Agnes Newton Keith élete és munkássága

Agnes Newton Keith 1901. július 4-én született az amerikai illinoisi Oak Parkban. Még nagyon fiatal volt, amikor a család először Hollywoodba, majd nem sokkal később Velence (Los Angeles mellett) tengerparti közösségébe költözött, bátyja, Al egészségének megőrzése miatt. Agnes tanulmányait a Berkeley-i Kaliforniai Egyetemen végezte el, majd San Franciscóban egy újságnál helyezkedett el, ahol érdekesebbnél érdekesebb témákkal foglalkozhatott.

Az újságírói pályafutása nyolcadik hónapjában azonban megtámadta egy férfi, aki meg volt arról győződve, hogy az újság üldözi őt, mert Krazy Kat képregényt nyomtat. Agnes olyan súlyos fejsérüléseket szenvedett, amelyek befolyásolták az emlékezetét, továbbá súlyos depresszióba esett, és két évnyi betegség után apja Európába küldte őt és testvérét, hogy felépüljenek. Az Egyesült Államokba hazatérve, gyógyultan és tele energiával Agnes eltökélte, hogy író lesz. A korábbi sérülései okán nem sokkal később két évre elveszítette a látását. Ez idő alatt elkezdett táncot tanulni, ruhamodellként tevékenykedett és filmeket is forgatott.

1934-ben feleségül ment Henry (Harry) G. Keith-hez, testvérének a barátjához. Harry az észak-borneói kormány erdőfelügyelője és mezőgazdasági igazgatója volt, mindemellett a Sandakani Múzeum kurátora is. Öt évet éltek Sandakanban, mely Agnesre nagy hatással volt. A házasság után pár hónappal Agnesnek egy szemműtétnek köszönhetően javult a látása. A házaspárnak született egy fia és egy lánya. A lányukról szó is esik az 1939-ben íródott Land Below the Wind című könyvében, illetve mindkettőjük neve olvasható a White Man Returns első oldalain, mert azt gyermekeinek, Gerognak és Jeannek ajánlja.

Agnest a férje biztatta arra, hogy papírra vesse az általa átélt eseményeket. Az írónő így is tett, és az alkotásával részt vett az 1939-ben megrendezett Atlantic Monthy Non-Fiction Prize versenyen, amelyet meg is nyert. Írását először részletekben hozták le az Atlantic magazinban, majd végül könyv alakban is megjelent Land Below the Wind címmel. Az írónőnek élete során összesen hét könyve jelent meg. Ezek közül legismertebbek a három önéletrajzi beszámolója. Ezen műveit a II. világháború előtt, alatt és után alkotta meg. 

Agnes Newton Keith 80 éves korában, 1982-ben hunyt el Oak Bayben, Brit Kolumbiában, és ugyanebben az évben halt meg a férje is. Agnes és Henry Keith lelkes irodalombarátok voltak. Borneóval és Délkelet-Ázsiával kapcsolatos több mint 1000 kötetet tartalmazó könyv- és iratgyűjteményüket 2002-ben árverésre bocsátották. 

Land Below the Wind – Amerre a szél jár

Agnes Keith Newton Land Below the Wind című alkotása 1940-ben jelent meg. Magyarországon Amerre a szél jár címmel jelent meg a Dante Könyvkiadónál. 

Az írónő a könyv elején leírja a települést, ahol élnek, illetve megismerhetjük Sandakant és lakosait. Olvashatunk addigi életútjáról, és arról, hogy hogyan és miért lett újságíró, majd írónő.

Harry legénykori házába költöznek be Borneóban, amelyet Agnes a saját elképzelése szerint be is rendez, azonban rövidesen elköltöznek egy domb tetején található, éppen megüresedő kormányzati lakásba.

Agnes leírja a történetet, hogy milyen emberek segítettek nekik a mindennapok nehézségein túljutni. Több szolgájuk is volt. Arusap nekik dolgozott egy ideig, aztán egy rövid időre elment, aztán újra visszament a családot szolgálni. Ah Yin a háztartásban segített be a családnál. Husin volt a mohamedán kertészük és Lin Sang volt az első kínai szakácsuk, akit Chan Yu követett.

A férfiak keményen dolgoztak akkoriban, a nőknek viszont maguknak kellett megtalálni a saját elfoglaltságukat, nem igazán jártak társaságba sem, így még a panaszaikat is csak a

férjüknek tudták elmondani, akik vagy hallgattak rájuk, vagy csak egyik fülükön bejutott az információ, és azzal a lendülettel a másik oldalon pedig már távoztak is a hallottak.

Az ottani lakosságnak kissé elmaradott volt az öltözete a többi népcsoporttal szemben, ők nem követték a divatot. 

Agnesnek amerikaiként azonban szép lassan sikerült hozzászoknia az új nemzeti szokásokhoz, amelyeknek most már ő is részese lett. Borneóban szokás vendégeket fogadni, illetve az elszállásolásuk utáni további utazásban is szokás a vendéglátónak segítenie.

Egyszer az egyik vendégüknek, Sandinnak, aki Észak-Borneóban született, volt lehetősége elutazni New Yorkba, aki azután Agneséknél elmesélte a kalandját, hogy milyennek is látta ő a várost. Elmondása szerint New York hatalmas, fényekkel teli, rengeteg mindent látott és nagyon tetszett neki, soha nem fogja elfelejteni. Agnesnek ezek a szavak, illetve a történet elmesélése nagyon jól esett, jó volt újra hallania Amerikáról.

Agnes mindezek után leírja a Sulu-tenger szépségét, ahova minden évben elutaznak a keleti part mentén. Az utazás közben madarakra vadásznak, gyönyörködnek a látványban, élvezik a kellemes időjárást, a napsütést. Említést tesz a fantasztikus utazás negatív oldaláról is, például a kellemetlen kullancsok, bolhacsípések, piócamarások okozta viszkető érzésekről. A végeredmény azonban mindig az, hogy összességében megérték ezek a túrák, hiszen mindig kellemes élményekkel távoztak.

Az egyik út során megismerkednek Abanawas történetével is. Abanawas egyszer meglátta, hogy a felesége hűtlen hozzá, ezért lándzsával leszúrta a feleségét és a szeretőjét is. Mindezek következtében börtönbe zárták, majd végül le is lőtték.

Agnesék a hagyományoknak megfelelően többször fogadtak vendégeket a házukba. Egyik alkalommal bennszülötteket láttak vendégül. Az egyik bennszülött vigyázott egy kisfiúra, akit Usitnak hívtak. A bennszülöttnek az volt a problémája, hogy már sajnos nincs elegendő pénze a fiúra, és dolgoznia kell, viszont a munka mellett nem tud rá megfelelően vigyázni. Ezért megkéri Agnest és családját, hogy fogadják be a fiút, és fogadják fel, hogy dolgozzon nekik, mire ők így is tesznek.

Arusappal, a már meglévő szolgájukkal, megosztják az elvégzendő feladatokat, és eleinte úgy is tűnik, hogy minden rendben zajlik. Ez azonban nem tartott sokáig. Usitot Agnesék beiskolázzák, de rosszul viselkedik, nem fogad szót, nem érdekli őt az iskola. Mindezek után Agnes és Harry úgy határoznak, hogy Usi ne dolgozzon többé náluk, ezért elvitetik a dzsungelbe, hogy ott folytassa az életét.

Mivel Borneóhoz közel volt a dzsungel, ezért az állatokkal is szorosabb kapcsolatot tudtak az emberek kialakítani, még ha nem is volt az akkoriban elfogadott. Agnesék sem szokványos háziállattal rendelkeztek, majmokat tartottak, akiket az írónő nagyon barátságosnak tartott, szerette a hangjukat és a felé irányuló barátságos megnyilvánulásukat.

A következő elmesélt kirándulás Ulu Kwarmutról szól. Ezen utazás is nagyon kellemes volt, találkoztak bennszülöttekkel, hajóztak, vitorláztak, csónakokkal is utaztak, így nagyon kellemes időt tölthetett együtt Agnes és Harry, illetve a hozzájuk csatlakozó személyek is. Természetesen ezen utazás alatt sem volt minden tökéletes és problémamentes. Az időjárás sokszor volt esős, ami miatt a felállított sátrak eláztak, így a bennük alvók és azok holmijaik is, illetve az út sokszor volt lucskos és sáros. Az utazást továbbá megnehezítette a folyóáradás, ilyenkor ugyanis nem tudtak haladni tovább az útjukon, illetve a piócák, bolhák megjelenése és esetleges csípése sem tartozott a kellemes emlékeik közé.

Egyik nap, amikor újabb bennszülöttekkel találkoztak, megismerték Walter Flint történetét. Flint  nem igazán lelte meg élete értelmét, nem tudott mihez kezdeni, volt egy boltja, de már azt is unalmasnak találta. Majd egyre többet járt az esze egy leányon, akit később el is vett feleségül. A leány a murut törzs tagja volt, Lingudnak hívták. Ennek a törzsnek megvoltak a sajátos, kialakított szokásai, amelyekkel Flint egyszerűen nem tudott és nem is akart azonosulni. Többek között problémája volt a közösségben való léttel, a vendégfogadással és a szállásadással is. Flint rávette apósát, hogy a jobb jövő érdekében a murut törzs ne maradjon meg azon a területen, ahol akkor letelepedtek, hanem vándoroljanak tovább. Flint azonban letért a megbeszélt útról, amitől a felesége nagyon szomorú lett, amiről a törzs többi tagjai is tudomást szerzett. A történet végén Flint  találkozik a murut törzs pár dühös tagjával, akik végül megölik és lefejezik Flintet.

Agnesnek néha nehezére esett kitartani és tovább haladni a dzsungelben a különféle nehézségeknek köszönhetően. Harryvel emiatt néha összeszólalkoztak, azonban soha nem vitáztak, csak elmondták egymásnak a véleményüket.

Agnes nemcsak gyönyörködött a tájban, hanem a magával vitt rajzkészletével meg is örökítette azt, és olyankor még a panaszairól, kellemetlenségeiről is elfelejtkezett.

Ezen út során a Kinabatangan-folyó mentén sikerült krokodilt lőniük. Agnesnek nagyon megterhelő volt már az út ezen szakasza, de a krokodil látványára még neki is felcsillant a szeme. A fárasztó utazás miatt előfordult, hogy Agnes napközben elaludt a csónak aljában. A többiek pedig jókedvükben néha egy-egy dalra fakadtak.

A kirándulásról való visszatérés után Agnesék vendégül látják a kínai konzult, illetve a feleségét és két gyermeküket is. Kellemes időt töltenek el egymás társaságában, jókat beszélgetnek. Mivel a konzul felesége francia származású, ezért igyekeznek franciául is beszélgetni, hogy ő sem maradjon ki a társalgásból. A két család a későbbiekben nagyon baráti kapcsolatot ápoltak egymással, közvetlenül viselkedtek a másik irányába. Együtt hallgatták a rádiót, amelyben egyre többször a háborúról, a háborús halottakról esett szó.

Agnes mindenféleképpen szerette volna mihamarabb befejezni a könyvét, de sajnos a sors másképp hozta. Sok időt feküdt betegen, lázasan, akár egész napra is legyengült, végül kórházba is került. Ott meglátogatja az egyik szolgájuk is, Ah Yin, aki viszont csak aggódik és sír Agnes ágya mellett, és már nekiáll búcsúzkodni is tőle, elmondja neki, hogy nagyon hálás mindazért, amit ő és Harry tettek érte és a férjéért. Agnes a kezelésnek köszönhetően felerősödik, elmúlnak a rosszullétei, ki is engedik a kórházból. Azonban hamarosan újra előjöttek a rosszullétei, ezért ismét visszakerült a kórházba.

Időközben azonban már nagyban tervezték az Amerikába való utazásukat, a szabadságukat. Agnes ezért azon izgult, hogy vajon felépül-e az indulásig. Szerencsére az utazás előtt pár nappal ismét elhagyhatta a kórházat. A hajón való utazás remekül zajlott, angol barátaikkal sokat társalogtak és izgatottan várták, hogy vajon mikor fog megérkezni a hajó Los Angelesbe.

Természetesen ha valaki sokat van távol a szülőhazájától, akkor az oda való visszatérés már soha nem lesz ugyanolyan, mint az elutazás előtt ott töltött időszak. Agnest azonban nagyon jó érzéssel tölti el, hogy újra Amerikában lehet. Az ott lakó ismerősök pedig arról érdeklődnek, hogy milyen a borneói élet, illetve hogy az amerikai látogatása után egyáltalán szeretne-e visszamenni. Agnes erre pedig azt a választ adja, hogy ő nagyon szereti a borneói életet, a közösséget, kedveli a csendes, nyugodt, dzsungelhez közeli környezetet, kedveli az ott élők szokásait, és külön élvezi, hogy rengeteg kalandban volt és lehet még része.

Agnes szerint az a legfontosabb, hogy ő és Harry nagyon jó párost alkotnak, így vele minden jó, mindenben tudják egymást támogatni, ennek köszönhetően pedig boldogságban élnek. Ezzel együtt pedig alig várja, hogy együtt újra visszautazzanak Borneóba, és ott folytassák az eddig megkezdett idilli életüket.

Three Came Home – Három hazajött

A mű 1947-ben jelent meg, 18 fejezetből áll, különböző illusztrációkkal díszítve. A könyv a szerzőnek az észak-borneói és sarawaki japán hadifogoly- és civil internálótáborokban töltött éveiről szól, melyet férjének ajánlott. A könyv leírja Agnes életét Észak-Borneóban, az 1942-es japán inváziót közvetlenül megelőző időszakban, valamint a későbbi internálást, a tábor rettenetes mivoltát és a férjétől, Harrytől való elszakadással járó megpróbáltatásokat, és azt, hogy miként kellett gondoskodnia a kisfiáról is, aki neki köszönheti, hogy életben maradt. 

Agnest kezdetben az észak-borneói Sandakan (Sabah) település közelében lévő Berhala-szigeten tartották fogva, majd fogságának nagy részét a sarawaki Kuchingban (Batu Lintang) lévő táborban töltötte. 

Agnes először az életének rövid történetét meséli el, amelyből megtudhatjuk, hogyan ismerte meg a férjét, miért döntött a könyvírás mellett, milyen borzalmas körülmények között hozta világra fiúkat, illetve miért támadták meg a sajtónál végzett munkája során, és ennek következményeit is olvashatjuk. Nagyon mélypontra került akkoriban az írónő, viszont nem adta fel az életért való küzdelmet, hanem éppen ellenkezőleg, nagyon keményen megdolgozott a lehető mihamarabbi felépülése érdekében. George, a kisfiúk megszületése is rengeteget segített ebben, többek között a negatív gondolatok elterelésében.

A környékükön ugyanabban az időszakban több gyermek is született, akik idővel együtt tudtak játszani, születésnapokat megünnepelni, illetve a családok kölcsönösen tudtak egymásnak segíteni.

Agnes és családja azonban még ilyenkor sem esett kétségbe, sőt, inkább a szegényebb családoknak segítettek. Természetesen ők is féltek, mert a világháború sajnos bármelyik pillanatban utolérhette őket is. A japán katonai csapatok nem sokkal később több települést is elfoglaltak, többek között Borneót és Kuching-ot is. Bár a katonák nem bántották az ott lakókat, viszont terror alatt tartották őket, megették az ételüket, megitták az italukat, és amikor azok elfogytak, nagyon dühösek voltak. Beköltöztek a házaikba, ahova a lakók a saját házukba is csak katonai kísérettel mehettek be. Mindenkit figyelemmel kísértek. A katonáknál mindig volt fegyver, még ha nem is volt használatban, azonban ezzel is nyomatékosították a lakók feletti hatalmukat.

Agnesnek ez a körülmény rengeteg stresszt és félelmet okozott. Többek között ennek is volt köszönhető, hogy elvetélt, miután a katonák négy hónapig voltak a házuknál.

A fogolytáborba való elhurcolással kapcsolatban nem volt senkinek választási lehetősége. A katonák és hadnagyok megparancsolták a nőknek és férfiaknak, hogy el kell hagyniuk a települést. Összepakolhatták az általuk szükségesnek vélt tárgyakat, ruhadarabokat, élelmiszereket, és amikor megérkezett a szállító jármű, akkor engedelmesen be kellett szállniuk, mert nem volt sem lehetőségük sem joguk ahhoz, hogy ellenkezzenek. Körülbelül este 10 körül, éhesen, fáradtan és piszkosan érkeztek meg Berhala-szigetére, ahol az elhurcolt emberhez méltatlan, rossz körülményekkel szembesültek.

A fogvatartottaknak földön ülve kellett enni, illetve aludni. Tüzet nem nagyon volt lehetőségük gyújtani, mert az olaj inkább az ételhez kellett. Szinte minden nap esett az eső, a nem megfelelő mennyiségű táplálékbevitelnek köszönhetően sokszor voltak éhesek és nagyon fáradtak. George nem tágított édesanyja mellől, akkor érezte magát csak biztonságban, amikor annak közelében volt.

A táborban, amelyet Agnes leír, negyven nő és tizenhárom gyermek tartózkodott. A táborban nemcsak amerikaiak voltak, hanem pár japán nő is, akik közül Agnes Cho asszonnyal szimpatizált leginkább. Ők kölcsönösen igyekeztek a körülményekhez képest egymásnak segíteni.

A foglyoknak a japán hadnagyok parancsa szerint kellett cselekedniük, nem lehettek szomorúak, nem ellenkezhettek, és tisztában kellett lenniük azzal a ténnyel, hogy a háborúnak nem lesz egyhamar vége, így hosszútávra kellett berendezkedniük.

A katonák kevés és egyhangú ételt adtak az embereknek, bár néha előfordult, hogy kaptak rizst, banánt, esetleg húst, az italuk pedig tea volt. Mivel a földön étkeztek, és nem volt semmilyen lehetőségük, hogy az ennivalót elrejtsék, a patkányokkal rendszeresen harcoltak az ételmaradékokért, szenvedtek a visszatérő maláriajárványoktól. 

Agnes sosem hagyta magát teljesen elcsüggedni. Papírfecnikre jegyzetelte tapasztalatait, élményeit, amelyeket azután a fia saját kézzel készített játékai közé, vagy konzervdobozokba rejtett. Feljegyezte az édesanyai fájdalmát, hogy látja gyermekét éhezni, és a gyermek fejlődésére való megrendítő büszkeségét is e sajátos, különös körülmények között.

A japánok tisztában voltak azzal, hogy Agnes írónő volt, ezért alkalmanként kapott egy kis plusz élelmet. Amikor Tatsuji Suga találkozott vele, megparancsolta neki, hogy írja meg a The Life and Thoughts of an Internee (Az internáltak élete és gondolatai) című könyvet, mivel abban a helyzetben és olyan körülmények között az embernek rengeteg gondolata támad, amiket papírra lehet vetni. Mást nem is tehetett, hisz nem volt választási lehetősége.

A hadnagy elmesélte neki, hogy olvasta a Land Below the Wind című alkotását, amely nagyon tetszett neki. Agnes beleegyezett egy következő mű megírásába, aminek a Captivity (Fogság) címet adta, amelyben részben az igazságot és a ténylegesen megtörtént eseményeket meséli el.

A hadnagyok különböző feladatokat adtak a nőknek, amiket, hogyha rendesen és tisztelettel elvégeztek, akkor kaptak ételt, ha azonban túlságosan jól érezték magukat a munka közben, akkor nem kaptak ételt, ennek köszönhetően pedig a nap végére csak éheztek.

Agnes megemlít a történetében egy Saleh nevű személyt, aki a közelben élt, és aki segített néhány alkalommal élelmet, olajat becsempészni a táborba. Ez veszélyes tevékenység volt, de nagyon sokat segített a táborban élő emberek nyomorúságos helyzetén.

A férfiak és a nők külön táborokban kaptak helyet, amelyek azonban nem voltak nagyon messze egymástól. Ezért Agnes titokban, rejtőzködve, néhány alkalommal tudott is találkozni a férjével, amire mindkettőjüknek nagy szüksége volt, mert egyedül nagyon nehéz volt szembenézni a tábor okozta nehézségekkel és kihívásokkal.

Ahogy telt az idő a táborban, egyre többen lettek betegek, sokan legyengültek. Agnes és a fia is elkapták a maláriát, aminek következtében hat hétre kórházba kerültek, ám felgyógyulásuk után vissza kellett térniük a táborba.

Egyik nap el kellett azonban búcsúzniuk a nőknek a férjeiktől, mert a nőket és a gyermekeket hajóval elvitték egy másik japán internálótáborba, Batu Lintangba. Ide szintén piszkosan, betegen, éhesen és fáradtan érkeztek meg. Az előző táborhoz képest azonban a körülmények valamelyest javultak. Apácák erősítették imáikkal és énekeikkel a béke reményét, tanították a gyermekeket, a papok pedig misét tartottak. Egy közeli táborba internált ausztráliai katonák ötven dollárt küldtek a női tábornak egy római katolikus pap segítségével. Bár eleinte nem akarták a pénzt elfogadni, később elfogadták, és egy köszönőlevelet is küldtek nekik.

A táborban Agnest megtámadja egy őr, meg is kínozták, aminek következtében kificamodott a karja és eltört a bordája, amiről nem szerette volna, ha a férje tudomást szerez, ezért pedig folyton szorongott. A történtek miatt Agnes személyisége is megváltozott, hisztérikusan viselkedett a fiával szemben, megkeseredett és undok lett, mindemellett már nehezen tudott emlékezni a boldog pillanatokra. Ám nemcsak ő, hanem a többi édesanya is hasonló változáson ment keresztül, ami megnehezítette az egymással való együttélést, és a további szükséges közös küzdelmet.

A táborban dolgozó Dr. Yamamoto kivételesen jóban volt Agnes-szel, és igyekezett minden adandó alkalommal segíteni neki és George-nak.

A táborban a rengeteg negatívum közül egy pozitív tény kiemelendő, miszerint a gyermekeket nem kínozták, nem bántották. Minden este énekeltek velük, a nők esti meséket meséltek nekik. A gyermekek elősegítették az együttélést, csökkentették a negatív gondolatokat és az egymással való gonosz viselkedésmód előfordulását is. Lényegében ők éltették a szüleikben a reményt a jobb jövőre vonatkozóan, hiszen a táborban levők nem tehettek mást, csak reménykedhettek és türelmesen kellett várniuk a háború végét.

A táborban néhány alkalommal szép ruhába öltöztették fel a nőket és a gyermekeket, majd fotókat készítettek róluk, amelyek láttán a külvilág hamis képeket kapott a táborról és az ott történtekről.

A háború sajnos megváltoztatja szinte minden ember addigi gondolkodásmódját. Agnes eddig nem mutatta semmilyen jelét bárminemű agressziónak, azonban az idő elteltével úgy gondolta, ebben a háborús helyzetben vagy „te ölsz, vagy téged ölnek meg”, ezért a küzdelem került a középpontba és nem az egymással való összebarátkozás.

A Red Cross (Vöröskereszt) szervezet küldött némi adományt a táborba, többek között ételt, cipőt és dohányt. Ezeket azonban nem tudták egyenlően és egységesen elosztani, mert nem volt bőkezű az adomány, például csak annak jutott cipő, akinek épp passzolt a lábméretéhez. Így még mindig maradtak olyan gyerekek és nők, akiknek továbbra is mezítláb kellett tölteniük a napjaikat.

Egy idő után egyrészt elfoglaltságként, másrészt élelmiszer-ellátás szempontjából is, a táborban levők nevelhettek tyúkokat. Bár volt egy malacuk is, azonban az állat elég hamar elpusztult.

A karácsony sem maradhatott el. Újrahasznosított, saját kézzel készített ajándékokat adtak a gyermekeknek, hogy ne maradjon el az ünnep még abban a kegyetlen időszakban sem, hiába lett volna egyszerűbb a karácsonyi időszak ajándékozás nélkül.

Mivel a férfiak tábora nem volt olyan messze a nőkétől, így néhanapján a férfiak meglátogathatták a család többi tagját. A találkozás és az egymással eltöltött rövid idő azonban kettős érzéssel töltötte el őket, mert hiába volt az az idő örömteli, sajnos nem lehetett teljes mértékben megfeledkezni arról a tényről, hogy talán éppen akkor látják egymást utoljára.

Mind a nőknek, mind a férfiaknak, illetve a gyermekeknek is az idő előrehaladtával egyre kevesebb volt az energiájuk, és ezzel együtt kezdett alábbhagyni az optimizmusuk is.

A táborban titokban lehetőségük volt a nőknek arra, hogy ékszerük fejében ételt kapjanak. Ezzel az izgalommal színesítették az egyhangú szürke napjaikat, és minden erejükkel azon voltak, hogy túljárjanak a japánok eszén, azonban ezzel együtt féltek is a lebukástól.

A közelben, néha szinte ténylegesen a fejük felett elhaladó repülők zúgását és bombák robbanását hallgatták hónapokon keresztül. Ilyenkor el is kellett bújniuk, mert nem derülhetett ki az, hogy a táborban nők és gyermekek tartózkodnak, mert akkor megtámadták volna a tábort is.

Szép lassan a táboron kívüli háborús helyzet javulni látszott, amit közöltek is a táborban tartózkodókkal, hogy megnyugtassák őket. Végül 1945. szeptember 11-én jött el a várva várt nap, amikor arról értesültek, hogy újra szabad emberek lehetnek, és visszaviszik őket lakhelyükre.

Először egy hajóval Labuanba vitték az embereket, ahol minden biztosítva volt számukra, amit több évig nélkülöztek. A táborban átélt embertelen körülmények – éhezés, betegség, fáradtság, dolgoztatás – után Agnes alig akarta elhinni, hogy ez egyáltalán lehetséges.

Az otthonuktól távol eltöltött 3,5 év után Agnesben is feltevődött néhány kérdés: Vajon milyen látvány fogadja majd otthon? Vissza fog-e térni az életük a háborús helyzet előtti normál kerékvágásba? Ezek pedig egyszerre voltak számára izgalmasak és félelmetesek is.

Habár a nők és gyermekek már szabadok voltak, a hajón tartózkodó katonáknak még mindig szót kellett fogadniuk, hogy probléma- és konfliktusmentesen érkezzenek meg a végcélhoz, az Egyesült Államokba. 

Nagyon jó érzéssel töltötte el az embereket az a tény, hogy végre együtt lehetett a család. Igaz, mindig emlékezni fognak a táborra, attól a sok negatív élménytől és emléktől nem tudnak majd megszabadulni, azonban együtt hárman (Agnes, Harry és George) ismét megerősödhetnek és tudják egymást támogatni. Érdekes tényként fedezte fel Agnes, hogy habár ő a háború előtt is szabad nő volt, a fogság utáni szabadság egy más, új, de jó érzéssel töltötte el.

A hármasban együtt töltött idő azonban nem tartott sokáig, mert Harrynek a munkája miatt vissza kellett mennie Borneóba. Az ezt követő egymástól való külön töltött időszak viszont teljesen más volt, mint a táborban, hiszen folyamatosan tartották egymással a kapcsolatot.

White Man Returns

Ez az alkotása, a Borneó-trilógia 3. kötete 1951-ben jelent meg, melyet szintén saját illusztrációi teszik még teljesebbé. Az írónő két gyermekének írta a könyvet, amely öt nagyobb fejezetre bontható fel, és minden egyes fejezet öt további alfejezetből áll. 

Miután Harry visszamegy Borneóba, Agnes és George Victoriában maradnak férje édesanyjánál. Az egymástól külön töltött idő után újra találkoznak Hongkongban. A találkozás előtti időszak nem megy zökkenőmentesen, mert Agnesnek és fiának nem volt arról információjuk, hogy Harryvel az utóbbi időben mi történt/történhetett. Emiatt fel voltak készülve arra a helyzetre is, hogy a férje esetleg nem is fog eljönni, ám hosszas várakozás után mégis megjelent.

George sajnos nem rendelkezik sok emlékkel édesapjáról, ezért nem is ismeri fel. Az újratalálkozás után nem beszélnek magáról a táborról, és a megszerzett rossz emlékekről, hanem igyekeznek a jelenben élni és a jövőre koncentrálni, miszerint vissza szeretnének költözni Borneóba, ahonnan a háborús helyzet miatt el kell jönniük.

Agnes néhány oldalon keresztül leírja az akkori hongkongi helyzetet, illetve a háború utáni változásokat is megemlíti. A városban gyakoriak a lopások, nehéz a megélhetés, és kevesebb az európai származású lakos, mint a háború előtti időben.

A családnak azonban lehetősége van megtenni a várva várt utat/költözést Borneóba. Egy férfi is csatlakozik hozzájuk, akinek a család fizetett, hogy segítsen nekik élhetővé tenni a házat, amibe beköltöznek és főzzön rájuk. A férfi jelenléte eleinte csak még több problémát okozott, mint  segítséget.

Mivel ezt a férfi is érezte, szeretett volna visszamenni Hongkongba. A család azonban nem engedte el, sőt, a férfi felesége (Ah Min) is követte az utazókat Borneóba.

A hongkongi házaspárt Agnes és Harry egyszerre kedvelte és utálta is. Több helyzetben is segítséget nyújtottak, de mikor a saját fejük után mentek, akkor inkább idegesítően viselkedtek. Az egymással való kommunikáció is nehézséget okozott, ugyanis a hongkongi házaspár nem rendelkezett a megfelelő angol nyelvtudással.

Ah Min a családnál eltöltött idő alatt terhes lett, és egészséges fiút szült. A nő eddig titokban tartotta a férje előtt is, hogy már van két gyermeke. Mikor elsőszülött fia, aki akkor már tizenkilenc éves volt, meglátogatta őket Borneón, mikor a mostani gyermekük megszületett, a találkozás szerencsére jól sikerült.

A család átköltözött egy másik házba, amelyben jobbak voltak a körülmények, mint az előzőben, ahova a Borneóba való visszatérésükkor beköltöztek. Az új ház szép kilátással rendelkezett. Agnes tett egy különös észrevételt, miszerint néha úgy érezte magát a házban, mintha valaki, egy szellem, néha felbukkanna és hozzá beszélne.

A beköltözés után tíz napig vendégeskedett náluk Bob, a 20th Century Fox Film Corporation egyik munkatársa. Ennek oka az volt, hogy Agnes előző, Three Came Home című könyvéből filmet szerettek volna forgatni, és ennek részleteit beszélték át azokban a napokban. A film 1950-ben el is készült.

A vendégség alatt sem volt a helyzet problémamentes a nemrég született kisgyermek miatt. Egyik nap ugyanis Ah Min elkezdett ordítani, mire Harry lekiabálta, hogy maradjon csendben, amivel kellemetlen helyzetbe került az egész család, de leginkább Agnes. Bob szerencsére ennek ellenére is természetesen viselkedett, mintha nem is történt volna meg az előbb említett kellemetlen incidens.

Agnes az elkövetkezőkben leírja azt, hogy először 1934-ben volt Borneóban, amit akkor még Sabah-nak neveztek el. Nem volt gazdag országrész, az emberek mégsem éltek nagy szegénységben, nem éheztek, hanem boldogan élték az életüket, igyekeztek az adott körülményből a lehető legjobbat és legtöbbet kihozni.

A fogolytáborból való visszatérés után hasonló látvány fogadta őket. A város négy különböző körzetre volt felosztva, melyek különböztek egymástól. Külön dialektusokban kommunikáltak a külön területeken lakók, nem volt közös nyelvhasználatuk, mindezek mellett pedig nem rendelkeztek kiemelkedő oktatási rendszerrel sem, továbbá az állatok mellett való életmód, a higiénia hiánya rengeteg megbetegedéshez vezetett.

Az írónő visszagondol a szép emlékekre, amikor George még kisgyermek volt, és amikor most rátekint, akkor már egy szépen növekvő nagyfiút lát benne.

Egyik alkalommal Agnes Harryvel kisétál a temetőbe, ahol sokat beszélgetnek, röviden említést tesznek a háborúról, a harcoló katonákról, illetve újra örömmel emlékeznek meg arról, hogy végre vége van a háborúnak, és már csak a béke uralkodik. Megjegyzik azt is, hogy szerintük a temető, és maguk a sírok is csak akkor keltenek szomorú és depressziós érzéseket az emberben, amikor egy adott, eltemetett személyt az ember ismerte, esetleg közel is állt hozzá.

A temetőben meglátnak egy ott dolgozó, sepregető idős férfit, aki csak nagy kínok között tud ráállni az egyik lábára. Mint megtudják, a háborúban történt kínzásoktól vannak a csúnya sebei, amik még most sem gyógyultak meg. Megsajnálják, szeretnék elvinni a kórházba, hogy ott segítsenek neki, a férfi azonban erre nem hajlandó, mert nagyon szegény és nem tudná miből kifizetni az ellátást. Ezért Agnes felajánlja, hogy ő mindenképpen szeretné ápolni a lábát, és a házukhoz is eljöhet, azonban a férfi ezt a lehetőséget is elutasította. Agnes nem hagyta ennyiben a dolgot, és még aznap visszament a temetőbe, ahol elkezdte ápolni az idős bácsi lábát, amely a sok gondoskodásnak köszönhetően idővel szépen be is gyógyult.

A háború előtt, 1933-ban, Harry ellátogatott Muruba, ahol felkeltette egy fiatal fiúgyermek figyelmét, aki elkezdte követni és elhatározta, hogy szeretne neki dolgozni, és nem fogadott el erre vonatkozóan elutasító választ. A gyermeket Arusapnak hívják. A háború alatt is figyelemmel követte Harryt és családját, várta a róluk érkező információkat, mert szerette volna tudni, éppen hogy vannak és mi történik velük. Miután a család a fogolytábor után visszatért, kaptak tőle egy levelet, amelyben Arusap leírja, hogy reméli, a család rendben van, mindemellett azt is megírja, hogy tudomást szerzett arról, hogy Agnes őt is megemlíti az egyik könyvében, és az lenne a kívánsága, küldjön neki egy példányt, hogy el tudja olvasni.

Ebben a könyvében több ember sorsáról is említést tesz.

Harry egy észak-borneói múzeumban dolgozott, ahol az egyik férfi munkavállalóval, Norudinnal, elégedetlen volt, ezért kirúgta. Ám miután megtudta, hogy a családban a férfi volt az egyetlen kereső, és a család így nehéz helyzetbe került, felvette annak lányát, Kamsiat a helyére dolgozni. A későbbiekben be is szerette volna iskoláztatni a lányt, akit ez azonban nem érdekelt, nem szeretett volna megtanulni írni vagy olvasni.

Hatib, aki kézművesként dolgozott, tányérokat készített még a rossz látása ellenére is. Harry nagyon kedvelte a férfit, ezért plusz pénzzel is támogatta, amikor annak szüksége volt rá. A háború utána a férfi nagyon lebetegedett, viszont nem akart semmiféleképpen kórházba bekerülni, így sajnos egészen rövid időn belül elhunyt.

Angelának, akinek apját megölték a japán katonák, 3 gyermeke volt, szegények voltak, nem volt elegendő táplálékuk, ezért nagyon gyenge volt az immunrendszerük, maláriásak voltak. A nő férje pedig egyszerűen elmenekült a háború elől, utána visszatért.

Agnes és Harry sofőrje Kam Chu Hak volt, akinek felesége is koreai volt. Ők attól tartottak, hogy valami történhet velük, ha a települést majd megtámadják a japán katonák. Harryék erre azt javasolták, ne hagyják el az országot, hanem továbbra is működjenek együtt a japánokkal, ne keverjék bele a munkába a politikát, így elkerülhetik az esetleges konfliktusokat.

Fiúk, George kedvenc foglalatoskodása a halászat, ha lehetne csak azt tenné, de a szülei persze iskolába járatják, ahol néha szóba kerül a háború is. George erről mindig az édesapját kérdezi, hogy mi hogy történt.

George kap egy háziállatot, akit Tommynak neveznek el. Az állat egy musang (pálmasodró), akinek sajnos rövid ideig örülhetnek, mert egyik nap a kutyák megtámadják, melynek következtében elpusztul. Agnest ez a haláleset sokkal jobban megviseli, mint Georgeot, aki csak annyival nyugtázza az esetet, hogy majd lesz másik háziállatuk.

Amikor az amerikai admirális egyik nap kiköt a hajójával, akkor Agnes és családja az, aki vendégül látja. George-nak nagyon megtetszik a tengerészkalap, és szeretné meggyőzni az édesanyját, hogy neki is legyen egy olyan. Agnes csak reméli, hogy ezt a vágyat George minél hamarabb elfelejti, azonban ez nem így lesz. Ezért azt tanácsolja, írjon egy levelet az admirálisnak, hogy küldjön neki egy tengerészkalapot, ami George nagy örömére meg is érkezik.

George egyik nap elesik és csúnyán megsebesíti a lábát. Édesanyja nagyon aggódik érte, mivel tudja Borneón nem elég jó az egészségügyi ellátás, kevés az orvos is, ráadásul George nagyon makacsul viselkedett, és nem akart kórházba menni. Hosszas otthoni ápolás során azonban sikerül begyógyítania a sebét.

Az egyik alkalommal George és Harry elmennek közösen kirándulni, melyről Harry naplót vezet, Mivel Harry eléggé érzelemmentesen jegyzi fel a történéseket a naplójába, így Agnes nem tudja meg azokat a dolgokat, amire egyébként kíváncsi lenne.

Agnes érdekes történeteket ír le kirándulásokkal, madárfészkekkel és a tojások elvételével kapcsolatban. Egyszer történt ugyanis, hogy egy férfi elment vadászni, beleesett egy csapdába, viszont olyan fáradt volt, hogy elnyomta az álom, melyben maga a Sátán jelent meg neki. Az, aki elátkozza azokat az embereket és gyermekeit, akik kilopják a madárfészekből a tojásokat, mert azok a kincsek nem az emberiséghez, hanem magához a Sátánhoz tartoznak, és csak az övéi lehetnek. Egy másik történetben a vadászatból hazatért férfinak mind a kilenc gyermeke elhalálozott, úgy, ahogy azt az előbb leírt férfi álmában a Sátán megjósolta.

A következő családi kiránduláshoz Agnes is becsatlakozik, hogy ő maga is szemtanúja legyen az ott történteknek. George fáradhatatlan, minden egyes percben csak vadászni menne, nem is pihen, és rengeteg csokoládét fogyaszt az út során. Mindemellett nagyon tetszik neki a természetben eltöltött idő, viszont ők nem találtak egyetlen madárfészket sem.

Harryt és családját nagyon sokan kedvelték, mert ők mindig azon fáradoztak, hogy segítsenek a rászoruló embereken. Sok barátjuk volt, akik gyakran meglátogatták őket, együtt italoztak, táncoltak és étkeztek, a gyermekek pedig közösen játszottak. Több embertől is kaptak levelet a háború utáni visszatérésük után, és mindenki csak remélte, hogy minden rendben van velük, és örülnek, hogy át tudták vészelni a fogolytábor okozta kínokat.

Szerencsére mindenki jobban érzi magát a háború utáni időszakban. Megteremtődött a harmónia, az emberek jobb megélhetésnek örvendhetnek, hangsúlyt fektetnek a művelődésre és az olvasásra is, javul az infrastruktúra és az egészségügy is.

A család továbbra is folytatja a kirándulásokat, utazásokat. Mindemellett Agnes kiemeli azt a tényt, hogy az életben úgy lehet igazán boldogulni, ha optimisták maradunk, meg kell látni a jót az emberekben, barátaink körében leszünk igazán boldogok, velük érezzük magunkat teljesnek, ezért szeressük őket, és nagyon fontos a kemény kitartás is.

Összefoglalás

Az előbbiekben részletezett három alkotás gördülékenyen olvasható, könnyen követhető. Minden egyes fejezet rendelkezik egy összefoglaló és egyben érdeklődést felkeltő alcímmel. A művek nemcsak monológokat, hosszú leírásokat tartalmaznak, hanem párbeszédeket is, amivel Agnes sokkal élvezhetőbbé tette az olvasást.

Az írónő az események leírására és ábrázolására nemcsak a jegyzeteit használta fel, hanem a saját,  kézzel készített illusztrációt is, melyek között találunk bennszülött ábrázolást, csónakok, térképek, állatok rajzát is. Így nem csak az olvasó képzeletére van bízva egy adott személy, tárgy külsejének elképzelése, mivel az írónő ezt is az olvasó kezébe adja. Ezek is plusz élménnyel szolgálnak az olvasás során.

A malájok egy külön részt szenteltek neki a Sabah múzeumban, illetve a Sandakanban/Sahah/Borneó található házukat is felújították, ami egy ismert, látogatott múzeum lett. Bár írásai nem része a maláj irodalomnak, mégis fontos szerepet töltött be, ezért is választottam az ő életének és munkásságának bemutatását. Agnes alakja (mint fehér expat nő) kiemelkedő, nagyon sok helyen lehet kapni a könyveit, ennek ellenére mégis kevesek ismerik. 

Mivel Agnes naplót ír az általa átélt eseményekről, így valósághűen és nagyon részletesen írja le a megtörtént eseményeket, illetve azokat a személyeket, akikkel a sors eddigi élete során összehozta. Az olvasó részletes információt kap a személyek külső és belső tulajdonságairól egyaránt. Agnes nemcsak a többiek, hanem a saját maga/maguk problémáit is leírja, kifejti az őt marcangoló kérdéseket is, és választ ad a kételyt keltő gondolataira. A történeteknek az olvasó megismerheti mindkét – pozitív vagy épp negatív – oldalát, mivel Agnes őszintén ír a kirándulásaikról, az ott történt eseményekről.

Agnes nagyon szerette a férjét, szeretett mellette lenni, habár a férje munkája miatt nagyon sok időt volt távol akkor is, amikor a család együtt lehetett volna.

Agnes és Harry nagyon sok emberen, gyermeken, családokon segített szállásadás, ételosztás vagy épp a sebük, sérüléseik ápolásának formájában. Egyfajta küldetésüknek érezték ezt a segítségnyújtást, és példamutatóan viselkedtek.

A fogolytábor szörnyűsége sem tudta elválasztani egymástól a családtagokat, mert az egymás iránt érzett szerelem és szeretet rengeteg erőt és kitartást adott mindannyiuknak. Ennek köszönhetően sikeresen átvészelték a kellemetlen időszakot, miután a Keith család szépen fejlődött, és még összetartóbb lett, mint előtte volt. Nem bírta mindenki olyan jól a nehézségeket és megpróbáltatásokat, sokszor önmaguk meghazudtolására is szükség volt a túlélés érdekében. Agnes részletesen beszámol a táborban történtekről is: milyen ételt, italt kaptak, milyen feladatokat kellett elvégezniük, milyen körülmények között kellett élniük. Majd egy szép napon újra rájuk köszöntött a szabadság, visszatérhettek az otthonukba, és újrakezdhették az addig már szépen felépített életüket.

Agnes különleges írásmódja abban is rejlik, hogy az őrökben és a foglyokban is egyaránt megmutatja a brutalitást, és mellette az emberséget is, ezzel pedig arra utal, hogy a háború, és nem a faji hovatartozás vezetett az emberek dehumanizáltságához.

A történetleírások részletességének köszönhetően a mai kor olvasója is át tudja élni (még ha csak gondolatban is) azokat a történéseket és kellemetlen eseményeket vagy akár a remek kirándulásokat, amelyek átélésre mára már természetesen nincs lehetőségünk.