Borneói süketgyík (Lanthanotus borneensis)

Borneó ritkán megfigyelt, rejtett életmódú, bennszülött (endemikus) hüllőfaja. Ősi, miniatűr krokodilszerű kinézete és az ismeretlenség homályába vesző, titokzatos élete nagyon vonzóvá teszi az egzotikus hüllőtartók számára. A süketgyíkot ugyan már 1877-ben felfedezték, azonban még máig a herpetológia „Szent Gráljának” számít, mivel igen keveset tudunk róluk.

Tudományos nevében a görög lanthanö, vagyis rejtett, láthatatlan és az otus, vagyis fül szavakból alkották meg a Lanthanotus, vagyis rejtett fülű nemzetségnevet. A külső fül hiányára utalnak magyar nevei is, a süketgyík, vagy régiesen süket varánusz. A fajnévként szereplő borneensis a faj felfedezési helyére utal.

A malájok cicak purba (ősi gyík), az indonézek biawak kalimantan (kalimantani gyík), a helyi dajak törzsek pedig kadal duri (tüskésgyík) vagy kadal bisu (némagyík) elnevezésekkel illetik.

Állatrendszertanilag a hüllők osztályába (classis Reptilia), a pikkelyes hüllők rendjébe (ordo Squamata), a szabadnyelvűek alrendjébe (subordo Autarchoglossa) és itt a süketgyíkfélék családjába (familia Lanthanotidae) sorolják, egyedüli fajként.

Élő kövület, mert egy valaha jóval elterjedtebb csoport egyetlen mai túlélője. Legközelebbi ismert rokonának fosszíliáit (Cherminotus longifrons) a mongóliai Góbi sivatag késő kréta kori, 75 millió évvel ezelőtti üledékeiben találták meg. A süketgyíkok testvércsoportjának a varánuszokat tekintik, akikkel együtt ők a kígyók legközelebbi, ma is élő rokonai.

Borneó szigetének északi felén, a malajziai Sarawak államban, Bruneiben őshonos, valamint az indonéziai Kalimantan Barat és Kalimantan Timur tartományokban fordul elő. Sziklás partú, tiszta vizű patakokkal átszőtt síkvidéki esőerdőkhöz kötődik, ahol 400 m-es tengerszint feletti magasságig hatol fel. Mezőgazdasági területeken is felbukkan, gyümölcsösökben, olajpálma-ültetvényeken, rizsföldeken, de ekkor létfontosságú számára, hogy a lombkorona sűrűn fedje egymást, a közelben patak, patakok legyenek megtalálhatók, vagy a közvetlen szomszédságában őserdő húzódjon.

Félig vízi életmódú, éjszakai, rejtőzködő faj. A nappalt visszahúzódva tölti a patakpartok mentén található akár 30 cm mély üregekben, vagy sziklák, korhadó rönkök alatt. Hengeres, hosszú törzse 20–30 cm-re is megnőhet. Ehhez adódik még kapaszkodó farka, ami ennél valamivel hosszabb lehet. Testének kígyózó mozgásával halad mind a vízben, mind a parti avarban.

Éles karmokkal ellátott ötujjú végtagjai a testhez képest kicsik, noha robusztusak, azonban gyengék, keveset használja őket.

A test alapszíne csokoládé-, narancs- vagy vörösbarna, míg a hasoldala sárgás, apró barna foltokkal. Hátán 6, hosszanti sorba rendeződött, megnagyobbodott gumós pikkelyek futnak a nyaktól a farok tövéig. Ezek kölcsönzik nekik az egészen krokodilszerű megjelenést. Mindenféle elhullott növényi részek, például avar és kéregdarabok akadnak fel ezekbe a pikkelysorokba, amik segítik a természetes környezetébe való még jobb beleolvadást.

Érdekesség még, hogy koponyájukat bőrbe ágyazott csontok, úgynevezett bőrcsontok (osteoderma) veszik teljesen körbe, melyek gyakorlatilag minden pikkely alatt jelen vannak. Hiányoznak viszont az orrnál, a száj szélén és a fültájékon, feltételezhetően azért, mert jelenlétükkel gátolhatják azok szabad mozgását és a hallást.

Feje lapított, ovális, széles, lekerekített orral. Mászáskor és úszáskor tompa fejével tolja félre az útjába kerülő kisebb akadályokat, szennyeződéseket.

Az orrlyukak felül, közvetlenül a pofa tetején ülnek, megkönnyítve ezzel a légvételt a víz alatt megbúvó, táplálkozó állatnak, mert ilyenkor csak orrlyukait kell kidugnia a vízfelszín fölé.

Szemei aprók, az alsó szemhéjakon egy átlátszó rész figyelhető meg, ami lehetővé teszi a víz alatti látást.

Noha nincs fülnyílása, a fején egy sekély dobüreg jelzi a fül helyét, aminek többi része megtalálható a koponyában. Korlátozott hallása miatt hangokra nem nagyon reagál, bár hangrezgéseket valamennyire képes érzékelni. Ők maguk is csak némi sziszegést és gyenge nyikorgó hangot tudnak kiadni.

Szájában nagyon éles, agyarszerű fogak ülnek, amelyekkel a gyíkot gondatlanul megfogó ember kezén erősen vérző sebeket okozhatnak.

A varánuszokhoz hasonlóan villás végű nyelve rózsaszín, amit ki-kiöltve ízlelgeti a levegőt, majd szájüregben a szájpadláson található Jacobson-szervébe beledugva értelmezi környezete illatait.

Viselkedése alig ismert. Fogságban meglehetősen keveset mozog, már szinte letargikus. Élőhelyén azonban megfigyelték, hogy néha meglepő gyorsasággal képes eltűnni hasadékokban, a kutatók keze elől menekülve.

A vadonban este viszonylag könnyű elkapni, mert a legtöbb esetben az elemlámpa vagy fejlámpa fényére mozdulatlanná meredve marad a földön. Hozzáérve testét lelapítja, de kézbe véve néha meglepően erőteljesen ellenállnak, székletet ürítenek, sziszegnek, és ilyenkor számolni kell a harapásával is.

Különösen a hímek harapnak gyakran, ami viszonylag mély és erősen vérző sebeket eredményez. Ilyenkor a véralvadás lassabb, mint a normál sérülések esetében, hiszen harapáskor méregmirigyéből gyenge méreg jut a véráramba nyálán keresztül. Mérgének fő összetevője a kallikrein enzim, melynek elsődleges hatása a fibrinogén hasítása, ami a gerincesek véralvadásában játszik fő szerepet.

Mint minden hüllő, ők is levedlik kinőtt bőrüket, mely olykor a kígyókhoz hasonlóan egy darabban jön le.

Éjszaka táplálkozik, szárazföldön és vízben egyaránt. Hegyes, éles fogai puhább testű zsákmányállatok elfogására és azok elfogyasztására utal, ennek megfelelően természetes étrendje halakból, földigilisztákból és rákfélékből áll. Különleges képessége, hogy a vízben elfogott prédát képes teljesen elmerülve, a víz alatt lenyelni.

Állatkerti kulisszatitok, hogy kezdetben a fogva tartott süketgyíkokat  a közönséges levesteknős (Chelonia mydas) tojásaival etették, mert csak ez a táplálék vált be. Később kitapasztalták, hogy például halakkal, tojással, garnélarákokkal, gilisztákkal, olykor rovarokkal és kagylókkal is etethetők.

A felnőtt hímek valószínűleg területtartók, egymással szemben agresszíven viselkednek. Ezt bizonyítja, hogy különféle sérülések láthatók a legtöbb hímen, mint például a lábujjak, vagy a farok hiánya, valamint hegek, főleg a fejen és a nyakon. 

A kevés terepi kutatás azt mutatja, hogy egy területen kétszer annyi nőstény élhet, mint hím. Ezt támasztja alá az is, hogy fogságban, kellően nagy helyen, egy hímet több nősténnyel is együtt lehet tartani.

A nemek némileg megkülönböztethetők egymástól. A hímek nagyobb fejjel, tompa, téglalap alakú állkapcsokkal és a hemipénisz miatt enyhén duzzadt kloákarégióval rendelkeznek. A hemipénisz páros hímivarszerv, mely párzáskor megduzzad, a kloákán kitűrődik, és az egyiket bevezeti a hím a nőstény kloákájába, majd a hemipéniszen futó barázda juttatja be az ondót. A nőstények viszonylag hegyes állkapcsúak.

Szaporodási időszaka fogságban késő tavaszra és nyárra esik. Megfigyelték, hogy a párzást kiválthatja a tartási hőmérséklet enyhe szezonális lehűtése 25–26 °C-ról 23–24 °C-ra. Maga a párzás vízben történik, és órákig is eltarthat.

A megtermékenyítést követően körülbelül 130 nap után, a szárazföldön rakják le 3 cm-es, bőrszerű, fehér héjú, ovális tojásaikat, egy alomba 3–12 darabot. A tojásokból 26–29 °C inkubálási hőmérsékleten 65–92 nap múlva kelnek ki a 11,5–14 cm-es és 2,6–4,2 g-os kis süketgyíkok.

A faj felfedezése után úgy gondolták, hogy a süketgyíkok nagyon kevesen lehetnek, hiszen az évek során alig-alig került a tudományos világ szeme elé. Az újabb kutatások tükrében azonban úgy vélik, még sokan vannak, csak nehéz őket megtalálni a vadonban a faj éjszakai és rejtőzködő életmódja miatt. A legtöbb területen a helyi lakosok is csak nagyon ritkán, néhány évente találkoztak vele, de volt, aki hiába rótta az erdőt, soha nem botlott bele, ezért nem is tudtak a létezésükről.

Ezt a fajt az IUCN Vörös Listáján a Veszélyeztetett (EN) kategóriába sorolják. Legfőbb fenyegetésként az élőhelyeinek elvesztése és a mértéktelen illegális befogása említhető. Az esőerdőket kiirtják, hogy ültetvényeket és egyéb mezőgazdasági területeket hozzanak létre. A növekvő emberi tevékenységek egyre jobban degradálják az erdőket, feldarabolják azokat (fragmentáció), csökken a lombkorona-fedettség, valamint a kis víztestek lecsapolásával és a patakok elterelésével kulcsfontosságú élőhelyeik szűnnek meg.  

A süketgyík az utóbbi időben nagyon keresett faj lett az egzotikus hüllőtartók körében, főleg Európában.

Hiába volt már kezdetben teljesen védett mind a három elterjedési államában, Malajziában 1971-től (Sarawak), Bruneiben 1978-tól, míg Indonéziában 1980-tól (Kalimantan), a kicsempészett gyíkok a külföldi országokban nem élveztek megfelelő védelmet a fajra vonatkozó nemzetközi jogi szabályozás hiánya miatt, ami így lehetővé tette  nemzetközi kereskedelmüket.

A veszélyeztetett vadon élő növény- és állatfajok nemzetközi kereskedelméről szóló egyezménybe (CITES) már 2014-ben tervezték a felvételét. Ám a bürokratikus útvesztők átmeneti időszakában, ami a faj felvételét szorgalmazó javaslat és a konkrét határozat hatálybalépéséig eltelik, felhívta a gyűjtők figyelmét a süketgyíkokra. Itt volt az utolsó alkalom a könnyű beszerzésükre, a kicsempészésük, így kereskedelmük virágzott, a Borneón kívüli hatóságok pedig szinte nem tehettek semmit.

Ráadásul még a CITES-listára való kerülés előtt az összes Borneón kívül nyilvántartásba vett süketgyíkot „egyezmény előttinek” kell tekinteni, ami gyakorlatilag egyfajta legalizálást jelent.

Egy 2012-ben megjelent szakcikk után, melyben 5 új kalimantani lelőhelyéről számoltak be, felélénkült a kereskedelmük, pedig a cikk a pontos helykoordinátákat szándékosan elhallgatta. Ezután már több tucat süketgyíkot kínáltak eladásra a Cseh Köztársaságból és Németországból származó kereskedők európai, egyesült államokbeli és japán gyűjtőknek.

2013-ban a japán iZoo fényképekkel és videóval bizonyította, hogy világon elsőként tenyésztette őket fogságban. Egyes vélemények szerint valószínűleg csak a már  vadonban megtermékenyített nőstény rakhatott le tojásokat, amiket azután sikerült kikeltetniük.

Ezután folyamatosan számoltak be sikeres tenyésztésekről Európában, Japánban és az Egyesült Államokban jogszerűen tartott, de persze illegálisan szerzett szülőktől, hiszen Borneó egyetlen országa sem adott ki engedélyt sem  exportra, sem fogságban tenyésztésre.

2015-ben egy 17 hónapos időszakot felölelő online kutatás már globális kereskedelmét tárta fel ennek a fajnak, mert ekkor már 11 ország 35 különböző kereskedője közel 100 süketgyíkot értékesített. A legfontosabb országok között meg kell említeni Németországot, a Cseh Köztársaságot, Spanyolországot, Ausztriát, Franciaországot, az Egyesült Királyságot és Ukrajnát. De Indonéziáról is tudjuk, hogy számos városban tartják házi kedvencként.

2015 októberében végül első alkalommal sikerült elkapni egy csempészt Jakarta nemzetközi repülőterén. Egy német állampolgárnál 8 süketgyíkot találtak, akiket állítása szerint csupán 3 euróért vásárolt. Hogy milyen haszna lett volna rajtuk, azt szemléltessék a következő összegek. Egykor 9600 eurót kértek érte, de a hüllőtartók folyamatos kielégítése miatt egyre nagyobb számban csempészték ki őket élőhelyükről, ami igen erős áresést okozott a piacon. Idővel az árak páronként „csak” 3000 euróra csökkentek.

2017 elején végre felvették a CITES-be, de csak a II. Függelékbe, ami kiköti, hogy „nulla exportkvóta a vadon élő példányokra kereskedelmi célokra”. Ez azonban azt is jelenti, hogy a vadon befogott példányok utódai már kikerülhetnek a nemzetközi kereskedelembe.

A süketgyíkot a világon csak 15 állatkertben mutatják be, ahol összesen 96 egyedével találkozhatunk. Ezekből 83 példány Európában található, és vagyunk olyan szerencsések, hogy Budapesten, a Fővárosi Állat- és Növénykertben is láthatjuk. A mi példányaink még 2014. október 30-án érkeztek a németországi Görlitzben található Senckenberg Múzeumon keresztül Robert Seipp magángyűjteményéből, ahol állítólag sikeresen szaporodtak még 2012-ben. Eredetileg 2 párt kapott Budapest, de sajnos 2015 novemberében az egyik hím elpusztult. A nagyközönség 2016 óta láthatja őket a Varázshegyen elkészült új helyükön.