovart fogyaszthat évente! Emellett az üregek ásásával, a hangya- és termeszvárak feltárásával szellőztetik a talajt, és elősegítik az erdőben a tápanyagok körforgását. A fákba, rönkökbe, talajba ásott üregeik további állatok számára nyújtanak megfelelő menedéket, tenyészhelyet, ezzel elősegítve a fajok sokféleségének fenntartását.

Az emberi kultúrában már régtől kezdve nagy szerepe van. Malajziában gazdag hiedelemvilág kapcsolódik a tobzoskához. A Maláj-félszigeten élő Orang Asli bennszülötteknél tilos a pangolinok fogyasztása, mivel ezt a fajt az emberi méhlepény inkarnációjának tekintik, így tabuk. Az erdőben szárított tobzoska pikkelyeket égetnek, hogy távol tartsák az olyan vadállatokat, mint az elefántok. A sabahi Kadazánok szintén szárított pikkelyeket használna a krokodilok elrettentésére.

Nem is olyan régen Sabah őslakosai (például Kadazan, Dusun, Murut és Rungus) a jávai tobzoska pikkelyeit harcosok mellényeihez használták fel, és olyan övekhez, melyek az ízületi gyulladásokat gyógyították.

Sabah-ban húsát is megeszik a nem muszlim őslakosok, mert szerintük betegségeket gyógyít, mint például az asztma, és vérét is isszák egyfajta energiaitalként, mely állításuk szerint feltölt erővel, és jó közérzetet biztosít. A Sarawak béli Ibanoknak a tobzoska pikkelyek inspirálták a „tisik tenggilling” elnevezésű mintát, melyet az Iban viselet részeként a „ketapu rotan”-ban, vagyis egy sisak típusú kalapban használnak, ami durván fonott rattanból készül.

A jávai tobzoska állatkertekben igen ritka vendégnek számít, csak Ázsia öt állatkertjében nézhetjük meg, összesen 37 egyedét. De a tobzoskák (Manis) fogva tartott 5 faja is csak zömében Észak-Amerikában (5 intézményben) és Ázsiában (12 intézményben) vannak képviselve 106 egyeddel. Szerencsére van a közelben egy európai helyszín is, a németországi Lipcse állatkertjében él a kínai tobzoska (Manis pentadactyla) két példánya.

Fogságban nagyon nehéz tartani, nem bírja a hideget, állandóan melegen tartott helyiségek kellenek neki. Nehéz volt, de le kellet imitálni speciális hangyákból és termeszekből álló étrendjét, aminek az eredménye egy különleges receptúrájú kása lett, mely méhlárvákból, lisztkukacokból, almából, tojássárgájából, kókuszdió-porból, vitaminokból, és földből áll. Megfigyelték, hogy állatkerti körülmények között szeret úszni, gyakran látni őket a kifutójuk medencéjében.

Kevesen tudják, hogy mi magyarok sem voltunk teljesen híján a tobzoskáknak. Kormos Tivadar, kiváló paleontológusunk egy 1933-as előadásában beszámolt egy hazai kövületről, amely mára sajnos már eltűnt, talán abban a tűzvészben, ami az 1956-os forradalomkor a Magyar Nemzeti Múzeum Őslénytári gyűjteményét 80%-ban elpusztította.

Kormos Tivadar „…1932 október havában a villányi Mészkőhegy csontbrecciával kitöltött barlangüregében jókora hasitott újjpercre bukkant, melyben gondos összehasonlító tanulmányok után az óvilági foghíjasok (Pholidota) rendjébe tartozó tobzoska (Manis) nem egy kihalt képviselőjének e maradványára ismert és mint új fajt Manis hungarica névvel jelöli meg.

Ezzel az első magyarországi tobzoskával ismét nevezetes taggal szaporodott azoknak a keletázsiai vonatkozásoknak a száma, amelyek a magyarországi s úgy látszik általában az európai felső pliocén faunájára olyannyira jellemzőek.” (az előadás elhangzott A Királyi Magyar Természettudományi Társulat Állattani Szakosztálya 1933 április 7-én tartott 340-edik szakülésén)

A ma is élő jávai tobzoska az IUCN Vörös Listáján a Kritikusan Veszélyeztetett (CR) kategóriába esik. A CITES I. Függelékében szerepel, vagyis egyedeinek, és testrészeinek kereskedelmi forgalomba hozatala, illetve vadászata szigorúan tilos, mert vadon élő állományukat a kihalás veszélyezteti. Elterjedési területén szinte valamennyi országban törvények védik, védettként vagy teljesen védettként sorolják be, amely általában tiltja a kizsákmányolást. Kínában a helyi hatóságok szabályozzák a pikkelyek kereskedését, míg Vietnámban ez is tiltott.

A legfőbb veszély rájuk nézve az, hogy irtózatos mennyiségeket gyűjtenek be belőle az illegális nemzetközi kereskedelemnek. A Földön a jávai tobzoskát csempészik a legnagyobb mértékben az összes emlősfaj közül. Élő, és holt állatokkal, iparilag feldolgozott, fagyasztott pangolinokkal, bőrökkel, és pikkelyeikkel is üzletelnek. Az orvvadászok életkortól és nemtől függetlenül, válogatás nélkül begyűjtenek minden tobzoskát.

Számos területen húsát a helyi lakosok fogyasztották, és pikkelyeit felhasználták, és ezt a vadászatot még hosszú távon ki is bírta volna a faj. Ezért is vannak néhol, mint pl. Malajziában, olyan helyi érvényű törvények, amelyek megengedik az őslakos népeknek, hogy létfenntartás céljából vadásszák, amit sajnos ma már sokan kiskapuként használnak ki az orvvadászathoz.

Feketepiaci értékük olyan magas, hogy helyi fogyasztásuk szinte már nem is létezik, minden elfogott tobzoskát felvásárol a nemzetközi kereskedelem. Ördögi kör, mert egyre drágábbak lesznek, ahogy ritkulnak. Sokan fordulnak ezért feléjük a gyors meggazdagodás reményében. Egy tigrisbőrhöz, vagy elefánt agyarhoz képest, kisméretűek a belőlük készült termékek, könnyen elrejthetők, alacsony a lebukási kockázat, magas a profit. Megritkulásuk végett most már olyan területek felé is fordulnak az orvvadászok, amelyeket korábban a nehéz terep miatt a természetvédők hozzáférhetetlennek gondoltak, és túl költségesen kiaknázhatónak. Malajziában jelenleg kilónkénti áruk körülbelül 280-300 ringgit (20 000 Ft).

Nehéz rájuk bukkanni, ezért sokszor a falusiak pénzbeli jutalomban részesülnek, ha bejelentik a helyi kereskedőknek, vagy közvetítőknek, ha tobzoskát láttak valahol. Nagyarányú gyűjtésükhöz speciálisan kiképzett kutyákat használnak, amik kiszimatolják őket az erdőben, így igen hatékony tud lenni a vadászat. Ha megtalálják, akkor már puszta kézzel el lehet kapni. Mindez a teljes elterjedési területükre érvényes, egyedül talán csak Szingapúr, és a kisebb szigetek jöhetnek szóba, ahol ez a túlzott begyűjtésük még nem zajlik.

Nem célzott megölésük is gyakori, mert a bozóthús kereskedelem kiterjedtsége miatt az erdők tele vannak hurokcsapdákkal, amikbe a tobzoskák is gyakran belesétálnak. Ez az egyetlen alkalom, amikor a vadász még megeszi a húsát, mert ha már halva találja meg a csapdában, akkor csak pikkelyeit tudja értékesíteni. Hasonló a helyzet, amikor halálra gázolják őket az utakon, ekkor pikkelyeik még felhasználhatók.

Sokszor az élő állatok fogságban, és szállításkor igen zsúfolt, koszos, vagyis egészségtelen körülmények között vannak tartva, ahol számos parazitát összeszedhetnek, és előjöhetnek rajtuk különféle betegségek is a stressztől, emiatt jó pár állat célba érés előtt elpusztul.

A törvényi korlátozások ellenére sokszor nyíltan kereskednek velük, a városok központi piacán, és vadállatokra szakosodott üzletekben, de akár éttermek, és kaszinók előtt is. Élő, és holt állat, pikkelyek, bőrök, vérük, és rizsborban eltett magzatok is lehetnek a kínálatban!

Kínában és Vietnamban húsát, és tobzoska magzatokból főtt levest a csúcskategóriás városi éttermekben luxus ételként fogyasztják, bár ezt a helyi törvények tiltják. A húsukat finom csemegének tekintik, de a gazdag középosztály, és a vállalati elit tagjai fogyasztásukkal a gazdagságukat, rangos társadalmi státuszukat fitogtatják. Hasonló okok miatt ajándékoznak egymásnak üvegben eltett, rizsborban ázó tobzoskákat is.

Az 1970–1990-as években rengeteg tobzoskabőr ment még legálisan az Egyesült Államokba, és Mexikóba, hogy ott csizmát, cipőt, táskákat, és egyéb használati cikkeket gyártsanak belőlük. A pikkelyeket főleg Kína és Vietnám vásárolta fel, (és még most is vásárolja), ahol egészben, vagy por alakjában a hagyományos népi gyógyszerek egyik alkotóelemét képezik. Állítólag gyógyítja a bőrbetegségeket, javítja a vérkeringést és serkenti a tejelválasztást a szoptató nőkben, valamint számos más betegség kezelésére alkalmas, mint például a rák. A pikkelyeket rituális és spirituális célokra is felhasználják, például rossz ómenek elleni védelmül, vagy ékszereket készítenek belőlük. Indonéziában is a tradicionális orvoslás szakemberei még mindig pikkelyekből készült termékeket ajánlanak szívbetegségek és bőrbetegségek kezelésére. Malajziában a pikkelyeit asztma, és szellemek ellen használják.
2000-ben a CITES zero kiviteli kvótát hirdetett, de az orvvadászat jobban virágzik, mint valaha. Szinte semmilyen pontos adatot nem tudunk megadni a populációméretéről. Éjszakai, félénk, kissé még mindig titokzatos életmódja miatt csak elvétve lehet megfigyelni, a kameracsapdák felvételein is ritka vendégnek számít. Ugyanakkor nemzetközi kutatók egybehangzó véleménye szerint populációjának mérete az elmúlt 21 évben 80%-kal csökkent az orvvadászat miatt!

Illegális kereskedelmük mértékéről álljon itt pár hajmeresztő adat. Malajziában mind a Maláj-félszigetről, mind Borneóról óriási mennyiségben kereskednek velük, főleg Kelet-Ázsiába. A borneói Sabah államban, 2007. és 2009. között, egy 18 hónapos időszak alatt >22,000 egyed jávai tobzoskát foglaltak le, amiket illegális export céljából gyűjtöttek össze. 2000. és 2013. között voltak olyan kobzások, amikor 11, 14, és 17 tonna jávai tobzoskát foglaltak le, vagyis ezek mindegyike több ezer állatot tartalmazott. 2019 februárjában szintén Sabahban a helyi hatóságok ~30 tonna tobzoskát foglaltak le, amiben fagyasztott, és élő állatok is voltak, valamint bőrök, és pikkelyek. Ezek az adatok csak a jéghegy csúcsai, azok a szállítmányok, amik fennakadtak a hatóság hálóján. A valóság valószínűleg még megdöbbentőbb.

Indonéziában 1975. és 2018. között olyan 500,000 jávai tobzoskával kereskedtek legálisan. Ehhez adódik még hozzá az egyidejűleg zajló illegális kereskedelem, mely durván további 500,000-930,000 egyed tobzoskát érinthetett!

Vitathatatlan, hogy a pangolin termékek iránt tapasztalt jelenlegi kereslet messze meghaladja a rendelkezésre álló kínálatot. A fogyasztói nyomás rendkívül káros, országokon átívelő bűnszervezetek létrejöttét váltotta ki, amelynek társadalmi és gazdasági hatásai messze túlmutatnak a vadon élő állatokkal folytatott csempészeten.
Másik fő probléma, amivel ez a faj is szembesül, az az élőhelyeinek megszűnése erdőirtás, ültetvények, mezőgazdasági területek létrehozása, gátak építése miatt.

Hiába tart ki ültetvényeken, számos kutatás ültetvényi munkásokat is kifaggatott, akik az elmúlt évtizedekben tapasztalt drasztikus megfogyatkozásukról adtak hírt. Helyi közösségek, őslakosok, és vadászok is erről számoltak be, és ez a folyamat kimutathatóan már az 1990-es évektől elkezdődött. Laosz, Mianmar és Thaiföld számos alföldjéről már teljesen kiirthatták, és éppen ezért rendkívül sebezhetőek Kambodzsa és Vietnam még élő alföldi populációi. Az alföldek ráadásul a legkiválóbb célpontok a mezőgazdaság számára is. Gyakori még az erdők szándékos, vagy véletlen felégetése is.

Malajziában számos védett területen előfordul. Ilynek például a Pasoh Erdőrezervátum, a Kenyir Vadvédelmi Folyosó, a Krau Vadrezervátum, a Sepilok-Kabili Erdőrezervátum, az alsó Kinabatangan Vadvédelmi Szentélyt, a Kebun Cina Erdőrezervátum, a Sipitang Erdőrezervátum, a Tabin Vadvédelmi Rezervátum, az Ulu Kalumpang Erdőrezervátum, a Malua Erdőrezervátum, és az Imbak Kanyon.

Azonban hiába van jelen még sok ország oltalmazott területein, ezek általában maguk is rosszul megközelíthető, magasan fekvő, meredek hegyoldalak, vagyis nem a legjobb élőhelyek számára, hosszú távon csak igen korlátozott menedéket tudnak nekik nyújtani.

A fentiek alapján nem nehéz belátni, hogy borús jövő előtt áll a jávai tobzoska is. A Covid-19-es járvány elején gyanakodtak rá, hogy róla kerülhetett rá az emberre ez a koronavírus, de mára már ezt elvetették. De a világnak jobb rálátása lett ezáltal a mértéktelen vadorzásra, ami jelenleg is zajlik nem csak Ázsiában, hanem a világ számos részén is. Az egyre gyakoribb tobzoksa-ember, és általánosítva, vadállat-ember találkozások miatt, – értem ezalatt a befogás alatti sérüléseket, és ezzel együtt állati vérrel, nyállal, vizelettel való emberi érintkezéseket, – az emberiség még szembe fog nézni más kórokkal is, amik eddig nem tudtak átkerülni ránk. Ezért is volna jó elérni az orvvadászat drasztikus visszaszorítását, meg persze azért, hogy maradjon a vadonban még tobzoska. Az élőhelyek megőrzését szintén fokozni kellene, és ezek a védelmi lépések már nagy javuláshoz vezetnének. A tobzoskák kulcsszerepet töltenek be az ökoszisztémában, és még oly sok titkuk feltáratlan, ne fosszuk meg az utókort ettől a páratlan „fenyőtoboztól”.