Elefántlovaglás

Hogy néz ez ki a gyakorlatban?

Egy elefánton lovagolni szándékozó turista megérkezik az adott helyszínre, általában elefánttáborba, amit vagy maga keres fel, vagy eleve benne van az utazási irodák programjában. Itt egy rámpán felmászik az egyik várakozó elefánt hátára, elhelyezkedik az elefánt lovaglásához használt székben (howdah), majd hagyja, hogy az állat nyakában ülő elefánthajcsár (mahut) vezesse a kijelölt ösvényen az állatot. Mikor vége, leszáll, megvesz és odaad egy-két csemegének számító falatot az állatnak, és elmegy folytatni üdülését.

A látogató általában mit sem tud a háttérben megbúvó állapotokról, és egy ilyen villámlátogatás alatt alig van esélye ezeket megismerni. Pedig az elefántok munkája monoton, unalmas, a tartási körülmények is sokszor kifogásolhatóak, a betanításhoz vezető kiképzés sokszor kegyetlen. A mahutok igen alacsony bért kapnak, a nagy hasznot az elefánttáborok vezetői és az utazási irodák zsebelik be, emellett magas a kockázata, hogy munka során megsérülnek, gyakran az életüket veszélyeztetik.

Az Oxfordi Egyetem Wildlife Conservation Research Unit kutatói, azért hogy értékelni lehessen az állatbemutatókat, létrehoztak egy pontozási rendszert, amiben a negatív és a pozitív hatások kölcsönösen érvényre jutnak. Az elefántlovaglás a természetvédelmi (-2) és állatjóléti (-2) szempontból kapott pontok összességének következtében -4 összpontszámú (legrosszabb -6 lenne), ami jól mutatja, hogy nagyon ártalmas ez a szórakoztatási mód.

Egy durva becslés szerint 2015-ben mintegy 3000−4000 elefántot érinthet a turizmus ezen ága, ahol az állatokat csak szórakoztatás és nyerészkedés miatt tartanak. Ez a szám hatalmas, főleg ha figyelembe vesszük, hogy az ázsiai elefánt veszélyeztetett faj, és már csak kb. 50 000 egyed élhet belőle a Földön, aminek a fele valamilyen formában fogságban tartott!

A fakitermelés ipari mértékűvé való növekedése, és főleg gépesítése miatt, a hagyományosan állati erővel, Ázsiában előszeretettel elefántokkal végzett munka kiszorult az erdőkből. A mahutok e miatt komoly problémával kerültek szembe, mert el kellett tartaniuk családjukat és elefántjaikat, ápolni, gondozni és etetni kellett, amihez új anyagi forrást kellett szerezniük.

Egyesek ezért az elefántjukkal koldulni kezdtek az utcán. A legtöbbjüket azonban a turizmus szippantotta fel. Elefánttáborokba tömörültek, ahol elefántlovaglást, hosszabb idejű elefántos túrázást, vagy egyéb elefántos szórakozásokat kínálnak.

Régebben az elefántokat kizárólag a természetes élőhelyén fogták be, általában a fiatal állatokat, akiket még könnyebb volt betörni. Bár manapság már van némi szaporulat fogságban, táborokban tartott állatoknál is, de ez még korántsem elegendő. Szalay László 1943-as Barátunk és ellenségünk az állat című könyvében meg is magyarázza miért:

esetről-esetre vadon fogja be és szelidíti meg az ember, amikor szüksége van rá. Igazi háziállattá ugyanis nem tudta nevelni, mert fogságban nem szaporodik. Egyes állatkertekben ugyan szaporodott az elefánt – a budapestiben is –, de a kicsik fölnevelése roppant körülményes.

könnyen szelidíthető volta miatt már igen régóta tartják háziállatként és használják teherhordásra, igavonásra, vadászatra, sőt katonai célokra is, de – miként említettük – mégsem lett belőle igazi háziállat, mert fogságban nem szaporodik. Húsát eszik; nyelve, szíve és a lábából készült leves állítólag igen ízletes.

A befogás igazi stressz az állatoknak, amikor erőszakkal kiszakítják őket családjuk köréből. Az is előfordul, hogy a csorda többi tagját a fiatalok kivételével lemészárolják, amit a befogott állatoknak végig kell nézniük. Ez már egy hatalmas lelki törést jelent nekik, de az igazi tortúra csak most következik.

Ki más tudná ezt szemléletesebben bemutatni, mint maga Xántus János, híres tudós utazónk, aki 1877-ben Ceylonon járva (a mai Srí Lankán) egy elefánttelep látogatása alkalmával az alábbiakat tapasztalta: „Ha elefántra szükség van, fognak a mennyi kell; azonban ily vad állatok munkára csak sok idő múlva használhatók. Nem azért, mintha őket megszelidíteni nehéz volna, hanem mert a fogás alkalmával a kötélhurkok lábaikat annyira megrongálják, néha a csontig összerongyolva az izmokat is, hogy gyógyításuk az ernyedés miatt hónapokig, sőt legtöbb esetben évekig is eltart.

Mikor a meghurkolt vad elefánt, a kínok által annyira megjuhádzik, hogy erős békókban, két szelíd elefánt közt ezen telepre lehet vezetni: magára hagyják egy istállóban, hol mindkét szomszédja szelíd. Ezektől utóbb eltanúlja, hogy nem kell félnie; aztán elfogadja a vizet s eledelt is. Pár nap múlva a vezető a szelíd elefántot simogatja, czirógatja s közben-közben átnyúl a vadhoz is, barátkozni kezdvén vele. Ez természetesen dühös lesz erre, ormányával feléje csapkod, de a vezető jót üt hegyes vassal az ormányára, ráadásúl pedig vállát is jól megszurkálja, (mely pedig igen érzékeny), s aztán ott hagyja.

Ezt mindennap ismétli a vezető, míg a vad elefánt a símogatást és czirógatást eltűri, aztán békózva, a két szelíd elefánt közt inni s fürdeni folyóra vezetik. Ha nem akar bemenni s letérdelni a vízben: vállába szúrnak, s a szelíd elefánt által kötelek segélyével erőszakkal beledöntetik a vízbe. Pár nap múlva aztán, ha a hegyes vasat csak háta fölé tartják is, tüstént letérdel, lefekszik s egyáltalán mindent megtesz mit a szelíd elefánttól lát. Szóval, egy hónál kevesbidő alatt, a szelidítést annyira viszik a telepen, hogy a legtöbb elefántot vezetője egyedűl hajtja le a vízre, s az elefánt ekkor már vagy jó szántából vagy félelemből mindent megtesz a mit kívánnak. A szelidítés és tanítás többi részlete aztán az állatfogékonyságától s a vezető bánásmódjától függ. Rendesen négy hónap kell, hogy az állat mindent megtanúljon; vannak ugyan makacsok is, melyek tanítása még egyszer annyi időbe kerűl; de, oly makacs, dühös vagy ostoba elefánt nincs, melyet végre is arra ne szoríthatnának, hogy az embernek vakon engedelmeskedjék, s minden − erejét felül nem múló − munkát megtegyen.

Természetesen a tanítás processusa alatt a legtöbb gond a szegény nyomorúlt állat sebeinek orvoslására fordíttatik, mely sebek mindaddig, míg csak a békók róla le nem vétetnek a helyett, hogy zavartalanúl gyógyulnának, naponként izgattatnak. Orvoslás közben az állat lábain támadó daganatokat s vadhúst égetik; ez oly fájdalmat okoz szegényeknek, hogy némelyik hosszú évek múltával is elrémül, s keservesen elbőgi magát, ha lábához közelítnek, vagy ahhoz nyúlnak.” (Xántus János, 1877. Néhány hét Ceylon szigetén)

Minden fogva tartott elefántot tehát alaposan ki kell képezni arra, hogy megértse a szóbeli utasításokat és elfogadják az állatorvosi kezeléseket. Régebben gyakran alkalmaztak nagyon durva, erőszakos technikákat, hogy engedelmességre bírják őket, főleg a fent idézett testi fenyítéseket. Volt, hogy szűk karámban tartották őket; ankuszt, lándzsát és tüskékkel ellátott bambuszpálcát használtak; éheztetést és alvásmegvonást alkalmaztak. Az elefántok durva módon történő kiragadása a természetes közegükből és ilyetén betörése − egy újabb kutatás szerint − poszttraumás stressz kialakulását eredményezi náluk, hasonlóan ahhoz, amilyen az embereknél alakul ki traumatikus események után.

Néha még a tapasztalt mahutoknak is nehéz megjósolni az elefánt viselkedését. Előfordul, hogy valami nem várt dolog, esemény dühödt tombolást vált ki, ezzel halálos veszélynek kitéve az elefánthajcsárt és az elefántháton ülőket. Ez sem új keletű: „Bármennyire megszelidítsék is ez állatot, föltétlenűl bízni benne még sem lehet, mert alkalmi harag s méreg befolyása alatt állnak, s azért a vezető ily kitörések megfékezhetésére soha sem mulasztja el a kellő óvatosságot. A legszelídebb s értelmesb állatoknál is, melyek évekig kivétel nélkül örömmel engedelmeskedtek, alkalmilag előfordúl az eset, hogy féktelen düh s méreg paroxismusa szállja meg.” (Xántus János, 1877. Néhány hét Ceylon szigetén)

A kíméletlen betörési módszerek szerencsére manapság sokkal ritkábbak, és régiónként eltérnek, a fent említettől egészen a pozitív megerősítéses, jutalmazásos technikáig terjed a skála. Kering az interneten több olyan videó is, ami a „phajaan kiképzésről”, mint brutális betörési technikáról szól, hogy „megtörjék vele az elefánt szellemét”. Valójában az észak-thaiföldi „phajaan” nem egy kiképzési módszer, hanem egy spirituális szertartás, amely a képzéshez kapcsolódik. Ez egy fontos kulturális hagyomány, és még azelőtt történik, hogy az elefántot betörnék, és független attól, hogy milyen technikát alkalmaznak.

A kiképzés után is a mahutok egyik állandó segédeszköze a már fent említett ankusz, ami általában egy hosszú fa nyélre erősített egy acélhorog. Az elefánt testének legérzékenyebb területeit ütik vele, a fülek mögött, a végbélnyílás körül, vagy magát az ormányt, ilyenkor azután igen gyorsan „reagál” az állat, így tudják irányítani.

Nemcsak a háttérben, hanem gyakran a látogatók előtt is verik, bántalmazzák az elefántokat, vagy kampókkal, szögekkel, késekkel és lándzsákkal szúrják meg, kényszerítve őket az engedelmességre. Ezt friss sebeik és számos hegük is bizonyítja.

Lovaglás során az elefántok hátán a széket vastag kötéllel tartják a helyén, ami a gyomor körül és a farok alatt is átfut, állandó dörzsölésével fájdalmas sebeket eredményezve. A 150 kg feletti súly (kb. két turista) hatalmas nyomást gyakorol az elefántok hátára, akik pedig az évmilliók alatt nem teherhordásra lettek kitalálva, és ettől a súlytól, valamint az egyenetlen nyomáseloszlástól is igen szenvednek az állatok. Hosszú évek alatt emiatt tályogok és egyéb gerincelváltozások alakulnak ki náluk. A nehéz fizikai munka és túlhajszolás miatt jellemzőek még a bőr egyéb elváltozási, és a láb betegségei, erősebb a hajlam fertőző betegségekre, ízületi gyulladásra és keringési problémákra.

A legrosszabb helyeken a lovagoltatáson kívüli időszakokban általában más elefántoktól elkülönítve, láncon vannak tartva. A kevés és egyhangú takarmány miatt ki vannak száradva és alultápláltak. Állatorvosi ellátásban soha, vagy csak ritkán részesülnek. Túlhajszoltak, fáradtak, folyamatos testi és lelki traumákon mennek keresztül. A lelki sérüléseik, mint a család elvesztése, és a többi elefánt hiánya, az ingerszegény környezet, vagyis az unalom miatt kóros viselkedésminták alakulhatnak ki, például az ismétlődő, ütemes, egyik oldalról a másikra dülöngélés is a szorongást és a stresszt jelzi.

Érthetetlen, hogy a mai világban olyan még előfordulhat, hogy egy a Vörös Listán kihalás szélén álló, veszélyeztetett (EN) kategóriába sorolt állaton, mint az ázsiai elefánt, lovagolhatnak turisták. (Kicsit hasonlít a delfinekkel való együtt úszáshoz, csak ez a szárazföldi megfelelője.)

Nem is olyan régen, 2006-ban még a malajziai Kuala Lumpur Állatkertben is az elefántoknak napi bemutatókon kellett részt venniük, ahol kézenállást és más trükköket mutattak be. A több órás napi kiképzés és az állatkert rossz körülményei hozzájárultak az állatok passzivitásához, vagy éppen verekedésekhez, amik azután sérülésekhez, depresszióhoz, sztereotip viselkedések kialakulásához vezettek.

Többször megfogalmazták már állatkertek számára az ázsiai elefántokra érvényes tartási ajánlásokat, amelyek egy jobb elefánttáborra ugyanúgy érvényesek. Ezek a következők. A takarmányt szét kell szórni, el kell rejteni az elefántkifutóban, hogy azt keresni kelljen, és lekösse az állatot. Mindenféle más tárgyat is el kell helyezni a kifutóban, amik az elefántokat még további gondolkodásra serkentik (környezetgazdagítás). Elég nagy hely, és változatos terep kell nekik, hogy az elefántok különféle mozgásformái érvényre jussanak. Pihenőhelyek, napsütéshez való hozzáférés, esőben menedék, medencék fürdésre, úszásra és ivásra, iszap- és porfürdő. Elég kemény talajrészek a talpak és paták kopásához, fatörzsek és rönkök a bőr és az agyar dörzsöléséhez. Szükségük van fajtársakkal való együttlétre, játékra, lökdösődésre és olykor magányra, de eltávolodási lehetőség is kell, hogy az agresszív csordatagokkal csökkenjen a konfliktus. Esélyt kell adni párzásra és szülésre.

A nagyobb elefánttáborok, vagy inkább menhelyek ezeket egy kis odafigyeléssel mind teljesíthetik, sőt akár még sokkal többet is nyújthatnak. Szakmai berkekben is egyre többen érvelnek az állatkerti elefánttartás felszámolása mellett, hogy ezek az állatok inkább természethűbb menhelyekre kerüljenek.

Az elefántlovaglás teljes tiltása a mahutok munkanélküliségére és a tulajdonukban lévő elefántok még rosszabb jövőbeli kilátásaihoz vezetne.

Olyan alternatívákat kellene keresni, amik nem károsak az elefántokra nézve, és figyelembe lehet venni azt a szempontot is, hogy egy humánus elefántlovagló túra ideiglenesen, amíg nincs a „nyugdíjazásukra” mód, illetve hely, addig még segíthet is más veszélyeztetettebb állatok, mint például a tigrisek és orrszarvúak megóvásában.

Ma már igen vegyes a turisztikailag válaszható helyszínek köre. Thaiföld északi részén például már több elefánttábor található, amelyek lehetővé teszik az elefántok életének megtekintését, akár fürdését és táplálkozását szabadtéri környezetben, melyet felelősségteljesebb elefántturizmusnak tekinthetünk. Az ország más részein ugyanakkor vannak olyan elefánttáborok is, amelyek még  kínálnak elefánttúrákat a turisták számára. Laosz déli részén a helyzet bonyolultabb. Mivel az ország fejletlenebb mint pl. Thaiföld, az elefántturizmus jóval szűkebb határok közt mozog, és az orvvadászat is virágzik.

A nepáli Chitwan Nemzeti Parkban van egy nagyon pozitív kicsengése az elefánttúráknak, mivel a turistáknak így a legbiztonságosabb közlekedni a parkban, ahol tigrisek, leopárdok, orrszarvúak és vad elefántok élnek. A bevételek nagy részét a park és a körülötte elterülő pufferzónák megőrzésére és a vadállatok védelmére fordítják.

Az etikus utazóknak időt kell rá szánniuk, és utazás előtt tájékozódniuk kell, mielőtt részt vesznek az elefántturizmus bármelyik ágában, amihez természetesen megfelelő tájékoztatásnak kell rendelkezésre állni. A tudatos utazási irodáknak, akik ilyen helyekre kínálnak programokat, határozott irányelveket kellene felmutatni, hogy hogyan is állnak az elefántturizmushoz, ezzel is megkönnyítve a velük utazók választását. A legtöbb ember nem akar ártani, és úgy gondolja, az elefántlovaglás az üdülési élmény része. Ha egyszer az emberek felismerik a saját szórakozásukkal okozható szenvedést, a legtöbben meggondolják magukat és etikusabb lehetőségeket keresnek.

Amíg a helyzet véglegesen nem oldódik meg, addig a „The Association of Southeast Asian Nations Captive ElephantWorking Group” a következő elefántlovaglási irányelvek betartását javasolja:

• ha egy felnőtt férfi (80−90 kg), vagy nő (65−75 kg) utazik egy elefánton, plusz egy könnyebb howdah (elefántszék) van a hátán és egy mahut a nyakában, akkor ez a túra csak egy órán át tartson,
• ha két felnőtt utazik egy elefánton, plusz egy könnyebb howdah (elefántszék) van a hátán és egy mahut a nyakában, akkor ez csak legfeljebb 45 percet tartson,
• az, aki a fent említett súlyhatárnál nehezebb, azt kérik, ne utazzon elefánton, mert az elefántnak kellemetlenséget okozna, már szinte a túra legelejétől fogva,
• a turisták a jól működő elefánttáborokat keressék fel, ahol a belépődíjakat a már fogságban élő állatok jólétére fordítják.

A legtöbb turisták által látogatott elefánttáborban az elefántlovaglás mellett más problémák is felmerülnek. Az állatok show műsort is adnak, képeket festenek. Ez további szenvedéssel teli betanítást jelent. Az elefánt-showban az állatokat megalázó és természetellenes, emberekre jellemző trükkök elvégzésére tanítják be, mint a labdarúgás, kosárlabda, darts dobás léggömbökre, forgó karika pörgetése, egyensúlyozás az első és a hátsó lábakon, fejenállás, zenélés hangszereken és kerékpározás. Persze minden produkció fülsiketítő zenei kíséret mellett történik. Festéskor ecsettel fák és virágok betanult motívumait kell lefesteniük, amit meg is lehet vásárolni.

Ahol nincsenek is ilyen produkciók, még ott is lehet sokszor közvetlen kapcsolatot teremteni az állatokkal, mint együtt úszni velük, vagy ölelgetni, simogatni őket. De még ez is megkíván némi kiképzést, ráadásul a látogatók sérülésveszélye itt fokozottabban fennáll. Méretükből kifolyólag nagy tér kell nekik a vízben, hogy forogjanak, alámerüljenek, fröcsköljenek, beborítsák magukat sárral. Ha emberek is vannak körülöttük, akik ilyenkor is simogatják, megérintik őket, hangoskodnak, akkor ezek a természetes viselkedések gátlódnak, ami stresszhelyzetet teremt.

Sokan adtak már tanácsot, hogy a helyszíneken mire figyeljünk, mik lehetnek az árulkodó jelek, hogy az elefántokat csak kihasználják?

Lássuk a legfontosabbakat: Figyeljünk rá vannak-e sebek az állat fején, nyakán, füle mögött. A mahutok kezében van-e rejtett fémkarom az állandóan náluk lévő ankuszon kívül? Mennyire tűnik jól tápláltnak az állat, nem állnak-e ki a csontjai a lesoványodástól? Van-e előttük megfelelő mennyiségű tiszta fű, széna, vagy egyéb takarmány? Hozzáférésük tiszta ivóvízhez, és árnyékhoz biztosítva van-e? Az elefántok istállója mennyire tiszta? Ki van-e hordva rendszeresen a trágya, vagy koszos és erős vizeletszagot áraszt? Ha a trágya nem nagy, kerek, szilárd golyóbisok áll, hanem híg állagú, akkor az betegségre utal, és dolgoznia egyáltalán nem lenne szabad! Mit csinál a fülével és a farkával? Ha ütemesen legyezget velük, akkor jól érzi magát, ha nem mozognak az betegségnek, vagy rossz közérzetnek lehet a jele! Ütemesen ringatózik egyik oldaláról a másikra? Ez a sok órán keresztül leláncolt állatokra jellemző, amikor is a mellső lábakat rövid lánccal kötik össze! Emiatt fellép a stressz, az unalom.

Az igazi javulás valószínűleg egy kölcsönös együttműködés révén jöhet létre az elefánttáborok, a civil szervezetek és az utazási irodák között, és persze a tudatos turisták nyomására, amelyek így fokozatosan átalakítják az elefántturizmust, és lassan megszüntetik az elefántlovaglást.

Szerencsére az elmúlt tíz évben egyre több helyen foglalkoznak ezzel a témával, és az igényeknek megfelelően az alternatívák is megjelentek és terjednek. A Born Free Foundation 2016-ban nagyszabású kampányt tartott az elefántlovaglásról, aminek eredményeként 2016−2017-ben rengeteg brit, holland és német utazási iroda törölte az útiterveikből ezeket a programokat.

Az Elephant Asia Rescue and Survival Foundation (EARS) kijelenti: „A felelősségteljes elefántturizmus segíthet megmenteni ugyan az elefántokat Ázsia-szerte, de csak akkor, ha a táborokban a legmagasabb szintű elefántgondozás, élelmezési igények, higiénia és környezetgazdagítás zajlik.”
Egyre több elefánt tulajdonosnak változik meg a hozzáállása, és ismeri el az emberségesebb és etikusabb képzési módszerek előnyeit. A turisták körében pedig kezd elterjedni az a hozzáállás, hogy kerülik az elefántlovaglást, a különféle elefántbemutatókat.

Azok a látogató központok a legjobbak az elefántoknak, ahol együttműködésen alapul az állatok kiképzése, csak jutalmazással, vagyis pozitív megerősítéssel.

Ez merőben új és szokatlan elefánt-ember kapcsolatot követel meg az ott dolgozó személyzettől, és éppen ezért még igen kevés ilyen hellyel lehet találkozni. Ráadásul jelentős erőforrásokra is szükségük van a fenntartáshoz. Ezek a személyes megfigyelés élményét adják át az odalátogatóknak, és egyben oktatás is zajlik az ottani természetről. A felelősségtejes elefántturizmusnak ez kell legyen a jövője.
Az ilyen elefántbarát helyek elterjedésével mind nagyobb számban fognak bekerülni a fogva tartott állatok, természetesen a mahutokkal együtt, akiknek így munkát és jobb fizetést tudnak biztosítani, illetve tovább- és átképzésben részesülhetnek.

Az utópisztikus jövőben talán már ilyen központokra sem lesz szükség, hanem az érdeklődők szigorúan szabályozott módon nemzeti parkokban és rehabilitációs központokban, a természetes környezetükben tekinthetik majd meg az elefántokat, és megismerhetik a helyi ökoszisztémában játszott szerepüket. Itt az elefántok egyszerűen csak elefántok lehetnek.

Reméljük, sokan megfontolják a fenti gondolatokat, és csatlakoznak a tudatos utazók egyre növekvő táborához!