Kayan-folyó menti lajhármaki (Nycticebus kayan)

Délkelet-Ázsia erdeiben él egy különös távoli rokonunk, aki leginkább egy játékmackóra emlékeztet. Lassan, komótosan járja az éjszakai erdő lombkoronáját, innen is ered a neve, lajhármaki. Malajzia több fajával is büszkélkedhet, az ország 25 főemlősfaja közül négy lajhármaki  (Nycticebus coucang, N. menagensis, N. kayan és N. bengalensis).

Borneó egyik nagy folyója, a Kayan-folyó mentén található lajhármaki, mint önállóan elismert faj, csak 2013 óta létezik. Előtte a Fülöp-szigeteki lajhármaki (Nycticebus menagensis) alfajaként tartották nyilván.  A kutatások tükrében azonban ez a jellegzetes arcmintázattal rendelkező, ezért terepen is viszonylag jól azonosítható lajhármaki megérdemli a faji rangot.

Az állatrendszertan a főemlősök rendjébe (ordo Primates), a félmajmok alrendjébe (subordo Prosimii), a lóriszerűek alrendágába (infraordo Lorisiformes), a lórifélék családjába (familia Lorisidae), a bagolyszemű makik alcsaládjába (subfamilia Lorisinae) és a lajhármakik nemébe (genus Nycticebus) sorolja, ahol jelenleg nyolc lajhármakifajt tartanak nyilván.

A lajhármakik nemzetsége (Nycticebus) körülbelül 11 millió évvel ezelőtt, a középső miocén korban bukkan fel Ázsiában. A N. coucang és a N. menagensis pedig körülbelül 5 millió évvel ezelőtt, a pliocén kor elején  vált el egymástól.

A Kayan-folyó menti lajhármaki zoológusoktól kapott tudományos nevében a latin nycticebus éjszakai majmot jelen, melyet a görög nyktos, vagyis éjjel, és a szintén görög kebos, vagyis majom szavakból rakták össze. Fajnevében az élőhelyét átszelő Kayan-folyó neve jelenik meg.

Borneó középső és északi részén  őshonos, Brunei, Sarawak, Sabah és Kelet-Kalimantan területén, de egészen pontos elterjedési területe még tisztázatlan. Déli elterjedési területe valahol a kelet-kalimantáni Mahakam-folyóig és a sarawaki Rajang-folyóig húzódik, északra pedig a Kinabulu-hegy déli tövéig terjedhet. Valószínűleg tengerpart közelében, vagyis Borneó partjainál nem él. Alapvetően sík és dombvidéki faj, 50–1100 m tengerszint feletti magasságig fordul elő. 

Élőhely tekintetében nem válogat, trópusi esőerdők, tőzeges láperdők, mocsárerdők, fenyőerdők, alacsonyabb hegyi esőerdők egyaránt otthonul szolgálnak számára. Szerencséjére nemcsak érintetlen esőerdőkben, hanem erősen leromlott állapotú erdőkben és ültetvényeken is előfordul.

A lajhármakik meglehetősen kicsik, a Kayan-folyó menti is csak 27 cm és 600–850 g. Hiába főemlős, így is rengeteg, tőlünk eltérő, még ősi emlőstulajdonságokkal bírnak.

Testük bolyhosan szőrös, kerek fejük, rövid fülük és széles, lapos arcuk van. Arcorruk viszonylag rövid, rajta a félmajmokra jellemző csupasz, folyton nedves orr körüli területtel, az orrtükörrel (rhinarium).

Arcszínezetében a szeme körüli sötét gyűrűk teteje lekerekített vagy hegyes, a széleken nem diffúz,  és leterjednek akár az állkapocsig is. A szeme között futó fehér csík nem téglalap, hanem hagyma alakú. Feje tetején a koronaminta vörös vagy barna, sávos vagy a mindig szőrös fülekre mutat. Nyaka szürke.

Szájukban az alsó metsző- és szemfogaik vékonyak, hegyesek és kifelé állnak a szájból, ezzel az úgynevezett fogfésűt alkotják, mely szőrápolásra, védekezésre és a fák kérgének felsértésére szolgál. A borneói fajok közös jellemzője még a második felső metszőfogak hiánya (N. borneanus, N. kayan, N. bancanus, N. menagensis).

A főemlősök között a lajhármakik rendelkeznek a leghosszabb nyelvvel, és náluk is megtalálható még a félmajmokra jellemző nyelvalatti, rövid, széles redő (sublingua), melynek a hegye egy elszarusodott fésűhöz hasonlít, és amire „második nyelvként” szoktak utalni. Ez a képlet az elkoszolódott fogfésű tisztogatására szolgál, mint egy beépített fogkefe. A lajhármakik nyelvükkel és második nyelvükkel sokféle virág kelyhébe képesek mélyen lenyúlni, hogy a gazdag nektárforráshoz hozzáférjenek.

Nagy, előre néző, térlátásra alkalmas szemeik vannak, melyekben még megtalálható egy speciális fényvisszaverő réteg (tapetum lucidum), ami az éjszakai látáshoz nélkülözhetetlen.

Ízig-vérig erdőlakó, fán közlekedő főemlősök. „A lórik (Lorisinae) lábtőcsontjai egyáltalában nem hosszabbodtak meg; az állatok nem jó ugrók, mászóképességük azonban annál fejlettebb. Kezeik és lábaik egészen fogószerűek, … Izomerejét és biztos fogását mindenkor megbámulhatjuk. Azok a keskeny vaspálcák, melyek ketrece üveglapjainak keretéül szolgálnak, teljesen elegendők ahhoz, hogy rajtuk a lajhármaki egyenesen felsétáljon!”  (Alfred Edmund Brehm 1863–1869. Az állatok világa. Christensen és Társa Gutenberg Könyvkiadóvállalat, Budapest)

Mozgásuk lassú, módszeres, szinte a kúszáshoz hasonló, amikor is egyik kezét előreviszi,  amit azután az ellentétes lába követi. Ugrani nem tudnak, a lombkorona hézagait csak saját testükkel hidalják át, vagy lemásznak a fa törzsén, és egy másik helyen újra felmásznak.

Emiatt kezükön és lábukon is a hüvelykujjuk jóval megnagyobbodott, viszont mutatóujjaik elcsökevényesedtek, így kissé vastagabb ágakat is át tudnak fogni. Fejlett ujjpárnáik is az erősebb fogást biztosítják. Csuklóizületeik környékét speciális artériákból és vénákból álló vérérrendszer (retia mirabilia) hálózza be, ami fokozott vérellátást biztosít, és ezért képesek hosszú órákig erőteljesen markolni az ágakat. „Igen nevezetes a comb és a kulcscsont verő-erének sajátságos bokoralakú elágazása, amennyiben, … mindegyikük éppúgy, mint a lajhárokon, annyi ágra oszlik szét, amennyi izom van az illető tagban. Ez a lajhárokéval közös tulajdonságuk kétségtelenül életmódjukkal áll összefüggésben …” (Alfred Edmund Brehm 1863–1869. Az állatok világa. Christensen és Társa Gutenberg Könyvkiadóvállalat, Budapest)

Második lábujjukon feltűnően hosszú karomszerű köröm van, mely a rendkívül finom bunda ápolására szolgál (ápoló/toalett karom) elsősorban ott, ahova a fogfésűvel nem érnek el, ilyen a fej, nyak, fülek. „A félmajmok szőrözete mindenütt nagyon sűrű és gyapjas, ami, trópusi állatokról lévén szó, csodálatbaejtő tény. Azonban az állatok éjjeli élete megmagyarázza: arravaló, hogy az állat testét megvédje az erős harmat ellen.”  (Alfred Edmund Brehm 1863–1869. Az állatok világa. Christensen és Társa Gutenberg Könyvkiadóvállalat, Budapest)

A hátcsigolyáik száma 12 helyett 16 lett, melyek segítségével könnyebben tud fordulni és csavarodni mászás közben. Farkuk csökevényes.

Rovarokkal, pókokkal, kisebb gerincesekkel (gyíkok, madárfiókák), virágokkal, nektárral és gyümölcsökkel táplálkoznak. „Ha madarat tartottak elébe, óvatosan közeledett feléje s amikor már csak egy lábnyira volt tőle, megállt és felágaskodott, majd még közelebb jött, lassan kinyujtotta karjait, és végül villámgyors mozdulattal ragadván meg prédáját, néhány pillanat alatt megfojtotta.” vagy „… Vigyázva, áldozatának minden mozdulatát lesve közeledik hozzá, nem gyorsabban, mint amilyen rendes járása, de azután hirtelen feléje csap és biztos fogással ragadja meg. Első teendője erős harapással összezúzni a madár koponyáját, s erre nagy nyugalommal költi el agyvelejét, azután húsát. Megkoppasztásával nem vesztegeti az időt; a tollakat ajkával rántja le és ott hagyja.” (Alfred Edmund Brehm 1863–1869. Az állatok világa. Christensen és Társa Gutenberg Könyvkiadóvállalat, Budapest)

Étrendjük fontos alkotóeleme még a fák kicsorgó nedve (gyanta, mézga, gumi), melyet a törzsről nyalogatnak le. Nem csak a már sérült fáknál teszik ezt, mert fogfésűjükkel maguk is felsebzik a fák kérgét, és rendszeresen visszajárnak a nedvedző sebhez falatozni.

Rejtett éjszakai életmódja miatt kevés ragadozójáról tudunk, de megfigyelték már, hogy pitonok, különféle ragadozó madarak és  orangutánok vadásznak rájuk.

Hallása jó, egymással hangokkal is kommunikálnak. Igen nagy a repertoárjuk, melyben sípolás, vicsorgás, morgás, sikoltás is előfordul. Egyes kutatások szerint ultrahang tartományban is képesek kommunikálni. „Rendesen nem hallatja hangját, vagy csak igen gyengén morog; ha feldühösítik, vagy ha harapni akar, úgy ezt meglehetős hangos röfögéssel adja tudtul. Fogságban eleinte harapós és vad, de igen hamar megszelidíthető.” (Alfred Edmund Brehm 1863–1869. Az állatok világa. Christensen és Társa Gutenberg Könyvkiadóvállalat, Budapest)

Szaglása kiváló, nedves orrtükrébe könnyen megtapadnak az illatanyagok. Territoriálisak, területük határait felkari méregmirigyük olajos váladékával és vizeletükkel jelölik meg, pár cseppet alfelükkel felkenve a kiszemelt faágra. De ez az illatjelölés a fajon belüli egyéb kommunikációnak is fontos része.

Szaporodáskor is a kihelyezett illatok alapján találnak egymásra a párok. A nőstény 42 naponta fogékony a párzásra, illatnyomait követve találja meg őt a hím. A nőstény egyes fajoknál úgy kezdeményezi párzást, hogy fütyül, miközben lábaival kapaszkodva fejjel lefelé lóg egy ágról.

A nőstény hat hónapnyi vemhesség után szüli meg egyetlen kölykét, és egyedül neveli. Az újszülöttet nem viszi magával, egy fészekben rejti el, sőt méregmirigyes váladékú nyálával is átnyalogatja bundáját a ragadozók elleni védelmül. Kilenc hónaposan válnak önállóvá, másfél-két évesen ivaréretté. A fiataloknak kontrasztosabb arcmintázatuk van, és agresszívebbek, mint a felnőttek. Élettartamuk a természetben  körülbelül 20 év, de fogságban 25 évig is élhetnek.

Csupán igen kevés emlőscsoportról tudjuk eddig, hogy méreggel rendelkezik, köztük is a lajhármakik az egyedüli főemlősök. Mérgükben 60–212 illékony és félig illékony vegyületet azonosítottak eddig, melyekből bizonyos fehérjék hasonlítanak a macskaallergiát okozó ismert fehérje (Fel d1) szerkezetére.

Ha fenyegetve érzik magukat, akkor a lajhármakik felemelik karjaikat a fejük fölé, ott összekulcsolják őket, és ekkor a száj közelébe kerül egy viszonylag szőrtelen terület, ahol a méregtermelő felkarmirigy található (brachialis mirigy). A méreg azáltal aktiválódik, hogy a mirigyből származó váladékot nyelvével lenyalja a lajhármaki és nyállal összekeveri. Valószínűleg a toxikus fehérjéket a nyálban lévő enzimeknek kell aktiválniuk. Ilyenkor már erős, jellegzetes szag is figyelmeztet a méreg jelenlétére.

Védekezésképpen a méregkoktélt a feje tetejére keni, vagy a szájában tartja felkészülve a harapásra. Fogfésűjük ugyanis hatékony „méregfogként” funkcionál, mivel a folyadékot felfelé vezeti a fogak hegyéig (kapilláris hatás).

Harapásuk sokáig, akár 30 másodpercig is eltart! Vonakodnak elengedni áldozatukat, valószínűleg ezzel maximalizálva a bejuttatott toxin mennyiségét. A harapás nagyon fájdalmas, és mind az emberben, mind a fajtársaiknál sajgó sebeket, ödémát, szövetelhalást, gennyesedést, másodlagos fertőzéseket okozhatnak. Hetekig tart a gyógyulás, melyre még az érintett bőrfelület szőrvesztése és hegesedése is jellemző.

Egyéb tünetek lehetnek még a gyengeség, izgatottság, alacsony vérnyomás (hipotónia), ájulás, szapora szívverés (tachycardia), mellkasi fájdalom, fulladásérzés, légszomj (dyspnoe), az ajkak duzzanata, hányinger, hasi fájdalom, görcsszerű érzések a kezekben, kóros bőrérzékelés (paraesthesia) az állkapocsban, a fülben és a lábfejben,  hátfájás, vérvizelés (haematuria). Szélsőséges esetekben anafilaxiás sokk és halál is bekövetkezhet.

A méreg funkcióját tekintve együttesen alkalmas a paraziták, a fajtársak és a ragadozók elleni védekezésül.

A lajhármakik méregtermelésének okára több elmélet is született, de manapság  legelfogadottabb a kobrautánzó-hipotézis. Nem lehet ugyanis szó nélkül elmenni a lajhármakik számos kígyószerű tulajdonsága mellett! Az extra hátcsigolyáknak köszönhetően kígyószerű, ringatózó mozgásra képesek; kígyószerű agresszív, ziháló, sziszegő hangokat tudnak kiadni; védekezéskor karjaikat felemelve, a fejük felett csuklójukra ráfogva mintegy kobracsukjához hasonló pózt vesznek fel; hosszú, sötét kígyószerű hátcsík fut végig a gerincükön; arcmintázata emlékeztet a pápaszemes kobra (Naja naja) szemfoltjaira, és persze ott van még maga a méreg megléte is.

Délkelet-Ázsia esőerdeinek mélyén élő törzsek már régóta meséltek a lajhármakik mérges harapásáról. Míg a borneói penan törzs ugyanazokat a növényeket használja  kígyómarás és a lajhármaki harapásának kezelésére.

A furcsa, kobrautánzó viselkedéséről az egyik első kutatótól származó beszámoló 1905-ből maradt ránk Srí Lankáról, John Still tollából: „A verandán ültem, … amikor meghallottam a kobra szabályos légzési hangját úgy, mint amikor felfújja és leereszti a testét. Egy átlagosan mozgó, vagy nála sokkal gyengébbre vadászó kobra nem adja ki ezt a hangot, csak akkor, ha kitágított csuklyával felegyenesedik harcolni. A lélegző hanggal időnként gyors sziszegés hallatszott. Felkeltem, és fogtam egy botot, mert azt hittem, hogy egy kobra támadhatta meg lórimat, aki nem volt a ketrecében, csak a tetejére volt kötve.  … Ahogy bementem a szobába, észrevettem a ketrecet, amely a földön volt, és a tetején egy kobra körvonalát láttam, amely kifeszített csuklyával ült, és egy macskát fenyegetett, aki körülbelül hat lábnyira kuporgott. A lóri volt az, aki görnyedt karjával és vállával kellően jól utánozta a kobrát ahhoz, hogy átverjen, ahogy hosszú lábain imbolygott, és időnként tökéletes kobra sziszegést hallatott.” (Still, John 1905. On the loris in captivity. Spolia Zeylanica, 3:155–157.)

A kobrautánzó-hipotézis magyarázatára az az elképzelés, hogy valamikor a miocén korban (23–5,3 millió évvel ezelőtt) a lajhármakik közös őse a szárazabb éghajlat miatt a szezonális erdőkben és a fás, szavannaszerű környezetben gyakrabban kényszerült elhagyni a biztonságot nyújtó fákat, és vándorolnia kellett a talajon. Ekkor igen nagy előnyt jelenthetett a ragadozókkal szemben, ha valamelyikük csak egy kicsit is hasonlított a velük egy élőhelyen élő kobrákhoz (Naja naja). Akik hasonlítottak, azok túléltek és szaporodhattak egymással, ily módon egyre jobb lett a hasonlóság. Olyannyira, hogy mérget is kezdtek termelni, a félmajmoknál megtalálható kari mirigyeikkel. Ez a jelenség ismét egy szép példa a Müller-féle mimikrire, vagyis amikor két, egymással nem rokon, és a ragadozók számára veszélyes faj színezete, viselkedése, veszélyessége hasonlóvá válik, konvergál az evolúciós folyamatok során.

Hiába azonban ez a bámulatos védekezési mód, az ember ellen sokszor ez nem elég.

A Kayan-folyó menti lajhármakit az  IUCN sebezhetőnek (VU) minősítette a  Vörös Listáján, de valószínűleg rosszabb helyzetben van, amit csak a jövőbeni komolyabb kutatások tárhatnak fel. A faj gyaníthatóan hanyatlóban van, mert őt is érinti az ültetvények terjeszkedése és az erdőtüzek miatti élőhelyvesztés, és az illegális kisállat-kereskedelem. Meglepő módon a közúti gázolás is egy fontos veszélyforrás rájuk nézve.

Malajziában a lajhármakik törvényi védelmet élveznek, , pontosabban a Maláj-félszigeten és Sarawakban teljesen védett minősítésűek, Sabahban pedig védettek. Speciális engedélyekkel, főleg tudományos és természetvédelmi szempontból, vadászhatók.

Szerencsére viszonylag jobban alkalmazkodnak az emberi környezethez, településekhez, ültetvényekhez, mint más főemlősök, ezért lehetséges, hogy kevésbé érinti őket az erdőirtás.

Ráadásul hihetetlen, de a faj elterjedésének nagy része beleesik a Borneó Szíveként is ismert,  utolsó, érintetlen esőerdei területtel, mely kezdeményezés egy háromoldalú megállapodás keretében jött létre Borneó három országa (Indonézia, Brunei és Malajzia) között, hogy együttműködjenek a sziget utolsó megmaradt esőerdőinek fenntartható kezelésében.

Noha a Cites I. Függelékében szerepelnek, vagyis kereskedelmük tilos, mégis a lajhármakikat előszeretettel tartják házi kedvencként a világ minden táján.

Sok embert teljesen izgalomba hoz, ha meglátják a közösségi médiák vírusosan terjedő videóiban ezeket az eleven „plüssmackókat”, és maguknak is akarnak egyet, a legtöbbször abban a hiszemben, hogy legálisan lehet házi kedvencként tartani őket. Az is vonzó bennük, hogy nem ellenkeznek a fogságban, ami szintén félreértésen alapszik, ugyanis ez a lajhármakik természetes védekezési módjának a része, „csendben lenni és elbújni”.

Illegális kereskedelmük Ázsiában a legnagyobb, ezen belül is főleg Kínában és Japánban, ahol 1500–4500 dollárért árulják őket.

Befogásukkor a vadorzóknak anyjuktól kell elvenniük a kölyköket, akiket gyakran meg is ölnek. Ekkor a kölyköket összekötött karokkal többedmagukkal zsákba vagy drótketrecbe rakják, amelyek gyakran felsértik a bőrüket. Becslések szerint a befogott lajhármakik 30–90%-a nem éli túl a befogással járó stresszt és bánásmódot.

Azért, hogy biztonságos házi kedvencek, vagy fénykép kellékek legyenek, még az eladásuk előtt csípőfogóval eltávolítják hegyes fogaikat. Ez általában mindenféle érzéstelenítés nélkül zajlik, ezzel hihetetlen fájdalmakat és sérüléseket okozva a lajhármakiknak, csak hogy a leendő gazdáiknak ne kelljen félniük a harapásaiktól. Az ilyen állatok pedig már képtelenek önállóan enni, szőrt ápolni, védekezni, tehát egyszóval élni.

Nem csak háziállatként tarják fogságban. Délkelet-Ázsia frekventált turistacélpontjainál, szállodákban, üdülőhelyeken és tengerparti bárokban gyakran láthatjuk őket fényképészek kezében, azért hogy a turisták velük fotózkodjanak, persze szigorúan jó pénzért.

Az illegális fogságból kimentett lajhármakik túlélési esélyeik nem jók. A legtöbbször fertőzésektől,  nem megfelelő táplálék miatt alultápláltságtól vagy épp ellenkezőleg, elhízástól, fogszuvasodástól, cukorbetegségtől, veseelégtelenségtől, székletükkel és vizeletükkel szennyezett bundától, és napfényben való tartásuk miatt vakságtól szenvednek, valamint a megpróbáltatások miatt borzalmasan stresszesek, ezért gyakran elpusztulnak, vagy ha nem, akkor is szinte lehetetlen visszarehabilitálni őket a vadonba.

Nagy veszélyt jelent ellenőrizetlen szabadon engedésük is, mert nemkívánatos hibridizáció  jöhet létre a helyi alfajok és fajok között. Erre különösen ügyelni kell a mentőközpontokban elhelyezett kobzott egyedek esetében is.

Szomorú, de testrészeiket még ma is felhasználják a hagyományos népi gyógyászatban. A hiedelmek szerint ezek alkalmasak a vérzés megállítására, mentális betegségek és szélütés kezelésére, gyógyítják a törött csontokat, szalagokat vagy ízületeket, a gyomorfájás vagy gyomorrák megelőzésére és a kötőhártya-gyulladás gyógyítására.

Egy időben népszerű volt a „lóri bor”, amit a szülés közbeni fájdalom enyhítésére használtak, ilyenkor egy üveg rizsborba három kiszárított lajhármakit tettek.

A lajhármakiknak magyar vonatkozásai is vannak. Xántus János maga is gyűjtött két lajhármakit (Nycticebus menagensis) még 1870-ben a borneói Sarawakban, amikből egyikük koponyáját még őrzik a Magyar Természettudományi Múzeumban. Egy másik faj (Nycticebus bengalensis) két egyedét szintén 1870-ben szerezte be, nagy valószínűséggel a vietnámi Saigon (Ho Si Minh)  állatpiacáról, egyikük még mindig a múzeumi gyűjteményt gazdagítja.

Egyébként a Magyar Természettudományi Múzeum Állattárának 2010-es jegyzéke szerint 4 lajhármaki faj 12 egyedének kipreparált maradványait lehet náluk tanulmányozni, melyek zöme a Szegedi Vadasparkból és a Fővárosi Állat- és Növénykertből származik.

Ha magunk is szeretnénk velük személyesen találkozni, akkor megnézhetjük őket a világ állatkertjei közül kilencvenben, ahol a különféle lajhármakifajok 383 egyedére csodálkozhatunk rá.

Szerencsések vagyunk itthon is, mert Jászberényben egy, és Szegeden pedig egy pár törpe lajhármakit (Xanthonycticebus pygmaeus) látogathatunk meg.