Homokdollár (Clypeaster reticulatus)

Trópusi tengerparton sétálva, különösen viharok után, nagy, fehér, többnyire lapos, meszes korongokra, az úgynevezett pénzsünök vázára bukkanhatunk a parti fövenyen. Ezek a partra mosott, már üreges, napszítta tengeri sün vázak megjelenésükben hasonlítanak a régi nagy amerikai és spanyol ezüst dollárérmékre, innen ered az elterjedt homokdollár, vagy homoki dollár elnevezésük. Ezért azután a  homokdollár kifejezés számos, akár egymással nem közeli rokon, tengeri sünfaj gyűjtőneve. De előfordul, hogy sellőérmékként vagy Atlantisz érméiként utalnak rájuk. Vannak közöttük felül kissé kidomborodóbb vázú fajok is, ők a tengeri sütik, vagy tengeri kekszek nevet viselik.

A pénzsünök világszerte elterjedtek, főleg trópusi és szubtrópusi meleg tengerek sekély, partközeli régióinak lakói, ahol a homokos aljzaton,  vagy részben belesüllyedve élnek. A legtöbb homokdollár 9–12 m-es mélységben található. Noha a legtöbbjük a sósvizű tengerek árapályzónájában él, mégis egyes fajok alkalmazkodtak a folyótorkolatok édesvízzel kevert brakkvízéhez is. 

Malajzia partjain is találkozhatunk velük, hiszen világviszonylatban az indomaláj terület az egyik leggazdagabb tengeri sün fajokban.

A szabálytalan tengeri sünök – ide tartoznak a homokdollárok is –, egyik legszembetűnőbb tulajdonsága, hogy a többi tengeri sün testére jellemző ötsugaras szimmetriával szemben részleges kétoldali szimmetriát figyelhetünk meg náluk. Emiatt  megkülönböztethetjük elülső és hátulsó testvégüket.

„Az evolúció során néhány tüskésbőrű újra felfedezte a kétoldali szimmetriát. A magukat a homokba beásó szívsünök és pénzsünök – amiket a homokban ásás erősen kényszerít az áramvonalasságra – újra felfedezték az elöl/hátul aszimmetriát, és egy felszínes kétoldali szimmetria is felfedezhető testükön, melynek alapja azonban egy jól felismerhető ötsugaras tengeriuborka-alak.” (Richard Dawkins 2001. A Valószínűtlenség Hegyének meghódítása. Műszaki Könyvkiadó, Budapest)

Múltjukat nagyon jól ismerjük, mert meszes vázuk kiválóan fosszilizálódik. Valamikor a jura időszakban kezdték meg a tengeri sünök a homokos, iszapos tengerfenék elözönlését, és ekkor kezdtek megjelenni azok az anatómiai módosulások, amik végül a szabálytalan tengeri sünök kialakulásához vezettek.

A pénzsünök evolúcója hihetetlenül gyors volt. Ugyan csak a paleocénben jelentek meg, de már az eocén közepére kifejlődtek a ma is ismert alakjaik.

Az általunk ismertetett Clypeaster nemzetség már szintén az eocén kortól ismert. Kövületeik bőségesen állnak rendelkezésünkre, sőt a harmadidőszak leggyakoribb tengeri süneinek számítanak.

Magyarország sem panaszkodhat fossziliáik  terén, mert: „A lajtamészkőből … a következő alakok kerültek elő: … jobb megtartású Clypeaster fajok … Ezek partszegélyi viszonyokra, hullámveréses övre, erős vízmozgatottságra utalnak, amit megerősít a telepes korallok és fúrókagylók gyakori előfordulása.” Egyes példányokon ráadásul “… jól láthatók a fúrókagylók nyomai.” (Mihály Sándor 1969. Tortonai Echinoideák a Kerepesi úti csatornázás feltárásából. Földtani Közlöny, 99(3), 253–257.)

A tüskésbőrűek, vagyis „Az echinodermaták, különösen a tengeri sünök érzékenyek a hőmérsékletváltozásra, így jó alanyai a paleoklimatológiai értékeléseknek.” Az alsó-badeni Lajtai Mészkő Formációban „… jelen vannak kimondottan melegkedvelő formák, … az echinoidea faunát a szubtrópusi–trópusi éghajlatot előnyben részesítő Clypeaster nemzetség egyértelmű dominanciája jellemzi, amely az összes egyedszám 71,5%-át teszi ki…. Az optimális környezeti viszonyokat a nagy diverzitás, a melegkedvelő formák megjelenése és egyben túlsúlya mellett az átlagosnál nagyobb méret is alátámasztja: egyes, a kemencei lelőhelyről előkerült Clypeasterek mérete megközelíti a 30 cm-es hosszúságot.” (Polonkai Bálint et al. 2017. A badeni klímaoptimum Echinoidea tanúi a Börzsönyből. 20. Magyar Őslénytani Vándorgyűlés. Program, előadáskivonatok, kirándulásvezető, 34–35.)

Érdekességként megemlítem, hogy egyszer kiszámították mennyire távoli rokonaink a tengeri sünök. Az eredmény szerint mintegy 526 millió évvel ezelőtt vált szét velük a közös evolúciós fejlődésünk, nem csoda hát, hogy annyira különbözünk.

Állatrendszertanilag a homokdollárt a tüskésbőrűek törzsébe (phylum Echinodermata), azon belül a tengeri sünök osztályába (classis Echinoidea), végül a pénzsünök rendjében (ordo Clypeasteroida) lévő pénzsünök családjába (famila Clypeasteridae) sorolják a zoológusok. 

Tudományos nevében a Clypeaster nemzetségnevet a latin clypeatus, vagyis kerekded, pajzsalakú és a görög aster, vagyis csillag szavakból rakták össze. A fajnévként szereplő latin reticulatus jelentése hálózatos, rácsos.

A Clypeaster fajok váza a legnagyobb a tengeri sünök között, 12–15 cm-es is lehet az átmérőjük. Testük hát-hasi irányban lapított, alakjuk pajzsszerű, körre vagy lekerekített ötszögre hasonlít. Alul laposak, felül pedig közepesen domborúak, de a szélek felé ellaposodnak.

Jellegzetes alakja miatt a Magyar Nyelvőr 1878-as kötete megjegyzi, hogy jó volna, ha a jelenleg használt paizsány helyett inkább a paizsos borzocska kifejezést használnánk.

Az egészen lapos homokdollár fajoknak a testét gyakran kerek vagy ovális nyílások (lunules) törik át, míg a testszélük egy része karéjozott is lehet. A lunulesek és a karéjok egyfajta víznyomás elvezetőként megakadályozzák, hogy a hullámok kiemeljék a sünöket a homokból. Ezért az ilyen fajok inkább a nagyobb hullámzásnak, erősebb áramlásoknak kitett partokon élnek.

A vékony, szilárd mészváz legfontosabb szerepe a belső szervek védelme. Függőleges irányban rendezett táblasorokból áll, amik mezőket alkotnak. A legtöbb fajuknál meg lehet különböztetni 5×2 ambulakrális és 5×2 interambulakrális lemezsort, amelyek egymással váltakozva helyezkednek el. Elnevezésük a latin ambulare, vagyis menni, sétálni szóból ered. Az ambulakrális mező lemezein apró pórusok nyílnak, ezeken keresztül nyúlnak ki a vízedényrendszerükhöz tartozó tömlőlábaik, azaz az ambulakrális lábacskáik.

Tudniillik a tengeri sünök egy vízedényrendszernek nevezett szervrendszer segítségével mozognak, melyben szabályozni tudják a víznyomást, ezáltal az ambulakrális lábacskák, sőt a testüket fedő tüskék mozgatásában is részt vesz. A tengervízzel közvetlen kapcsolatot tart fenn a felső oldalon elhelyezkedő, szitaszerűen lyukacsos madrepora-lemezen keresztül.

A vázat belülről merőlegesen álló összekötő mészpillérek, tűk, lécek, oszlopok, csapok is merevítik. Erre a megerősített, ellenálló vázra szükségük is van a hullámverésnek kitett parti övben. Oly sikeresek ebben, hogy a jármű- és repülőgépipar, az építészet és a gépipar is érdeklődik utánuk, sőt hatékonyabb sport- és orvosi eszközök kifejlesztése is felmerült.

Testük szinte bársonyosnak tűnhet, mivel számos sűrűn álló, rövid, hajlékony és vékony,  serteszerű tüske fedi azt. Emiatt is kapta ez a csoport a tengeri sün elnevezést. Tüskéi, fajtól függően, különböző színekben jelennek meg, akár zöldek, kékek vagy lilák is lehetnek. A váz apró tüskeszemölcsein ülnek, melyen mintegy gömbcsuklósan ízesülnek, és pici izmokkal mozgathatóak. Nem is annyira a védelem, sokkal inkább a mozgás, ásás, betemetés és  táplálékszerzés a szerepük. A sün elpusztulása után általában lehullanak a testről.

Testfelületükön még módosult tüskék is előfordulnak. Egyik fajtájuk a merev, nyeles, harapófogó-szerű végű fogócskák (pedicellaria), melyek a szabálytalan tengeri sünöknél kisebbek, és jóval kevesebb van belőlük, mint a többi tengeri sünnél. Fő feladatuk a test tisztántartása a törmeléktől és a parazitáktól, illetve a táplálékszemcsék száj felé továbbítása. Másik fajtájuk az egyensúly érzékelő tüskék (sphaeridia), melyek kicsik, tojás vagy gömb alakúak.

A Clypeaster testének felső oldalán kidomborodó ambulakrális pórusmezők fejlettek, levél- vagy virágszirom szerűek (petalodium), melyekben a rés alakú pórusokat barázdák kötik össze. Ezeken át dugja ki a sün a kopoltyúkká módosult, ellapult  ambulakrális lábacskáit. Ez a homokdollár tetején lévő ötágú „csillag” a folklór szerint a betlehemi csillagot ábrázolja, amely a bölcseket a kis Jézushoz vezette.

Alsó oldalának közepén lévő ötbarázdás szájnyílása besüllyedt, és hártyaszerű szájmező (peristoma) veszi körül. Egyeseket ez az egész szájrész a mikulásvirág körvonalára emlékeztet.

A szájnyílásban található az 5 fogból álló, bonyolult felépítésű, függőleges állású rágószervük, az úgynevezett Arisztotelész-lámpása, ami az állatvilág egyik legösszetettebb rágókészüléke, és amit először maga a névadó azonosított.

„… öt hosszú és enyhén hajlott fogból áll, amelyek mindegyike egy-egy háromszögletű vázelemben – az ún. állkapocsban – mozgathatóan helyezkedik el. Az öt fog kúp alakban illik egymáshoz. A fogak és az állkapcsok az előbelet körülvevő rágószerkezetben helyezkednek el, ennek izmai mozgatják az állkapcsokat és a fogakat is. A rágószerkezet régimódi lámpaszerkezetre emlékeztet, ezért „Arisztotelész lámpásának” nevezzük.” (Dr. Wolfgang Crome et al. 1971. Uránia állatvilág. Alsóbbrendű állatok. Gondolat Kiadó, Budapest)

Habár a szabálytalan tengeri sünök számos csoportjában eltűnik ez a rágószerv, a Clypeaster fajoknál megmarad, sőt benne is felismerhető a kétoldali részarányosság miatti enyhe módosulás. A sün halála után ez a szerkezet kieshet a vázból, de ha nem, akkor is a vázat felvéve és finoman megrázva hallható, ahogy odabent zörögnek a széthullott darabjai. Egyesek a feltört vázban ezt az öt legnagyobb, madár alakú „csontocskát” a békegalambbal azonosítják.

A homokdollárok legfőképp iszapfalók. Az üledékben lévő mikroszkópikus élőlényeket, algákat és szerves törmeléket fogyasztják, amiket vagy a rengeteg, kicsi tapadós végű ambulakrális lábacskáikkal és a tüskéiket is beborító csillókkal szednek össze, vagy rágókészülékükkel a homokszemekről kaparják le a  szerves anyagokat, de kisebb ráklárvákat is megragadnak vele.

Testük elülső felével nyomulnak be a homokba, míg általában testvégük vagy felső oldaluk szabadon marad. Naponta így elég nagy mennyiségű homok halad át az emésztőrendszerükön. Mivel a végbélnyílás (periproct) náluk az alsó rész hátsó peremére tolódott, és szájnyílásukkal előre haladnak, ezért ezt a rengeteg átszűrt üledéket inkább a nyomában hagyja, mint a háti felszínén, ami zavarná a légzését.

Testük felületén a homokszemeket hámszövetük csillói, a tüskék és az ambulakrális lábacskák együttesen mozgatják a táplálkozási barázdába, majd onnan a szájnyílásba. Az alsó oldalon ezért is van rengeteg tapadókorongos ambulakrális lábacskájuk.

Sok homokdollár testén meg lehet figyelni a szájmezőből kisugárzó öt táplálkozási barázda sekély, elágazó rendszerét, mely egyre finomabb lesz a periféria felé, és általában csak az alsó testfélre korkátozódik. Elsődleges feladatuk a táplálékrészecskék szájba történő szállítása, vagy a bennük levő, csapkodó csillók keltette gyenge vízáramlattal, vagy az ambulakrális lábacskakkal hajtott nyálkaszalaggal, melybe a szerves törmelék beleragad.

Mivel a nagyobb szervesanyag-darabkákat az ambulakrális lábacskák maguk is összeszedhetik, ezért ezt kihasználva egyes fajok képesek arra, hogy a homokban az oldalukra billenjenek, és így fel tudják fogni az óceáni áramlatokban lebegő élő és holt szerves anyagot.

Ugyanakkor a homokdollárok testét áttörő nyílások (lunules) is végeznek táplálék-betakarítást, mert az ambulakrális lábacskák benyúlnak a nyílásba és elkapják az azon átáramló részecskéket, majd továbbítják őket a lunulest határoló táplálkozási barázdába.

Bár meszes héjuk és kevés ehető részük van, ennek ellenére a homokdollárok olyan halászatilag is fontos tengeri halak egyik fő tápláléka, mint például a tőkehal. De sirályok, lepényhalak, ráják, nagyobb tengeri csigák, tengeri csillagok, rákok is vadásznak rájuk. Ragadozók közelében ezért teljesen el is temethetik magukat.

De nem mindegyik megtámadott homokdollár pusztul el. Akik képesek elmenekülni, azok szerencsére a többi tüskésbőrűhöz hasonlóan elég jól regenerálódnak, és képesek kijavítani kisebb sérüléseiket.

Váltivarúak, de a nemek kívülről nézve nem különböztethetőek meg. Jellemző rájuk, hogy akár több százan is lehetnek 1 m2-nyi tengeraljzaton, ami különösen szaporodáskor válik az előnyükre. Tudniillik a petéket és a spermiumokat testük felső felületen, a madreporit körül elhelyezkedő 5 kis ivarnyíláson át közvetlenül a vízbe engedik bele, mindenki egyszerre, és a tengervízben történik meg a megtermékenyítés.

E csoportos ívás során tehát sokkal nagyobb a sikeres megtermékenyítés aránya. Érdekes még, hogy bizonyos szintű sótartalomra szükségük van a petesejtek megtermékenyítéséhez, ezért is van az, hogy a kevert, brakk vizű folyótorkolatokba csak korlátozott mértékben hatolnak be.

A petéből kétoldali szimmetriát mutató, csillókkal mozgó és táplálkozó, planktonikus echinopluteusz lárva kel ki,  mely csillós szalagjai és lebenyei miatt egyesek szerint egy fejjel lefelé fordított festőállványra hasonlít.

Ha ragadozó hal van tartósan a lárvák közelében, akkor képesek a vízbe oldódott nyálkája alapján őt érzékelni, és válaszként kettéosztódni, a nagyobb biztonság érdekében. Maga a  klónozási folyamat akár 24 órát is igénybe vehet, és végül az eredeti méretüknél kisebb lárvák jönnek létre, akik így már jobban el tudnak rejtőzni a ragadozó elől.

A lárva 4–6 hétig úszkálva planktonikus lényekkel táplálkozik, majd a tengerfenékre süllyed, ahol végre kialakul belőle a fél mm-es tengeri sün. Körülbelül 1 évesen válnak ivaréretté, és akár 10 évig is élhetnek. Korukat, akár a fákét, a külső vázon látható növekedési gyűrűjeikből állapíthatjuk meg.

A homokdollároknak fontos szerep jut a tengeri ökoszisztémákban. A táplálékláncban köztes helyet foglalnak el, predációjukkal a náluk kisebb gerinctelenek populációméretét szabályozzák, ugyanakkor ők maguk is néhány nagyobb állatfaj táplálékai.

A tengeraljzatot állandó fúrásával, ásásával gazdagon ellátja oxigénnel, ami lehetővé teszi, hogy az több élőlény számára legyen ideális környezet, növelve ezzel a homok biológiai sokféleségét. Emellett táplálkozásával csökkenti a homok szervesanyag-tartalmát, meggátolva annak felhalmozódását.

Természetvédelmi szempontból a homokdollárok sincsenek biztonságban. A legfontosabb fenyegető veszélyek közé a halászat, különösen a tengerfenékről minden élőlényt kikotró vonóhálós halászat, a tengerpartok beépülése, valamint a környezetszennyezés és az éghajlatváltozás tartoznak. A légköri szén-dioxid szint emelkedésével növekszik az óceánok szénsav szintje is, ezért említik sok helyen az óceánok savasodását. Ez egyre jobban megnehezíti a meszes váz kialakítását, ami gyengébb és sérülékenyebb páncélt eredményez. A sarkvidéki jégpáncél felolvadása pedig higítja a tengervizet, és ez a lecsökkent sótartalom hátrányosan hat a szaporodási ciklusukra.

De a kisebb helyi populációkra már olyan tényezők is erősen hathatnak, mint a gondatlan strandolók általi taposás, és az üres vázak mellett az élő egyedek túlzott gyűjtése.

A Karib-szigetek és Dél-Amerika tengerparti városaiban gazdasági jelentősége is  kiemelkedő. Dekorációnak vagy ajándéktárgynak szánt szárított és kifehérített vázaikat kagylóboltokban árulják a turistának.