Sávos malajziai korallkígyó (Calliophis intestinalis)

Ez a páratlanul élénk színekkel rendelkező kígyófaj is méltó tagja a mérgessiklófélék családjának. Hivatalos nevükben is ez tükröződik, a „Calliophis” gyönyörű kígyót jelent, mely a görög „kallos”, vagyis szépség és „ophis”, azaz kígyó szavakból áll össze. Régi magyar természetrajzi könyvekben szintén „díszes siklók”-ként is utalnak rájuk. A fajnevükben szereplő latin „intestinalis”, vagyis béllel kapcsolatos kifejezés jelen esetben a bélhez hasonlóan karcsú alakjukra mutat rá.

A mérgessiklófélék feltűnő színezetének valószínűleg az az oka, hogy figyelmeztetőleg hasson az esetleges rájuk leselkedő ragadozókra. Tudniillik ennek a kígyócsaládnak a mintegy 180−200 faja közül kerülnek ki a világ legveszélyesebb mérgeskígyói, mint például a kobrák, mambák, korallkígyók és tengerikígyók. Mi szerencsésnek mondhatjuk magunkat itt Európában, hiszen Magyarországon csak két mérgeskígyó faj él. A világon évente 50 ezer halálos kígyómarás fordul elő, melyeknek közel fele Nyugat-Afrikában történik. Hazánkban évente átlagosan 10 kígyómarás történik, melyeknek túlnyomó részét (95%) terráriumban tartott egzotikus fajok okozzák. 

A sávos malajziai korallkígyót a pikkelyes hüllők rendjén (ordo Squamata) belül, a kígyók alrendjébe (subordo Serpentes), a Colubroidea főcsaládba (superfamilia), és a mérgessiklófélék családjába (familia Elapidae) sorolják. A fajnak jelenleg hét alfaját különböztetik meg (intestinalis, lineata, bilineata, everetti, philippina, suluensis, thepassi), melyek még mintázatban is eltérnek egymástól.

Az általunk ismertetett korallkígyó Thaiföld déli részén, Malajziában (a borneói Sarawak és Sabah államok, Maláj-félsziget), Bruneiben, a Fülöp-szigeteken, Szingapúrban és Indonéziában (a borneói Kalimantán, Szumátra, Jáva) él. Vietnamból is jelentették, de ez valószínűleg téves fajmeghatározáson alapul, bár még azóta nem erősítette, vagy cáfolta meg senki.

Eredetileg érintetlen trópusi esőerdő az élőhelye, de már másodlagosan kialakult esőerdőkben, mezőgazdasági területeken, sőt még vidéki és városi kertekben is gyakran előfordul. Akár 1100–1400 m tengerszint feletti magasságig is felhatolhatnak.

Karcsú, 35–60 cm hosszú hengeres testét sima pikkelyek borítják. Kicsi fej, rövid, lekerekített orr és apró száj jellemzi. A farok nagyon rövid és a vége kissé kúpos. A hímek nagyobbak és hosszabbak a nőstényeknél, és viszonylag a farkuk is hosszabb. Alfred Edmund Brehm (1863–1869) méltán világhíres Az állatok világa című művében leírja, hogy „…nagyon lomhák és hosszú testükkel ügyetlenül mozognak, vagy pedig testüket többszörösen meghajlítva heverésznek, összegöngyölödni azonban nem szoktak.”

Mintázatát tekintve a feje leggyakrabban fekete és narancs pettyes, míg a test alapszíne a barnától a feketéig terjedhet.

Legtöbbször a hátán, a gerinc vonalában vöröses, vagy narancs csík fut végig, mely mintázat a farkon meg-megszakad. Fehér vagy világoskék oldalsáv keretezi kétoldalt a hasat, míg maga a has eléggé szembeszökő fekete-fehér sávozást mutat, illetve a farkán fekete-vörös sávok váltakoznak.

Ha napközben megtámadják, vagy veszélyben érzi magát, akkor ritkán menekül el, először ellapítja a testét és figyelmeztetőleg megemeli fekete-vörös farkát. S-alakot is felvehet ilyenkor, és fejét a teste alá rejtheti. Ha ez nem lenne elég, akkor megfordul, és feltűnő mintázatú hasát mutatva a támadó felé vonaglik, aki mérlegelheti, hogy érdemes-e kikezdenie vele. Ugyanis ez a hasi mintázat a velük egy élőhelyen élő, ámde jóval veszedelmesebb kraitokhoz(Bungarus spp.) teszi őket hasonlóvá. Félelmetes a mintázatbeli egyezése a bungárkígyóval vagy más néven a maláj kraittal (Bungarus candidus). Ezt a tudomány Müller-féle mimikrinek nevezi, amikor is az egymásra hasonlító fajok mindketten hasonló ártalmas biológiai fegyverekkel rendelkeznek, ami mindkét fél számára kedvező.

Éjjel aktív kígyófaj, nappal sziklák, gyökerek, korhadó fatörzsek alatt, irtások szegélyénél a sűrű növényzetben lehet rábukkanni. Rejtőzködő életmódja miatt ritkán látható, nehéz megfigyelni.

A talajszinti avarban vadászik, ahol elsősorban más kígyókat, békákat és vakkígyókat kap el, különösen a nagyon gyakori 20 cm-es Bráma-vakkígyókat (Ramphotyphlops braminus).

A közeli rokon fajokra is jellemző, hogy a Harder-mirigy hátsó fele nagyobb, mint maga a szemgolyó. Ennek a mirigynek a váladéka a könnycsatornán keresztül a kígyók egyfajta járulékos szaglószervéhez, a Jacobson-szervhez (vomeronazális szerv) jut. A Jacobson-szerv két zsákszerű nyúlványból áll az orrüreg és a szájüreg között, ezekbe dugja bele a kígyó villás nyelvének ágait, amiket előzőleg kiöltögetett a szájából. A megnagyobbodott Harder-mirigy több váladékot és jobb szaglást is jelent, ami valószínűleg a nem éppen könnyen kiszagolható hüllőkből és kétéltűekből álló étrendjének tudható be.

Kis mérete ellenére a zsákmányállataira nézve halálos méreggel rendelkezik, melyben erős neurotoxin (idegméreg) is van, ezért óvatosan kell vele bánni. Érdekesség, hogy a sárga színű mérget termelő méregmirigye túlnyúlik a fejen a testbe, mérete akár a testhossz egynegyedét, vagy egyharmadát is elérheti. Brehm (1863–1869) ezt részletesen taglalja, „…méregmirigyei hihetetlen nagyságot érnek el, amennyiben hosszuk mindkét oldalon eléri a törzs egyharmadának hosszát, tehát benyúlnak a testüregbe is és lényegesen módosítják a szervek helyzetét, pl. a szivet hátraszorítják.” Ezért is nevezték a régi időkben „feketesárga nagymirigyű kígyónak” is.

Brehm (1863–1869) a „díszes siklókról” még megemlíti, hogy: „Ha szűk szájukat tekintjük, ártalmatlanoknak kell őket mondanunk, viszont azonban mérgük éppen olyan hathatós, mint az alcsalád többi tagjaié. Cantor ez utóbbi tekintetben kísérleteket is végzett s megállapította, hogy a díszes sikló által megharapott tyúk 80 perc – 3 óra leforgása alatt elpusztult; de a megharapott különböző kígyók is hamar kiszenvedtek.”

Barázdás méregfoguk van, mely a felső állkapcsuk első felén helyezkedik el (elől méregfogas siklók  – proteroglypha), a méregmirigy vezetéke ennek a tövénél végződik. Maráskor mérge a barázdán át jut a fog hegyéig, és onnan jut a sebbe.

Az ázsiai korallkígyók az amerikai fajokkal szemben viszonylag ritkán marnak meg embert, ezt szinte csak tartós provokálással lehet kiváltani belőlük. A sávos malajziai korallkígyó harapása – kis mérete miatt – nem okoz komoly fizikai sérülést a marás helyén, de mérge azonnali helyi fájdalommal és duzzanattal jár. Mivel általában ujjmarás történik, ezért az érintettek beszámolója szerint az intenzív, nehézkes és kitartó fájdalom a következő 1–2 órában kiterjed a teljes karra, és még akár a vállra, sőt a nyakra is. Hányás is lehetséges. A következő napon a fájdalom és a duzzanat enyhül, de a megmart ujjon bőr-érzékelészavar (paresthesia) maradhat. Halálos marást mind ez ideig még nem jegyeztek fel, és megfelelő fájdalomcsillapítás és kórházi megfigyelés mellett – az esetleges szövődmények elkerülése miatt –, fel lehet épülni belőle. Ellenméreg ennek a fajnak a mérgére nincs.

Életmódjáról a fentieken kívül keveset tudunk. Tojásrakók, egy alomban 1–4 tojás lehet, melyek megnyúlt, „kolbász” alakúak, hosszuk 27–35 mm, szélességük 8–9 mm, súlyuk hozzávetőlegesen 1,75 g. Az inkubációs időszak kb. 84 napig tart. Jáván áprilisban, májusban és júniusban is találtak már gravid (vagyis vemhes) nőstényeket, akik júliusban raktak tojásokat, melyek azután októberben keltek ki.

Gyakorisága és kis mérete miatt valószínűleg rá is sokan vadásznak, különösen a többi, nagyobb méretű kígyókat zsákmányoló (ophiophag) kígyó. Itt csak egy igazán egyedi esetet emelnék ki. A főemlősök ritkán esznek kígyókat, de olykor van rá példa. Egy 1973-as cikk számol be először a világon arról, ahogy egy félmajom zsákmányul ejt egy kígyót, amit addig csak majmoknál figyeltek meg. A félmajom a nyugati koboldmaki (Tarsius bancanus) volt, aki elkapott egy 30 cm-es sávos malajziai korallkígyót. Ráugrott egy lecsüngő ágról, kezeivel lefogta, majd gyorsan, közvetlenül a feje mögött, többször beleharapott. Ezután szájában a kígyóval visszaugrott egy kisebb fára, és olyan 20 perc alatt a 2/3-át megette, majd a többi részét ledobta.

Meglehetősen gyakori kígyófaj, stabil populációval rendelkezik. Még mindig nagy területen elterjedt, és változatos élőhelyeken is megél, legyenek azok akár az ember által már erősen átalakítottak. A Vörös Listán éppen ezért a Legkevésbé aggasztó helyzetű (LC) kategóriába sorolják, akit jelenleg még nem veszélyeztet a kihalás. Az azonban kissé aggodalomra adhat okot, hogy már Thaiföldön ritkának számít.

Szerencsére elterjedési területén belül számos védett területen előfordul. Eredeti élőhelye az esőerdő ugyan folyamatosan pusztul, átalakul ültetvényekké, egyéb mezőgazdasági területekké és településekké, de ez a kígyófaj egyelőre jól alkalmazkodik a megváltozott körülményekhez, és még valószínűleg sokáig ki fog tartani.